Ádámtól,
azaz a világ teremtésétől számítva
a 7070. esztendőben, vagyis Krisztus eljövetele után
1562-ben, azaz Moldva alapításának a 222. évében
Despot vajda teste darabokra szakadt. A fejedelemséget visszaszerző
Sándor herceg a tatár Kucsukot, a Pirosarcút bízta
meg a kivégzéssel, amelyet az serényen és igen
nagy hozzáértéssel el is végzett. Kucsuk drágán
dolgozott, száz aranyat kapott Sándortól, mindazonáltal
minden költséget beszámított, még a szeg
árát is, amellyel a test darabjait kiszegezte a kapukra.
A lovak is a tatáréi voltak, négy villámló
fekete csődör, legalább húsz arany darabja. Despot
már a kivégzés előtt elalélt, amiben
talán mégsem pánikos félelme (köztudottan
igen gyáva ember volt) játszhatta a nagyobb szerepet, hanem
hetmanjának, a köpönyegforgató Tomica Istvánnak
buzogánya, amellyel jól fejbe lett kólintva. Hogy
mégis élet maradt benne, arra a négyfelé szakadt
testből porba pottyant tűzféreg a bizonyíték.
Persze aligha akadt a hercegi
udvarban, netán az akkor betoppanó székelyek között,
aki bizonyosan megmondta volna, minemű állat kalimpál
a porban. Különben sem láttak semmit; a közelben
állók közül sem Sándor, sem Tomica, sem
a székelyekkel érkező Korlát uram nem érezhette
magát olyan biztonságban, hogy figyelmét ne az árulásra
mindig kész havasalji fegyveresek tartsák lekötve. Talán
Kucsuk, a test épületének kiváló ismerője
volt az egyetlen, aki látott már efféle állatot,
vagy ha nem látott, alkalmasint hallhatott róla. ősei
szintúgy hóhérkodással keresték kenyerüket;
egyikük a parázna Szumit király utasítására
magát Ézsaiás prófétát fűrészelte
ketté tetőtől fogva talpig, amiért lesújtott
rá Isten méltó büntetéssel, mert a próféta
kettényílt testéből kicsapódó
heves léleklángok vörös foltot égettek arcára
(hétszerhetedíziglen virító szégyenbélyeget).
Kucsuk, a Pirosarcú Despot csattanva szétszakadó teste
előtt állt (hüppögve kapkodta a levegőt, amikor
a meleg vér foltos arcába fecskendezett), és megpillantva
a törékkel kevert porban a lélektűz rángatózó,
surrogva körbeforgó lakóját, önkéntelen
mozdulatot tett, hogy rátaposson, de a féreg hirtelen eltűnt,
és Kucsuk talpa csupán a porban csillogó ezüstös
nyáladékba taposott.
A piactérre nyíló
palotakapu mellett, a fal külső felén immár esztendők
óta ült valaki. Valamiféle szerzetes lehetett, aki nem
bukkanván sem remetebarlangra, sem napégette pusztára,
sem magányos kőoszlopra, Szucsva legforgalmasabb terét
választotta remetesége azílumául. Köntöse
poros volt, akárha a mögötte emelkedő kőfal,
arcbőre is megrepedezett, szürkévé vált;
olybá tűnt, hogy magából a kőfalból
pillant ki meg-megvillanó szempárja. És amennyiben
Kucsuk ismerhette a testből kivetett állatot, hogy merre menekül,
arról egyes egyedül ez a különös szempár
tehetett valódi tudományt.
Moldva kicsinyke ország,
kétszáz óra alatt körbejárható,
és ha valaki fölmászik a kutnári Szamárdombra,
beláthatja minden zegét-zugát. Gyalogszerrel eliszkolhat,
aki bajban van, és ha elég sebes, akkor a késlekedve
ocsúdók lovakkal sem érik utol. Péter herceg
Erdélybe, a székelyekhez szokott futni, öccse, Sándor
herceg inkább a Szereten túlra, a tatárokhoz menekül.
Despot azonban sokkal eszesebbnek gondolta magát annál, hogysem
elfusson. Harmincöt esztendős, gyorsmozgású, hajlékony
férfi volt, könnyű jó lóháti ember,
mindazonáltal eszét tartotta a legtöbbre. Egyszer orvul
rátörő gyilkosai elől úgy menekült
meg, hogy egy hasonmás bábút fektetett ágyába,
azután temetését is megrendeztette, és csak
akkor jött elő, hogy véres bosszút álljon,
midőn gyilkosai a sírnál levetették álarcukat,
és kárörvendőn vigyorogtak a koporsóra.
Ezúttal azonban elvakította a nép és az urak
térdreborulása, azt hitte, szeretetük őszinte.
Nem vette észre, hogy Szucsva gyilkosokkal rakodott meg, és
noha bezárkózhatott volna a palotába, vagy álruhában
kiosonhatott volna a hűséges Laszki grófhoz, Lengyelországba,
méltóságteljesen kivonult a piactérre. Ott
az összeesküvők ripsz-ropszra körülfogták,
és nem hagyván időt a védekezésre, sietősen
elintézték. Feldarabolt teste hamar a kapukra került,
és ott is maradt hónapokig, amíg a madarak és
döglegyek szét nem hordták, miközben lelke az időtlenség
pusztaságában bolyongott, irgalmat keresve, és reménykedve,
hogy a Lelkek Ura nem adja át a Sátánnak.
De merre inalt a tűzféreg?
Messzire, nagyon messzire,
mindazonáltal követhető messzeségbe. A kivégzés
előtt harminc esztendővel egy Jakab nevű lovag, akiben
az egykor szebb napokat ért Hérakleiosz család utolsó
sarját köszönthetjük, felszedett a halászok
tanyája mellett egy csenevész porontyot. Először
egyetlen szolgálatot bízott rá (a kamraablak rácsai
között rothadó macskatetemet kellett kipiszkálnia),
végül mégis ott marasztalta némi időre,
arra gondolván, hogy életét megkönnyítené,
ha magához venne egy efféle majomkölyköt. Mentegombolásra,
lábbelihúzásra, hátvakarásra alkalmas
lesz, ha pedig beválik, bizalmasabb munkákat is rátestálhat.
A kölyköt társai
Túrónak szólították fehér bőre
miatt, és mi tagadás, bőrének színével
jócskán kirítt a sziget (Számoszon vagyunk)
lakói közül. Koromfekete haja sem javított helyzetén,
sőt, tündöklőbbé tette csúfságát.
Túró, Túrócska, kiváló név
a kocsmák fattyának. Ám Jakab lovag, miután
meghozta döntését, hogy megtartja a fiút, és
miután megfürösztötte, szennyes gönceit tűzbe
hányva új ruhába bújtatta, tisztességes
nevet is adott neki: Szent Vazul napja volt, így hát a fiú
a Vazul nevet kapta, ami persze a sikátorokban a Túrónál
is csúfondárosabban visszhangzott.
Vazul, gyere már,
Vazul, hányszor mondjam, ne bámészkodj!, kiáltott
le ablakából az aggastyán, mire a kikötő
elfajzott népe röhögve szajkózta: Vazul, Vaaazul,
Vazulika! A fiú korábban harapott, karmolt, rúgott
volna, most azonban észre sem véve a csúfolókat,
befutott a házba. A sikátorok bűzével lekopott
róla a csőcselék mocskos és szemtelen modora
is, igyekvően, szófogadóan szolgálta gazdáját.
Vazul, feküdj ide mögém!, parancsolta egyik este Jakab
lovag, és hamarosan annyira megszokta a kölyök szabályos
szuszogását, langyos és jó illatú leheletét,
testének jótékony melegét, hogy délutánonként
is maga mögé rekesztette a tiltakozni nem merészelő
fiút. Nem is gondolta volna, hogy ekkora hasznát veszi! Az
öregség sokféle új szokással köszöntött
Jakabra, és minél öregebb lett, annál szívósabban
ragaszkodott bogaraihoz. Pusztán akkor volt hajlandó rajtuk
változtatni, ha a változtatás a szóban forgó
szokásnak élveteg kiteljesedését eredményezte:
idő múltával megengedte a fiúnak, hogy délután,
amíg ő szendereg, inkább a tengerparton kószáljon,
a ciprus és feketefenyő erdőkben, hadd itassa át
haját és bőrét az édeskés gyantaillat,
amely kiváló írnak bizonyul az estéli nyugovóra
térést követő álmatlan forgolódásra;
a bornál is jobb altató, gondolta, s mielőtt elaludt
volna, motyogva dicsérte meg eszét, amiért oly alkalmatos
döntéssel magához vette a fiút.
Jakab lovag atyja a nagy
Hérakleiosz császár leszármazottja volt, anyjának
családja pedig a Joábé. Az Írás úgy
említi Joábot, mint akit Dávid király megátkoz,
mert megölte Nér kedves fiát. Jakab lovag nem ismerte
az Írást, ám fennen hangoztatta, hogy a rászakadó
öregség (a sokféle testi nyavalya, az álmatlanság,
az ólmosság, a mélabú) csakis átok lehet,
mégpedig a legszörnyűbb, öröklődő
átok, és amennyiben levethetné magáról,
megszabadulna a romlás jegyeitől. A legszörnyűbb
átkokat vérrel lehet feloldani, csakhogy a lovag semmiképp
nem jött rá, miként cselekedjen.
A fiú alig múlván
tízesztendős, érett ifjúvá cseperedett,
ám ahogy lenni szokott, ha a gyermek a test nyavalyáival
vesződő, zsémbes aggastyán mellett nő fel,
halálra rémült átalakuló testétől,
betegségnek tartván minden változást. Magányos
kóborlásain elrejtőzött a sziklák közé,
kibontotta nadrágját, és olyan iszonyattal bámulta
felágaskodó hímvesszőjét, mint ahogy
vízbe vetett várja az örvényt kavaró tengeri
kígyót. Lélegzetvisszafojtva leste, mikor csillapodik
a vörösen imbolygó testrész, amelynek látványa
kitörölhetetlenül belevésődött, és
ugyanolyan váratlanul, ahogy a valóságban fölfújta
magát, képzeletében is feltámadt, és
szörnyű képek társaságában virult
egyre. Jakab lovag fürdővizében neki is meg kellett fürödnie
minden este (a lovag muzulmán szokás szerint gyakran tisztálkodott),
ami újabb megpróbáltatásokkal járt,
de nem azért, mert viszolygott az öreg test vízbe ázott
szőrszálaitól, lehámló pikkelyeitől,
váladékának vízen úszó sárgás
foltjaitól; saját lemeztelenített testére nem
mert rápillantani. Ráadásul hiába mosakodott,
örökké érezte testének kesernyés
ürömszagát, amely egész életében
elkísérte, esztendőről esztendőre erősödve,
sok megaláztatást hozva reá. Tán a sírból
kelt ki az úr, ne adj isten, állatok közt hált?
Immáron Károly császár udvarában élt,
a császár palatinus grófjaként, amikor végre
dermesztő hatásossággal sikerült megfelelnie egy
fintorgó udvaroncnak. Én a Földanyától
születtem, miként ősöm, Héraklész,
mondta, miközben előkapta tőrét, villámsebesen
felhasította hasán az inget, majd így folytatta: bizonyságul,
íme, kész vagyok megmutatni köldöktelenségemet!
Köldöktelenségének legendája mindenhová
elkísérte, így aztán Sándor herceg is
kíváncsian piszkálgatta kardhegyével a szétszakadt
testen a véres köntöst, de a sebek túl erőszakosak
voltak ahhoz, hogy valódi bizonyságot szerezhessen... Később,
élete végefelé, amikor a sorjázó kudarcoktól
sokadszorra magába roskadt (mindig is hajlamos volt a mélabúra),
az a rögeszméje támadt, hogy a testéből
áradó illat nem az övé, hanem a benne lakozó
lényé; következésképpen élete valójában
ennek a lénynek az élete, így hát a sors rákényszerített
fordulatait hiábavalóan iparkodna megérteni.
Azokban az időkben
a számosziak csupán a kormányzói palotán
lobogó zászló színéből sejthették,
hogy a velencei oroszlán vagy a genovai sas uralkodik felettük.
Olykor a pápai kereszt is feltűnt, olykor a török
félhold is. Egy közmondás járta azokban az időkben,
meglehetősen illetlen szavakkal állapítva meg, hogy
amiként a kormányzósági latrinában lerakódó
bélsarat illetően sem kutatja senki, melyik hurka éppen
kinek a testéből távozott, úgy a latrina távolibb
körén túl zajló jövés-menés
sem érdekel senkit. Az egyetértés a számosziak
között, ha nem is volt édeni, alkalmasint a Bábel
előtti állapotokat idézte: jóllehet sokféle
nyelv keringett, ki arabusul, ki görögül, ki spanyolul,
ki zsidóul, ki a velenceiek, ki az egyiptusok, ki a krétaiak
nyelvén szólalt meg, soha nem maradt rejtve a beszélő
szándéka, aminek valódi magyarázata, vagy éppenséggel
következménye volt, hogy a számosziak e sokféle
nyelvből keverték ki a sajátjukat. A szigeten épített
keresztény templomokon többnyire Bizánc kettőskeresztje
ékeskedett, de pápista templomok is épültek,
sőt Allah és Jahve is megtalálhatta a maga alkalmatos
lakását; megfértek egymás mellett a különböző
istenek, és arra intették híveiket, ne támasszanak
egymás közt ellenségeskedést. A perpatvar leginkább
a felekezeteken belül robbant ki, mondhatni minden esztendőnek
megvolt a maga gubanca. A bizánciak már túl voltak
az ikonromboláson, a papok háromszori házasságának
engedélyezésén, a férfi és női
szerzetesek együtthálásának tiltásán,
ellenben a keresztvetés új szokása zajos és
véres csetepatéknak lett forrása: egyik tábor
hagyományosan három ujjal vetette a keresztet, a másik
viszont, a Kaledóniából érkezett Nikon atya
tanítása nyomán két ujjal, és mivel
nagyjából egyenlő számban voltak mindkét
táborban, a harc hosszú ideig tartott (míglen a kétujjasok
táborát feldarabolja a hüvelykujjasok szövetkezése).
A pápistákat megbolygató új tanokat keményen
üldözte a velencei kormányzó (a pápa unokatestvére),
így hát ha saját templomuk nem lehetett, az új
tanok követői közül egyesek Bizánc templomaiban
(ki a háromujjasoknál, ki a kétujjasoknál),
mások a muzulmánok szőnyegein imádkoztak. Amióta
a Spanyolhonból kiebrudalt zsidók fölös számban
kezdtek feltünedezni, vallásukban sokkal szigorúbbak
és kevélyebbek, mint helybeli hittársaik, azóta
a zsidók között is mindennaposak lettek a verekedések,
gyújtogatások. És a muzulmánok sem maradtak
ki a zsibongásból, egymásnak ugorva, hol ezért,
hol azért, legújabban az asszonyok viselete miatt. Bár
a szigeten igen kevés asszonynép élt. A hajók
gyomrából kizárólag férfiak támolyogtak
elő, ugyanolyan kábán, ahogy delejes álmoktól
űzve hajóra szálltak, hogy Számoszra vitorlázzanak.
Kevesen ismerték e megszállott útrakelés valódi
okát. A görögök azt beszélték, hogy
Daidalosz, az építőmester, aki a közeli Krétából
saját maga fabrikálta szárnyakon repült el a
sziget felett, arra emlékezett vissza, hogy Számosz formája
egy háromba fűrészelt Aphrodité szobor középső
harmadához hasonlítható, ami őt is annyira megbabonázta,
hogy kis híján arrafelé vette az irányt. A
szentéletű, konstantinápolyi atyák is itt pihentek
meg zarándoklatukban, nem tekintve a háromnapos kerülőút
hányattatásaira sem. Egy rodoszi zsidó kereskedő
a sziget belsejébe benyúló öböl partján
hatalmas phároszt építtetett saját pénzén,
és otthagyva virágzó üzletét, a toronyba
zárkózott. ő jegyezte fel leveleiben, hogy minden éjszaka
hallja egy nő kéjes sóhajtozását, és
a vágytól már nem tud sem enni, sem inni, és
szörnyű kínok között várja az újabb
éjszakát.
Jakab lovag joábita
anyja révén talán Jahve fennhatósága
alá tartozott, de valamiért kereszténynek vallotta
magát. Valójában istentelen, bűnös, pogány
lélek volt ez a Jakab. Ritkán járt templomba, csak
színleg imádkozott, soha nem remegett bele annak tudatába,
hogy a Teremtőhöz szállnak az ima szavai. Gyermekkorában
dajkájától sok mesét hallott az álruhás
Istenről, aki koldus képében be-bekérezkedik
a házakba, hogy kifürkéssze az emberek szívét;
de egy ízben sem gondolta, hogy az ajtaján kopogtató
koldus maga a földre szállt Isten volna. Ahogy lesüllyedt
a család, úgy satnyultak az istenek, akikben fiai hittek.
Hérakleiosz császár az Úr testével érintkező
lepel körömnyi darabjáért kész volt háborúskodni,
Jakab filléreket is csak vonakodva dobott a templom perselyébe.
Lidércekben, erdei manókban, háromlábú
kecskékben, egyszemű óriásokban jobban hitt,
mint Istenben; azoktól félt, azoknak kegyét kereste,
miként a köpölyöző borbélyokat is nagyobbra
tartotta a tudós doktoroknál. Egy perzsa kuruzslótól
hallotta, hogy a tükrökben ártó szellemek laknak,
attól fogva nem tartott tükröt a házban; egy Alexandriából
menekült, később megtért zsidótól
megtudta, hogy a templom az egyedüli hely, ahová az ártó
szellemeknek nincs bejárásuk, így aztán váratlan
fordulással, naponta ott volt a vecsernyén, cipelve magával
újdonsült kölyökcselédjét is.
Valahogy úgy esett,
hogy a templom védőszentje Szent Vazul volt. A fiút
mélyen megrázta névadójának és
oltalmazójának legendája. Az ikonosztáz képsora
előtt térdelve, színes ábrándokat kezdett
szőni arról, hogy egyszer maga is kiválaszt magának
egy szegény népet, megmenti és felemeli. Szent Vazul
arcképe biztatóan nézett rá, mi több,
a mennyezet hatalmas Jézusarca is mosolyogott. A pádimentum
kőlapjai lehűtötték testét; szeretett ott
hasalni, onnan bámulni a képekre. Beoltódott a hit
sokféle gyümölcsöt termő ágaival, és
a beoltott ágakból kusza, terebélyes korona formálódott,
tovább terebélyesedve és kuszálódva
az aggastyán vad haragjától, amellyel a templomból
hazatérve, a papokat, a vallást és Istent kaszabolta.
Egyszer beállított
a lovaghoz egy velencei rabszolga-kereskedő, mert azt hallotta, hogy
a lovag eladná kikötői házát, amelynek
birtoklása csakis bosszúsággal társul. Jakab
tőle hallotta, hogy a pápa elaggott testét gyermekvér
fiatalította meg. S hogy mi módon, azt is megtudta. Száz
kölyköt tartanak a pápai lakájok a palota pincéjében,
borbélyok seregei vágnak eret rajtuk hetente kétszer,
kehelybe gyűjtve, vérrel töltik meg a fürdődézsát,
s a pápa abba nyakig belemerítkezik. A kölyköket
seregélypástétommal, vérképző
borokkal táplálják, ám ennek ellenére
gyakori köztük a váratlan elhullás, minekutána
a kalmárok naponta szállíthatják a friss portékát.
Mi tagadás, jól megélnek azok, akik a pápai
lakájok bizalmába férkőznek! A bizalomért
persze áldozniuk kell, nem is keveset, ám megéri,
hiszen a pápa aranya a legtisztább a földkerekségen.
Jóvérű, pufók kölyköket (no meg a
kiváló számoszi borokat, valamint a tavaszi és
őszi vándorláskor itt megpihenő seregélyeket)
begyűjteni, hát ezért kellene neki az a ház.
Virágzó üzlet, és még sokáig az
lesz, hiszen saját szemével látta, a pápa mintha
húszesztendős volna, bőre kisimult, haja visszafeketedett,
dereka kiegyenesedett, lépte ruganyosabb, mint valaha: matuzsálemi
életkor vár reá. Igen, a vér, tudtam én,
a vér, a vér segít, sóhajtozott Jakab lovag,
örülve, hogy végre sejti, mit kell tennie! Hálásan
szorongatta a velencei kezét, de azért házát
nem adta el neki, hiába rimánkodott az hosszan, fűt-fát
ígérve (pénzt viszont annál kevesebbet).
Éjszaka kikelt ágyából,
kicsoszogott az előszobába, és a falról leakasztott
széles török karddal tért vissza. Megállt
az alvó fiú mellett. Vajon mire gondolhatott ez a házsártos,
önző aggastyán, kezében a lesújtani kész
pallossal? A fiú mélyen aludt, fekete haja csapzottan tapadt
homlokára. A pallos hideg volt és nehéz, az aggastyán
fázni kezdett. Megérezte a fiú testéből
feléje áramló meleget, és ekkor ráébredt,
hogy ez a meleg tartja őt életben, ez dédelgeti tagjait,
mint napsugár a kövekre kimászó gyíkokat.
Reszketve leeresztette a pallost, becsúsztatta az ágy alá,
és máris visszamászott a fiú mellé.
Reszketése elmúlt, és valami új, eddig nem
érzett forróság költözött belé,
elhatolván a szívéig. Megrémült, hogy
meghal. A túlvilágra gondolt, ahol ő minden istennek
és ördögnek a szolgája lesz, mert egyikkel sem
volt jóban ezen a földön; és már látni
vélte azt is, ahogy patás ördögök lökdösik
a pokol nagy, meredek gödre felé.
Eközben a fiú
felébredt, és annyira csendesnek, moccanatlannak találta
az öreget, hogy azt hitte meghalt, és rémülten
rázni kezdte vállait.
Jakab lovag felkapta fejét,
aztán szusszanva visszaroskadt. Szeme tágra meredt, ziláltan
kezdett beszélni.
- Megmentettél a haláltól.
Megragadta karomat. De te kirángattál karmai közül.
Visszaadtad az életemet...
Mivel kisvártatva
jobban lett, mi több, egészen felvidult, párnával
kitámasztva hátát, és a fiút magával
szembe ültetve, mesélni kezdett. Megeredt a nyelve: bevallotta,
milyen gazdag ember, akár hercegként is élhetne, tarthatna
szolgákat, vendégeket fogadhatna, aranyhintón kocsikázhatna,
beutazhatná a világot, minden nap bálnazsírt
kanalazhatna, de néhai felesége hozzászoktatta a nélkülözéshez.
Egyszerűen éltek, idejük nagyobb részét
az ágyban töltve, ruhátlanul, alig ettek-ittak. Jó
asszony volt, nyalta-falta a lovagot, nem hagyta, hogy másra nézzen.
Talán azért volt e vak buzgóság, mert kárpótolni
szerette volna őt a gyerektelenségért. Az asszonynak
nem volt lyuk a lába között. Vaklyuk volt ott, csak a
pisilője, szőr is alig fedte, se be, se ki nem fért
volna rajta keresztül semmi. Hiányzott testéből
a gyerekforrás, szakadt fel Jakabból a régi fájdalom,
aztán látva, hogy a fiú zavartan néz rá,
és nem érti, mi az a lyuk, feltárta előtte,
hogyan néz ki egy női test, lefestette a domborulatokat, völgyeket,
megjelölte a horpadályokat, lankás helyeket, a férfiember
által látogatott zugokat. No, ha akarod, mesélek egyebekről
is!
Az aggastyánt később
sem kellett kérlelni; esténként, mielőtt a gyertyát
elfújták volna, szívesen beszélt ifjúságának
színes kalandozásairól, Mantovától Bagdadig.
A történetekben felélesztett Vénusz újra
megtöltötte elaggott lelkét egy hervadtnak hitt érzéssel:
mintha a hajnali város fölött tombolva átvonuló
vihar tartott volna visszafelé a napenyészet órájában,
némiképp csendesedve, de még duzzadó felhőkkel.
A lovag a fiú éber, nedves tekintetében, akárha
tükörbe nézne, önmagát vélte felfedezni:
az ifjúság csalóka heve szétáradt testében,
beesett ajka megtelt szomjúsággal, éhséget
érzett, de nem a gyomrában, hanem a bőrén, a
tenyerén, az ujjaiban... Egyszóval, újra megkívánta
az asszonyt.
Így került a
házba Carlotta, Jakab távolban élő unokahúga,
akit atyja a csábító örökség reményében
engedett a lovag házába. Ez a Carlotta fölöttébb
együgyű teremtés volt, sokat és csámcsogva
evett, dolgozni nem szeretett, csavarogni viszont annál inkább;
a piacon lebzselt volna reggeltől napestig, szóba állt
minden rangú és rendű kereskedővel, piacozó
cseléddel, és mindent kibeszélt, ami Jakab házában
történt. Ha a lovagtól nem kapott pénzt, hitelbe
vásárolt, minthogy mindenki üstöllést lett
a zsugori pénzeszsák hitelezője. Vazul cipelte a kosarakat,
s ha netán elsodródott a lány mellől, vagy éppenséggel
a lány ragadozott le a törökmézárusoknál,
képes volt a savanykás kenyérillatot hosszan követve,
újra rátalálni. Merthogy Carlottának meg olyan
illata volt, mint a borban ázott kenyérnek. A piacról
a part felé kanyarodva tértek haza. A lány kielégíthetetlenül
bogarászta a szederbokrokat, mígnem egy tamariszkusszal és
sziklákkal körülkerített öbölnél
megálltak. Vazul itt letehette a kosarakat; az ösvényre
kiállva őrködnie kellett, amíg a lány megfürdik.
Egy időn túl rendre elhagyta őrhelyét, és
a lány után lopózott, jóllehet aligha kellett
leskelődnie, a lány már az úton kibújt
ruhájából, majd döngő léptekkel
berontott a vízbe. Nagy, aránytalan teste volt, mint a hízott
polipoké, sok-sok fehér csáp és végtag
csöpögött a víztől, midőn újra
megjelent a parton. És ami a legutálatosabb volt rajta: emlői
között vastag szőrtakaró sötétlett,
párolgó szőrmocsár, amely lefutott a lába
közé, meggátolva a leselkedőt, hogy betekinthessen
a lovag történeteiben gyakorta felbukkanó testtájékra.
Vazul délutánonként
visszatért az öbölhöz, amely fölött még
mindig ott lebegett a lány savanykás kenyérillata;
valamiféle irtózattal párban álló szomjjal
belegázolt a vízbe, lebukott, és nyitott szemmel lebegett
a medert borító hínáros fölött, amelynek
látványa egyszerre volt félelmetes és gyönyörködtető.
Aztán egyszer melléje szegődött a szerencse, valami
kerek pénzforma csillant a fenéken; kézzel-lábbal
való igyekvéssel sikerült kihalásznia. Egy kicsiny
érme volt az, aranyos tallér, egyik oldalán uralkodói
képmás, másikon napsugaraktól övezett
korona. Ám volt ennek a tallérnak egy egészen csodás
tulajdonsága is...
Amióta a lány
is beköltözött ágyukba, Vazul keveset aludt. Carlotta,
akinek fékezhetetlen és együgyű jókedve
különösen éjszaka szerezte csínjeit, a lovag
túloldaláról szüntelenül abban mesterkedett,
hogy a lovag figyelmét kikerülve, Vazullal incselkedjék;
meghúzta haját, megfricskázta orrát, fülét
rángatta, arcába csípett, és felvihogott, ha
az öreg rámordult az űzötten forgolódó
fiúra. Éjszaka kellős közepén a leggonoszabb
módon befogta orrát, amikor pedig a fiú horkanva,
csápolva éledt, és őt követve az öreg
is kapálózni kezdett, Carlotta ezt a legmulatságosabbnak
tartván, reggelig úgy nevetett, hogy már azt sem tudta,
melyik világon van. Ez a félnótás teremtés
sohasem fáradt el. Napközben a legkülönfélébb
vetélkedőkre vette rá a fiút, és a győzelem
csakis az övé lehetett. Ki hörpinti ki a bögrét
sebesebben?, ki tünteti el a karéj kenyeret gyorsabban?, megelőzni
nem lehetett. Vazul a folytonos jeladásoktól rémülten
rángatózott, és egyre fásultabban igyekezett
kitalálni, épp futnia kell utcahossznyit, kiinnia egy bögre
vizet, körülszaladnia az asztalt, vagy hangosat kiáltania,
netán minél távolabbra köpnie.
Az öreg eleinte délután
próbálkozott: Vazult ingerülten elzavarta otthonról,
bereteszelte az ajtót, leeresztette a rolókat. De így
is zavarta őt a fény, figyelmét csalfán elterelték
a kintről beszűrődő zajok. Megpróbálkozott
az éjszakával; olyankor a fiú meleget sugárzó
testével maga mögött valóban úgy érezte,
húsa kemény, csontja rugalmas, vére pedig nehéz
és mindenen áthatol. A lány csiklandós volt,
sikoltozott, ha bárhol hozzáértek, nem hagyta, hogy
az öreg kezét rátegye, de vadul rángatózva,
mégiscsak egyre közelebb túrta magát, nekihevült,
sikongatott, elkapta az öreget, aki hamarosan rimánkodásra
fogta a dolgot, lassabban, lassabban az istenért, nem bírja,
a szíve beleszakad. Megölsz!, kiáltotta, hörgött,
sipákolt. Vazul a sötétben is látta a takaró
hullámzását, és attól félt, hogy
a hullámok felduzzadván elöntik a szobát, mint
nemrégiben a várost egy váratlanul támadt szennyes
vizű szökőár; a templomokba menekültek akkor
az emberek, zsoltárokat énekeltek, Istenhez imádkoztak,
és lám a város megmenekült. Imádkoznia
kellene neki is! De nem találta a szavakat, amelyek megijedtek valamitől,
ki tudja, hova bújtak el. Hiába hunyta le szemét,
a rémületes hullámok fölkapták, és
ide-oda dobálták; behunyta szemét, de az orrát
nem foghatta be, hogy a takaró alól kicsapódó
kellemetlen szagoktól meneküljön, ha pedig az orrát
is befogta, úgy tátogott már, mint a halárusok
gyékényeire kiterített halak, amelyeket napkelte után
ponyvával fednek le, hogy megvédjék őket a forróságtól,
a ponyva pedig elkezd hullámzani a sok félholt állat
vergődésétől; hallotta minden alkalommal a halak
jajveszékelését is, ha pedig fölnézett
az égre, a piactér fölött a város összes
szenvedését látta lebegni, egyetlen hatalmas sikoltás,
sűrű, nehéz felhőjeként. De ha a szavak
cserben hagyták is, a csodálatos aranytallért előkotorhatta
zsebéből: ha arcmásos oldalával fülére
tapasztotta, sirályok vijjogását és a szél
lágy sustorgását hallotta, mintha a tamariszkusszal
szegélyezett apró öböl kelt volna életre.
Az érmére vésett képmás vigaszt suttogott
annak, aki ugyanúgy be volt falazva, mint ő, örökös
éberségre kárhoztatva, akitől ugyanúgy,
mint tőle, megvonták az álmok gyógyító
képeit.
Végül eljött
Carlotta apja, hogy immáron dűlőre vigyék a dolgot.
Megüzentem, vidd haza a lányt!, vonult szobájába
a fölösleges alkudozás elől Jakab lovag. Az atya
bosszús ábrázattal szaladgált fel s alá,
majd egy kisebbfajta erszénytől némiképp megnyugodva,
kelletlenül utasította a lányt, hogy pakoljon össze.
Carlotta egykedvűen szedte össze kevés holmiját,
és anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúzott
volna, kacsázva szaporázott apja után, és még
aznap délután hajóra szálltak.
Jakab estére annyira
megrészegedett, hogy Vazulnak kellett ágyba fektetnie; levetkőztette,
nedves kendővel letörölte könnyes és nyálas
arcát, betakarta, majd melléje bújt maga is. És
ahogy vánkosára ereszkedett, megérezte a lány
savanykás kenyérillatát: olyan üresség
költözött szívébe, amilyenhez foghatót
eddig soha nem érzett. Az aranytallér suttogása sem
enyhítette gyötrelmeit, mert a tenger hangjai a lányt
juttatták eszébe; sóvárgásában
szorosan préselte tenyerét s benne a tallért füléhez,
amivel ugyan megoltalmazta magát a lovag fertelmes hortyogásától,
de aligha a rátelepedő szomorúság fájdalmaitól.
Hasrafordult, arcát vánkosába fúrta, és
felzokogott.
Károly udvarában
azt terjesztették róla, hogy nem szereti az asszonyokat,
mi több, valósággal retteg tőlük; akik asszonyai,
valójában nem aszszonyok. Ez aligha volt igaz! A Carlotta
távozását követő keserű éjszakától
kezdve, nappalait és éjszakáit, ábrándozásait
és álmait asszonyok népesítették be,
és míg az ember valóságos asszonyai kitűnhetnek
életéből, az első asszony után jön
a második, majd őt is követi az új s újabb,
addig az álom- s ábrándképek egyszerre és
csillapíthatatlan röpködéssel vele tarthatnak mindörökre.
Amíg Számoszon élt, az álmok helyszíne
soha nem változott: az út a sikátorok mögül
indult el, kanyarogva elhagyta a darazsaktól zajos narancsfaligetet,
felérkezvén a csupasz dombtetőre; és amit eddig
nem lehetett látni, íme, váratlan ajándéka
a kapaszkodónak: a dombtető túloldalán napfényes
katlan tárult föl! A védett, rejtőzködő
katlan teraszos oldalában gyümölcsfák zöldelltek,
az ágak között madarak énekeltek; az ösvény
kanyarogva ereszkedett le a mélybe, magányos almafához
vezetve az álmodót, aki széthajtogatva a palástként
fűre terülő fakoronát, belépett az ágak
közé. Egy fehérruhás nő ült a fa tövében,
de amikor megpillantotta az érkezőt, felegyenesedett, és
kitárta karjait. Ám itt ellankadt az álmodó,
valami elriasztotta őt attól, hogy a karok hívására
felelve, közelebb lépjen, és nem tudni, hogy tétovázása
oka- vagy következményeként, az asszony teste növekedni
kezdett, lassan betöltvén a katlant, megfullasztván
minden növényi és állati teremtményt,
kiűzvén onnan az álmodót is, aki végül
fuldokolva próbált felébredni.
Jakab lovag néhány
napig mit sem törődött a fiú lázas állapotával,
ám amikor már zavaros beszéde is elnémult,
elhívta hozzá a török orvost.
Menhet Karrakás levetkeztette
a fiút, miközben elámult, milyen fehér a bőre.
Még ő sem látott effélét. Fehér,
mint a hó (bár ő havat sem látott), ám
mégis forró, mint a hébénumfa fehéren
izzó parazsa. Sokáig lapogatta, forgatgatta, nyomkodta, körmével
karcolta a fiú csupasz testét, de semmit nem tudott kisütni.
A bőr tiszta, sehol fekély, tályog vagy duzzanat, a
torok sem lángol. A tekintet is tiszta, ám mi tagadás,
talán túlontúl is tiszta.
- Olyan a teste, mint amikor
Perzsia felől fúj a szél: tiszta az ég, sehol
egy felhő, látni lehet a messzi partokat, a tenger csendes,
mint egy tó, mégsem merészkedik senki a közelébe,
mert ahogy kiérne a házak védelméből,
menten elragadná az orkán.
Másnap újra
visszatért a fiúhoz, vizeletébe fehér folyadékot
cseppentett.
- A frissen fejt anyatej
lesüllyedt az edény aljára, tehát baj van, viszont
nem oszolt szét, tehát segíteni lehet.
- Mi a baja?
- A férgek meggyűltek
benne. Szétrágják a legerősebb embernek is lelkét.
- Kell nekem ez a fiú!
- A sok féreg megvadítja
egymást, marakodnak, rémületes dolgokat produkálnak,
úgy viselkednek, mint a hatalmas muzulmán nemzet, amelyet
belső csatározások gyengítenek. Már rég
a mienk lehetne Velence és Genova. Nyáladékukat fecskendezik
egymásra, hol felizzítják, hol eloltják a lélektűz
lángjait.
- Megfizetlek!
- Allah türelmes és
nem személyválogatós, talán pogányokon
is megkönyörül...
- Meggyógyítod?
- Talán meggyógyul.
De boldog sohasem lesz. Akiben ekkora tűz ég, és közben
ilyen satnya a szerszáma, az örök életében
boldogtalan lesz. Úgy jár, mint szegény muzulmán
nemzet, akinek nem adatott meg, hogy rátermett császár
uralkodjék fölötte.
Vazul egyetlen összefüggő
álom birodalmába jutott. Az álomnak nem volt sem eleje,
sem vége, és nem volt határa sehol: benne volt életének
minden múltbeli és eljövendő eseménye,
benne volt mindaz, ami az életén túl várta,
és benne volt valamennyi megálmodott álma. Átélte,
ahogy Tomica hetman fejbe kólintja buzogányával, ájultan
a porba zuhan, és markából elgurul az aranytallér,
a tenger és a kenyérillatú lány örök
emlékével; átélte, ahogy Kucsuk, a Pirosarcú
lovakhoz kötözi kezét-lábát, miközben
ő ájultan álmodja tovább az álmot az
almafa alatt várakozó nőről, aki most odalép
egy terített asztalhoz, amelyen rőfnyi magas meggyújtatlan
gyertya áll; látja, hogy egy kés hegyével gyönyörű,
messziről is gyönyörűséges, körkörösen
lefutó betűket karcol a viaszba, aztán lángot
tart a gyertya kanócához, és máris eltűnik
a fák között. ő szeretne felemelkedni, hogy elolvassa
a gyertyára vésett üzenetet, de nem bír mozdulni.
A gyertya égve elfogy, az írásból egyre kevesebb
marad. Az érkező szél, amely elfújja a gyertya
lángját, a lelkét is felkapja, és messze, egyre
messzebb sodorja. Milyen boldog és fenséges állapot,
mennyire örül, igen, sírna a boldogságtól,
ha volna még keble, tüdeje és könnye. Ahogy emelkedve
suhan a semmi felé, látja, hogy a gyertyacsonkon megmaradt
az utolsó szó, kíváncsian hajolna közelebb,
de akkor rájön, hogy már nem ismeri a betűket,
és szükségét sem érzi, hogy megértse
őket.
Az agg Jakab lovag Menhet
Karrakással saját végrendeletét is leíratta;
másnap két megbízható keresztény tanú
előtt felolvastatta, aztán körülményeskedve
aláfirkantotta. Köszvényes roham kínozta. Éjszaka
arra riadt, hogy ég a ház, de szemeit kinyitva, minden nyugodalmasan
szunynyadt a sötétben. Az ablakot szerette volna kitárni,
de nem tudott felkelni. Vazult szólította volna, hogy hívja
Menhetet, de torka összeszorult. Föl akart hágni egy grádics
utolsó fokára, de nem bírta lábát felemelni,
eldőlt, és gurult lefelé, le a pokol lángokban
álló fenekére. Vazul reggel vette észre, hogy
az aggastyán meghalt. Ezúttal hiába rázogatta,
az öreg fennakadt szemében ijesztő üresség
honolt; de teste két nap után sem hűlt ki: bőrén
barnás foltok jelentek meg, akár a tűz fölé
tartott pergamenen. Vazul nem mert senkinek sem szólni, bezárkózott
a házba, nem számolta a napokat, és csak miután
minden élelem elfogyott, merészkedett el Menhethez. A tavasz
első holdtöltekor halt meg, felelt Menhet kérdésére,
de az orvos, utánaszámolván az azóta eltelt
időnek, ezt nem tartotta valószínűnek, annyira
ép volt még mindig a tetem. De a dolgon nem sokat tépelődött,
annál is inkább, mert a hátrahagyott végakarat
érvényesítése sok munkát adott neki
is. Végül minden elrendeződött. Vazul tisztességgel
eltemettette az öreget, aztán eladta a házakat, áruba
bocsátotta a földeket, a hajókat, arany dukáttokká
tette a házban rejtegetett aranyos tányérokat, gyöngyökkel
kirakott kelyheket. Gazdag emberként, új névvel szállt
hajóra, hogy a borba áztatott kenyér illatát
követve Carlotta nyomába elvitorlázzon.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta