A kiállítás előkészítésének évei alatt sem sikerült összegyujteni a Rózsa-akciót lehető teljességben bemutató anyagot.
Részben azért, mert a muvészek már más utakon járnak, a kiállítás kinti termeiben láthatók a jelenlegi muvek. A régi munkák részben a padlásra, részben a tudat mögé lettek pakolva. Régen volt már 1976. És kérdés volt, hogy a diákkori munkák ma hogyan állják meg a helyüket. Nagy erőfeszítés volt egymást győzködni. De a Rózsa nem is állítható ki igazában. Nagyon teoretikus ügy volt. A Rózsának óriási verbális része van; koncept-muvek, muértelmezések, önfelmérések, világértelmezések. Olyan anyag, ami szerencsére írásban nagyrészt megmaradt. Ezt az anyagot és a muvészekkel készített mai interjúkat több kötetbe gyujtve itt a kiállításon prezentáljuk. Gondolom, ezek a dokumentumok tanúsítják a Rózsa-kezdeményezés intellektuális súlyát.
Mi is volt a Rózsa? Itt a büfénél ki van rakva néhány egykori jelszó, hogy "Nincsen demokrácia rózsa nélkül", ezt állítólag Joseph Beuys mondta. "Nincsen Rózsa demokrácia nélkül." Ezt a rózsások mondták. "Ezek nem vadászterületek, hanem vadászmezők"- mondta Lengyel András. Itt az előtérben, ahol beléptek, ott van Kelemen Károly tézis-sorozata. Az első két pont: "A mítosz ready-made. A Rózsa mítosz". És szeretném még Károlyi Zsigmondot idézni, aki úgy emlékszik ma, hogy "A Rózsában a derut dédelgettük, nem a depressziót". A Rózsa Jenő bácsinak és Edit néninek a presszója volt szemben a Képzőmuvészeti Főiskolával. És 76-ban az akkori diákok úgy döntöttek, hogy nekik nem megfelelő helyszín a Főiskola a problémáik megbeszéléséhez, megoldásához, és átvonultak ebbe a presszóba, amelyet szabályosan birtokba vettek. Olyan helyszínt kerestek, ahol ki tudnak mászni, - most egy gusztustalan szót mondok - abból a slejmos, áttetsző, de át nem hatolható légkörből, amelyet a 70-es évek közepén a magyar kultúrpolitika és a Főiskola képviselt. Tudniillik ekkorra már vége lett a szocreálnak, tehát már lehetett bizonyos esztétikus festékpacnikat odarakni, meg a grafikusoknak bizonyos stilizált vonalakat ugye, Kondor Béla óta ez már tulajdonképpen rendben volt. De semmiféle tere nem volt annak, hogy a muvészetről magáról gondolkodjanak. Maga a muvészettörténeti oktatás teljesen lapos szinten zajlott. A régi muvészetről sem mondott semmi értelmezhetőt, a jelent meg az impresszionizmussal, posztimpresszionizmussal zárta, a biztos esztétikai, "festői", "plasztikus" stb. értékekkel.
Ennek következtében a Rózsában gyülekeztek a főiskolások meg körülöttük a barátok. Ahogyan Toulouse-Lautrecnek a mulató, Karinthynak meg Kassáknak a kávéház, úgy az ötvenes-hetvenes évek intellektueljeinek találkozási, szórakozási- és munkaszíntere Pesten a presszó lett. A Rózsa kocsmázásra és gondolkodásra is teret adott. Itt vitatták meg olvasmányaikat a fiatalok, Adorno, Walter Benjamin, vagy a fluxus-mozgalom képviselőinek az írásai mind megfordultak a kezükön többnyire Birkás Ákos jóvoltából, aki tőlük idősebb muvész volt, és mániákusan fordította a megfelelő szerzőket. Elhatározták a jelenségek, a muvészet lehetőségeinek vizsgálatát. Nem megyek bele az akciók meg az események sorolásába, mert nem akarok egyes muvészneveket kiemelni, másokat pedig elhallgatni. De ki kell emelni négy központi Rózsa-akciót. Az első 76 márciusában, az utolsó ugyanennek az évnek a karácsonyán volt. Jellemző, hogy címül az elemek szolgáltak, levegő, víz, tuz, majd a föld, az ún. "magyar" karácsony. De ezzel nem zárult le a rózsabeli fiatalok együttmuködése, mert a Fiatal Muvészek Klubjában, meg a Ganz-Mávagban kiállításokat, performance-eket tartottak, és sikerült szabadtéri akciókat is csinálni, például éjszakai buszkirándulást a budai hegyekbe performance-ekkel, dunai hajókirándulást mint az ellazult létezés és életöröm színterét, stb.
Kérdés, hogy a Rózsát csoportnak lehet-e nevezni, valamilyen szoros, együttmuködő társaságnak. Ez így volt, de tele volt konfliktusokkal is. Például akörül, hogy a fluxusban kell-e megvalósulni, és hogy a festészetnek egyáltalán van-e létjogosultsága. A vezérszólamot a gondolkodó, konceptuális munkálkodás vitte, de többen festettek, komolyan, megszállottan, és a festészet központi témájuk volt. De nem úgy a festészet, ahogy azt a főiskolán tanulták, hanem ellenkezőleg, a festészet mibenlétét, a festészet fogalmának értelmezését, a festmény és a valóság vizuális viszonyát kutatták. A festményt mint tárgyat kell-e tekinteni, amely egyenrangú környezetével mint tárggyal; a kép konceptuális jelentése lett fontos , de a szociális visszásságok még alapot adtak anti-szocreál hiperrealista megfogalmazásokra is.
Még egy megjegyzés arról, hogy engem muvészettörténészként miért érdekelt a Rózsa mint jelenség. Azt kellett tapasztalnom, hogy a modern magyar muvészetben, illetve mert valójában a 19. század közepén kezdődött a magyar muvészet, tehát az egész magyar muvészetben, festészetben - kivéve a középkort, ami már nagyon távol van - óriási szakadások, megszakadások voltak. Mindig voltak ebben a közép-európai térségben rettenetesen konzervatív, akadémikus szellemu uralkodó tendenciák, és mindig voltak ellentendenciák. Nálunk, ahogyan a századfordulón tisztázódtak a szellemi frontok, úgy születtek a muvészeti kontraverziók. Például avantgárdnak nevezhetjük a Nyolcak és aktivisták munkásságát, aztán Kassák Lajos munkásságát, a 30-as években Vajda Lajos munkásságát, 45 után az Európai Iskola munkásságát, majd azt a bizonyos 68-as generációt, az Iparterveseket, akik egy teljesen új, csodálatosan jól rögzített történelmi időben robbantak ki egy kiállítás-akcióban. Kész muvészek voltak, teljes fegyverzetben mutatkoztak be. Majd visszatért az underground szituáció. A felszínen néma csönd. De volt Balatonboglár, volt szobaszínház... Aztán snitt, snitt, snitt, snitt. És akkor jött ez a Rózsa-dolog, ahol teljesen gyerekkorú fiatal muvészek akartak valamit csinálni. Még nem voltak kész, ütőképes muvészek, nem akartak előtérbe lépni, egyelőre magukkal voltak elfoglalva; alapkérdések tisztázásával. A játék és a munka egyaránt létterületük volt, és - amint ez a presszó-kultúrával együtt járt - a pop- és magas kultúra mezsgyéjén mozogtak. Bár nagyon különböztek az Ipartervesektől, akik túlnyomórészt a képzőmuvészet terrénumán maradva minden mozzanatban támadást és veszélyt jelentettek kemény politikai éllel, ön- és valóságmeghatározó kísérleteikkel a rózsások is "nemtetszők" voltak. ők is falakba ütköztek. És ők voltak azóta is az utolsók, akik csoportosan vették fel ezt a kutató-avantgárd attitudöt. Fellépésük értéke történeti érték. Még együttmuködtek egy ideig - nagyon jelentős volt a Fiatal Muvészek Klubja, a Bercsényi-klub, a Ganz-Mávag. Azután egyéni utakra léptek - de látjuk, valamennyien jelentős életmuvet alkottak. Ezért muvészettörténeti tényezőként, muvészet-ideológiai közéleti és muvészetszociológiai jelenségként is fontos a Rózsa; be kell emelni a magyar mutörténetbe.
Az első Rózsa-akció a levegőről szólt. A lélegzetvétel szükségességéről és a levegő hiányáról. Hajas Tibor, aki rendszeres Rózsa-látogató volt, de inkább az Ipartervesek generációjához vonzódott, és egyszemélyes vad önáldozó-ölő életet élt, még ő is felfigyelt a Rózsa-fiatalok akciójára; ő írta képversében: "Honnan veszed a levegőt, és milyen? Honnan veszed a levegőt, és minek?"
Körner Éva
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu