A.S.: Egy olyan nemzetközi
siker után, amilyet a nyolcvanas évek közepén
a Duna című könyv jelentett - amelyben, a németországi
forrástól a fekete-tengeri torkolatig, azaz deltáig,
egyfajta melankolikus (némelyek szerint nosztalgikus) irónia
csordogál végig a német-osztrák-magyar-szláv-román
folyónak, Mitteleuropa allegóriájának medrében
-, emez olvasói érdeklődés után, amely
szerves folytatása annak, ami még a hetvenes években,
a trieszti írónak a Habsburg-mítoszról szóló
tanulmányával kezdődött, fölöttébb
meglepő hallani Claudio Magrist - akinek éppen a Lettera Internazionale
hasábjain jelent meg "Mitteleuropa: egy szó bűvöletében"
című írása -, amint ezúttal szkeptikusan
viszonyul a problémához. A kérdés az igazat
megvallva igencsak tendenciózus. Olyasféle választ
szeretnénk vele kicsikarni, méghozzá sürgősen,
hogy ez a Mitteleuropa igenis még mindig létezik, modellként
kezelhető, és talán rekonstruálható is,
némely gondolkodók elképzelései alapján.
Magris azonban bonyolultabban látja a helyzetet.
A Duna-könyv és
a Mitteleuropa-mítosz
C.M.: Nézze, én
például rajongok a tengerért. De elborzadnék,
ha rajongásomat naturisztikus formába kellene öntenem.
Vagy: szeretem Triesztet, szeretem a hangulatát, de nem találom
értelmezhetőnek a triesztiségnek ezt a félig-meddig
platonikus elgondolását, félúton a történelem
és az idea között, mert ez megzavarná magához
a városhoz fűződő bensőséges viszonyomat.
Persze ami Mitteleuropát illeti, feltétlenül meg kell
jegyeznünk, hogy már maga a szó is kétértelmű.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy amennyiben ezt a kifejezést
használjuk a "Közép-Európa" földrajzi megjelölés
helyett, ezzel egy kulturális egységre utalunk, amely túllép
a belső különbözőségeken - és
ez valamilyen módon létezik is -, de ne felejtsük el,
hogy ez a kifejezés a múlt században született,
egy német, illetve osztrák-magyar uralom alatt álló
gazdasági fehér folt megjelölésére, tehát
erősen utal egy nemzet uralmára is sok másik nemzet
fölött.
Természetesen a "soknemzetiségű
térség" mint konnotáció megléte kétségtelen,
de erről meg számtalan egymástól eltérő,
vagy éppen ellentétes felfogás alakult ki a történelem
folyamán: a Habsburg-birodalom idején az osztrákok
térfelén csak úgy áramlottak a különböző
eszmék körbe-körbe, és volt egyfajta nyitottság
is a többi nemzet felé; miközben a másik oldalon
ott volt a magyar vasököl, amely időnként lesújtott
a szlovákokra. Ha valaki megkérdezi tőlem, mit gondolok
Olaszországról, ezt válaszolom: "Melyik Olaszországról?
De Gasperi Olaszországáról, vagy a Mussoliniéról?
Cavouréról, vagy Berlusconiéról?" És
ugyanez vonatkozik Németországra is: Adenauer vagy Hitler?
Ezzel szemben Mitteleuropát, és a Habsburg-birodalmat is,
úgy kell tekintenünk, mint plátói fogalmakat.
Tehát egy mítoszról
van szó?
Azért Mitteleuropának
volt kulturális funkciója is. Ez akkor került előtérbe,
amikor a nagy rendszerező filozófiák, amelyek a rend
és a teljesség kényszerzubbonyát húzták
rá a világra, válságba kerültek. Ekkor
indult virágzásnak az analízis és a történelmi
"kényelmetlenségek" hatalmas tereket átfogó
kultúrája, azon szisztémákkal szemben, amelyek
a történelemben a lélek megtestesülését
látták. Mára ez az atmoszféra mintha visszaszorulóban
lenne: úgy tűnik nekem ugyanis, hogy kiveszőfélben
van a közép-európai kultúrának egy alapeleme,
mindaz, amit az ironikus és lázadó, humanista és
cigánykultúra jelentett... Még ha nem is olyan alaposak
az ismereteim a térségről, mint korábban, az
a benyomásom, hogy sokkal kevésbé van jelen az a bizonyos
antitotalitárius szellem, amely oly fontos jellemzője volt
annak, amit mi Mitteleuropának nevezünk. Attól félek,
hogy ha véget ér ez a betegség, megszűnik majd
az immunrendszer is, amely más betegségek ellen is hatékonyan
működött. Havel, aki a börtönben arra hívta
fel a figyelmet, hogy mennyire meghamisíthatja a valóságot
egy mementó a Nyugat számára, mivelhogy önmaga
karikatúrájaként mutatta meg azt, ami a végzete
lehetett, Havel, ez a két lábon járó hit és
szkepticizmus egyben, maga volt Közép-Európa. Ilyesmit
ma már nemigen látni.
Az irodalomban sem?
Nem, ez elsősorban
életstílusok kérdése. Nem létezik többé
az az életstílus, amelyből az irodalom kicsírázott.
Az az ironikus-individualista-humanista hozzáállás
már elpárolgott.
Nincs hiányérzete?
Ez különös,
de én, aki annyit merítettem a trieszti kultúrából,
a könyveiből semmit. Ha megkérdeznék, kit tartok
a tíz legfontosabb szerzőnek a világon, a német
nyelvűek közül Kafkát említeném, aztán
Musilt, és, a térségből, Svevót, természetesen,
de Flaubert, Baudelaire, Sterne, Melville, Tolsztoj, Dosztojevszkij voltak
azok, akik meghatározták számomra a világot.
A közép-európai irodalmat viszont úgy tekintettem,
mint az agónia hatalmas laboratóriumát.
Az érdeklődése
tehát túlterjed Közép-Európán...
Még mindig az a benyomásom,
hogy az írás amolyan kötelező valami. Alázatra
kényszerít. Megírni egy történetet, valaki
történetét, aki él, aki szerelmes lesz, aki megbetegszik,
aki fél, aki meghal, ez olyan erőfeszítést kíván,
amivel még a legnagyobb tehetség sem tud egykönnyen
megbirkózni. Éppen ezért mások könyveit
használtam arra, hogy kifejezzem velük a saját dolgaimat.
Évekig mást se csináltam. Például az
első könyvem, amelyik a Habsburg-mítoszról szól,
nem más, mint egy tanulmány az osztrák irodalomról,
valójában azonban csakis rólam van benne szó.
Tizennyolc évesen Torinóba kerültem egyetemre, otthagytam
Triesztet. Éppenséggel örültem, hogy Torinóban
vagyok, de örömömbe természetesen üröm
is vegyült.
Trieszt és Torino
között
Szoros kötelék
fűzi a városához?
Igen. De Trieszthez is, meg
Torinóhoz is; egy kicsit még mindig bigámiában
élek. Sohasem akartam választani a két város
között. Sőt, a szülővárosom iránti
nosztalgiából olyan szerzőket kezdtem olvasni, akiket
azelőtt egyáltalán nem. Kisfiúkoromtól
fogva olvastam például Tolsztojt és Dosztojevszkijt,
de triesztit soha. Megvolt bennem a fiatalok egészséges gyanakvása
a "háztáji nagyokkal" szemben, így aztán még
Svevóról és Sabáról is csak olyan hangzatos
formulák jutottak eszembe, amilyeneket a márvány mellszobrokon
látni a parkokban: "költő és hazafi". Ekkor azonban
elolvastam a műveiket, és attól fogva magam is gondoltam,
éreztem és értettem azt, amit azelőtt csak láttam:
hogy Trieszt egy egészen sajátságos hely, olasz, de
nemcsak olasz. Rájöttem, hogy egy új valóságot
kell birtokba vennem, amely sokkal tágasabb, mint az eddigi volt.
Elkezdtem olvasni az osztrák szerzőket is. Ez volt az én
módszerem arra, hogy számot adjak magamnak a múltról,
a születésem előtti, epikus időről.
És miért döntött
úgy, hogy könyvet ír?
Igazság szerint a
Habsburg-mítoszról szóló könyvem eredetileg
a disszertációm volt. Amikor odamentem a professzorhoz, hogy
elmagyarázzam neki, miről fog szólni a dolgozat, egyszerűen
belezavarodtam: nem tudtam pontosan, mit is akarok. Ez ma is gyakran megtörténik
velem. Olyan ez, mintha szerelmes verset írnék egy hölgynek,
amely egy fáról szól. Mert abban a pillanatban a fa
az eszköz arra, hogy a szerelemről beszéljek, és
nem azért szerepel a versben, mintha valóban érdekelnének
a növények, vagy a levelek.
A Habsburg-mítosz
tehát irodalmi szövegek olvasásakor született,
célja, mondjuk így, a belső megvilágosodás
volt. De miért éppen a szépirodalmat választotta?
Végül is egy politikai vagy egyetemes történelmi
elemzés mint eszköz ugyanúgy megállta volna a
helyét. Mégis az irodalom lett ez az eszköz.
Azért választottam
az irodalmat, mert ami abban az időben mozgatott, az a hangulatok,
helyzetek, arcok emléke volt, például eszembe jutottak
a könyvtárszobák az iskolatársaimnál,
ahol nem olasz, hanem német klasszikusok sorakoztak a polcokon.
Meg az, hogy intellektuálisan gondoljam végig azokat a más
típusú jeleneket is, amelyek a városomban és
az addigi életemben játszottak fontos szerepet. A szlávságot
egészen addig csak a gyakorlatban éltem meg. Fel kellett
építenem a saját világomat. Erre jó
az irodalom. Azért, mert elbeszélni, és nem megvitatni
kell az elvont problémákat, nem politikai vagy egyetemes
történelmi terminusokat használni; egyszerűen
megfigyelni az emberek sorsát. Persze az irodalom azt is elbeszélheti,
hogy, mondjuk, mi történik a kommunizmus és az antikommunizmus
által kettéhasított világgal, csakhogy ez azon
keresztül történik, ahogy megmutatja, hogyan is élnek
az emberek; például hogyan szövődik bele ez a
kettéhasadás egy szerelmi történetbe, az egyéni
választásokba, az életmódba, az öregedésbe,
a lelkesedésbe. Valójában, amikor írtam ezt
a könyvet, nem annyira a birodalom világát próbáltam
megérteni, hanem azt, aminek a birodalom a metaforája volt,
vagyis azt a nagy nosztalgiát a rendszer iránt, a totalitás
iránt, a harmonikus élet iránt, tehát az epika
iránt, a lehetőség iránt, hogy elbeszéljük
a világot és az életet, mint valami egységes
dolgot, aminek értelme van, és ezzel együtt a rendetlenség,
a felőrlődés, a párhuzamos történések,
a már örökre üres császári emelvények
világát. Megpróbáltam tehát meglesni,
mi folyik a nihilizmus laboratóriumában, és ezzel
együtt a nihilizmus-ellenesség laboratóriumában
is.
Száműzetés,
gyökértelenség és a krajinai kozákok története
Lát valamilyen különleges
okot arra, hogy miért élvez önnél elsőbbséget
az irodalom a valóság tudományos vagy akár
politikai megközelítésével szemben? Azért
fogalmazódott meg bennem ez a kérdés, mert van egy
olyan elgondolás a kulturális életben, amely szerint
igenis történetiként kell kezelnünk az irodalmi
autonómia problémáját.
Az első könyvem,
mint már mondtam, A Habsburg-mítosz volt. Ezt követték
más kötetek, köztük az, amelyiknek személyes
jelentősége van számomra, a Messze, de honnan, amely
megint csak egy eszköz volt arra, hogy a keleti zsidóság
történetén keresztül átéljem és
feldolgozzam a száműzetés, a gyökértelenség
élményét, a távolságot mindentől
és semmitől egyszerre, az individualitás szétmállását,
és azt, hogy mindezekkel szemben mit sem ér a makacs ellenállás,
amely egyébként valóban létezik. Elsőként
ott volt egy élmény, a kozákokkal kapcsolatban. 1944-45
telén, 5-6 éves voltam, apám kórházban
feküdt betegen, és én ott maradtam anyámmal Udinében,
amelyet már megszálltak a németek és a velük
szövetséges kozákok. Körülbelül húszezer
kozák volt ott, a németek gyűjtötték össze
őket; részben szovjet hadifoglyok voltak, részben számkivetettek
még a forradalmi időkből. Néztem ezt a furcsa
népséget a fogadóban, ahol kezdetben laktunk, inkább
tisztek voltak, mint közkatonák. Ittak és énekeltek,
volt, aki részegségében eldőlt, mint egy zsák,
és este anyám odatolta a szekrényt az ajtó
elé. Meg kell azonban mondanom, hogy sohasem láttam őket
erőszakosan viselkedni...
Nos, a kozákok a nyugati
rémmítoszok tipikus alakjai.
Néztem ezeket az embereket,
és valahogy megéreztem, hogy másmilyen katonák
ezek, mint a rendes hadseregek katonái, akiket már ismertem.
De érteni nem értettem. És ez a történet,
ez a kérdőjel hosszú időre megmaradt bennem.
Olyannyira, hogy még évekkel később is megpróbáltam
megérteni, a történelemkönyvek segítségével.
És én olyasvalamit találtam ezekben, ami csak úgy
válhat érthetővé, ha elmesélik.
Éspedig?
A németek azt ígérték
nekik, hogy megalapíthatják Kosakenlandot, a kozákok
földjét, amely az eredeti tervek szerint a Szovjetunióban
lett volna, de minthogy a Harmadik Birodalomra nézve kedvezőtlenül
alakultak a dolgok, lassanként egyre nyugatabbra tolódott
ez az elképzelés, míg végül Krajinában
állapodott meg, ahol valóban működött néhány
hónapig ez a képzeletbeli kozák állam, és
hirtelen mindenki át akarta engedni a krajinai falvakat a kozákoknak.
De a krajnai falvak számomra azok a friuli falvak voltak, ahonnan
a nagyapám annak idején Triesztbe jött dolgozni. Így
változott át bennem ez a történelmi tény
egy olyan témává, amellyel csak az irodalom segítségével
tudtam megküzdeni, és amely oly hosszú ideig gyötört.
Tulajdonképpen miféle
témáról van szó?
Arról van szó,
hogy egy mélyről jövő kívánság,
mint amilyen ebben az esetben egy önálló haza iránti
vágy volt, a gyökerek és az identitás megtalálása
iránti vágy, könnyen elfajulhat, ha a gonosszal szövetkezik,
vagy ha mániává változik, ha ellentmondást
nem tűrően törnek a megvalósítására,
távolságtartás és irónia nélkül.
Egy minden távolságtartás nélkül kezelt
kívánság a visszájára fordulhat: nem
volt annál groteszkebb, abszurdabb dolog, mint Krajinában
keresni hazát a kozákoknak. Ez a téma, a kiforgatása
mindannak, ami eredeti, ami hiteles, mélyen belém ivódott,
és újra meg újra visszatér.
Utalások egy szablyára
című könyvem ebből az élményből,
ebből a megfontolásból született. De ez a könyv
más témákat is magába foglal: ilyen például
a szoros kapcsolat ama két állapot között, amit
az elárulni és elárultatni szavakkal szoktunk kifejezni;
a bűnös áldozat is, aki behálóz, azt behálózzák,
és ehhez hasonlók.
Az elbeszélés,
a történetmondás igénye - modernitás és
posztmodernitás között
A fikció irodalma
sok gátlást felszabadíthatott önben az írás
terén.
Csakugyan így van.
Ha azonban a fikció irodalmának esetenként prioritása
van a szememben, ennek kizárólag az az oka, hogy ezekről
a dolgokról csak az irodalom nyelvén lehet beszélni.
Én legalábbis csak így tudok. Számomra különbözik
ez a nyelvezet attól a nyelvtől, amit pusztán politikai-történelmi
kutatás közben használnak, és ha azt mondom,
"pusztán", nem arra célzok, hogy alacsonyabb rendű
dologról lenne szó, egyszerűen másmilyenről.
Manapság rendszeresen összekeverjük az elemzést
az elbeszéléssel. Ha például egy ember kommunistává
lesz, aztán kiábrándul, az élete krónikájába
épp olyan szilárd, elemzésre váró tényként
kerül bele életének ez a momentuma, mint, mondjuk, egy
szerelmi fellángolás, vagy a gyerekei iránti szeretet.
Ezért nem elégedhetünk meg az elemzéssel: szükség
van az elbeszélésre is ahhoz, hogy megértsük,
mit jelent egy ember életében az a tény, hogy a kommunizmus
elmélete helyes, vagy éppenséggel elhibázott.
Ön szerint csak az utóbbi
időben kezdett körvonalazódni az elbeszélésnek
ez az igénye, vagy mindig is így volt? Napjaink fejleménye,
vagy antropológiai adottság?
Azt hiszem, antropológiai
adottság: az ember, legalábbis a történelmi ember,
mesél. Én mindenesetre nem engednék meg magamnak olyasmit,
amit oly sokan: nem kacérkodnék azzal, hogy lebecsüljem
a történelem rekonstruálását és
intellektuális felfogását, mert akkor nem létezne
a történelem, csak történetek volnának.
Mintha így éppen annak az erőfeszítésnek
a jelentősége veszítene az értékéből,
amelyet a tények és a saját rekonstrukciónk
közötti eltérés áthidalása jelent.
Jómagam meggyőződésés híve vagyok
a felvilágosodásnak, és ezért azt vallom, hogy
az ész lángoló mécses az éjszakában,
ahogy azt az egyik nagy 18. századi gondolkodó mondta. Van
valami végtelen misztérium magában az észben,
és abban, ami ellen küzd. Így aztán megengedhetetlen
volna, ha egyszerűen megvonnánk a vállunkat, és
a sötétséggel kezdenénk kacérkodni. És
éppen azoknak megengedhetetlen, akiknek van érzékük
a misztériumhoz, akik tudják, milyen akadályokba ütközik
bizonyos élmények racionalizációja, megengedhetetlen
tehát azoknak, akik ismerik a történelmet, vagyis az
ész határait.
Az elbeszélés
tehát szükséges, de célja csakis a megismertetés
lehet?
Azt hiszem, hogy lényegében
mostanra vetődött fel az az igény, hogy a valóságról,
igaz dolgokról beszéljünk. Ez is antropológiai
szükséglet, de úgy gondolom, hogy napjainkban egyre
inkább jellemző egyfajta csömör a fikciótól,
és mintha szükségét éreznénk annak,
hogy szembenézzünk a megtörtént eseményekkel,
a történelemmel. Például biztos vagyok benne,
hogy az egyik ok, amiért a Duna ilyen nem várt érdeklődést
keltett az olvasókban, az volt, hogy a cselekmény láthatóan
a valóság darabjaiból épül fel.
És ez a valóság
iránti igény ilyen szembeszökően aktuális?
Igen. És én
nagyon is összhangban érzem magam ezzel az igénnyel.
Talán arról
van szó, hogy hatalmas ideológiai fejlődési
folyamatok mennek végbe, amelyek mintha a valósággal
kapcsolatos gondolataink jelmezét viselnék magukon. Ezek
a jelmezek időnként unalmassá válhatnak, még
ha egyébként hasznosak is. Úgy látom, hogy
ez a világ teljesen szét van szabdalva, és inkább
kihasználja az ideológiákat, mintsem gondolatokként
kezelje azokat, mint az elmúlt évtizedekben. Mára
egy hasadás keletkezett a kettő között, egy átmeneti
korszak ez egy olyan élet felé, amelynek éppen arra
van szüksége, hogy elbeszéljék, ahhoz, hogy érvényesülni
tudjon.
Ez természetesen igaz,
de némi pontosításra szorul. Ha az ideológia
világszemléletet jelent, akkor nem kell összeomlania.
Viszont, ha ideológián azt értjük, amit Marx
mondott, vagyis a hamis és elvont dolgok racionalizálását,
ami szükségképpen maga után von egy doktriner
rendszerezést, amely erőnek erejével ellentmond a valóságnak
- ez a fajta rendszerezés, amely arra irányul, hogy elnyomja
az elbeszélés lehetőségét, előbb-utóbb
mindenképpen összeomlik. Amikor ez bekövetkezik, az elbeszélésnek
ez a lehetősége, mint olyan, felszabadul. És ez javunkra
válik, ez a felszabadítás.
Ám elővigyázatosnak
kell lennünk. Ön azt mondja, hogy a világ kihasználja
az ideológiákat, de kihasználni az ideológiákat
ahelyett, hogy azok használjanak minket, ez nemcsak a szabadságot
jelenti, hanem veszélyes helyzetet is teremt. Ennek az útnak
az a kockázata, hogy a legerősebb mozzanatot, a választást,
amellyel minden embernek szembe kell néznie ezen a világon,
a nullára redukálhatja. És most közel sem csupán
a kategorikus rendszerek közötti választásokról
beszélek. Egyszerűen arról van szó, hogy vannak
az életben kulcsfontosságú pillanatok, amelyek konkrét
értékítéletet kívánnak az egyéntől.
Na mármost az értékek felhasználása,
és ezáltal opciók létrehozása a szabadság
helyett egy egyetemes kereskedelmi elv diadalát is jelentheti, amely
arra is kiterjedhet, ami nem lehetne kereskedelem tárgya. Egy szó
mint száz, a "minden mindennel egyenlő"- elv ennek a nagy
felszabadító fejlődésbe oltott ideológiai
válságnak egy negatív produktuma. Én sohasem
kelnék a kereskedelem értékének védelmére,
mint azt Gianni Vattimo tette néhány évvel ezelőtt,
aki ezzel tulajdonképpen nem mást, mint a nihilizmust védelmezte.
Berlusconi óta, azt hiszem, másként gondolkodik.
Zavarba ejtő lehet,
ha a hamis gondolat mellé váratlanul útitársul
szegődik "az erősebb győz" farkastörvénye.
Én mindig az apró
dolgokra figyelek. Amikor Biagio Marin azt tanította nekem, hogy
a múlt nem létezik, mert elvész a semmibe, tehát
mi nem a múltban, hanem kizárólag a jelenben élünk,
mert a dolgok csak vannak, mi azonban olyanok vagyunk, akár a fák,
amelyeknek belsejében ott vannak az évgyűrűk,
nos, mindezt én nem a nagy dolgokban kerestem, hanem a kis dolgokban.
Az apró dolog érdekes, mert megbújik a nagy dolgokban.
A nagy dolog önmagában retorikus, olyan, mint egy lovas szobor
a Szerelem allegóriája nekem vajmi keveset mond. Ebben Sterne
követője vagyok: kutatni a csip-csup apróságok
után, aztán ráébredni, hogy nem is azok. Éppen
ezért viszont az elbeszélésnek, amely feleleveníti
a hanyatló ideológiákat, megvan az az etikai funkciója,
hogy megvédje azoknak a dolgoknak az egyszeriségét
és megismételhetetlenségét, amelyek a szívben
lakoznak. Ma már minden a felcserélhetőség felé
mutat: az ideológiák helyébe az újságok
válogatás nélkül összehordott ellenvéleményei
kerültek. De ez nem jobb így. Ellenkezőleg, az elbeszélés
támadja a vélemények közönyét.
A posztmodernitás
két arca és a határok kérdése
Ez a felcserélhetőség
a posztmodern maga, amelynek azonban két arca van: az egyik az értékek
általános hiánya, a másik oldalon viszont ott
van ezeknek az erőknek az önironikus felszabadítása.
Egyetért ezzel a meghatározással?
Először is meg
kell jegyeznünk, hogy a posztmodern kor, ha tetszik, ha nem, ez, amelyben
élünk, tehát ha vannak is álláspontok,
amelyek egynémely pontján ellent kívánnak mondani
neki, ezeknek csak akkor lehet létjogosultságuk, ha abból
az előfeltételből indulnak ki, mely szerint mindannyian
össze vagyunk nőve ezzel a korral, ennek a kornak a gyermekei
vagyunk. Senki sem gondolhat arra, hogy kihúzza magát a kor
hatása alól, hogy ama plátói emelkedett magány
szféráiban lebegjen, és az abszolutumok szemlélése
töltse ki napjait. A Duna című könyvet például
át- meg átszövi a kígyózó, ironikus
ellenállás a posztmodernnel szemben, de mégiscsak
beleütközik, és a posztmodern ily módon, mint valami
filmbeli áttűnés van jelen, mint a kapcsolatok hanyatlása,
amit a főszereplő így él meg. Még az elbeszélés
szerkezetén is átüt a posztmodern.
Ott van azonban még
az ironikus ellenállás is. És irónián
egyáltalán nem a gúnyolódást, a csipkelődést
értem, hanem azt, ahogy kiemeljük a relativitás metafizikai
elemét a végtelen és a teljesség hátteréből.
És ez a teljesség bennünk van, s ezért az irónia
összekapcsolódik a szabadsággal és a szerelemmel.
Szabadsággal, amely a bálványimádás
ellentéte, mert éppen arra tanít, hogy ne ijedjünk
meg mindentől, ami bálványnak mutatkozik. És
szerelemmel, mert ha mosolygunk valamin, ha kinevetjük magunkat, ez
mind-mind szeretetből fakad. Ezt az iskolában tanultam.
Ön gyakran visszatér
a serdülőkorhoz.
Igen, nagyon erősen
kötődöm ahhoz az időszakhoz, mert akkoriban nagyon
sokat tanultam. Például megtanultam nevetni, és tisztelni
azokat, akiken nevetek: a tanáraimon, akiktől a tudást
kaptam, és akiknél sem ravaszabbnak, sem nagyobb tudásúnak
nem éreztem magam. Ebben a tekintetben úgy élem meg
az iróniát, mint egy nagyon erős pillanatot. De az,
hogy időnként ilyen komoly hangsúlyt érdemelnek
nálam az erős pillanatok, ennek csak akkor van értelme,
ha figyelembe vesszük, hogy még mindig ebbe a valóságba
vannak besorolva, amelyet posztmodernnek nevezünk. Márpedig
ebben a valóságban sok eshetőség bújik
meg.
Trieszt, határok,
lokalizmus
Úgy tűnik nekem,
mintha lenne valami közös elem a Mitteleuropa felé irányuló
figyelmében, a triesztiségében, és a posztmodernben
élésre vonatkozó javaslataiban. Mindhárom határokat
szab. Mitteleuropa világokat választ el egymástól,
Kelet és Nyugat határán fekszik, Trieszttel egyenesen
toposzként szokták együtt emlegetni, hogy határ
a nemzetek között, innen származik a mítosz. A
posztmodernt szintén lehet így jellemezni: történelmi
táj, ahol minden korszak határos egymással, és
ahol, épp mint a tényleges térbeli határoknál,
ezek a korszakok találkoznak. Ezenkívül egyszer önnek
már megadatott, hogy a határon élő értelmiségiekről
beszéljen.
Számomra természetesen
Trieszt a határ, ahol az egymástól elválaszthatatlan
különbözőségek már a kövezeten
is jelen vannak, elválasztják a város egy darabját
a másiktól; van úgy, hogy tizenöt perc alatt
át lehet sétálni az egyik civilizációból
a másikba. Triesztnek, ahol felnőttem, a Szabad Föld
Triesztjének nem volt biztos jövője, és nemcsak
mint - olasz vagy jugoszláv - nemzetnek, hanem mint önálló
politikai egységnek sem, és akkor Keleten Sztálin
volt, és senki más. Olyan volt, mintha a senkiföldjén
élne az ember, két határ között. Számomra
akkor a határ egy átléphetetlen vonalat jelentett,
amely kettébe vágta a világot, és a túloldalon
ismeretlen és fenyegető, sötét és zavaros
világ volt: azt hittem, hogy Prága Bécstől keletre
fekszik. Ismertem viszont a történelmet: Trieszt Itáliához
tartozott, aztán Jugoszlávia elfoglalta. Az ismert és
az ismeretlen összekeveredése ösztönzött engem
az írásra, ahol tehát az elbeszélés
gyakran nem más, mint utazás az ismertből az ismeretlenbe,
és fordítva, elidegenedés és felismerés
egyszerre, találkozás távoli dolgokkal, amelyek eltakarják
a közel levőket.
Manapság azonban a
kor különös ismertetőjegyévé vált
ez az érzés, hogy örökké határok
között vagyunk, amelyek paradox módon nyitva állnak.
Határok, amelyek magát a személyiséget szelik
át.
Ez pontosan így van.
A határvonalakat a bőrünkön érezzük,
mintha sebhelyek lennének. Akkor is, ha most már valóban
nyitottak ezek a határok. Azért a veszély, hogy ismét
bezárulnak, továbbra is fenyeget mindannyiunkat. Elég,
ha ama szörnyűséges neo-középkori lokalizmusra
gondol, amely szerint a világ ott ér véget, ahol valaki
felállít egy felvonóhidat. Az ilyesmitől sokkal
jobban irtózom, mint a makro-nacionalizmusoktól.
Ennek fényében
az elszakadás nem éppen mosolyognivaló tündérmese...
Én továbbra
is tündérmesének tartom, mégpedig labilisabbnak,
mint azt bárki hinné. Nézze, a centralizmus elleni
tiltakozás számos jogos mozgatórugóján
és a hovatartozás egyébként szintén
jogos érzésén túl (én például,
ha csak tehetem, dialektusban beszélek, mert tetszik nekem ez a
Trieszthez tartozás), tulajdonképpen egy felfújt kérdésről
van szó. Az elszakadás szónak, számadatok hiányában,
nincs értelme. Igaz viszont, hogy a szavaknak óriási
hatalmuk van - nem szeretném az ördögöt a falra festeni.
Csakhogy megkérdezhetem magamtól, nem rejtem-e el magam előtt
azt, ami valójában történik: egyrészt
spontán mentális konzervativizmusom révén,
ami mindenkiben megvan, és ami képes rábírni
arra, hogy erősen kételkedjem az olasz állam felbomlásában;
másrészt azért, mert annyira gyűlölöm
a mikro-nacionalizmust, hogy emiatt öntudatlanul alábecsülöm.
Nincs benne semmi, amit tisztelhetnék, tehát alábecsülöm.
A lokalizmusról azonban
egyenesen lesújtó a véleménye.
A lokalizmus igenis borzasztó
dolog, és megsért engem abban a mélyen bennem élő
érzelmemben, amit jobb híján a szülővárosom
iránti szeretetnek nevezek. Búskomorság fog el, ha
csak egy lépésre el kell távolodnom a várostól,
és akkor még nem beszéltünk az elköltözésről.
Ugyanakkor dühöngő őrültté válnék,
ha azt mondanák nekem, hogy az egyetemen trieszti dialektusban tartsak
előadást. Ez megsértené az én trieszti
dialektusomat. Szóval jól mondta La Capria: egy dolog nápolyinak
lenni, és más dolog úgy is viselkedni. Ez mindenkire
érvényes.
Hogy viszonyul a politikához?
Hiszen a politika arra törekszik, hogy meghúzza a határokat,
hogy megossza az embereket. Ezen a ponton az ön világképe,
amelyet puszta eszméknél és eszmerendszereknél
több életdinamika tölt ki - és ezek nagyon is csoportosítható
dolgok, és csoportosulnak is -, egészen természetes
módon az irodalomba torkollik. Ez a világkép, ha nem
ütközik is a politikával, de legalábbis, mondjuk
így, problematikus pontjain kapcsolódik hozzá.
Ezzel egyetértek.
A politika határokat szab. Ez a mestersége. Ebben a mostani
korszakban viszont a politika igyekszik minél kevesebb határvonalat
meghúzni. Természetes, hogy az ideológiák bukása
révén felbukkant lehetőségek olyan dolgokat
is megmutatnak, amelyeknek korábban egyszerűen letagadtuk
a létezését. Az ilyesmi többnyire a distinkciók
eltévesztésével végződik. Egy dialógus
lényegénél fogva két különböző
alanyt feltételez, ezért nem árt tudni, mi az, ami
a beszélgetőket megkülönbözteti. Ma azonban
mindez valami megdöbbentő kavarodás felé tart:
érzem, milyen veszélyes lehet sötétben élni,
mert ott minden macska fekete.
Ha jól értem,
felfogása a politikáról önmagában nem
mond ellent az irodalomnak.
A politikának az elszakadás
az egyik feladata, már csak azért is, mert - én legalábbis
így gondolom - egy ország nem rendelkezik egységes
emlékezettel, így aztán tudvalevő, hogy többféle
emlékezet létezik, és ezeket nem szabad elfojtani.
Ami pedig az irodalom és a politika közötti ellentétet
illeti, nos, ez létezik, a bőrömön érzem,
ahogy ezt Thomas Mann olyan gyönyörűen megfogalmazza Betrachtungen
eines Unpolitischen című írásában. Elfogadhatatlan
érvek ezek annak a politikának a szemszögéből,
amellyel akkor azonosult (később ő is észrevette
ezt), alapjában véve mégis helytállóak:
megbosszulja magát az apolitikus pillanat mint az élet és
az irodalom egyik alkotóeleme. Ennek a boszszúállásnak
van némi létjogosultsága, amely nem hamisítható
meg azzal, hogy puszta formaságot csinálunk belőle,
de valódi elszakadásból indul ki, a politika szellemi
momentuma és a valóság apolitikus érzései
között; ilyen például az az érzés,
amelyet a tenger látványa kelt az emberben.
Ezért igyekszem a
politikát etikai terminusokban értelmezni, mint valami erkölcsi
kötelességet. Mivelhogy mindenkinek lehetőséget
kell kapnia arra, hogy nézhesse a tengert, én a tenger iránti
szeretetemet fel kell hogy áldozzam azért, hogy addig politizáljak,
amíg elérem, hogy a kitaszítottak is nézhessék
a tengert. A politika tehát semmit nem tud kezdeni a szeretet alapelvével.
Ez korántsem kritika a politikával szemben, ez csak egy attitűd.
Ahogy az angol anyák mondták lányaiknak a nászéjszaka
előtt: close your eyes and think of England. De itt szeretném
rögtön leszögezni, hogy ha van valami, ami számomra
idegen, az a "kiábrándult értelmiségi" hozzáállás
a politikához. A politika nem arra való, hogy örömet
szerezzen az én tiszta és nemes lelkületemnek, tehát
nem is csalódhatom benne. Akármilyen keményen kritizálunk
egy politikát, vagy a politika valamely típusát, nem
tehetünk úgy, mintha kívül állnánk
a politikán. Ez ugyanis megengedhetetlen lenne azok miatt, akik
saját problémáik megoldását várják
a politikától. Amikor Triesztben ezer kohómunkást
az a veszély fenyegetett, hogy az utcára kerülnek, akkor
sem az én hófehér lelkem forgott kockán, hanem
az ő életük.
EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta