AleŠ
Debeljak
Ljubljanai mákvirág
Nova Revija: Már elég
régóta ismerjük egymást, habár az évek
úgy elröppentek mint egy pillanat. Most arra kérlek,
AleŠ, idézd föl a gyerekkorodat, rajzold meg a családi
tablótokat, beszélj első emlékeidről,
szerelmeidről, az iskolában szerzett tapasztalataidról,
stb. Többek között érdekel a sporttal, a judohoz
való vonzódásod is, ami a szlovén költőkre
egyébként nem igen jellemző. És természetesen
szeretném, ha beszélnél a rockkal kapcsolatos élményeidről
is, ami a te generációd kulturális kifejezésmódja
volt.
AleŠ Debeljak: "Ljubljanai
mákvirág": ezen a kétértelmű néven
- amiben van egy jó adag ösztönös paraszti ellenérzés
is a városi élettel szemben, akárcsak a nagyváros
fölfoghatatlan csodái iránt érzett irigység
- így hívtak a falusiak szüleim szülőföldjén,
LoŠki Potokban, ezen a hat faluból álló falubokorban,
ami a Notranjsko és Dolenjsko közötti tágas erdőségek
mélyén bújik meg. Dédnagyanyám nővére,
aki családunkban az egyetlen jólszituált polgáraszszony
volt, és aki a pulji Mária polgári lányiskolába
járt, révülten elmormolt monológjaiban fölidézte
a fehér glaszékesztyűk és a megsárgult
fotókról tartózkodóan ránk mosolygó
gardedámok számomra elérhetetlenül távoli,
s épp ezért annál csodálatosabb világát,
a társalgás csicsergő semmitmondását,
és a korzón parádézó tiszti uniformisokat.
Később férjhez ment egy postai főellenőrhöz,
és hatalmas ljubljanai lakásukban a Tavcarjeva utcán
szívesen lapozgatta velem együtt sötétzöld
bársonyba kötött emlékkönyvét, melyben
Anton Debeljak szerelmes sorait és leveleit őrizte, aki irodalomkritikus
volt, a Ljubljansko zvono párizsi tudósítója,
Balzac fordítója, és neves költő a két
világháború között; vele nem állok
rokonságban, habár ugyanabból az erdei völgykatlanból
származik, mint a szüleim, és természetesen dédnagyanyám
nővére is. Ez tehát az én only claimom a kulturális
hagyomány iránt, ami már megtalálta a maga
útját a könyvekhez. Hiszen a modern médiák
csábítása ellenére a könyvek embere vagyok,
aki ambivalens módon, a depresszív szkepszis hullámvölgyei
ellenére is hisz a szó erejében; valószínűleg
a múló idő keltette szorongást ellensúlyozandó
vagyok "Gutenberg konok fattya".
Gyerekkoromban néha
vasárnap látogattam szüleimmel LoŠki Potokba, amelyről
gyöngéd emlékeket őrzök: még orromban
érzem a bemetszett borókából csorgó
gyanta átható szagát, az erős szénaillatot,
lelki szemeim előtt látom a falu közepén lévő
lóitatókat, s az udvaron álló nyúlketreceket,
és ma már nagyon sajnálom, hogy nem lehettem többet
ott. Hiszen a nyarakat általában máshol töltöttem,
az utóbbi időben tett látogatásaimat pedig egy
kezemen meg tudnám számolni. Ezért túlzás
lenne azt állítani, hogy egzisztenciálisan vagy szellemileg
a falu természetes közegéből származom.
Megerőltető munkaritmusát s a mindennapok fáradtságos
kötelességeit szinte félálomban, kábultan,
az emlékek mozaikszerű cserepeiből összerakosgatva
idézem föl magamban: a padlásablakon betűző
fénysugarat - benne porszemek táncolnak -, amely a rongyosra
olvasott filléres könyvekkel teli, szúette ládára
hullik, nagybátyám göcsörtös bütykökkel
borított, erős favágó kezét, a páfrányt
az erdő mélyi sziklás barlang szájánál,
ahová nagyapám a zápor elől menekített,
a kaszáló napszámosok "csutorájából",
fakulacsából ömlő szomjoltó vízsugarat,
és a németországi vendégmunkások küszködéséről,
meg ennek az egész helyzetnek az átkozott szükségszerűségéről
szóló történeteket, stb. Ezen kívül
anyám szűkebb szülőhelyének neve után
még mindig "az ogradeci"-nak hívnak, jóllehet - szigorúan
véve - ehhez a vidékhez egyáltalán nem fűz
szoros kapcsolat, habár tisztában vagyok vele, hogy a rokoni
viszonyok a hagyományos közösség ősi közegében
nagyon fontosak. A családom persze kétségtelenül
innen származik. Talán éppen ezért látom
világosan, hogy azok a szlovén írók, akik egy-egy
kisebb vidéki városból jönnek (Jancar Mariborból,
Šalamun Koperből, UroŠ Zupan Trbovljéből) óhatatlanul
belegabalyodnak a szülőhelyük iránt érzett
szeretetük s gyűlöletük bonyolult ellentmondásába.
Mindazonáltal közülük csak néhányan
képesek lemondani azokról az apró előnyökről,
melyekkel a szülötteire oly büszke helyi közösség
elárasztja "fiait és leányait", akik "odakint a nagyvilágban"
(általában a fővárosban) vitték valamire.
Nekem ilyen fészekmeleg szülőhelyem nincs. Én
ugyanis - a családomból elsőként - már
Ljubljanában születtem, habár nem valami parkettás,
könyvekkel telezsúfolt polgári otthonban, mégis
a nagyvárosban. A szüleim talán éppen azért
támogatták mindig azt a törekvésemet, hogy a
vágyaimnak megfelelően éljek, mert nekik annak idején
szűkös anyagi lehetőségeik miatt ez nem adatott
meg. Meglehet, ez ösztönzött engem arra, hogy a rokonságon
belül - szüleim szeretetétől övezve - én
szerezzek elsőként egyetemi diplomát, sőt Amerikában
doktoráljak, tehát tulajdonképpen egyetlen generációban
két emberöltő szívós munkáját
"sűrítsem össze". Erika, a feleségem, aki német-skandináv
eredetű amerikai családból származik, amelyben
már az ő nagymamája is egyetemi képzésben
részesült, utólag hívta föl a figyelmemet
ennek az ugrásnak a jelentőségére. Amerikában
ugyanis az elsőgenerációs értelmiségi
presztízsének mítosza még mindig nagyon élő
éppen az ország emigrációs hagyománya
és az American dream imperatívusza miatt; más szóval
az az ambíció, hogy többre vidd, mint a szüleid,
elsősorban a minél magasabb fokú képzés
segítségével lehetséges. A mi családunkon
belüli szociális, lelki és szellemi különbségek
ennél minden bizonnyal sokkal nagyobbak, hiszen például
mindkét nagymamám parasztasszony volt, függetlenül
attól, hogy anyám anyjának a szülei vendéglősök
voltak Retje faluban, ő tehát gazdagabb paraszti rétegből
származott. A szüleim fiatalkorukban szó szerint a bölcsőmmel
a vállukon jöttek Ljubljanába, ahol azután alkalmi
munkából éltek - anyám először cseléd
volt egy gazdag trnovói családnál, ahol az elkényeztetett
gyerekeknek még a biciklijét is föl kellett hordania
az emeletre -, amíg a munka mellett el nem végezték
a középiskolát ("Micsoda?! Történész
akarsz lenni?! Ugyan már, ne bomolj, az az uraknak való!
Majd beadunk lakatosnak, hogy megkeresd a kenyered." Nagyapám józan
paraszti esze megakadályozta apámat a tanulásban.),
és beköltöztek egy albérleti szobába Vrhovciban,
ahová a hatvanas években még egyáltalán
nem járt ki a városi autóbusz. Vrhovciról nagyon
szép emlékeim vannak: emlékszem a verőfényes
korareggelek gyönyörűségére, a szomszédos,
zöldbe borult tavaszi kertek között tett hosszú sétákra,
amikor vasárnaponként kérlelhetetlen gyermeki csökönyösséggel
kirángattam apámat a meleg ágyból, hogy a nyakában
ülve a buja természet csodái láttán sikongatva
örvendezhessek. Mai fejjel szinte érthetetlen számomra,
hogy szüleimnek, akik szűk albérleti szobájukban
nyomorogtak, ahol a rólam levett pelenkák télen gőzölögtek
a hidegben, mivel az öntöttvas kályha éjjel kialudt
- amikor Erika ezt hallja, azt mondja, úgy érzi, mintha egy
"réges régi világ" fölfoghatatlanul távoli
múltjába nyerne betekintést -, meleg víz pedig
csak a folyosón volt, hogyan sikerült szeretetteljes és
biztonságos körülményeket teremteniük, ami
miatt a gyerekkoromra mint boldog, ihletett időszakra emlékszem.
Nekem ez hatalmas eredménynek tűnik most, amikor a saját
lányom lovagol a nyakamban a sarki fűszereshez menet, és
amikor a gyerekeim nagyszüleik bőkezűségét
élvezhetik, miközben az én mindennapi rituáléim
manapság egészen mások, mint amik annak idején
apám szerepéhez hozzátartoztak. Ezzel azt akarom mondani,
hogy az apaság full-time job. És apám annak is tekintette.
Elképzeléseimet a döntő pillanatban mindig támogatta.
A judót is. A judóval viszonylag későn, az általános
iskola negyedik osztályában kezdtem el foglalkozni, amikor
Prulból, ahonnan első, nem csak az elbeszélések
és fényképek alapján rekonstruált emlékeim
származnak, átköltöztünk Zgornja ŠiŠkába,
ami Dravlje tőszomszédságában van (Nini, micsoda
komikus szőrszálhasogatás! Mintha Manhattan városnegyedeiről
lenne szó! Amelyek egyébként erősen emlékezetembe
vésődtek a New Yorkban eltöltött évek alatt,
a világ kollektív tudatába pedig az "amerikanizálódott"
modern filmipar számtalan ikonja révén kerültek
be. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy épp
Manhattan jut az eszembe!)
Hetente ötször
két órát edzettem a TAK Olimpiánál.
Ha így folytattam volna, akkor valószínűleg
a Testnevelési Egyetemre kerülök, ahol továbbra
is korlátlanul foglalkozhattam volna a sporttal, és akkor
talán ma edző vagy - ne adj' isten - diplomás testnevelő
tanár lennék. Az egyik németországi versenyen
azonban súlyosan megsérült a vesém, ami az érettségi
előtt lehetetlenné tette számomra a judo folytatását,
és emiatt katonának sem vittek el. A judóban az országos
ifiválogatott keret tagja voltam, és a jugoszláv serdülők
között az országos második helyezett; a versenyeken
és bemutatókon fiatalkori gőgömben (az éretlenség
sötét oldala?) előszeretettel mutatkoztam kimonóban,
ráhúzva egy kék tréningfelsőt, melynek
hátára klubunk neve helyett akkori országunk neve
volt írva félkör alakban. Istenem, mennyire el voltam
telve magammal! A köztársasági és országos
versenyeken nyert érmeim, és a számomra mindennél
értékesebb, gyönyörűen megmunkált
serlegek, melyeket a nemzetközi tornákon kaptam - amilyen például
a zágrábi Krunoslav Abramovic Emlékverseny, vagy a
ljubljanai Nagaoka Kupa -, természetesen diákszobám
legfőbb díszei voltak. Egyébként sportgimnáziumba
jártam, ahol a sportoló diákok különleges
státuszt élveztek, ami akkoriban elég ritka volt a
középiskolákban. Röviden szólva a gimnáziumban
edzésből, tanulásból és olvasásból
állt az életem. Sőt, ekkoriban még a barátaim
is kizárólag a sportolók közül kerültek
ki. Ezért például, ha a ljubljanai ŠubiÇeva
utcán manapság, a kilencvenes évek végén
összetalálkozom valamelyik fiatalkori barátommal, aki
ma a miniszterelnök "testőre", az olyan, mintha egy szempillantás
alatt visszarepülnék a hetvenes évekbe, amikor vele
és a többi judóssal együtt abban a szívdobogtató
élményben volt részünk, ahogy a koszos "simplon
expresszel" hajnalban megérkezünk a belgrádi pályaudvarra...
Akkoriban gyakran utaztunk a fővárosba az országos
minősítő versenyekre. A jugoszláv térséget
én tehát nem csak a későbbi irodalmi fesztiválokra
való zarándoklás révén ismerem - melyek
megrendezéséhez egyébként a többi jugoszláv,
a karneváli hangulathoz és az "egetverő népünnepélyhez"
vonzódó népnek sokkal több érzéke
volt, mint a szlovéneknek -, hanem elsősorban a judóval
kapcsolatos utazásaimból. Ugyanis már jóval
a crnogorai, szerb és horvát írókkal való
kapcsolatom előtt a sport révén összebarátkoztam
egy csomó más köztársaságbeli sráccal.
Azon kívül egy őrületes, rituális, "érettségi
utáni" nyaralás során az egész adriai tengerpartot
végigstoppoltam a kedvesemmel, M.Š.-sel. Tudod, M.Š., az akkori
kedvesem, akinek a Félelem percei egyik versét ajánlottam,
és aki A város és a gyermek című kötetemig
"te"-ként szerepel azokban az ismétlődő, talányos
ajánlásokban, amelyek mindenkihez szólnak, igazából
azonban csak egyetlen egy valakire van szükségük. Talán
a tér ilyen (nem csupán) fizikai megtapasztalása miatt
is természetesnek hat az a vágyam, hogy túllépjek
saját korlátaimon.
Olvasni egyébként
szakadatlanul és szinte válogatás nélkül
olvastam: Louis Stevenson kalandregényeit, Tone SeliŠkar A fehér
kulcs társaságát, norvég erdei sagákat
Örökké zúgnak az erdők címen, Mario
Soldati Levelek Capribólját, a Tonio Krögert és
Mate Dolenc összes művét, kinek gördülékeny
regényeinek hippi hőseitől megtanultam, hogyan kell
jointot csavarni, orosz elbeszéléseket a messzi Északról,
és Molnár Ferencet (hogy örültem, amikor a Pál
utcai fiúkat, ezt a gyönyörű, budapesti kamaszokról
szóló regényt megoszthattam Erikával, aki budapesti
tartózkodásunk idején angolul olvasta el), Karl Mayt
és a Szél a fűzfák közöttet, A kis
herceget és Janez Jalen Hódokját, akárcsak
Fritz Steubennek az irokéz törzsfőnökről,
Tekumzéról írt nyolckötetes sorozatát;
habár velem egykorú írótársaimat sokszor
faggattam korai olvasmány-élményeikről, ezekre
az indián faj felemelkedéséről és bukásáról
szóló, vadul izgalmas történetekre csupán
egykori pruli iskolatársam, Andrej Savski emlékszik, aki
manapság a New York-i IRWIN festőcsoport tagja, és
aki 1990-ben, az egyik brooklyni kiállításuk megnyitóját
követő bulin összeismertetett Erikával.
A város és
a gyermek
A Változtatások,
változtatások (1982) című első kötetedre
jellemző a sűrű, metaforikus nyelvezet, melyben a színpompás
képek sokasága olyan fantáziavilágot teremt,
amely csak a nyelvben lehetséges. Később a metaforák
egyre jobban visszavonulnak a metonímiák előtt, amelyek
a jelentésbeli elcsúsztatások, ugrások és
elhallgatások mesteri hálója segítségével
többsíkú művészi üzenetet közvetítenek.
Úgy tűnik, a metaforáktól a metonímiák
irányába való elmozdulás a nyelv síkján
arra utal, hogy a költői nyelv esztétizáló
autonómiájától egyre inkább a nyelven
kívüli valóságra való irányultság,
az egyén sérülékeny létének egyre
elmélyültebb megverselése felé közelítesz.Úgy
érzem, ez a nyelvi elmozdulás abból ered, hogy egyre
sürgetőbbnek érzed a felelősség vállalását
a másik ember sorsáért. Más szóval:
az esztétika és a poétika nálad egyre inkább
az etikában gyökerezik, sőt utolsó kötetedben,
amely a sokatmondó A város és a gyermek (1996) címet
viseli, a költői nyelvel való bűvészkedést
egyenesen vissza is utasítod a gyermekért, mint az emberi
társadalom és a jövő szimbólumáért
érzett felelősség nevében.
A város és
a gyermek című könyvemben talán érezhető
az a vágyam, hogy egyensúlyt teremtsek az erkölcsi érzék
és a nyelv esztétikai harmóniája között.
Ez az egyensúly számomra ugyanis mostanában egyre
fontosabbá válik. Hiszen beláthatatlanok a lemeztelenedett
lélek útjai, amely azt súgja, hogy kelj föl,
kótyagosan az éjszaka vad álmaitól, vagy még
másnaposan az előző esti bulitól, és sebesen
jegyezd azt a belső beszédfolyamot, ami nem más, mint
az életnedvek egyfajta áramlása. Ennyit már
én is tudok az alkotásról, ezt már magam is
megtapasztaltam. Ha azonban - annak ellenére, hogy tudatában
vagyok az alkotói véna lényegileg irracionális
lüktetésének - utólag, mintegy "visszamenőleg"
mégis megkísérlem racionálisan végiggondolni,
milyen hatással van rám saját verseim anyaga, akkor
fölvetődik bennem az "elkötelezettség" kérdése.
Számos, az "abszolutizált szöveg" sovány diétáján
és a gőgösen elfogult esztétikai önteltség
iskoláján nevelkedett irodalomkritikus ugyanis szívesen
bélyegzi meg ezzel a lenéző jelzővel azokat az
irodalmi szövegeket, amelyek nem hajlandók alávetni
magukat annak a követelménynek, hogy a modern vers kizárólag
a "fejben lejátszódó történéseket"
közvetítse, és a lélek forrongásának
belső folyamatára szorítkozzon. Az ilyen vers megértéséhez
a benne kódolt szavak titkos szótárára van
szükség, ami miatt szinte lehetetlenség közel férkőzni
hozzá. Sőt, végső soron nem is ajánlatos
megközelíteni, mert meglehet, hogy a vers esztétikai
minősége éppen "súlyosságában"
és "bonyolultságában" áll. Tőlem ez a
gondolkodás (már) idegen. Ami persze nem jelenti azt, hogy
ellene vagyok a versen belüli személyes hangnak és magánmitológiának.
Egyáltalán nem. Csak azt akarom mondani, hogy az a vers,
amelyben a szavak és a nyelvi magma tisztán önmagára
vonatkozó bugyborékolásán kívül
nem lehet föllelni a konkrét (szociális, történelmi,
politikai, életrajzi, kulturális, természeti) valósággal
való kapcsolat legalább halvány jelét, az nem
számíthat rá - amennyiben egyáltalán
a kommunikáció a célja -, hogy olyan hatással
lesz az olvasóra (ami minden vers célja), hogy az szinte
úgy érzi, mintha a vers magába szippantaná,
mintha beleszédülne és nem kapna levegőt - akár
ha gyomorszájon vágták volna -, amitől megérzi
a rokon lélek remegését. Ebben a kinyújtott
kéz utáni halk, elfojtott, titkos vágyban, amit a
vers a többi ember számára jelent, nem rejlik-e benne
a visszhang utáni sóvárgás is? Meggyőződésem,
hogy minden mai költő végső soron azért
is ír (és - ami fontos - publikál), mert a modern
költészet alapvető szolipszizmusa ellenére mégis
azt reméli, hogy az ő elegánsan megformált frázisa,
az ő nyomasztó víziója, vagy az ő lényeglátó
gondolata oly módon képes megszólítani olvasóját,
ahogy előtte senki más. Éppen ez a dolog lényege.
Ha ugyanis a költészet az emberi lét világosságának
és sötétségének egyszeriségéről
akar beszélni, akkor azt úgy kell tennie, hogy ez az egyszeriség
legalább egyetlen egy másik ember számára megismételhető
legyen, ami által az szerencsésen a - mégoly pillanatnyi
és illékony - közösség érzésébe
lényegül át. Ebből a szempontból a költészet
minden kétséget kizáróan a kommunikáció
egyik formája; igaz, hogy igényes - mivel régi és
szofisztikált hagyományon alapszik -, mégis vonzó
kommunikációs forma. Igényes, mivel mintái
a történelmi változások ellenére talán
a legpontosabban és leggazdagabb módon épültek
bele a képzeletvilágba, s ezért a kommunikációnak
ez a formája kevés követőre talál. Ez közismert.
Ebben nincs semmi újdonság. Számomra fontosabb, hogy
a "közöl" és a "közösül" szavak "köz-"
tövében pontosan érzékelhetjük azt a kettősséget,
amiről a kommunikációban szó van: a közösség
létrehozásának szándékát és
az érzéki kapcsolatot. Ebben áll a költészet,
a Másik felé fordulás etikája. Ha ugyanis a
vers - Octavio Paz egyik legújabb esszéje szerint - valóban
"egy másik hang", akkor a két külön létből
(a költőéből és az olvasóéból)
összeadódó közös élmény túlmutat
az idő és a newtoni tér határain, hogy utólagosan
megteremtse a lét univerzális magját. Az a vers, amelyik
részesül ebben a ritka kegyelmi állapotban, ami miatt
egyáltalán írunk, és ami miatt a költészet
írásának a látványosabb jelrendszerek
mai nyüzsgése közepette is van értelme, az a vers
megismétli a már számtalanszor elmondottat, s ugyanakkor
- ha egy markáns, időtálló műről
van szó - ezt a maga egyedülálló módján
teszi. Ebből a szempontból, tehát a lét "re-kreációja",
"újjá-alakítása" szempontjából
a költészet számára a repetíció
és az innováció, tehát a megismétlés
és a megújítás létfontosságú.
Nem csupán a formális kifejezőeszközök használata
érdekében van rá szükség, amiről
már beszéltem, hanem a vers - nem tudok jobb szót
rá - hitelessége és igazsága érdekében
is. A vers egyetemességének és egyszeriségének
e kettősége, amellyel - erről mélyen meg vagyok
győződve - az alkotás során minden költő
szembesül, érzésem szerint egy másfajta elhivatottságra,
mégpedig az apaságra is jellemző. Jellemzi azt a helyzetet,
amelyben a fiúból apa lesz, amelyben az archetípusos
kép fölizzik eredeti ártatlanságában,
egyszeriségében.
Én magam aránylag
későn, krisztusi korban lettem apává. Amikor
megszületett Klára lányom - aki már a nevében
is benne hordja a világosságot, s a családfa iránti
tiszteletet, hiszen a feleségem német származású
nagyanyját is Klárának hívták - tisztán
testileg, a fájdalom és a gyönyör közvetlen
módján éltem át azt, hogy az ember életében
milyen drámai módon változnak meg a prioritások.
Csak amikor a fiúból
magunk is apává leszünk, igazából csak
akkor válunk a "létezés hatalmas láncának"
láncszemévé: szüleinken keresztül a múlthoz
kapcsolódunk, gyermekeink pedig a jövővel kötnek
össze bennünket. Ami engem illet, én tulajdonképpen
csak az ő születése óta állok igazán
két lábbal a földön. Egy olyan felkavaró,
rejtetten gyönyörű, fáradozással teli, nyomasztóan
vonzó világ tárult föl előttem, amelyben
ugyanaz történik velem, ami előttem más apákkal
is megtörtént. Ugyanakkor mindez először, személyesen
velem történik meg. Repetíció és innováció,
ismétlődés és megújulás, nemde?
Megéreztem, hogy egyszeriben már nem csak önmagamért,
a társamért, és közös élményeinkért
vagyok felelős, hanem valami olyasminek is felelősséggel
tartozom, ami nálam kimondhatatlanul nagyobb, ami felülmúl:
az lett a feladatom, hogy a világot a gyermek számára,
és a gyermek által építsem. A művész
számára ugyanis lényeges, hogy meg tudja őrizni
a gyermeki szem naiv tisztaságát, ami olyat is lát,
amit a felnőtt már nem
A gyermekkel együtt
lenni lényegileg azt jelenti: megtapasztalni a csodát. Most
nem akarok túlságosan "elszállni". Tudom, hogy a mindennapi
élet - gyerekkel vagy nélküle - számtalan rutinfeladatból
is áll, nem csak a felkelésből, munkából
és társadalmi kötelezettségekből, hanem
millió apróságból is, attól kezdve,
hogy hogyan emeljük a karóránkat a szemünkhöz,
egészen odáig, hogy melyik polcra teszszük a kulcsunkat.
A dolgok rutinfeladattá válása észrevétlenül
a személyiség bizonyos megcsontosodásához vezethet.
De éppen az arra való törekvésünkben, hogy
az abszolút időt kiszakítsuk a mindennapok "egyszerű
folyamatából", megláthatnánk azt is, hogy lehet
és kell máshogyan, teljesebben élni - isten bocsássa
meg nekem elkoptatott szavaimat.
A jugoszláv perspektíva
Rengeteget írtál
a szlovének kulturális identitásáról,
és sokat is tettél érte. Ugyanakkor egyike vagy azon
ritka szlovén íróknak és értelmiségieknek,
akik nyíltan beismerik, hogy nagyon nagy hatással volt rájuk
a jugoszláv népek kultúrája. Mivel magam is
hasonlóan érzek, érdekel, hogy ma hogyan értékeled
az egykori Jugoszlávia területén szerzett kulturális
tapasztalataidat? Nagyszerű, nemzetközileg is elismert Bálványok
alkonya (1994) című esszédet Szerbiában sajnos
nyomasztó polémia követte, ami az értelmiségieknek
a tragikus délszláv háború kirobbanásáért
viselt felelősségének kérdéséről
folyt.
A más kultúrákhoz
fűződő viszonyoddal kapcsolatos egy másik lényeges
kérdés is. A ljubljanai Bölcsészettudományi
Egyetem öszszehasonlító irodalomtörténet
és filozófia szakának elvégzése után
merészen nekivágtál az ismeretlennek: Amerikának,
ahol a New York állambeli Syracuse Egyetemen kultúrszociológiából
doktoráltál. Eltöltöttél tehát néhány
évet az USA-ban, ahol érzékeny költőként,
művelt értelmiségiként és kíváncsi
emberként alaposan feltérképezted az ellentmondásos
amerikai kultúra különböző rétegeit.
Ha ehhez még hozzátesszük azt is, hogyy amerikai nőt
vettél feleségül, akkor teljesen nyilvánvalóvá
válik, hogy nem csak az itthoni alpesi csúcsok között
átderengő csillagok alatt vagy otthon, hanem Amerika sötét
ege alatt (1991) is, ahogy azt tisztánlátásodról
tanúskodó esszéköteted címe mondja.
A jugoszláv perspektíva
az életem és a művészetem szempontjából
sorsdöntő volt. Első "nagyvárosi" élményem
is ezzel kapcsolatos. Még ma is emlékszem arra az izgalomra,
amivel az ismeretlen területre léptem: akárcsak a kissé
közönséges, mégis borzasztóan érzéki
lány telt ajkai, úgy csalogattak Belgrád utcái
a maguk romantikus kalandjainak és a keleti (balkáni) bölcsesség
megismerésének lehetőségével; jól
emlékszem, ahogy a vasútállomástól a
már megkopott paloták közt kanyargó úton
(amely úgymond a legendás Sutjeska folyó tekergését
idézi) fölkaptattam a széles Teráziára,
s aztán ezen a széles körúton - élvezvén
a mellettem elhaladók tarka lezserségét - elsétáltam
a Moszkva Hotel mellett, ahol a több évtizedes angol emigrációból
hazatérvén az öreg MiloŠ Crnjanski élt haláláig;
nem tudom, de talán sok évvel később, amikor
magam is engedtem egy idegen ország hívásának,
azért nem maradtam kint Amerikában, mert mellbe vágott
az ő London regényének lapjairól megismert,
száműzetésnek nevezett létforma nyomasztó
ereje; az "Albánia" épületében lévő
könyvesbolt kirakatában gyorsan végigfutottam a könyvek
címein, amelyek még nem álltak rendelkezésemre
szlovén fordításban; köztük volt Lautréamont,
akinél először találkoztam a vágy poklába
való leereszkedéssel, és Josif Brodszki, a maga hidegen
gúnyos tökéletességével; eltévedtem
a Konj körüli sörfoltos asztalok között, botladozva
átverekedtem magam a Knez Mihajlova utca "megjátszós"
aranyifjainak sorfalán, s végül megállapodtam
a Kalemegdan hűvös parkjának árnyas fái
alatt, ahol két villámkezű cigány három
gyufaskatulyával éppen egy vidéki "verebet" kopasztott
meg. Mit tagadjam, el voltam bűvölve ettől a várostól!
Benne mindaz megtestesült, ami Ljubljanából hiányzott.
Belgrád egy olyan veszélyes és vonzó világváros
élményét nyújtotta nekem, amit például
Bécstől sohasem kaptam meg, de nem is vártam el tőle
sose, annak ellenére, hogy a Habsburgok székvárosa
történelmileg, társadalmilag, földrajzilag, és
- azt hiszem - mentalitásában is sokkal közelebb áll
a szlovénekhez. Belgrádi élményeim elsősorban
valamiféle különleges - hogy is mondjam? -, urbánus
öntudattal ismertettek meg. Nos, talán lehetséges, hogy
nem felelt volna meg a számomra akkor még ismeretlen nyugati
mintáknak - na és? Én teljesen "paff lettem tőle".
Talán ezeknek az első élményeknek a tiszta ártatlansága
miatt nem volt erőm Belgrádba utazni 1991, a háború
kitörése után, ami Jugoszlávia széteséséhez
vezetett. Ez azt jelenti, hogy nem akartam tönkretenni az emlékeimet,
még ha ez szentimentálisan hangzik is. A szerbek saját
jelentőségükről vallott meggyőződése
- még ha az az elemi őrület jegyeit hordozza is magán,
amit a boszniai horvát és muzulmán falvak annak pokoli
működése közben ismerhettek meg - a spontán
kiszámíthatatlanság és az utcai szemfülesség
keverékéből táplálkozott, ami ránk,
szlovénekre nemigen jellemző. Ennek a robbanókeveréknek
a hatását félig irigyen, félig viszolyogva
figyeltem meg szerb ismerőseimnél, amikor párizsi,
amszterdami, New York-i utazásaimon itt-ott összetalálkoztam
velük. Stevan MarkoviÇ, belgrádi macsó szépfiú,
Alain Delon későbbi testőre, aki diadalmas Párizsba
való érkezését és a felső tízezerbe
való gyors bekerülését követően hatalmas
bűnözői ambícióról tett tanúbizonyságot,
amíg feltehetőleg egy korzikai és jugoszláv
maffiák közötti harc során egy bérgyilkos
agyon nem lőtte - ez a MarkoviÇ engem annyira lenyűgözött,
mint egy taknyos kis kölyköt. Bűvöletbe ejtett a bűn,
a gonoszság, aminek korai verseimben való megjelenéséről
Marcel Štefancic jr., egyetemi jó barátom és évfolyamtársam
a Halál nevei című kötetemhez írt frappáns
esszéjében említést is tesz. Mindezzel azt
akarom mondani, hogy a szerb vitalitás egy kissé mindig idegen
volt a számomra, annyira viszont elég közel éreztem
magamhoz, hogy a hatása alá kerüljek. Ezt az élet
és művészet iránti szenvedélyt, és
a konvenciókon túli művészet utáni vágyat
később különösen Rastko PetroviÇ, Danilo
KiŠ, Vasko Popa, és mindenekelőtt MiloŠ Crnjanski írásaiban
éreztem. Crnjanski a maga költői "szumátraizmusá"-val
fiatalabb koromban majdnem ugyanolyan meggyőző erővel
hatott rám, akárcsak Murn hangulati lírája,
és Kosovelnek a prófétai hang és az impreszszionista
képek gazdagsága között teremtett tökéletes
harmóniája. Ha Murn elsősorban a személyes élmény
megidézésére buzdított, amely - ha képes
megszabadulni minden esetlegességétől - fölolvad
az egyetemesben; ha Kosoveltől a lélek remegésének
lírai kikristályosodását tanultam meg, ami
néhány alapvető toposz esetében túlmutat
az adott életrajzi esemény konkrétságán,
mivel nyelve a magány és a ritka szépség nyelve,
akkor Crnjanskitól az első olyan jelzéseket kaptam,
melyeket csupán Kocbek műveinek alaposabb olvasásakor
értettem meg. Különösen Crnjanskinak az Ithaka lírája
(1920) című kötetéből, és a délszláv
irodalomban fölülmúlhatatlan, száműzetésben
írt Lamentáció Belgrádért (1962) című
elégiájából szívtam szomjasan s kalandvágyón
magamba a nagyvilágról szóló üzenetét.
(Írt-e valaha szlovén költő ilyen egészen
személyes, s ugyanakkor történetileg tökéletes
siratóéneket Ljubljanáról? Lehetséges.
Én azonban nem ismerek ilyet.) Azt hiszem, ma már tudom,
amit akkor csak sejtettem: hogy a költő csakis a hatalmas tektonikus
mozgások hátterében képes a szükségszerűség
energetikai gyorsulásából erőt meríteni
saját sorsához, ami által a közösségi
tudás sorsszerű terhét is magára veszi. Úgy
érzem, fiatalkoromban azért merítettem a modern szerb
költészet kincsestárából - többek
közt a szerb költőkkel és kritikusokkal való
beszélgetések és barátkozás hatására
is -, mert valószínűleg túl akartam lépni
a 20. századi szlovén irodalmat éjszakai lidércnyomásként
nyomasztó hiányon: mégpedig a kozmopolita mentalitás
hiányán, a nagyváros szuverenitásának
a hiányán, a világirodalomban való öntudatos
jelenlét hiányán! Nekünk, szlovénoknak
milyen kevés olyan írónk és költőnk
van, aki tanulmányaikat például Párizsban folytatták
volna, ami a II. világháború előtt az évszázad
fővárosa volt! Gondoljuk csak végig: az úgyszólván
nemrég felfedezett Vladimir Bartol, Edvard Kocbek, aki Lyonban elég
visszavonultan élt, aztán a háború utáni
időszakban az irodalmi szalonok örökös arszlánja,
Joze JavorŠek, egyébként pedig itt-ott egy-egy bécsi
vagy müncheni kiruccanás, esetleg prágai tanulmányút,
és... a többnyire összegyűrt életrajzok szomorú
vége. A szlovén irodalmi tradíció szűkössége
ebben az életrajzi értelemben elsősorban abból
látszik, hogy a fiatal költőnek, aki a "kiválasztott
művész" kalandos, szárnyaló és veszélyekkel
teli útját szeretné járni, nem marad más
választása, mint hogy saját képzeletéből
merítsen, vagy hogy más nemzetek krónikáihoz
folyamodjon. "Szlovén költőként" én például
melyik világhírű szlovén íróra
hivatkozhattam volna amerikai irodalmi körökben? Szerb barátaim
irodalmuk reprezentánsaként akár Vasko Popát,
a Nobel-díj várományosát, vagy az amerikai
irodalmi elit által nagyra értékelt Danilo KiŠt is
megemlíthetik. De ahelyett, hogy most itt azon keseregnék,
mennyire korlátozza az embert a szlovén irodalom ismeretlensége,
inkább arról beszélek, hogy - miután erőt
vettem magamon - a jelentős irodalmi tradíció hiánya
valahogy föl is szabadított. Ha ugyanis a kozmopolita alkotói
öntudatnak nálunk nincs hagyománya - akkor e mitológiát
mindenkinek önmagának kell létrehoznia. E lassan érlelődő
folyamatban Tomaz Šalamun volt a legnagyobb segítségemre,
aki mindig bátorított és ösztönzött,
és aki személyes ismeretsége révén megjelenési
lehetőséghez juttatott. Éppen erről van szó:
a személyes tartásról! Hiszen Šalamun is képes
volt túllépni a nemzeti korlátokon, s nem csupán
szellemi, de fizikai értelemben is. Az ő Amerikájának
az én Amerikáról alkotott képemre is volt befolyása,
habár közöttünk nem csupán húsz év
korkülönbség van, de személyes és költői
eszményképünk is teljesen eltér egymástól.
A nemzet költészeti hagyományához való
tartozás érzése - ami egyes korszakokban gyöngébb,
máskor erősebb - abban a könyvsorozatban is tetten érhető,
melyet főszerkesztőként az "én" kicsi amerikai
White Pine Press nevű kiadómnál útjára
indítottam, és amellyel kapcsolatban azt remélem,
hogy a jövőben még sok könyvet fog megjelentetni.
Büszkén mondhatom, hogy ennek az új sorozatnak, melynek
címe Terra Incognita: Writing from Central Europe, 1997-ben megjelent
első kötete Christopher Merrill szerkesztésében
éppen Šalamun legújabb verseiből ad válogatást
Four Questions of Melancholy címen. (...)
Ami pedig a szerb írókkal
tavaly télen folytatott vitámat illeti, azt kell mondanom,
hogy nagyon csalódott voltam. Mindenesetre nem az "elromlott telefon
eseté"-ről volt szó, amivel Milan ĐorđeviÇ,
szerb barátom és fordítóm próbálta
elütni a dolgot azután, hogy az ellenségeskedés
elkezdődött. Hogy a vita kétségkívül
az olvasóközönség egy nagyon érzékeny
és fájó pontjára tapintott, azt az is bizonyítja,
hogy az egész vitaanyag - ami a (belgrádi) Vremeből
átterjedt a spliti Slobodna Dalmacijára, a belgrádi
NaŠa Borbára, valamint a független sajtóorgánumokra
- nemrég a Krasnogruda című lengyel folyóiratban
is megjelent. A balkáni háborúval kapcsolatos nézetemet
nemzetközi és szlovén fórumokon (utóbbin
sokkal kevesebbszer, mivel belőlük nagyon kevés volt)
már számtalanszor ismertettem, és néhány
esszémben is írtam róla, ezért most röviden
összefoglalom a lényeget. A Vreme című hetilapban
közölt interjúmat követő vita lényegében
arról szólt, hogy szerb írótársaim alapvetően
nem hajlandók tudomásul venni azokat a politikai konzekvenciákat,
amelyeket ők irodalmi eszteticizmusuk elefántcsonttornyában
megengedhetőnek tartanak; e magatartásukat azzal indokolják,
hogy még ez a "legtisztább" eljárás, hogy,
úgymond, mi nem piszkoljuk be a kezünket a társadalomtörténeti
események kommentálásával, mivel költőként
és íróként fölötte állunk
e törzsi viszálykodás banalitásainak. E fölött
az álláspont fölött elég nehéz napirendre
térni. Azt hiszem, erkölcsi szempontból elfogadhatatlan
dolog azokról a múzsákról fecsegni, akiknek
a háborúban hallgatniuk kell. Épp ellenkezőleg,
amennyiben a versben vagy a regényben egyáltalán jelen
van az etika, akkor abba az esztétikum lehel életet. Lehetetlenség
őket kettéválasztani a kritikai szóhasználat
sebészkésével. És retorikai trükkel van
dolgunk annak a gyakran hangoztatott nézetnek az esetében
is, mely szerint az ember inkább hallgasson, ha már fegyvert
fogni nem képes. Branko Çegec, aki átélte a
Zágráb elleni rakétatámadásokat (és
akinek - ha a közvetlen tapasztalat egyáltalán kritérium
lehet - mindenesetre több joga van a háborúról
beszélni, mint nekem), akkor, amikor a nyilvánosság
a hallgatás és a kézbe vett puska közti alternatívát
kezdte latolgatni, akkor ő magából kikelve utasította
vissza ezeket a pacifista széplelkeket, mondván, hogy: "Mit
akartok? Azt, hogy az áldozatok iránti szolidaritásból
én magam is leköltözzem az óvóhelyre?" Ezek
csupán egyszerű manicheus túlzások, melyekkel
szívesen kérkednek azok, akik társadalmi életünk
legnagyobb kataklizmájának összetettségével
vagy nem akarnak, vagy nem tudnak érzelmileg és művészileg
szembesülni. Hisz végül is egy olyan szédületesen
nagy kihívásról van szó, amikor valamennyiőnknek
ki kell terítenünk a lapjainkat.
Potoczki Klára fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta