Arról, ahogy M... szerb
író a Nobel-díjról álmodozik
M... író. Naná.
Egy kis költészet, egy kis próza. Nem szeret beszélni
a munkájáról, kivéve ha muszáj. S ha
éppen muszáj, akkor vagy halaszthatatlan elfoglaltsága
támad, vagy megbetegszik. Ami azt illeti, a nem szeretni gyakran
a nem tudni-t helyettesítő jó kifogás. Az ő
esetében pontosan így van: kinyögi a nem szeretek-et,
és így egy csapásra megszabadul azon kötelességétől,
hogy gondolkozzon, s ugyanakkor leplezze értelmének hézagait.
M... - lehet-e másképp - rá se hederít a kritikusokra,
valószínűleg azért, mert nem veszik észre
a zsenialitását. Csak a hasonszőrűekkel van jó
viszonyban, azokkal, akik a kedvét keresik. Ki nem állhatja
a fiatal írókat. Pimasznak tartja őket, szépreményű
házirend-szegőknek, akik nem respektálják az
idősebbeket, és nem írnak róluk. M... elfelejtette,
hogy vagy huszonöt évig ő is fiatal írónak
számított.
- A mi időnkben másként
volt - mondja, habár nem tudja megmagyarázni, hogy s mint.
M... nem olvassa az új könyveket, de határozott, megingathatatlan,
rendszerint lekicsinylő véleménye van róluk.
M... két verses- és
egy novelláskötetet jelentetett meg. Ötvenkét évéhez
képest aránylag termékeny. Megkapta az S.-i költői
találkozó díját; ez a város szüret
és disznóölés idején minden évben
kitünteti legérdemdúsabb költőinket. M...
komolyan megharagudott egyik ismerősére, amikor az gratuláció
helyett megkérdezte tőle, hogy mi az az "érdemdús
költő", és hogyan határozhatók meg az érdemek
fokozatai. Műveit világnyelvekre fordították.
Legutóbb például, néhány évvel
ezelőtt, lefordították két versét a bolgár
földművesszövetkezetek évkönyvében,
és képzeljék, egyetlen fővárosi lap sem
számolt be erről a jelentős kulturális eseményről.
Senkit sem érdekel, mennyi mindent tett irodalmunk külföldi
népszerűsítésének érdekében:
kénytelen volt annak a bolgárnak pótautóalkatrészeket
küldeni, egy üveg whiskyt, ráadásul mindhárom
könyvét, melyeket régóta nem lehet kapni, a kiadók
pedig valami miatt nem hajlandók újranyomni őket, habár,
igaz ami igaz, a küldemény utóbbi részét
nem forszírozta a bolgár, dehát akkor már a
Lada karburátor mellett legyen ott néhány szonett
is, M... szívélyes kísérőlevelet mellékelt,
és mit ad isten, az olvasók a legkülönbözőbb
meridiánokon nem tudnak ellenállni a valódi költői
tehetségnek, nem mint nálunk, ahol mindenki le van fizetve,
a kritikusok főként csak a saját nemzedékükről
írnak, pedig a világ talán tudja, mi a jó,
bla, bla, bla...
M... szeret sokáig
aludni. Úgy bújik elő késő délelőtt
a takarói alól, mint a vakond a vakondtúrásból,
vakon előkotorja az első cigarettát, felül az ágyon,
és csöndben cigarettázik. Mindeféle gondolat
átsuhan a fejében. Néha arról ábrándozik,
hogy megkapta a Nobel-díjat. Késő éjszaka van,
ő tizennyolcadszor dolgozza át az őszi temetőről
szóló szonettjét, ez a változat minden bizonnyal
a végső lesz. Megszólal a telefon: - Jó estét
- mondja egy torokhang a távolból tökéletes angolsággal,
amit M... nem ért, de nem baj, ez nem rontja el az ábrándjait
- az a megtiszteltetés ért minket, hogy hírül
adjuk Önnek, miszerint a Nobel-díj bizottsága úgy
döntött, hogy ez évben Ön az irodalmi Nobel-díj
laureátusa. Gratulálunk. A svéd király megkért
bennünket, hogy tolmácsoljuk Önnek üdvözletét.
Nagy örömére fog szolgálni, hogy fogadhatja és
vendégül láthatja Önt.
- El kell utaznom valahova
- gondolja M... - Most aztán kitör a káosz. Újságírók,
exkluzív jogok, ügynökök, műfordítók,
hogy a nemzedéktárs kollégák irigységéről
ne is beszéljünk. A siker az egyetlen dolog, amit sohasem bocsájtanak
meg az emberek, különösen az ismerősök, akik
meg vannak győződve a középszerűségedről.
A legfontosabb megőrizni a belső békét, és
elegendő időt biztosítani a munkának. Pillanatnyilag
az emlékirataimon dolgozom, időnként, ha úgy
jön, leírok egy-egy verset is. Már van néhány.
Ha ilyen tempóban haladok, tíz éven belül új
kötetben bizakodhatom. A megszokott, örökké kísértő
témáimról van szó: évszakok, szerelem
és zene. Semmiféle aktuális politikai utalás.
A költő a szellem embere, és nem a diktátorok
megdöntése a dolga. Igen, igen, sürgősen találnom
kell egy titkárnőt - jut eszébe -, legyen fiatal és
határozott, fekete, erősebb csípővel (az alacsony,
kopaszodó M... az ilyen nőket szereti), és feltétlenül
beszéljen néhány világnyelvet, anyanyelvi szinten.
M... nem tud egyet sem. Úton a Királyi Akadémia felé
jöhet egy kis románc, álmodja M..., és orális
szexre gondol a repülőgép toalettjében. Aztán
tehetnének egy kirándulást a sarkvidékre, hogy
megnézzék a fehér éjszakákat, talán
ott is meglátogatná immár klimaxos ihlet kisasszonya,
hazaérve pedig megköszönne neki mindent, nem az ihlet
kisasszonynak, hanem a titkárnőnek, és megígérné,
hogy örökre jó barátok maradnak. M... nem szereti
a tartósabb kapcsolatokat, sohasem nősült.
M... zömök, robbanékony
macsó, bokszerkesztyűs bárd, aki, miután végre
föltápászkodik, sokáig nézi magát
a tükörben, majd felöltözik, nyakkendő helyett
selyemkendőt köt, fogja a pipáját, az előkelőség
jelét, és bemegy a szerkesztőségbe, csodálkozva,
hogy ma sem emlegetik az újságban, melyet útközben
átlapozott. - Szemétség - gondolja - ezek a kultúrrovat-szerkesztők
egytől-egyik kis korrumpált közírócskák,
akik csak a kiadóvállalatok meg az irodalmi folyóiratok
szerkesztőiről írnak, hogy így publikálási
lehetőséghez jussanak. Most kitaláltak valami posztmodernizmust,
habár nincs az a tisztességes ember, aki meg tudná
mondani, mi a fene ez. Az ilyen divathóbort nálam nem megy
át - bizonygatja M..., maga is szerkesztő, aprópénzért,
egy kis lapnál, amelyről bírósági úton
sem lehetne megállapítani, hogy ki olvassa. Valószínűleg
az amatőr költők, de kizárólag azokat a
számokat, amelyekben megjelennek a verseik. M... az ő gurujuk,
recenziót ír róluk "baráti" alapon, ha jól
megfizetik. S hogy lerövidítsük a történetet:
M... Attila ostora, a költők rongyos seregének megvesztegethetetlen
bírája, esztétikai ragadozó, éles nyelvű
független elme (habár rendszerint előre leírja
azt, amit mondani fog), bírák bírája, papja
a papoknak, kiváló kapcsolatokkal rendelkező ember,
az Írószövetség tagja, aki ennek ellenére
nyílt levéllel fordult az elnökhöz, és szigorúan
elhatárolta magát az igazgatóság politikájától,
irodalmárok közt a két lábon járó
halál, vitaestek rendszeres látogatója, aholis hallgat,
habár lenne mit mondania, csak nincs hozzá kedve (és
nem is kérdezi senki), tekintélyes akadémikus, kulturális
intézmény, élő emlékmű, küldetéses
ember, a nép hangja, valóban, a mi potenciális Nobel-díjasunk,
pont.
Nem jut eszembe egy mondat
Valami rémlik. Önökkel
is biztos előfordul ilyesmi. Velem számtalanszor megesett.
Felötlik bennem egy gondolat (az utcán, éjszaka, félálomban,
beszélgetés vagy tévénézés közben),
amit később az istenért sem sikerül fölidéznem.
Megpróbálom, sajnálom, hogy nem megy, aztán
ejtem.
De van köztük egy,
amelyet sohasem tudtam elgyászolni. Örökre elfeledtem,
mi volt az a gondolat, miről szólt, mire vonatkozott, de emlékszem
valamiféle áramütésre, mely megnyilvánulásának
pillanatában keresztülment rajtam, olyan volt szinte, mint
egy orgazmus. Megvilágosított és eltűnt. Azóta
futok e mondat után. Tudom, hogy hiába kergetem, de nem adom
fel. Idővel maga a versenyfutás tesz szert jelentésre,
mindenünnen előbukkannak a szavak, néha egészen
közel kerülök hozzá, még egy kicsit, és
felmerül a feledésből, a tudatalatti elhagyatott vidékéről,
a nyelv tiszta energiájából. Semmi. Tovább
futok, és lassan megtanulom: nem az a legfontosabb, hogy azonosítsam.
Szaladni kell, s ha egyszer mégis találkozunk, egyszerűen
át kell rajta hatolni, mint két világ közti membránon
- ahogy a futó is átszakítja a szalagot a mellével,
amikor célba ér, és megmarad - ahogy egyébként
egy napon magam is át fogok futni a saját halálomon.
Soha semmi sem fogja visszaadni a néhai találkozás
varázsát - egyszer megtörtént, és soha
többé. Valami azt súgja, hogy az a gondolat a létezés
rejtjelével határos, s valahol ott settenkedik a feledés
peremén. A java mindannak, amit kapunk, az (ős)emlékezetből
fakad. Ám ha újra megnyilvánulna az a mondat, hiányozna
belőle az igazi felfedezés ereje. Távolléte
intenzív, miként a vágyam, és az utána
eredő erőfeszítésem is fontosabb a valódi
utolérés szükségleténél. Egyébként
egy bölcs már réges rég ráébredt,
hogy "a jelenlét hatása kevésbé kifinomult,
mint a távollété". Egy másik pedig hozzáfűzte:
"Az, hogy határok nincsenek, nem akadályoz meg bennünket
abban, hogy elinduljunk feléjük".
Koan
Megkérdeztek egy bölcset
(valószínűleg az első posztmodern gondolkodót),
hogy hol van a világ közepe. A bölcs némi töprengés
után elővesz egy botot a szütyőjéből,
beleszúrja a földbe, és így szól:
- Itt a világ közepe.
Ha nem hiszitek, mérjétek meg.
Tavak és orgonaszó
(álom)
A tavakról és
az orgonaszóról fogok írni. Valamit, nem tudom, mit,
nem tudom, minek, csak sejtem: egy mély, megnevezhetetlen történet
kezdetét, melyben a szavak úgy szólnak, mint az orgonák
a katedrálisokban, egy olyan történetét, melyet
nem lehet, vagy én nem tudok elmesélni, mindegy. Ez a történet
ki fog száradni, még mielőtt a nyomába erednék,
mint ahogy a fekete tavak is kiszáradnak a felfedezetlen, földalatti
barlangokban. Néhány kilométerrel alattunk semmit
sem hallani, a földalatti világ nagy fülvájataiban
sötét és áthatolhatatlan a csönd. Akárcsak
éjszaka, amikor felriadok a szobámban: némaság
és közöny. Meggémberedtek a tévék.
A rideg, szörnyű képekkel megvilágított
csorda nyugovóra tért. Az üres utcákon félelem
kígyózik. Ezt a csöndet fogom orgonaszóval betelepíteni,
nem akármilyennel, hanem azzal, amit egy szigeten szívtam
magamba, télen, a templomhajó üres méhében,
régen, olyan régen, hogy nem is igen tudom, vajon valóban
megtörtént-e velem, vagy valaki mással történt
meg, vagy álmodtam. Elkalandoztam, márpedig nincs nehezebb,
mint megszabadulni a saját gondolatainktól, csak ritkán
fordul elő, s így magamba zuhanva egy pillanatra, a hangok
áradatában meghallottam a csendet, mely fölöttünk
s alattunk pulzál, a felső és az alsó szférákban.
Tavak és orgonaszó.
Nyilván felfigyeltek e látszatra oly távoli fogalmak
egyező szimbolikus értékére. A mélység
és a sűrűség fűzi őket öszsze,
oly mély mélység és oly sűrű sűrűség,
hogy sehogy sem tudok a magjukig, az értelem csírájáig
hatolni. Ezért kettőzöm meg őket, és világosan
látom, hogy egy távoli, névtelen tó mélyén,
valahol az Atlantiszra néző szélfútta fennsíkon,
vízbefúltak orgonálnak fehér, vízszítta
ujjaikkal, és ez a hang sűrű, súlyos és
áttetsző, mint a víz.
Azon a szigeten volt egy
tó. Kiléptem a templomból, még mielőtt
összeomlott volna az orgonaszó vibrációjától,
megtorpantam az üres téren, beszívtam a túlsózott
levegőt, és elindultam a tó felé, meg akartam
magam nézni a víztükörben. Ködös és
valahogy mozdulatlan reggel volt, szinte halott, mintha megállított
időben fogant volna. Akkor, ott, a víz fölött arra
gondoltam, hogy ilyen lesz az a hajnal, melyen majd elhagyom ezt a világot:
puszta, ember sehol, semmi sem mozdul, csak valahol egy barlangban, mint
az orgona méhében a hang, leszakad egy csöpp a sztalaktitról
és eltűnik, lent, hangtalanul, a sötét, befagyott
szakadékban.
Történet a kövér
tyúkokról
Valahol a civilizáció
peremén, mondjuk Új-Guinea őserdeiben vagy Amazóniában,
nem fontos, húsz évvel ezelőtt egy kutatócsoport
felkeresett egy bennszülött törzset, és a kutatás
keretében bemutatott nekik egy korabeli hollywoodi filmslágert,
valami nagy költségvetésű, hipertechnológiai
limonádét. A kutatók figyelemmel kísérték
a vademberek reakcióit, akik még soha nem láttak "élő
képet", és a vetítés után nekik szegezték
a kérdést: - Mi tetszett benne legjobban? A törzs bölcsei
összeültek, és rövid tanácskozás után
megadták a választ: - A kövér tyúkok.
- Hogy? Nem hallottuk jól - mondták a kutatók -, miféle
kövér tyúkok? - A kövér tyúkok -
ismételték a bennszülöttek, tapodtat sem tágítva
világosan megfogalmazott álláspontjuktól. Ezután
a kutatók maguk is ismét megnézték ezt a filmet
- és valóban! - az egyik jelenetben, melyben a hősök
menet közben elhaladnak valami falusi udvar mellett, megpillantottak
az udvarban néhány tyúkot. Valóban szép,
kövér tyúkok voltak.
Tanulság:
Néha megkérdezik
tőlem: - Ki az igazi irodalomkritikus?
A válaszom: - Az,
aki képes felismerni a kövér tyúkot.
Radics Viktória fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta