Mirko Kovacot és Filip
Davidot régi barátság fűzi össze. A hatvanas
évek elején tűnnek fel első regényeikkel
és novelláikkal a belgrádi irodalmi életben;
a két fiatal írót szoros baráti és irodalmi
szálak fűzik még Danilo KiŠhez és Borislav PekiÇhez.
Erről az írói kvartettről a szerb irodalomkritika,
mely az ún. valóságirodalmat részesítette
előnyben, gyakran megrovóan írt: túlságosan
hajlanak a modernista kísérletezésre, nem kötődnek
eléggé a nemzeti hagyományokhoz, hermetikus és
ezoterikus manír jellemzi őket, "kentaur prózát"
művelnek. Ezek a fiatal írók nem titkolták,
hogy az aktuális világirodalmi áramlatok foglalkoztatják
őket, és a mestereiket (Borges, Calvino, Proust, Singer, Kafka,
Faulkner, Th. Mann és mások) sem hallgatták el, de
mintaképeik között mindig emlegettek délszláv
írókat is (különösen az Andric-Crnjanski-Krleza
hármast). (...)
A vita, mely KiŠ Borisz Davidovics
síremléke című műve körül robbant
ki a hetvenes évek végén, nagy vihart kavart a szerb
irodalmi életben. Mirko Kovac egy sor ihletett szöveggel kelt
KiŠ védelmére. A polémia messzeható következményekkel
járt: kikristályosodtak az egymással szembe került
írócsoportosulások poétikai és világnézeti
álláspontjai. Külföldön publikált cikkeiben
és interjúiban KiŠ úgy értelmezte ezt a vitát,
mint a szerb kultúrában honos sztálinista szellemmel
való öszszecsapást; mai perspektívából
nézve, mindazok után, ami az elmúlt két évtizedben
történt, világos, hogy a KiŠ elleni támadások
mögött nem annyira a sztálinista típusú
totalitarizmus rejlett, hanem a nacionalista típusú; a KiŠt
támadók többsége (akik többek között
kozmopolitizmussal és judaizmussal vádolták) a nyolcvanas
évek végén a nacionalista háborús uszítók
között kötött ki; azok, akik a védelmükbe
vették KiŠt, az ellentétes politikai oldalon állnak.
Mivel elégedetlenek
voltak a Szerb Írószövetségben uralkodó
állapotokkal, Filip David és Mirko Kovac először
is elhatárolták magukat azoktól a nacionalista akcióktól,
melyeket a hírhedt Francuska 7-ből dirigáltak, 1989-ben
pedig tüntetőleg kiléptek a hivatalos Írószövetségből,
és megalapították a Független Írók
Társaságát. Magukkal vontak más tekintélyes
írókat is (Radomir Konstantinovicot, Zika Pavlovicot, Aleksandar
Tismát, Vidosav Stevanovicot), valamint egy sor fiatalabb, posztmodern
orientációjú írót, akik Davidot, Kovacot,
KiŠt és PekiÇet a tanítómestereiknek tekintették.
Habár addig nem politizáltak, és megvetően távol
tartották magukat a politika szférájától
(afféle belső emigránsok voltak), David és Kovac
1990-ben közvetlenül bekapcsolódnak a politikai életbe,
részt vesznek a Reformista Párt nyilvános föllépésein,
abban a reményben, hogy MarkoviÇ programja egységesítheti
a társadalom demokratizálására, a gazdaság
modernizációjára és az országos válság
erőszakmentes megoldására törekvő erőket.
Úgy gondolták, hogy ezek az eszmék öszszegyűjthetik
Szerbia pozitív, demokratikus energiáit, és esélyt
adhatnak azoknak, akiknek már akkor is világos volt, hogy
a szerb nacionalizmus a maga brutalitásával csak szítja
a többi nacionalizmust, aminek szükségszerű következménye
a háború.
Kiderült azonban, hogy
a szerb nacionalisták teljes mértékben ellenőrzés
alatt tartják a médiákat, hogy az etnocentrizmus mélyen
beszívódott a társadalmi élet minden pórusába,
hogy nem csak Milosevics "szocialistáinak" sajátja, hanem
az ún. polgári ellenzéké is. Mint a nacionalizmus-ellenes
kisebbség reprezentatív, nyilvánosan is szót
emelő képviselőire, KovaÇra és Davidra
rázúdul a hivatalos médiák és a fanatizált,
nacionalista tömegek dühe. Leveleiben Kovac gyakran viszszaemlékszik
a sorsdöntő napok hisztérikus atmoszférájára,
különösen arra a belgrádi reformista közgyűlésre,
ahol egy fényképezőgéppel beverték a
fejét.
Kovac elborzadt az egyszerű
polgárok, a szomszédai körében uralkodó
mindennapos, militáns, primitív sovinizmustól, de
különösen fájtak neki a régi barátok
és ismerősök nacionalista színeváltozásai,
akik pedig azelőtt büszkék voltak avantgardizmusukra,
és hozzájárultak ahhoz, hogy Belgrádot sokan,
egészen a nyolcvanas évek kezdetéig, kozmopolita,
mindenki számára nyitott, élénk és kíváncsi
kulturális centrumnak éljék meg. Végül
úgy dönt, hogy elhagyja Belgrádot, és Horvátországban
telepszik le, amit Belgrádban sokan, még azok is, akik nacionalizmus-ellenesek
voltak, rossz szemmel néztek ("Hogy az ördögbe tudott
egy nacionalista lyukból menekülve egy másik nacionalista
lyukat választani?!")
Horvátországban
Kovac a marginális pozíció mellett döntött:
állandó lakhelyéül Isztriát választotta,
Rovinjt, a kivételesen festői és urbánus jellegű
városkát, ezt a némiképp árkádiai
helyet, melyben a volt Jugoszlávia idején öszszegyűltek
a különböző nemzetiségű művészek,
s ebből a specifikus, művészi hangulatból akkor
is megmaradt valami, amikor egyes régi vendégek már
nem jártak többé oda.
Kovac elfogadja a horvát
nyelvet, és ezáltal horvát íróvá
is válik, ez a váltás azonban nem elég ahhoz,
hogy a horvát nacionalista kulturális szárny a saját
írójának tekintse. Isztriát választotta
állandó tartózkodási helyéül, a
kormányellenes Feral hasábjain lépett a nyilvánosság
elé, nem kapcsolódott be semmiféle horvát irodalmi
érdekközösségbe, csoportosulásba, nem vett
részt a horvát főváros nyilvános irodalmi
életében, távol tartotta magát a lokális
szövetkezésektől, intrikáktól, konyháktól,
úgyhogy végül peremre szorította őt a horvát
nacionalista establishment...
Filip David sorsa ezekben
a háborús években szintúgy érdekes.
ő, aki ezoterikus, fantasztikus novellákat írt, aki
mindig távolságtartó volt és disztingvált,
és olyan írónak ismerték, aki ritkán
hallatja a szavát a közéletben - ennyiben teljes mértékben
különbözött a baráti kvartett másik három
tagjától, akik mindig hajlottak egy kissé az intellektuális
exhibicionizmusra -, ez a David egyszeriben angazsált értelmiségivé
válik. Habár nem sokat ad a zsidóságára,
hiszen szerb írónak érzi magát, aki begyökerezett
a szerb nyelvbe és kultúrába, David mégis annak
az embernek az ösztönével érzékeli a nyilvános
politikai fellépés szükségességét,
aki olyan kisebbséghez tartozik, melyre a múltban túl
gyakran csapott le a rasszizmus, az idegengyűlölet, a sovinizmus,
habár maga is bevallja, hogy nem találja fel magát
jól, hogy feszeng ebben a szerepben.
Kész elviselni politikai
szerepvállalásának komoly következményeit.
A független szakszervezetben és a demokratikus, nacionalizmus-ellenes
szerb értelmiségieket összegyűjtő Belgrádi
Körben való tevékenysége kihívásként
éri a belgrádi szerb televíziót, ahol dolgozik,
s ami Milosevics kormányának szilárd média-támaszpontja.
Végül kirúgják az állásából,
de nem sokat siránkozik ezen, tudja, hogy ez politikai felszólalásainak
az ára.
Kovac és David közös
érzése, hogy olyan politikai kisebbséghez tartoznak,
amely ki van téve a gyűlöletnek és az üldözésnek,
megerősítette kölcsönös kötődésüket,
mély barátságukat. Ezt a kapcsolatot az sem bontotta
meg, hogy Kovac elhagyta Belgrádot. Szerbia és Horvátország
között nem éltek a telefonvonalak, Szerbiából
nehezen lehetett kijutni a világba, a szerbeknek gyakorlatilag lehetetlen
volt eljutniuk Horvátországba, Kovac ellen pedig olyan gyűlöletet
szítottak Belgrádban, hogy még ha akart volna is csak
nehezen tudott volna hazalátogatni. Nem maradt más kapcsolat-fenntartási
lehetőség, mint a levélírás. Egész
idő alatt, függetlenül az aktuális háborús
és politikai körülményektől, utaztak a levelek
Szerbiából Horvátországba, és viszont.
Velimir ViskoviÇ
Belgrád, 1993. jún.
8.
Kedves Mirko!
A te húsz márkáddal
pótoltam a hiányt, és szerencsésen hazaérkeztem.
Veszprém mindössze szép emlék maradt. Gyönyörű
város, kellemes fiúk. Elégedettnek kellene lenniük,
hisz az anyaországukban élnek, ahol mindenki az anyanyelvükön
beszél, boldognak kellene lenniük, hogy távol vannak
ettől a fortyogó pokoltól... és mégis.
Az irodalmi est után, Bozsiknál üldögélve,
jó hangulatban, szinte tapintható volt a levegőben
a nosztalgia, ami eltölti őket; mert a hazájuk - a gyerekkoruk,
az ifjúságuk - ott van, ahonnan kénytelenek voltak
eljönni (hogy ne vegyenek részt az értelmetlen háborúban).
Elvettek tőlük valamit, ami hozzájuk tartozott, amihez
hozzá tartoztak, és ez tragikus érzést kelt
bennük. Tehát mégsem a nyelv minden, nem csak a nyelv
a poggyászunk. Van még valami, ami fontos, talán lényeges
és döntő: a gyerekkori érzelmek és emlékképek
- később ezekre épül fel minden. A teljes személyiség,
a társadalmi helyzet és a művészi törekvések,
az identitás, abszolút minden. Eltéphetetlen vaslánccal
kötődünk a múltunkhoz. Bárhol legyünk,
halljuk a csörgését.
Végül is válasz
nélkül maradt a közönség soraiból feltett
kérdés: hogyan történhetett meg, hogy Jugoszlávia,
mely a magyarok számára hosszú évekig a jobb
élet reményét jelentette, most borzalmas kollapszust
él át. Mindenkinek a tarsolyában van valamiféle
magyarázat erre - ezek nem egy részlete megegyezik, meggyőző
válasz azonban nincs. Mi a nyolcvanas évek végén,
a kilencvenes évek elején írtunk és beszéltünk
ugyan a fenyegető veszélyről, a nacionalista elitről,
a tömegmanipulációkról, de tulajdonképpen
mi sem hittük, hogy ilyesmi lehetséges. Azt olvastam valahol,
hogy a volt Jugoszlávia közel tíz millió lakosa
etnikailag vegyes. Ez a tény, mely minden racionális elemzés
szerint arra a következtetésre vezet, hogy egy ilyen országban
lehetetlen a háború, voltaképpen szörnyű
megoszlásokhoz vezetett: apa ment neki a fiának, testvér
a testvérnek, rokon a rokonnak. És minden irracionálissá
változott, bezárultak a véres körök - a
körökön belül pedig irgalmatlan népirtás
folyik. Az önmegsemmisítés lehető legborzasztóbb
példájává vált ez az ország.
Ezt én csakis feltartóztathatatlan öndestrukciónak
tudom látni. Vajon Milosevics meg az irányítása
alatt álló hadsereg valóban hitt valamiféle
őrült "villámháborúban"? Inkább
az a helyzet, hogy a hatalom, az uralom megtartásának vágya,
az ideológiai meg a nacionalista szenvedélyek annyira eltompítanak
minden érzéket, és úgy elveszik az ember eszét,
hogy a vezérek, sőt egész népek holdkóros
módjára kezdenek viselkedni. Vajon ez válasz lehet
a magyar kollégának? Hogy mindez holdkórosság,
önhipnózis, gyűlölködés, egyes emberek
rossz emésztésének, családi neveltetésének
és örökségének kérdése? Biztos
vagyok benne, hogy ez zavarosan hangzana, és nem elégítené
ki őt.
Egyébként,
amikor átléptük a határt, az első benyomások
felkavaróak voltak. Mi itt már elfelejtettük, milyen
is a normális világ. A benzint benzinkutakon veszik, a boltokban
minden kapható, az emberek nem görcsösek, nem hisztériásak,
illedelmesen beszélgetnek. Magyarország új ruhába
öltözik, az emberek festik, meszelik a házakat... Nálunk
minden ennek ellentéte: ínség, terjedő nyomor,
húsz-harminc márkás fizetések.
Örülök, hogy
találkoztunk és kibeszélgettük magunkat. Most
mégis az az érzésem, hogy a fontos, a lényeges
kérdésekről egyáltalán nem beszéltünk,
csak mellékes, lényegtelen dolgokról, csak ismételgettük
a korábbról ismert történeteket, anekdotáztunk
a barátainkról meg az ellenségeinkről. Olyasmi
ez, mint amikor az éhes ember elámul a bőségesen
terített asztal előtt, s végül éhen marad.
Az elmúlt éjszaka
viharos volt. Vuk és Dana megpróbáltak erővel
behatolni a parlamentbe. Velük tartott három-négyezer
lelkes hívük. Kitört a káosz, az emberek összeverekedtek,
könnybombát dobtak rájuk. Én úgy száz
méternyire álltam és figyeltem. Végül
egy rendőr meghalt, és mindkét oldalon voltak sebesültek.
A feldühödött rendőrök egész este, éjfél
utánig kószáltak a városban, és vertek
mindenkit, akit értek. Sok vétlen járókelő
kapott verést. Ma ismét nyugalom van. Vukot és Danicát
letartóztatták, és a jelek szerint nem kímélték
őket.
Milosevics kiebrudalta a
hatalomból CosiÇot. A leváltott elnök csak néhány
nap múlva adott hírt magáról (mint mindig -
későn), és a leváltást államcsínynek
minősítette, eddigi patrónusát "szenvedélyes
hatalomimádónak" titulálta, a körülötte
lévő embereket pedig "feltörekvő besúgóknak".
A londoni Guardian szerint Dobrica CosiÇ leléptetése,
mivel ő volt a Nagy Szerbia eszméjének szellemi atyja,
azt jelenti, hogy az eszme halott. Egyelőre, talán. Ámde
Milosevics kénye s kedve szerint játszik az emberekkel, csakúgy,
mint az eszmékkel. Ha úgy tetszik neki, felgerjeszti a nacionalizmust,
ha pedig nincs rá szüksége, akkor lecsillapítja.
Neki nincsenek valódi meggyőződései, ő
csakis a hatalmat akarja, és az ilyenek a legveszélyesebbek.
Tegnap, egészen véletlenül,
egy olyan társaságban találtam magam, ahol volt egy
frontot járt katona is. Különféle borzalmakról
számolt be, például, hogy tíz méterre
tőle egy gránáttalálattól elesett a legjobb
barátja. Okádva cipelte a szétszaggatott, lógó
belű testet a tábori kórházig. Ez a kép
állandóan visszajár álmában, azt mondja
magáról, hogy ő már nem normális ember.
Hallottam tőle egy érdekes állítást is:
azt mondja, hogy a bűntettet nem akkor követi el az ember, amikor
egyedül van, hanem akkor, amikor csoportban, amikor legalább
két-hárman vannak. Ha szemtől szembe kerülsz egy
civillel vagy valakivel, aki a másik oldalhoz tartozik, mindketten
megfordultok, és ki-ki megy a maga útján. Az egyes
ember egy másik egyénnel találkozva nem hajlik gaztettre
(természetesen vannak kivételek, mindig vannak) - ez az ellenőrzött
adat érdekes pszichológiai tényt fed. A kollektívumhoz,
valamely csoporthoz való odatartozás serkenti és bátorítja
a gazságot. A háborús bűntetteket, melyeknek
tanúi vagyunk, az állampolitika inspirálta; mögöttük
áll a politikai és a katonai vezetés, az állami
médiák és különféle, állami
pénzen működő szervezetek - mint amilyen az Akadémia,
a Harcosok Szövetsége, az Írószövetség
- propagandája. Vannak persze patologikus hajlamú egyének,
akik önállóan cselekszenek, de a tömeges népirtáshoz,
a városok megszállásához és tartós
bombázásához, egész falvak felgyújtásához
elengedhetetlen az erős szervezet, a szolid logisztika, elengedhetetlenek
a felsőbb parancsok - az pedig tudnivaló, hogy a parancsnokok
kit kérdeznek meg. Tehát a bűnözés egy
különleges formája történik körülöttünk
- az állami háborús bűnözés.
Hana napokon belül hazatér.
Hogy marad-e vagy visszamegy, azt majd maga dönti el. Nemrég
jelentkezett. Meséli, hogy meglátogatta őket a kollégiumban
egy magas rangú szerbiai politikai tisztségviselő (így
mutatkozott be), aki a gyűlölet nyelvén beszélt,
a horvátok és a muzulmánok ellen harsogott. A gyerekek
oldalba bökdösték egymást (elég sok köztük
a boszniai és a horvátországi, mind remekül megvannak).
Csúfot űztek belőle. Csak az érdekelte őket,
hogy ki ez a hülye? Ezt kérdezte tőlem Hana is, de mivel
nem jegyezte meg a nevét, nem tudtam válaszolni neki; ilyen
gyűlölethintőkből és -szítókból
rengeteg van, hülyéknek pedig hülyék - mégpedig
veszélyes hülyék!
Sokszor üdvözöl
Filip
Rovinj, 1993. júl.
30.
Kedves Filip!
Bőven volt vihar, ítéletidő
a nyáron; eltörött egy vadonatúj ablakunk, térdelve
szedtem össze az üvegcserepeket. Az elmúlt napokban rekkenő
hőség volt, zivatarokkal tarkítva; szóval nehezen
lélegeztünk. Ma talán valamivel tűrhetőbb,
kivéve, hogy minden megdrágult: a benzin, az áram,
a kenyér, a tej stb. Csalogat bennünket a tenger, de legföljebb
az ablakomból nézhetjük, mert nincs időnk fürdeni;
agyondolgozzuk magunkat, de rendbe kell tenni a lakást. Most már
értem, miért nem fürdenek az itteniek: egyszerűen
nincs idejük, a nyaralók meg csodálkoznak rajtuk. A
napokban megyek Triesztbe, hogy felvegyek egy kisebb honoráriumot,
majd megpróbálok jelentkezni nálad, hacsak Boba el
nem rángat vásárolni. Valóban sok mindenre
lenne szükségünk; nincs semmink, mindig a semmiből
kezdjük, s megyünk a semmi felé, a hiábavalóságba!
Szükségünk van edényekre, nincs kuktafazekunk,
nincsenek evőeszközeink, csészéink, poharaink
stb. Hiányoznak a lámpák, gyönyörű
lámpáink voltak, de költözködés közben
eltörtek. Egyikünknek sincs íróasztali széke
stb., stb.
Már napok óta
porolom és rakosgatom a könyveket, szelektálok; sokat
kidobnék vagy elajándékoznék, de kinek kellenek
még a könyvek! Vannak köztük elátkozott cirill
betűsek is, meg "alkalmatlan" írók, úgyhogy
nem ajánlhatom fel őket a könyvtáraknak sem. A
könyvek egy részét mégis lehordtam a pincébe,
hogy ne is lássam őket. Akadtak gonosztevő könyvek
is, ezeket beleraktam két-három dobozba, ragasztószalaggal
biztonságosan lezártam, aztán tanácstalankodtam,
hogy most mi legyen ezzel a rakománnyal. Csak nem a saját
múltamat tisztogatom? Lehet-e azt egyáltalán? Arra
gondoltam, hogy beviszem a dobozokat a bárkába, behajózom
jó messzire, és bedobom a tenger mélyébe, ahogy
a hajón elhunytak tetemeit szokták; ezek az írók
számomra amúgy is rég halottak a mi hajónkon,
úgyhogy ideje lenne őket kilökni a hajótatról.
De hogy vigyem le ezeket a dobozokat, mit mondanának a szomszédok
meg az emberek, ha látnák, ahogy nehéz csomagokat
cipelve megyek fürdőzni! Úgyhogy persze feladtam ezt
a gondolatot. Még fennállt a lehetőség, hogy
éjszaka leviszem a konténerbe, de amikor eljött a megfelelő
pillanat, nem volt erőm ilyesmihez. Hogy ítéljem máglyahalálra
ezeket az írókat, hiszen annak idején, amikor a horvát
könyvtárakat megtisztították a szerb szerzőktől,
magam is megrökönyödtem. Megsimogattam a gonosz könyveket
és lehordtam a dobozokat a pincébe. Nem tudtam elfogadni
a gyűlölet nyelvét, amelyről oly szépen
írtál egyik leveledben, még szimbolikusan sem tudtam
kárt tenni ezekben a könyvekben, képtelen voltam máglyára
dobni őket, csak arra futotta az erőmből, hogy megtisztítsam
a könyvtáramat. Néha arra gondolok, hogy ezt is csak
azért tettem, mert nincs több hely a polcaimon, meg mert a
filozófiai könyveket, a szótárakat részesítem
előnyben és néhány sorozatot, melyek az elmúlt
időkre emlékeztetnek, amikor még jártuk a könyvesboltokat,
és halmoztuk a könyveket. Mint aki könyvek falaival akarja
elbarikádozni magát.
A pokoli hőség
idején néhányszor mégis kihajóztunk
a tengerre. Felfedeztünk egy gyönyörűséges
szigetet, és sikeresen kikötöttünk, habár
csak nagy nehezen sajátítottam el a kikötés meg
a lehorgonyozás tudományát. Egész nap ott maradtunk
azon a szigeten. Nem zavartak bennünket a pucérak, akik ott
szoktak napozni; mi több, jó volt elnézni némely
napbarnította, vidám, harsány olasz lányt,
akiknek semmi közük a mi balkáni kocsmánkhoz meg
a mi komor valóságunkhoz. Ugyan mi lehet most azokkal a szép
szarajevói lányokkal, abból az időből
(nem is olyan rég volt, A. D. 1990), amikor megnyitottam az Írók
Klubját, és amikor egy helyütt összeverődött
csapatnyi vidám, kicsinosított leányzó? Lehetséges,
hogy én akkor, amikor kiejtettem a számon, hogy "megnyitom
ezt az intellektuális parlamentet", valóban hittem a mi európai
emancipációnkban? Vagy félelemből mondtam, féltem
attól, ami mára bekövetkezett? Este megjelent KaradziÇ
is, látni akart élőben (és megérinteni)
- ma ez a költő és a mészárlás doktora
médiacsillag a nagyvilágban, aki Genfben, Athénban,
Londonban és a világpolitikai más centrumaiban tárgyal,
Palén erős hadsereg és harckocsi-osztagok veszik körbe,
míg volt barátja, Gavro Szarajevóban gebed. Az én
helyzetem is megváltozott, habár én mindig outsider
maradok. Nem kötődöm senkihez és semmihez; ez vigasztal
és egyúttal aggaszt. Ha igaz Veblen Thorstein gondolata (melyet
Borges idéz), miszerint a zsidók nem természetüknél
fogva vannak kulturális fölényben egyes kultúrákban,
hanem azért, mert nem kötődnek különösebben
azokhoz a nemzeti kultúrákhoz, amelyekben tevékenykednek,
ha tehát ez a gondolat pontos, akkor azt hiszem, hogy én
is közéjük tartozom. Borges szerint ez a helyzet az írekkel
is az angol kultúrában!
Lehet, hogy a fiatalabb írónemzedékek,
egyáltalán a fiatal értelmiségi nálunk
valamiféle zsidó, valamiféle ír, még
ha a saját kultúrájában él is. Nekik
segített ez a modern zene, bármennyire butítónak
tartja is Kundera. őket ez a zene elszakította a nemzeti mítoszoktól
meg a hagyományba való ósdi és agyalágyult
beletemetkezéstől. Reméljük, hogy ez a fiatal
értelmiségi sokkal jobban belemerült a zenébe,
a rockba meg a filmbe, mint ott a koszovói mítoszba, vagy
itt az ezeréves horvát örökségbe. Biztos
vagyok benne, hogy a fiatal horvát íróknak - némelyiküket
személyesen is ismerem - semmit sem jelent az a bizonyos híres
likai Starcevic, akit a tradicionalisták a nemzet atyjának
becéznek. Ezek az anakronisztikus rögeszmék a hatalmon
lévő szarháziak és a primitív népség
privilégiumai, a hatalmon lévők pedig mindig az írástudatlan
csőcselék nívóján vannak. Lehet, hogy
a posztmodern mondjuk Albaharival kezdődik, de azt hiszem, hogy mi
is hozzájárultunk azért. Itt van a te fantasztikumod,
KiŠ erudíciója, az én bizarr dolgaim. Én egy
darabig, mint forgatókönyvíró, ólálkodtam
a film körül, habár egyáltalán nem gondolom,
hogy sikeresen, de ezzel is menekültem a nemzeti mítoszoktól,
és sohasem eveztem hazafias vizekre. Sajnos arra is van példa,
hogy a posztmodernisták szintúgy a nemzetben találnak
menedéket; ez biztos csalódások, benső gyötrelmek
és félreértések, ördögi kudarcok
következménye. Egyszerűen eljön a pillanat, amikor
nem lehet ellenállni a csorda hívásának. Egyszer
majd írni szeretnék a sehova sem tartozás témájáról.
Vagy a gyökértelenségéről. Gide azt mondta
egyszer, hogy egy nemzet irodalma legjobban a nacionalitásról
való lemondás révén jut kifejezésre.
De Rougemont tovább megy, szerinte nem létezik nemzeti kultúra,
s azok a művészek, akik a maguk országára-nációjára
hivatkoztak, sohasem váltak nemzetük dicsőségére.
Foglalkozhatunk különböző ellentmondásokkal,
de az irodalom nem abból él, hogy nemzeti-e vagy sem, s ha
igen, mennyire az. Menekülök ezektől a kérdésektől,
talán azért is, mert némelyikre tévesen vagy
elhamarkodottan válaszolnék.
Egy nagy képeslapot
nézegetek: Isztriai üdvözlet. Kis képecskéken
sorakozik Svetvincen-t, Draguc, Motovun, Bale, Mugeba, Oprtalj, Dvigrad,
Vizinada, Visnjan, Umag, Buj, Sv. Ivan, Novigrad, Karigador, Savudrija,
Zambratija, Borozija. Csak az én Rovinjom hiányzik. Csak
nem ütött az óra, hogy feltegyem magamnak a létezés
kérdését? Létezem-e, létezik-e egyáltalán
a városom?
Üdvözlet a családnak.
a Te M. Kovacod
Belgrád, 1993. okt.
5.
Kedves Mirko!
Hosszú idő után
végre egy jó hír: hallom, hogy megkaptad a svéd
PEN-központ "Kurt Tucholsky" díját. Mégis van
valami, amit nem lehet elvenni az embertől (miként el lehet
venni a hazáját, az útlevelét, az állampolgárságát),
ez pedig a megírt és megjelentetett könyvek igazi értéke.
Végül is ezek a könyvek az egyedüli igaz tanúságtételek
a korról, amelyben éltünk, és e könyvek
íróiról is. Gratulálok!
Egyébként egyre
mélyebbre süllyedünk a tiszta őrületbe. A tévéhíradóban
bemutattak egy dunai riportot. R. S. író, a mi közismert
"Hegelünk" napóleoni pózban áll kis hajójának
orrán, és leállítja az öt uszályból
álló külföldi konvojt. Ellenőrzi a rakományt,
átnézi a dokumentumokat és cinkosaival, Jovica Kurirral
(aki a háború előestéjén mint Milosevic
előfutára parádézott és gyűlésezett
Ljubljanában) és Milic od Macve-val (akinek a bálványai
beborították Szerbia egét) ítélkezik,
hogy harács fejében tovább engedi-e az uszályokat
vagy ott, a folyó közepén leállítja őket.
A parton fölvertek egy sátort, onnan kémlelik a folyót,
a sátor fölött pedig a Fehér Rózsa meg az
Új Bizánc zászlai lebegnek. Ezeknek a szervezeteknek
ők a vezérei, az egyedüli tagjai, és a nevükben
akcióznak. A hatalom állítólag nem hagyta jóvá
ezeknek a bitangoknak a működését (azaz hajduk
betyárkodását), dehát, íme, képtelenek
megakadályozni; e három szupermen hatalma előtt reszket
a félelemtől a százezer szerb rendőr (Európa
talán legnagyobb és legszervezettebb rendőri ereje).
Másfelől a teljesen
megbolondított és kompromittált hadseregből
olyan hangok szűrődnek ki, hogy valamiféle sámánok
és varázslók a főparancsnokság védelme
alatt a fekete mágia háborús célokra való
felhasználásának stratégiáján
dolgoznak, azaz az ellenség technikai felszerelésének
és élő anyagának megsemmisítésén.
Nem tudom, mi igaz mindebből, még nincsenek szavahihető
információk, de csak úgy nyüzsögnek a látnokok,
jósok meg a vudu-varázslók az újságok
hasábjain, a televízióban, ügynökségeket
nyitnak - élvezik a lakosság feltétlen bizalmát,
de még a politikai és a katonai vezetését is.
Ez a mindenre, az emberi
szellem legmagasabb teljesítményeire (amilyen az egyébként
teljesen különálló mágia és misztika
is) kiterjedő vulgarizálás megmutatja, hogy milyen
mértékben roncsol szét a populista szellem és
ízlés mindent, amihez csak hozzáér. Ez az aljas,
undorító miszticizmus a parapszichológiával
és az egyszerű, színtiszta babonákkal vegyülve
nem más, mint a pogány rituálék ostoba megújítása
némi pszeudomodern okkultizmussal megfejelve.
A misztikus érzés
mélységesen individuális, a nagy misztikusok magányosak
voltak, akik kemény megpróbáltatásokon estek
át, és a világ szemétől távol
igyekeztek közelebb kerülni az égi fényességhez
(zsidó misztika) vagy egyesülni az Istennel (a keresztény
misztikusok unio mysticája). Mi köze ennek az uralkodó
elit prédaleső nacionalizmusához vagy maroknyi pozőr
ostoba babonáihoz?
Igaz, a történelem
tud tömeges misztikus mozgalmakról is, ami egyébként
contradictio in adjecto, de vannak kivételek, én legalábbis
tudok egy ilyen esetről: a kelet-európai haszidizmus a tizennyolcadik
század végén és a tizenkilencedik elején.
Lévén, hogy kétségbeesett helyzetben voltak,
kitéve a könyörtelen pogromoknak, és a teljes kiirtás
fenyegette őket, ezek a szerencsétlenek közvetítő
nélkül fordultak Istenükhöz, tánccal, dallal,
imával, és az életörömben keresték
az egyetlen lehetséges védelmet a különböző
szerencsétlenségektől. Mert az öröm, az az
egzaltáció, amit a puszta élet okoz, néha erősebb
fegyver lehet a gyűlöletnél és a megsemmisítő
erőknél. Ezen a példán szembeötlik a különbség:
van olyan kollektív lelkesültség, ahol minden egyén
megőrzi a maga saját viszonyát a hithez meg az élethez,
s ezzel pozitív energiát fejt ki, és van olyan, mint
a mi kollektív paranoiánk, ahol egy karizmatikus személyt
istenítenek, a Nemzet megmentőjét üdvözlik
benne, és ömlesztik a negativitást. A mi esetünkben
a vér és föld misztikájáról van
szó, amiből csak gonoszság, gyűlölködés,
intolerancia fakadhat. Mindez ellentétes a szellem igazi misztikájával,
mely elmélyíti a vallásosságot, megerősíti
és felfrissíti a hitet, és olyan szellemi sugárzást
teremt, mely segít fennmaradni akkor is, amikor úgy tűnik,
hogy nincs segítség és nem lehet élni. A vér
és föld misztikája erkölcsi nyomorékká
teszi az embereket, és előbb vagy utóbb szellemi és
fizikai katasztrófával végződik.
Egyébként nagy
hévvel folytatódik a "boszniai háború leállítását"
szorgalmazó felhívás aláírói
elleni kampány. Elolvastam a felhívás angol szövegét,
természetesen nyoma sincs benne olyasféle követelésnek,
mely Belgrád bombázását sürgetné.
Ez az itteni amorális média-firkászok szemenszedett
kitalációja. Ezt a levelet, amit még senki sem fordított
le és nem is hozták nyilvánosságra, nagyban
idézik, különösen a kitalált részeit.
Veszélyes hazugság vonul végig a tudósításokban,
a kommentárokban és a különféle cikkekben.
Ljuba Tadic filozófus-színész téged és
Srdja Popovicot (mint akik aláírtátok a követelést,
hogy Belgrádot tegyék a földdel egyenlővé)
"elmebetegeknek" és "klinikai esetnek" nevezett. Az állami
médiákban napirenden van a szerb nemzet elleni zsidó
összeesküvés leleplezése, mert az aláírók
között zsidó szervezetek és zsidó származású
tekintélyes értelmiségiek is akadnak. Így a
nemrég bemutatott tévéműsorban köntörfalazás
nélkül kijelentették, hogy a szerbeknek "alapvetően
meg kell változtatniuk a zsidókhoz való viszonyulásukat,
fel kell fogniuk, hogy a zsidók a szerb nép ellenségei,
és a Szerbia elleni nemzetközi összeesküvés
élén állnak". Engem közömbösen hagynak
az ilyen ostobaságok, Vera azonban egész éjjel le
sem hunyta a szemét. Már látja az új koncentrációs
táborokat, a gázkamrákat, az éjszakai menekülést
a gyerekekkel, a lincseléseket stb. Azonban mindez csak része
a hazug propagandának, melynek különféle megnyilvánulásai
vannak, az ízléstelen és behízelgő filoszemitizmustól
az efféle undorító antiszemita kitörésekig.
Igencsak összezavarodott
néhány zsidó a legidősebb generációból,
azok közül, akikről azt lehetett volna feltételezni
(partizánok voltak, majd a Jugoszláv Néphadsereg tisztjei),
hogy hűek maradnak a néhai eszményekhez és Tito
Jugoszláviájához (bármi volt, bármit
jelentett). De nem! Miként elvtársaik a Harcosok Szövetségeiben,
ők is azt dicsérik és védik, amitől nemrég
még szörnyülködtek. Ez is az őrület sajátságos
formája. Egyébként írtam már neked arról,
milyen ostoba vitákat folytattam arra témára, hogy
Milan Nedic bibliai és mitikus személyiség-e, aki
életét adta a népéért, vagy közönséges
kollaboráns, aki összejátszott a nácikkal (az
előbbire nincs bizonyíték, az utóbbira annyi,
amennyit akarsz), valamint arról, hogy Nikolaj Velimirovic püspök
átlátszó antiszemita-e, vagy szent életű
személyiség. Habár vannak szövegei, amelyek "fekete-fehéren"
bizonyítják mély és leplezetlen antiszemitizmusát
(például a Szavak a szerb néphez - a dachaui tábor
börtönablakán át), a zsidók között
is akadnak olyanok, akik nagyra tartják őt. Pedig azt írja
a zsidókról, hogy ezen a népen "a sátán
büdös lehelete érződik", és "az ártatlan
vér korbácsként üldözi őket, mint
a marhát, évszázadokon át országról
országra". Azt mondja, hogy tudósok, politikusok, művészek
állnak e hitetlen faj hatása alatt. Az összes "legrosszabb
dolog" (demokrácia, sztrájkok, szocializmus, ateizmus, vallásszabadság,
pacifizmus, egyetemes forradalom, kapitalizmus, kommunizmus) "mind, mind
a zsidók, azaz atyjuk, az ördög találmánya".
"Erről gondolkozzatok el, szerb testvéreim", stb., stb. Figyeld
meg, mik neki a "legrosszabb dolgok".
Lehet, hogy felrovod, amiért
zsidó szemüvegen át tekintek a dolgokra, hiszen ők
éppen ezt akarják: hogy szerbet, horvátot, muzulmánt,
zsidót faragjanak belőlünk. Pedig kizárólag
azzal a szándékkal említettem ezeket a dolgokat, hogy
rámutassak arra, hogy efféle rasszista alapokra ma lehetetlen
valamicskét is komolyabb államot építeni. Márpedig
Nikolaj Velimirovic írásai közismert értelmiségeink,
művészeink és tudósaink, az "új" Szerbia
építészeinek meggyőződése és
elképzelése szerint az áhított állam
"szellemi vertikálisának" részét alkotják.
Mit lehet ilyesmivel egyáltalán kezdeni? Csakis egy új
háborút, az albánok, a magyarok ellen, mindenki ellen,
aki más hiten van, aki más meggyőződésű,
az egész világ ellen. Mert ez nem más, mint a legsötétebb
intolerancia ideológiája! Ennyit, és többet nem
beszélek erről, mert kelletlenül, úgymond akaratom
ellenére térek vissza folyton ehhez a témához,
de hogy lehetne kommentár nélkül hagyni mindezt, hát
legalább így, a mi baráti eszmecserénk során
elmondom, hogy mit gondolok.
Megkérdezte tőlem
egy külföldi újságíró, hogy félek-e.
Félhetnék a többséggel, a hivatalos doktrínával
szemben álló, legalábbis különálló
gondolkodás és tevékenység következményeitől,
mely, mondta, veszélyes, hisz veszélyes idők járják.
Ki tudja, hányadszor ismételtem meg, hogy "lenyeltem a saját
félelmemet". Valóban, a nyilvánosság előtt,
amíg olyan fórumon léphet fel az ember, ahol szavak
és meggyőződések ütköznek össze,
nincs miért félni. De mi lesz, ha a politikai erőszak,
az igazság és a gondolkodás feletti erőszak
meztelen fizikai erőszakká változik át? Mi történik,
amikor a fizikai szenvedéssel, a tiszta fájdalommal, nem
a lélek, hanem a test kínjaival szembesülsz? Ki a megmondhatója,
hogy hol húzódnak a kitartás határai? Mi lenne,
ha valaki a gyerekeim életére törne? Vajon akkor is
rettenthetetlen maradnék, vagy közönséges gyávává
változnék át? Tudom, hogy erre nincs válasz,
hisz nem ismerjük eléggé önmagunkat, legalábbis
nem maradéktalanul és tökéletesen. Ebben az értelemben
vannak kísértések, mert nincs jogi biztonság,
nincs biztos védelem a lehetséges aljasságoktól,
a lehetséges büntetlen erőszaktól. Mi határozza
meg a gyávaság és a hősiesség közti
határt? A meggyőződések, a dac, a kitartás,
a tompaság, az erő? Úgy érzem, sok mindent ki
tudok állni, de nem tudom, vajon az enyéim szenvedéseinek
árán is kibírnám-e. A család az ilyen
időkben egyrészt erőt ad a kitartáshoz, az ellenszegüléshez,
a küzdelemhez, másrészt gyengeséghez, veszélyes
sérülékenységhez vezet, mert fennáll a
bűnös erőszakkal való zsarolás aljas lehetősége.
Nem fárasztlak tovább
túl komoly, nyugtalanító gondolataimmal. Joggal felróhatod,
hogy többet írok magamról és némely kétségemről,
mint a jelenlegi eseményekről. De azt hiszem, hogy ezek visszhangjai
hozzád is elérnek, habár, innen nézve, a világ
végén vagy. Amit viszont magunkban hordozunk, amit titokként
őrzünk, ami komolyan foglalkoztat és háborgat
bennünket, a legsajátabb, állandóan jelenlévő
kínunkat csak bizalmasan mondjuk el.
Ha minden a tervek szerint
halad, Vera és én hamarosan elutazunk arra a zágrábi
gyűlésre! Még mindig hihetetlennek tűnik, de
ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen.
Sok üdvözlet F.-től
Rovinj, 1994. január
21.
Kedves Filip!
Megkaptam január 8-i
leveledet meg az újságkivágást a Politikából,
és elolvastam R. P. kis cikkét. Elolvastam sok egyebet is,
és azt gondolom, hogy azt a világot ott megfosztották
minden morális támasztéktól, minden reménytől,
egyre távolabbra került a normális világtól,
végül pedig belenyugodott a kétségbeesésbe,
a csalódásokba - és ebből valamiféle
életfilozófiát kovácsolt! Ez a szegény
R. szolidabbnak tűnik, mint a többiek, ámde nem könnyű
ellenállni az általános állapotnak. Látnokok,
minden bajok orvoslói, zarándoklatok, Új Bizánc,
Fehér Rózsa, az egész görög nemzet kitüntetése
az év hőstettéért, mágia a főparancsnokságon,
Tesla sugarai, álmok a szerbség ellenségeinek megsemmisítéséről,
őrült vezér, az ellenzék még őrültebb
és romlottabb vezérei, gyilkosok, akik hősök gyanánt
teszik-veszik magukat, öngyilkosságok, mániákus
fegyverkezés, fejenként egy bomba, Arkan a parlamentben,
élvezkedés a gyűlöletben, nemzeti ittasultság,
az intolerancia mint új vallás, "újdonat pravoszlávok",
a fiatalok menekülése a sárból, általános
elveszettség az időben, sziget a tenger fenekén, ahogy
mondod - mindez és sok egyéb a Szerbiában uralkodó
patologikus állapot komor képét adja ki, egy betegségét,
mely azonban nem érkezett el az utolsó stádiumba,
hanem krónikussá vált: a múlt betegsége
és a jövő betegsége, gyógyíthatatlan
betegség, kozmikus és univerzális. Gombrowicz szépen
megírta, hogy az olyan szójárás, mint a "mi,
lengyelek", "nekünk, lengyeleknek", "minket, lengyeleket" (és
ez a szerbekre, horvátokra és másokra is vonatkoztatható)
valamiféle "stilisztikai csapdát" képez, márpedig
minden "stilisztikai kisiklás komoly betegség tünete".
Makavejev azt mondta nekem Stockholmban, hogy manapság Belgrád
a világ legizgalmasabb városa, most vissza kell térni
Belgrádba, nem pedig elmenni onnan. Nincs még egy ilyen "belső
őrülettel" terhes város, mondta Mak a maga eufórikus
és lucidus módján. Valaha a vasútállomáson
lestük az inspirációt, valahol az élet peremén
bóklásztunk a kamerákkal, hogy azután feketehullámosként
befeketítsenek minket, ma pedig ott minden az élet hatalmas,
szabad és felszabadított előcsarnoka, ami már
magában is izgalmas, amit nem lehet bármely európai
fővárosban megélni. Körülbelül így
beszélt Mak A. D. 1993 Stockholmban, ahol örömmel láttuk
viszont egymást, habár nemrég Zágrábban
is találkoztunk.
Azt írod, hogy Belgrádban
napos, meleg idő van, Frano Cetinic meg azt írja Párizsból,
hogy ott esik a hó. Ha elfogadjuk, hogy Szerbiában is megy
az idő, mégpedig visszafelé, hogy a jövő
mögöttük van, a múlt pedig előttük, akkor
lehetséges, hogy egyszerre van meleg és tél, egyszerre
esik a hó és süt a nap. Miért ne? Olvasom egy
belgrádi kutatóintézet közvélemény-kutatását,
mely szerint a szerbek mégiscsak az albánokat gyűlölik
a legjobban: 78,6%, aztán a muzulmánokat: 74,2%, a horvátokat:
69%, a szlovéneket: 54% stb. Mit szólsz, hogy sikerült
a horvátoknak ilyen hirtelen javítani az imidzsükön?
Csak a harmadik helyen vannak, hát ezzel bizony visszaestek a gyűlölet
lajtorjáján! Lehet, hogy ez az első lépes a
gyűlöletben való új testvériség
felé, hisz Cioran szerint csak a hasonlók gyűlölik
egymást.
Az ünnepek és
a mértéktelen ünneplések után Háromkirályok
napjára megérkezett a lemez a Kristályrácsok
"beírt" szövegével; tudod, hogy Belgrádban hallani
sem akartam a kompjúterről, hiába erőlködtél,
hogy megszerettesd velem ezt a "varázsdobozt". Ma már tapasztaltan
kezelem a gépet, és meg vagyok elégedve a WordPerfect-tel.
Napok óta olvasom és printelem a fejezeteket, keveset alszok,
mert megszállva tart a közel hatszáz oldalas regény;
le akarom csökkenteni a még elfogadható háromszázra.
Szerencsére van mit kidobni ebből a kéziratból;
könyörtelenül teszem, rajta tartom az ujjam a delete gombon,
hogy nyoma se maradjon a halom értelmetlenségnek és
butaságnak, melyekből bőven van a regényben.
Egy itteni borász és költő szerint "nem szabad
bántani a regényt, amíg forr". De én csak taposom
és zúzom, és nem sajnálom azt, amit kidobálok.
Még nem tudom, mi vár rám. Mikor mondhatom el hozzád
hasonlóan, hogy a regényem végére jártam!
Az Erazmusban közölt részletből ítélve
ez a regény stílusod diadala lesz, meg Singer ama gondolatáé,
hogy "a próza misztikus hatalma leginkább a realizmus erejével
érhető el". Ha valóban megcsinálod a pikareszk
regényt, az a te nagy tehetséged jele lesz, mert a műfajjal
űzött játék a teljes szabadság. Tehát
bosnyák módra: askosum vagy aferim vagy halal vjera, olaszul
meg: bravo!
Kérdezed, hogy
Belgrádban fogom-e megjelentetni a Kristályrácsokat?
Ebben a pillanatban nem tudom, mi lesz a sorsa. Most a kézirat kaotikusnak
tűnik; vajon sikerül-e összerakni, sikerül-e összerakni
magamat? Baráti meghívásod ellenére, hogy azok
miatt, akik tisztelnek, Belgrádban jelentessem meg, mégis
azt gondolom, hogy Belgrád nem érdemli meg ezt a regényt,
még kevésbé azokat a valóban költői
oldalakat, amelyeket neki szenteltem. Vigasztal (megvigasztalsz), hogy
az akkori, a valahai, az immár kihalt Belgrádot illetik.
Óda egy nem létező városhoz. Mija Pavlovictyal
ellentétben én már nem reménykedem ebben a
városban!
Miként neked is, nekem
is jelentkezett Dessa Londonból; kétségbeesettnek
tűnik, Milosevics bosszút állt rajta és száműzte,
mert egyszer valami fogadáson rálépett a lábára
a cipője magas sarkával, egyszer meg az Újságíróklubban
egy palackkal megcélozta a bekeretezett fényképét,
és sikerült is eltörni az üveget a fotón,
miközben a palack ép maradt. Dessa Belgrádban mégiscsak
"az események középpontjában" volt, prédikációkat
tarthatott a fiatal és tapasztalatlan újságíróknak,
akik lerohanták az országot, okíthatta őket,
mindemellett kiabálhatott és lármázhatott,
ha nem akart szerbül, akkor angolul, franciául, németül
vagy románul. Tudod, hogy románul is beszél, néhány
évvel ezelőtt pedig kínaiul is meg akart tanulni, nem
tudom, sikerült-e neki. Én lebeszéltem róla,
mert ebben a korban már semmit sem lehet megtanulni. Nem hiszem,
hogy Londonban magányos lenne, királyi kitüntetésben
részesült, OBE rangot kapott, melyet most, a brit birodalmi
hagyomány szerint kötelező a neve elé tenni. Volt
néhány kitűnő interjúja a horvát
sajtóban, rokonszenvvel fogadták, mert kijelentette, hogy
katolikus, és hogy az anyja ágát, tehát a horvát
ágat vallja a magáénak, emellett a nagybátyja,
Ivo, Ivek, akit én is ismertem, és aki végtelenül
rokonszenves ember volt, a póker és a preferansz bolondja,
nem mással, mint a néhai széltolóval és
kártyással, Tudjmannal verte a blattot.
A napokban járt a
kezemben az Európai költésrothadás levonata;
a könyv, legalábbis kívülről, szép
lesz, de nem tudom, mi fog kikerekedni mindazokból a szövegekből.
Biztos vagyok benne, hogy tartalmaz néhány jó esszét
- főként az irodalmi tárgyúakra gondolok -,
és hogy a címadó poéma is a helyén van;
remélem, hogy önéletrajzi vegyelemei és poétikám
vázlatrajza elérték költészeti eszményem
színvonalát. Szó szerint követtem Gombrowicz
ama gondolatát, miszerint fallikus és éretlen az az
író, aki nem tud magáról írni. Ami pedig
a politikai esszéisztikát illeti, az többé-kevésbé
átlagos, nem jobb és nem rosszabb más "politikusokéinál".
Még nem kaptam meg
Popper Nyitott társdalmát; lehet, hogy Bratic Vesnának
adta a könyvet, hogy küldje el nekem Budapestről. Ha ugyan
meg merte mondani, hogy nekem van szánva. Megkaptam B. Koprivica
könyvét, melyre Oto Bihalji-Merin nyilván azt mondaná,
hogy sajátságos képzeletvilágról tanúskodik.
Él még Oto, vagy már megboldogult? Hát Vuco,
Davico? Sok íróról nem tudom már, hogy élnek-e
avagy halnak.
Közeleg az éjfél,
még legalább egy-két óra hosszat fenn maradok,
habár reggel korán felébresztett a harangszó,
aztán meg nem tudtam már elaludni, úgyhogy felkeltem
és kelletlenül a számítógéphez
ültem, néztem, mit műveltem előző éjjel
a Kristályrácsok file-jaival. Érdekes módon
semmire sem ismertem rá; csak nem voltam valami lázálomban...
Nem hiszem, hogy rossz a szöveg, de mintha nem én írtam
volna. A stílus, a mondat, a gondolat - semmiképp sem hangzik
úgy, ahogy szeretném. Ki írta ezt? Hogyhogy ennyire
elégedetlen vagyok ezekkel a fejezetekkel? Aztán rám
tört a félelem, igyekeztem összeszedni magam, lehiggadni,
amitől reszketni kezdtem, és még mélyebbre süllyedtem
a félelembe. Jól felöltöztem, és elsétáltam
a Puntáig. Hűvös, borongós idő volt, a parton
egy magányos sirállyal találkoztam. Még soha
nem éreztem olyan rokonságot egy lénnyel, mint akkor.
Azt hiszem, hogy kérdeztem tőle valamit, de ő csak nézett
és fáradtan lecsukta a szemét. Hosszú séta
után hazatértem, teljesen elbátortalanított
valami - nem tudom mi. Depresszió, melankólia, "pánikszerű
szorongás" - csak nem zuhantam bele ezen állapotok egyikébe?
Megpróbáltam olvasni valamit, de ez még nagyobb depresszióba
vetett. A kinti szürkeség visszatükröződött
a bőrömön, a belső szerveimen. Úgy éreztem,
hogy valahova el kell mennem - de hova? Kuzma társaságában
maradtam; ez a regényalak valamiféle undort szül bennem
- tennem kell valamit, kicsit meg kell nemesítenem.
Aztán délelőtt
meglátogatott egy fiatal, szépséges barátnőnk,
akit Boba is meg én is szeretünk. Az a szokása, hogy
elmeséli néha csodás, néha szövevényes
álmait, én meg játszom az álomfejtőt.
Ezúttal azt mesélte, hogy egész éjjel velem
bujálkodott álmában, és olyan izgalmasan és
szaftosan írta le a részleteket, hogy kiszakított
"szívem tompaságából". Amint elment, rögtön
papírra vetettem egy szép erotikus jelenetet: az elbeszélő
Anjának ajándékozza az égőpiros rubin
fülbevalót, amit pedig az anyjának szánt. Aztán
következik egy szerelmi jelenet, melyben a rubin felszikrázik,
mint egy vércsepp, s végül egy formás mondat:
"Vénusz dombjára helyezem az arcom, a leghangsúlyosabb
helyre, mely úgy domborodik itt, mint minden élvezetek szimbóluma
a bőr gyönyörű mezején."
Fogadjuk vidáman a
szorongást; belőle mindig fakadnia kell valami jónak!
A te M. K.-od
Radics Viktória fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta