emlékszem halványan
az időre, amikor John Updike számítógéppel
kezdett el írni. Az évet nem tudnám megnevezni, elszállt
valahová, ahonnan nem tudom előhívni. De tudom, hogy
a döbbenetes információra, amely szerint Updike kompjuterizálódott,
egy volt jugó magazinban bukkantam rá anno, mégpedig
a Start nevezetűben, s talán mindez erről a gombról
jut eszembe itt, az én (idő)gépem bal alsó sarkában.
Start. Rossz kezdetnek ennyi elég is.
Sokan szerettük a Startot.
Ma már nincs. Mi sem vagyunk egészen. Úgy vélem,
főleg csak az emlékek világában létezünk,
ott botorkálunk, bűzölünk és ízelünk,
ezért nem vagyunk a szó szoros értelmében.
De időnként éppen az emlékeink révén
öltünk testet; eszünkbe jut, hogyan is nézne ki egy
hús-vér, eleven ember, és akkor megpróbáljuk
követni - mint botor csip-csirkék a messzi, borzas, repedt
kot-kotlóst - ezt a régi, egyre távolabbról
hívogató, mégis sosem múló emlékképet.
Bevallom, néha egészen jól sikerül. Talán
azért, mert ennek a viselkedésnek a mintája, stílusa
még fellelhető valahol a lemezeinken. Az erről szóló
jelzők még kibányászhatók a lomtárból.
Néha egészen emberi mondatok is megtalálhatók
ehhez. Energia is. Főnév is, ige is. Pont is, vessző
is. És akkor a dolog megint kezd hasonlítani, vagy mondjam
így: emlékeztetni valamire.
Veszem észre közben,
hogy mint minden nem tökéletesen pocsék szöveg,
ez szintén kezd a véltnél egyetemesebb érvényűvé
válni, kidomborul a kecsegtető parabolának, hiperbolának
és egyébnek világokat áthidaló lehetősége,
ezért mindjárt kiírom ide, félreértés
ne essék, én itt és most - legalábbis ennél
a pár első megrendült hangütésnél,
később úgyis kezelhetetlenné válik a
dolog -, földhöz ragadtan és kizárólagosan
azokra az "árnylényekre" gondolok, akik egykor, abban a ma
már nem létező országban olvasták a Startot
- a maguk belső parabola-antennájával fogták,
más anyanyelvűségükkel (is) értették
annak az "üzenetét". Különösebb eszmei mondanivalótlanságát.
Véget még nem sejtve: néztek kifelé a most
már enyhén kőkorszakinak mondható Yugo Windows-rendszer
résein.
"Hejmen", azok voltak az
emberek! Akik azt olvasták. Meg akik abba a zágrábi
Startba írtak. Például, nem is emlékszem, kicsoda,
de Andy Warholról meg Duchamp-ról értekezett, más
valaki Warhollal készített is interjút, a harmadik
Sophia Lorennel futott össze valahol, meg Antonionival, majd Fassbinderrel.
Illetve Joseph Beuysszal. Valaki látta csomagolni Christót,
az ötödik pedig hallotta kipakolni Heinrich Böllt. A hatodiknak
Armstrong és Pele nyilatkozott, vagy Janis Joplin és Indira
Gandhi. Bruno Profazza kapitány meg - talán azért,
mert a hajózás olyan, mint a sós-algás kollektív
emlékezet, izgalmas Titanic-esély - a széles és
mély óceánokon, óceánokban eltűnt
hajókról futtatta elméjét, illetve a szingapúri
kikötők pedofil kínálatáról. A hetedik
viszont rejtett jelzéseket adott le Makavejevről és
Milovan Djilasról... Jézus Krisztusról és a
Sátánról. Hát, azok voltak az idők!
Volt, aki Raszputyinra hegyezte
a tollát, volt, aki a magyar '56 eseményeire, s volt olyan
is, aki az egyetemisták megmozdulásaira, illetve a csehszlovák
'68-ra. Meg létezett szakács-melléklet is. Strukli
borral, nyúlháj serpenyőben. Kacsatepertő. Több
góllal. Körötte zöldség. A középső
kiteríthetőn pedig - akár a tapsifüles Playboyban
- egy meztelen nő. (Finoman, magányosan, tolakodó hímrépa
nélkül.) Sosem egészen széttárt, sosem
visszabújható. De kínálkozó. És
maradt a számról számra változó nő
akkor is, amikor a Startban megjelentek az első feminista jegyzetek.
Tulajdonképpen maradt végig. A sejtelmes öl. Starttól
a végezetig.
Emlékszem, Nyúlszív
kapitány - ah, csak őrmester, az emlékezésnek
viszont előléptetett ellentengernagya, gyógyíthatatlan
tengeribetege stb. - sokáig a nyírfák alatti kerti
budijának szegletében őrizgette ezeket a Startokat.
Kövér dongók döngésében, szúnyogon-muslincán
túl a hájas dongókra vadászó, acélfonalas
pókok halk mesterkedései közepette lapozgatott. Felesége,
akihez Nyúlszív őrmester odaköltözött
a hetvenes évek derekán, mondogatta, hogy egyáltalában
nem bánja, ha azokat a sajtótermékeket Nyúlszív
őrmester nézegeti, még ha az árnyékszéken
is, sőt jó, ha megőrzi őket hiánytalanul,
mert egyszer még szüksége lehet rájuk. Amennyiben
netalán összezavarodnának az idők, jönne
holmi kataklizma, maga az a gyűjtemény remek kordokumentum,
mindahány kifelé-befelé ablakával együtt.
Majdnem kész, szabálytalan regény, ha Nyúlszív
túléli. Nyúlszív őrmester csak bólogatott.
Aztán jött a kataklizma. Az ugyan megkímélte
Nyúlszív őrmester latrináját, testileg
magát Nyúlszívet és a családját
is, azonban a Startoknak nyomuk veszett. Elúsztak valahová
- Bruno Profazza hajóskapitány után. El, azzal a még
majdnem szűz tekintettel együtt, amelyet akkoriban, mondjuk,
startban a Startra lehetett vetni. Marcell Duchamp "biciklijére".
Meg ugyancsak a Start hadgyakorlati jelentéseire. A ki-mit-kínál
apróhirdetésekre, bennük a melegek, utóbb meg
a csoportszexelők és a golfpartnert keresők szerény
szárnybontogatására stb.
A Startok. Valaki - érzéketlen
véglény - nagyjából elhasználta őket,
amíg Nyúlszív másfelé járt. Széttépkedte
a felhalmozott lapokat a hét szűkös, kilencvenes esztendőben,
a maradékot pedig levizelte. Ezt aztán a tél jégtömbbé
fagyasztotta, a tavasz péppé olvasztotta. A korhatag árnyékvilág
meztelen csigái ütöttek rajta tanyát, és
fülbemászók költöztek alája. Pont Sartre
szemüvege alá, látszólag céltalanul nyüzsögni,
miközben a budi virtuális, zizegő szárnyú
angyalai elröpültek máshová. Használhatatlanná
vált Nyúlszív őrmester dokumentációja.
Így maradt mankóul az egyre sajtszerűbb memória.
Az elhasználódó winchester a koponyában. Az
agy omladozó, angyaltalan katedrálisa.
Nos, John Updike - akivel
Amerikában Nyúlszív őrmesternek nem sikerült
egykor találkoznia, mert oly széles az a hullámzó
mező - a szóban forgó Start középső
dupla oldala után jelent meg. Mégpedig egy éppen terítékre
került, áttetsző szőkeséget követően,
a levegőbe felugró és ott vadul suhogó Bruce
Lee előtt. Utóbbiról nem maradt konkrét emlék,
legalábbis a cikkel kapcsolatban nem. A szőkeségnek
viszont kidudorodó köldöke volt, keskeny combja, Updike-nak
meg mintha nyúlszája és hatalmas orra. Emlékszem,
a riporternő - kezdetleges, még csak zsengén hegyeződő
feminista szurkáit követően - ott és úgy
próbálta satuba szorítani a mestert, hogy hát,
mint hallotta, Updike most már kompjuterbe ír, és
ez vajon nem jelent-e tisztességtelen előnyt, mondjuk így:
a földönfutó tollforgatókhoz képest.
- Tudja, mit - válaszolta
Sovány Nyúlháj, talán később módosuló
boszorkány-bosszút forralva -, végeredményben
az engem, hogy is mondjam szépen, nem érdekel. Nekem egyelőre
több bajom van azzal a géppel, mint most például
önnel.
Replikából
ennyire futotta. Nyúlszív őrmester csak évekkel
utána értette meg John Updike keserű gondjait a kompjuterrel,
amikor jómaga is nekifogott haladni a korral. Előny-hátrány
együtt jár, főleg van az előny. Ám egyet
ma sem ért csappanó kedvében Nyúlszív,
mégpedig azt, tulajdonképpen hogyan lehet nőkről
számítógép segítségével
írni, igazából. A téma nem is klasszikus írógéppel,
mint inkább finom grafitceruzával és hófehér
papírral közelíthető. Na jó, őrmesterünk
(is) többször megsütötte már magát, "besatírozódott",
mégis... Jobbik perceiben - mint láthatjuk - Nyúlszív
őrmester javíthatatlan idealista. Különben meg,
ha jól tudom, ő egy valódi kukoricacsövet tart
a számítógépe mellett. Ebben nincs semmi pornográf.
Csupán a gép mesterségességét igyekszik
véle ellensúlyozni. Aztán vehető úgy
is, hogy minden szem a csutkán egy-egy emlék-file. Csak rá
kell nézni. Jól és hosszan, akár műfogsorral.
Ám mit is mondtunk valahol feljebb? Azt, hogy Bruce Lee? Oké,
csipetnyi lendület kedvéért odakötünk.
Valójában mindez,
ami idáig leíródott, a minap történendett
át sebesen és cakkosan Nyúlszív őrmester
lemezesre lapított, nemezesre kártolt agyán. Amolyan
mentális cselekményként, mégpedig a Krúdy
utcai Blues-söröző pultjánál, és be
kell vallani, eléggé sokáig tartott, minden turbózás
ellenére, miközben Nyúlszív őrmester körül
- ügyet sem vetve rá - zsibongott az újabb ifjúság.
Tereferélt, enyelgett, méghozzá angolul.
- Windows - mondta egy szemrevaló
lány, egy "bekfis" abból a külföldi, ám
otthonosan viselkedő társaságból.
Nem, azt nem gondolta Nyúlszív
őrmester - mialatt valami behemót, agyontetovált figura,
holmi óriási, bűzös görény benyomult
a söntésbe, és ott idétlenkedett -, hogy itt
arról lenne szó, az ő öregedő nyúlszívének
szagát kellene kiszellőztetni, inkább a füstöt,
csakhogy ablakot nyitni a Bluesban lehetetlen. Mondta volna, de a lány
elsodródott mellőle, így visszafordult a falon lógó,
visszafelé járó óra felé, alatta annak
a bakfisnak a fotója felé, akit már sokszor megszemlélt.
A kép mindig Janis Joplin - mondjuk úgy, hogy egy régebbi
énekesnő - portréjára emlékeztette. Janis
a Startban, kerek szemüveges kislányként. A szemüveg,
mint Duchamp két kis biciklikereke - két mini-hokedli nélkül.
Mellette, alatta a valamivel érettebb Janis szövege. Jopliné,
aki arról beszél, hogy változik a világ, még
szülővárosában is, a texasi Port Arthurban. Az
ifjúság sokkal felszabadultabb, már merészel
táncolni az új zenére, dope-ot szív, és
némi elképzelés is dereng egy másmilyen jövőről,
bár az még eléggé homályos. Tehát
valami olyasmit fogalmazott meg Janis, ami Updike kajla mondataiban úgyszintén
érezhető volt: a szökés-maradás-változtatás
elegy kényszere. Füstgomolyagban.
- Pokoli nagy koncertet kellene
csinálni - mondta Janis végül. - Egyet itt, a másikat
a Szovjetunióban, harasó, a harmadikat pedig Kínában.
Netán egyet Dzsugozláviában is? Hi, hi, hi... Aztán
meg lehetne pihenni holmi kolostorban.
Rövidesen - vagy csak
úgy tűnik, hogy hamarosan, de - meghalt. Távol a kolostortól:
Janis Joplin, a rekedt, repedtfazék-hangú, "repedt sarkú"
örök "frontfis". Túllőtt a célon? Sose múltak
el igazából a pattanások az arcáról.
Nem is jelent meg soha a Start középső oldalán.
Nem is hagytak neki emlékül egy üres középső
oldalt se. Aztán végképp elázott ő is
Sartre pápaszemének társaságában, az
újságok alatt kimúló fülbemászók
vad pedálozása közben. Ott. Ahol hagyj fel minden reménnyel.
Nem? Ott, ahol szétment, "romba bobbant" minden.
Itt Nyúlszív
őrmester feladta az emlékeivel folytatott viaskodást.
Az órájára pillantott, amitől visszaállt
benne a valós, megszaladt idő. Elnyomta a sokadik cigarettáját,
majd miután lekaparta a bő fogyasztásért járó
sorsjegyet, és nem nyert rajta újabb Drehert, Nyúlszív
kapitány, azaz őrmester: a kabátjáért
nyúlt. Megvolt még.
A Krúdy utcából
kifelé, a körúti saroknál vette észre
őrmesterünk, hogy a csodálatosan meglelt kabátja
csücskébe egy kínai kinézetű, ördögi
vigyorú figura kapaszkodott - mandulaszemű dibuk? -, és
nem akarja elengedni. Ráadásul nagy darab ember ez, szinte
akkora, mint Nyúlszív őrmester. Kínaiban ritkán
látunk, hát még milyen ritkán fogunk ekkorát.
Erre Nyúlszív őrmester megzavarodott. Agyába
villant, hogy a Blues-kocsmából kijövet ezt az illetőt
látta férfias baráti hátcsapkodásban
azzal a baljós, tetovált lénnyel, aki a bárpult
mögé tolakodott volt be, és senki sem merészelte
onnan kipenderíteni. Zsák és a levált foltja.
A folt új zsákot keres? Belőtt vakmerőségében
igyekszik egyedül grasszálni? Kicsit azért Nyúlszívnek
az ő félig-meddig balkáni fejébe szállt
a vér.
- Eressz el! - igyekezett
keménynek tűnni.
- Mi van - morogta magyarul
a súlyos ázsiai nehezék -, valami baj?
- Semmi, csak fáradt
vagyok. Sokat emlékeztem.
- Mit?!
- Melóztam.
- Ugyan már - szórakozott
a derék utonálló. - Sokat? Ho, ho, ho...
Honnan tudja ez, hogy mi
van? - rémült meg Nyúlszív, lábával
önkéntelenül dobbantva, idegesen pillantva körbe,
de hogy éppen befutna a Vörös Postakocsi, hát nem.
Sovány Nyúlhájnak mégiscsak kisebb gondja lehetett
azzal a törékeny riporternővel.
- Valami gond?
Nyúlszív őrmesternek
ezen a ponton eszébe jut nagyapja tanyája, s rövidke
időre kikapcsol. A kis nyúlszív számára
egykor gyönyörű volt az a ma már ugyancsak nem létező,
here- és kukoricafölddel körülvett, napfény
bearanyozta omlatag épület. Az elveszített otthon, balra
az istállóval, amilyenben rég-rég Jézus
is született, jobbra pedig a vén diófával, amelynek
tetejéről el lehetett látni - a rozzant, napraforgószár
budi felett - egészen a békésen csordogáló
"hoanghó" Tiszáig. S ha kukacot akasztottál a horogra,
majd belelógattad a lusta, sárga vízbe, valami hihetetlen
nyugalom vett erőt rajtad. A Sárga Agyagemberé. A kifogott
ezüst kárászoknak mindegyik pikkelye külön
kis villogó emlék. És ha a nyári pecázásba
beledöndült az égi vízöntő, akkor meg
futhattál, akár Texasba, hogy átbújj a szivárvány
alatt, és netán örökéletű légy.
Na már most, amikor bementél a tanya ajtaján, egyenest
volt a rozsdás sparhet, jobbra a kemence ajtaja, balra pedig egy
iromba kocsilőcs.
- Sosem lehet tudni, ki jön
hívatlan - bölcselkedett nagyapa.
Lehet, puszta véletlen,
de itt a Krúdy utcai (erdei) bandita hirtelen felhorkan, markolása
lazul, Nyúlszív őrmester pedig kiszabadítja
magát, és hosszú, szapora léptekkel folytatja
útját. Rézsút át a sárgán
villogó szemafornál, miközben hallja a felocsúdó
fújtatást, meg a döngő lépteket a háta
mögött. Zrí az éjszakai megállóban.
A bandita üvöltözik, toporzékol - most jön ki
belőle így, tébolyult szólóban az összes
jogos keserv? -, a buszra váró férfiak gyér
sereglete pedig - mintha mindegyiküknek éppen amarrébb
akadna dolga - behúzott fejjel szétszéled. Nem túl
messzire, mert azért hátha jön a... Nyúlszív
őrmester is ezt teszi. Elindul, mintha vízfolyás ellenében,
ott lecövekel, várja a hajót, amikor kétségbeesetten
beléje kapaszkodik Bánáti Anna.
- Ne haragudj, nem tudnád
leszedni rólam ezt...
A lány kerek szemüvegének
lencséjén szivárványosan, kocsikerék-szerűen
megpörög az utcai lámpa fénye, mögüle
vegytiszta iszonyat árad. Szorítja Nyúlszív
őrmester karját, még a rágógumi is kihűlhetett
a szájában, úgy kapaszkodik az utolsó szalmaszálba,
miközben a bandita dühödten ráncigálná
elfele.
- Mi a neved? - kérdi
rendőri reflexszel és szigorral Nyúlszív őrmester.
- Anna - rebegi a lány.
- Akkor rendben.
Titokban reszkető lábú
Nyúlszív őrmestert - akinek a lánya ugyancsak
Édes Anna - elképesztő energia járja át,
kihúzza magát, lead pár figyelmeztetően csattanó,
férfias magyar szót, majd mivel nincs hatás, akkor
- úgy, ahogy azt még a háború előtti
nagy partomlás előtt gyakorolta másutt - villámgyors
mozdulattal gyomorszájon vágja az alkalmatlankodót,
kicsavart karjánál a földre kényszeríti,
arccal az aszfaltnak, bele a téli latyakba. Csuklóit szorosan
összehurkolja a lány elkért kendőjével,
utána kiegyenesedik, és a maga szép szabad jobbját
Annának nyújtja. (Édes, de most éljünk
vissza...?) Merthogy a Kék Busz még mindig nem jön,
így hát ellépkednek az éjszakában. A
Rákóczi tér irányába.
- Nem is vettem el a fegyverét
- mondja lezserül Nyúlszív -, pedig kés vagy
pisztoly biztos volt nála.
Persze, ki hogy emlékszik
rá. Valójában Vad Nyúlszív őrmester,
hiába feszültek pattanásig az izmai, nem merte megütni
ellenfelét. Mert elkövette azt a hibát, hogy belenézett
annak a mélybarna szemébe, és abban a pillanatban
- mi az, hogy erről nincsenek szikrázó emlékek?
- tekintete - túl minden kölcsönös zavarosságon
- találkozott a Startból vele farkasszemet néző
Bruce Lee tekintetével. Abban a pillanatban Nyúlszív
őrmester már nem volt biztos a maga villámgyorsaságában.
Ám beugrott Updike a Ravasz Nyúl képében, belekarolt
Annába, majd barátságosan megveregette a meglepetésében
valamit vakogó, imént még randalírozó
felebarát vállát, mondván:
- Jó, holnap találkozunk
vidáman a Blues-ban, pajtás! Most pedig mi elmegyünk
szépen a Józsihoz a kishúgommal, mert Józsi
már nagyon vár.
- Melyik Józsihoz
megyünk? - kérdezte szipogva, kissé távolabb
Anna.
- A Józsihoz - mondta
Nyúlszív őrmester.
Utána - pár
megállóval arrébb - Nyúlszív őrmester
és Anna felszállt egy másik buszra. Vélhetően
így ért fel aztán haza, a Szabadság-hegyre
Bánáti, volt Baumann Anna, aki pár egykori
középiskolás társával startolt bele a
sötét éjbe, a régi közös élményekkel
együtt, és maradt végül magára Nyúlszív
őrmesterrel, az idült emlékezővel, aki csupán
véletlenül bukkant fel a múltból - kezünket
a szívünkre, épp a kellő helyen. Előbújt,
mint holmi fantomszerű, ganajgörgető bogár. Hát,
mit mondjak, mázlija volt Annának. Nyúlszív
őrmester pedig, aki ha Superman, akkor sem tudott volna országot
menteni egykor, ezzel a tettével eleddig még nem került
fel az újságok elsárguló, szétmorzsolódó
oldalára. És nem is utazott többé bármiféle
jutalomul Amerikába Nyúlszív, mint egykoron, amikor
még hol volt, hol nem volt. Ellenben öntörvényű
emlékezetébe - egyebek mellé - mindörökre
bevéste azt az éjszakát, amikor - a memóriában
való csüggedt turkálás után - hirtelen
felpattant romjaiból, majd megmentette, de kit is? Nos, az egykori
Start ifjú, sztárolt újságírónőjére
emlékeztető Janis Joplint.
És akkor most már
hadd maradjon végig az ócska keret: a gép kikapcsolható!
Testvéreivel József haláláig várhat
vendégeire, Hamvas Annára, hovatovább a jó
öreg őrmesterre.
- Nincs több emlékbizgató
meg lassító komló valahol?
Nincs, de egy kis ázsiai
lírapróza maradt búcsúztatónak, márpedig
így hangzik:
Dél felé -
szélben társalogva - fosógémek húznak
át.
A Hold illata szederjes.
És szájon vág a bambusznád.
(B. Annának költötte
Nyúlszív őr, az emlékezés Fekete Öves
Mestere, Rózsa Keresztes Lovagja '98.)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta