"...Az igazság sosem
jött el, nem ment el.
A tévedés változott."
(Fernando Pessoa)
Saramago pályája
rendhagyó. Első könyve megjelenése után
húsz évig nem közölt semmit. Saját bevallása
szerint azért, mert nem volt mit mondania. De meg, természetesen,
a salazari rendszer sem kedvezett a szabad szónak. Aztán,
a nyolcvanas évek óta, sorra jönnek a bőséges,
dúsan megrakott, gazdag regények, és most, 75 évesen,
a Nobel-díj. Az életrajz is egyszerre szerény, látszólag
eseménytelen, és mégis fontos elhatározásokról
árulkodó. Az istenhátamögötti kis faluból,
ahol tanulásra, művelődésre nem sok lehetőség
nyílott, saját erejéből küzdötte fel
magát a nagyvárosi értelmiség köreibe:
volt lakatos, tisztviselő, majd szerkesztő, fordító
és kiadó. Elkötelezettsége nemegyszer vezetett
összeütközéshez: nemcsak a diktatúra alatt,
hanem a forradalom után is. A legsorsdöntőbb 1992-ben
történt, mikor Az evangélium Jézus Krisztus szerint
című regénye Európa-díjra való
felterjesztését a konzervatív kormány megtiltotta,
mondván, hogy blaszfémiája sérti a vallásos
érzületet. Az író a döntést olyan
botrányosnak találta, hogy Spanyolországba, a Kanári-szigetekre
költözött, bár, mint mondja, túlzás
volna azt állítani, hogy száműzetésben
él. A Nobel-díj több, mint fél tucat regény
sikerét ismeri el, melyeket eddig mintegy 20 nyelvre fordítottak
le.
Saramago azok közé
az írók közé tartozik, akik nem egyszerűen
nyelvet vagy akár stílust, hanem hasonlíthatatlan
világot teremtenek. Összefüggő, önmagát
kitöltő rendszert, amely - szinte a tárgytól függetlenül
- saját légkört, tónust és ritmust élvez.
Zenéje azonnal felismerhető mintát követ, azonos
lélegzetvételre árad. Ez az eleven áradás,
az epikus folyam sokfelé kalandozó hömpölygése
talán a legszembetűnőbb sajátossága. Igazi
elbeszélő, aki eseményt és mélázó
gondolatot, belső szenvedélyt és ironikus kétségbe
vonást egyforma élvezettel szövöget. A regényvilág
egyes összetevői, különféle építőkövei
így váratlan feszültségekben rakódnak
egymásra. Ellentétekkel találkozunk. Az első
éppen mese és módszer kollíziója. Roppant
halmozott történetei számtalan elágazása,
ezernyi információja, szereplője mégis minden
súlytól mentes: a sok, a sűrűn szövött
meglepően könnyű. Milyen erő működik
itt? - kérdezzük, - mi az, ami ezt a telített televényt
így "megbolondítja"? Úgy tűnik, valamiféle
ravaszsággal van dolgunk. Saramago a valóság közönséges
arcát, tényeinek kisszerű alakzatait éppen a
meseszerű, de nevezzük inkább így: mágikus
elem bevezetésével zavarja meg. A félkarú isten
(eredeti címe Egy kolostor emlékműve) például
a nagy földrengés előtti, 18. századi Lisszabonban,
a hatalmas marfai kolostorépítkezés idején
játszódik, ahol inkvizíció és boszorkányégetés,
rabszolgamunka és halálos szenvedés a mindennapi létezés
természetes formája. A pusztulás és gőgös
nagyravágyás e mértéktelenségével
szemben a legnagyobb gyengédséggel találkozunk hősei
sorsában. Költészet és valóság
egymás ellen feszülnek. Hét-nap Balthazar és
Hét-hold Blimunda szerelme életre-halálra szól,
s miközben szinte üdvözült-öntudatlanul járják
a maguk tragikus útját, minden ölelkezés ünnep,
beteljesülést hozó szün-idő. A rokkant, félkarú
hadfi Balthazar és a boszorkány-látnok Blimunda gyönyörűen
közösülő közössége azonban még
ennél is meseszerűbb. A két kiválasztottnak
igazi titkos küldetése van: egy eretnek szerzetes repülőgép-álmát
hivatottak, az inkvizíció árnyékában,
megépíteni, ugyanolyan életre-halálra szóló
hűséggel, mint amilyennel egymásnak áldoznak.
Blimunda rejtelmes tehetséggel rendelkezik: nem a jövőbe,
hanem a jelenbe lát. Az emberekbe lát. Azt látja,
ami a sorsuk mélyén lakozik, a lelkierő vagy akaraterő
belső felhőjét, ami persze egyben a jövőjük
záloga is. Hányatott vándorlása során
dolga nem kisebb, mint összegyűjteni ezt a rengeteg emberi akaratot
(álmot, vágyat, reményt?), hogy segítségével
a földről eloldozódhassanak. S Blimunda csakugyan összeszedi
az "étert", - a kárhozatos masina repülni fog. Míg
tehát a mese máglyahalál és járványok
rémséges közegében kanyarog, semmiféle
komor naturalizmus nem árnyékolja be. Inkább valamely
szelíd fényesség sugárzik belőle, amint
például a titkos társaság egyetlen szövetségeseként
egy ugyancsak szárnyalni képes "angyalt" mutat be Domenico
Scarlatti személyében, aki a maga zenéjével
képes arra, hogy felszálljon az égbe. S ha e valószínűtlen
együttes élete megpecsételt is, a vállalkozás
nem lehet kudarcra ítélt: a csoda, az ember álma,
költészete fennmarad túl életen, halálon...
Saramago regényei
ebben a képzeletteli emeltségben, a valóság
mitikus meghosszabbításában bonyolódnak, de
sosem a pátosz hangzatosságával. A történelem
játékos felidézése a nyers, vegetatív
lét groteszk mélységei felé vezet, melynek
részletezésében, pontos leírásában
kimeríthetetlen. Akár a bibliai ősidőkbe (Az
evangélium Jézus Krisztus szerint), akár a tegnap
Lisszabonjába (Lisszabon ostroma, Ricardo Reis halálának
éve) látogat, vagy mint a Kőtutajban és a Vakságban,
egy feltételes "mi volna ha" -jövőbe, a szövet zsúfoltan,
lüktetően diszkordáns. Valós és mágikus,
természetes és természet fölötti zavartalanul
keverednek. Szerény marad a "kilépés", csak egy csepp
valószerűtlen, valami naiv-ártatlan, szinte groteszk
csoda, - egy fiatal nő kitörölhetetlen nyomot hagy a homokban;
egy tanítót számtalan seregély követ makacsul;
egy kóbor kutya egybe tereli az egymásnak rendelt szerelmeseket;
vagy egy volánja mellett ülő orvos egyszerre csak elveszíti
a szeme világát, rettenetes járványt indítva
útjára - a rendhagyó - látjuk - alig több,
mint banális, de kifürkészhetetlen, nyugtalan a létezés
kalandja, a szenvedély és a szenvedés, sőt,
a halál szabályozhatatlan aratása.
A Kőtutaj, mely az
ibériai félsziget rakoncátlan Európától
való elszakadásáról szól, egyike korunk
nagy költői paraboláinak. Megjelenésekor, a nyolcvanas
évek derekán, sokan elsősorban politikai mondandóját
hangsúlyozták: mintha pusztán a kis Portugália
Európai Unióhoz való csatlakozásának
jogosultságát vitatná, az identitás elvesztésének
kockázatait sérelmezve. A regény azonban távol
áll ettől az egyszerűsítéstől. A
világra törő kozmikus kataklizma fantasztikus-játékos
kiindulópont, mely két nő, három férfi
és egy kutya szimbolikus utazását követi, a titok
varázslatának és a véletlen szeszélyeinek
kitéve. Pikareszkkel van dolgunk, amelynek szarkazmusa sokszor a
Candide-ot, romantikája Cervantest is idézi, a farce és
a tragikum különös kereszteződésében.
Ez a súlyosan derűs irónia ragadott meg engem is, mikor
filmre vitelének lehetőségein kezdtem dolgozni. A regény
alapgondolata nemcsak időszerűnek, hanem kihívóan
bölcsnek is tűnt, azt ígérve, hogy a film is képes
lesz megőrizni fűszeres ambivalenciáját. (Reméljük,
hamarosan elkészül.) Milyen összetartó ereje lehet
a veszélynek, és meddig terjed a hűség, ha osztozni
kell a közös balsorsban? - kérdi a mese. Miért,
hogy mikor végül megszűnik a fenyegetettség, a
felszabadulás nemcsak békességet, hanem komoly konfliktusokat
is szül, s a feltétlen ragaszkodás helyébe viszály
kerül? Csakugyan, úgy tűnik, a csapás próbatétele
jobban kikényszeríti az ember hajlandóságát
a jóra, mint a rosszra. Saramago megfordítja az ostoba közhelyet,
mely szerint a rossz rosszat szül, a jó jót, mégsem
idealizál. Igaz, hősei megkapóan áttetszőek,
a szerelem és a képzelet tehetségével áldottak.
Úgy sétálnak át a véggel fenyegető
katasztrófán, növényien, figyelmes nyitottsággal,
mint akiket nem érint kicsinyes önféltés, önzés,
de ez nem jelenti azt, hogy ne volnának esendőek. Ahogy a
történet előrehalad, a földrajzi értelemben
vett törés átfogóbb metaforává
tágul. Az ember védtelensége nagy, a szerencsétlenség
korróziója nem azonnal érvényesül, idő
kell a tartalomhoz, elegendő idő ahhoz is, hogy a bizonytalanság
okozta bűntudat elhatalmasodjon rajtuk: a kétség elháríthatatlan:
nem ők voltak-e saját bajuk okozói? S bűnösnek
lenni megnevezhető bűn nélkül - ez nagyon is ismerős
szorongás a mai világban.
Saramago iróniája
messziről tekint az egész gomolygó zűrzavarra,
vizsgálódva, nem kis iróniával. Ha a baj váratlanul
jön, láthatólag ugyanolyan indokolhatatlanul el is múlik.
Nemcsak oka ismeretlen, "dühöngése", végső
kimerülése sem sokkal beláthatóbb. A regény,
mint a későbbi Valóság is, a félelmetes
bizonytalannal szembesít. Rajzában a kibillent, majd helyreálló
rend egyforma törékeny, kétes értékű.
Szüntelen alakulás és csöppet sem jótékony
változások sora uralkodik felettünk - sugallja a parabola
-, de ez nem iktatja ki az emberi értékeket. Túlélők
vagyunk, elegendő hajlékonysággal és érzékenységgel
ahhoz, hogy a jót és a rosszat, az önzést és
a nagylelkűséget is gyakorolva, poklokat is megjárva
csináljuk a történelmet. A sorsok költészete
ebből a tehetségből fakad.
Az irónia szomorúsága
Írásait rendkívüli
sokértelműségük és zsúfoltságuk
miatt sokan barokknak tekintik, de nem a pompázatos értelmében.
A barokk inkább a véggel, a halállal való különös
egyezkedés formájában érvényesül.
Saramago kimunkált formát kíván adni a párbajnak,
az idő angyalával vagy ördögével való
küzdelemnek. Ezért olyan viszontagságosak a történetei,
amelyekben jövő és jelen bonthatatlanul egymásba
oldódik, hisz ami jönni fog, már itt van, számolni
kell vele, innen a szelíd árnyék, dolgokat átható
szomorúság, ami elégikussá teszi a hangot.
Ennek a sajátos melankóliának a portugál költészetben
köztudottan meghatározó hagyományai vannak. Külön
neve is van a saudade mítoszának, melyet Camoes óta
Pessoa képviselt a legtöbb színben játszó
összetettséggel. Saramago elnéző/kegyetlen bensősége
is sokszínű, finom humorral átszőtt, ami végül
a kétkedő értelem diadalának is nevezhető.
A mosoly fanyar: "milyen irónia nem idegennek minősülni"
e földön, idézhetnénk Pessoát. Másként
szólva, van valami egynemű, közös a világ
és a személyes lét idegenségében, enigmájában.
Ha regényeinek líraisága az időbeliséggel,
a halandósággal való viaskodásból táplálkozik,
a hozzá fűződő fantasztikus elem a mindig lehetséges
abszurditás kikerülhetetlen jelenlétéről
szól. A túlzás bátorsága itt is erőteljes,
látványos távlatot kölcsönöz a műnek.
Úgy tűnik, játszik velünk, gonoszul megtréfálhat
az idő. Ám míg valaha, a klasszikus regényben,
a romantikus én az idő bárkájában hajózott,
isten, megváltó eszme vagy a boldogító szabadság
kikötője felé tartva, így adott értelmet
ennek az utazásnak, Saramago hőseinek útja kevesebb
bizonyosságot kínál. A végesség tudatával
és bélyegével megjelölve haladnak előre
az időben világos végcélok híján.
Az idő labirintusának foglyai, áldozatai és
hordozói egyidejűleg. De ameddig élnek, a maguk esékeny
emberségében, szerényen villódzó fények
a világrend rejtelmes konstellációjában.
Boldogtalan, botcsinálta
hős Jézus is (Az evangélium Krisztus szerint), a körülmények
teremtette, fáradt lázadó, aki nem kíván
meghalni istenért, nem kíván új vallást
alapítani. Sorsa rajta kívül rendeltetett el, de e küldetés
ellenére és általa, egyben teljes életet élő,
testi szerelmet élvező, hűtlenségben is vétkes
hús-vér halandó. Szentsége, ha van, éppen
a tévelygés és kétség őszinteségéből
származik. Saramago bálványrombolása nem az
ítélkezés, hanem az irónia szemérmes-melankolikus
formájában történik.
A valóság ebben
a költői szemléletben, mint Pessoánál,
a keresés és a szenvedés tere, a nyugtalanság,
az álom és a fikció terepe. Jellemző, hogy Pessoa
fantomja nemcsak mint szellemi örökség hatott Saramagóra.
Egyik regényének alapötletét e bonyolultan szerepjátszó
költő drámai játékából merítette.
Ahogyan Pessoa a maga énjének feszültségét
csak az önmegtagadás illetve önmegsokszorozás révén
volt képes átélni és megvalósítani,
Saramago arra szánja el magát, hogy egy további tükörjátékban
vizsgálja valóság és fikció, fizikai
lét és képzeletbeli hozzátoldás kölcsönhatását.
Ricardo Reis halálának éve Pessoa epikureus, az idő
száguldásával perelő heteronímájának
alakját idézi meg, az őt megalkotó Pessoa halála
után. Az alterego, a brazíliai aranyévei után
visszatérve Lisszabonba egy zaklatott és nosztalgikus várost
talál, ahol magányában, néhány futó
kaland mellett, elsősorban a halott költő szellemével
érintkezik. A fikcióra eszerint további fikció
épül, a tükröződés a végtelenre
nyit, egyik képet a másikban viszszaverve, megzavarva bizonyosságunkat:
melyik az igazi, és melyik a visszfény. Valóság
és képzelet ütköztetésében vagy összeolvadásában
az identitás egyértelműségét kérdőjelezi
meg. A nagy epikus áradás ebben a regényben inkább
egy végtelen belső monológnak adja át a helyet:
a hosszas mondatfolyamok, a hagyományos artikuláció
tudatos elvetése most is majdnem szédülést okoz,
de talán a tárgy sajátos zártságából
következően, kevesebb rétegzettséget és
lírai erőt mutat.
A regény tehát,
akár történelmi, akár szimbolikus, mindig filozofikus
igényű, a tűnődő dialektika a meseszövés
szabadságát jelenti a számára, a kétségek,
kérdések beépítését a műbe.
Hisz lehetetlen volna igennel vagy nemmel felelni az élet nagy kérdéseire.
"Ahhoz, hogy az emberek az igazsághoz tarthassák magukat,
ismerniük kellene előbb a tévedést..., mert hinniük
kell a tévedés szükségességében"
- vallja. Az emberi értelem vakságát, tudásunk
korlátozottságát azonban a képzelet valahogy
kipótolja. Igen "az emberek szárnyatlan angyaloknak születtek,
de, ami a legszebb az egészben: szárny nélkül
születni, és mégis megteremteni azt, hisz ez az éppen,
amit az agyunkkal teszünk... Ha egyesek ügyetlenek is ahhoz,
hogy szavakkal kifejezzék magukat, mások meg, hogy megértsék
őket, az idő múltával mégis mindig akad
valaki, aki elképzeli, hogy e dolgokat elmondották, vagy
úgy tesz, mintha elmondották volna, és hála
e mesterkedésnek, a történetek igazabbak lesznek, mint
a valódi események, amelyeket leírnak..."
Kell-e ennél hívőbben
szkeptikus, őszintébb ars poetica?
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta