A következőkben egy női élmény, a Vörös Hadsereg katonái által Magyarország felszabadítása során elkövetett nemi erőszak-esetek emlékét mutatom be a német, osztrák szakirodalom, a magyar visszaemlékezések és a túlélőkkel készített, távolról sem reprezentatív saját interjúim alapján. A nemi erőszak-esetek számszeru becsléséről és a katonák által elkövetett nemi erőszak okairól már írtam korábban, itt és most azokat a tényezőket elemzem, melyek a női emlékezés folyamatát meghatározzák.
A Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszak emléke a társadalmi emlékezés különleges esetét jelenti: az egyéni és a társadalmi szintu együttes felejtés mellett a szelektív kollektív emlékezetet. Társadalmi csend veszi körül az eseményt minden szinten. Egyrészt mindenki biztosan tudja, hogy történtek ilyen esetek 1945 első felében, tehát hozzátartozik a múlthoz; másrészt a hivatalos történelmi tudásnak csak 1989 után lett a része, és nem véletlen, hogy akkor is csak szelektáltan. A következőkben azt állítom, hogy a tömeges méretu nemi erőszak-eseteket övező hallgatás nem a "felejtés" esete, hanem a "konspiratív hallgatásé". Foucault szerint minden rendszer megalkotja a maga igazság-rendszerét, így a nemi erőszak elmesélése, tehát az élményről utólagosan célzott közönség számára készült történetek során különböző szinteken az elbeszélés idejétől és elmondójától független igazság-rendszereket találunk, melyek szelektíven kerülnek be a konszenzusra épült történelmi tudásunkba. A megerőszakolt nők az általam készített interjúkban is szívesebben beszélnek arról, hogy mással mi történt, vagy mit hallottak, hogy mi történt, mint arról, ami velük történt.
A II. világháború során elkövetett nemi erőszakkal kapcsolatos első tanulmányok legfontosabb feladatuknak az esetek számának megadását tekintették, hogy ezáltal az addig különböző (politikai, pszichológia, lojalitási) okokból elhallgatott történelmi tényt láthatóvá tegyék. Ez azonban önmagában lehetetlennek tunő feladat. A nők ellen elkövetett nemi erőszakról különböző okokból hosszan hallgattak az áldozatok, a hivatalnokok, a rendőrök, az elkövetők. Hiányoznak vagy esetlegesek az írott dokumentumok is. A történettudomány által elfogadható forrásnak tekintett iratok (katonai, egészségügyi, bunügyi, közigazgatási és külügyi írott források) hiánya egyrészt felértékeli a meglevő forrásokat, másrészt tág teret enged a megalapozatlan általánosításoknak. Ezek az ideális feltételek ahhoz, hogy a múltban megtörtént esemény kikerüljön a történeti elbeszélésből, és utólag meg nem történtté váljon. A másik oldalon a közvélemény viszont "tudja", szinte a népmesék, a folklór szintjén meséli, hogy a szovjet hadsereg katonái nemi erőszakot követtek el.
Budapest felszabadításakor például az 1945-ben elkövetett nemi erőszak eset-számainak becslése 50 és 200 000 között mozog. A közvéleményben biztosnak vett bizonytalan számok hatalmas eltéréseikkel, melyek sok ezer fájdalmas egyéni esetet rejtenek vagy éppen használnak ki, azt a célt szolgálják, hogy az országot áldozatként tüntessék fel a háború befejezésekor. Magyarországon az ilyen típusú elbeszélés a szovjet megszállás - és annak 1945-ben még előre nem látható tartóssága - miatt 1989 után terjedt el. Így a Vörös Hadsereg által elkövetett bun visszamenőleg kvázi érvénytelenítette a magyar hadsereg által elkövetett korábbi háborús bunöket. A szervezettebb és fegyelmezettebb sereg a hadszíntéren legyőzetett ugyan, mégis megőrizte erkölcsi fensőbbségét a győzelem után. A melegháború utolsó utáni csatáját a Vörös Hadsereg a hidegháború első csatája részeként elvesztette az emlékezetért folytatott harcban.
A női test emlékei
A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról szóló sok ezernyi különböző, egyéni történetből a kollektív emlékezés szintjén a szelektív, sztereotip elemek maradtak meg, öröklődnek tovább a családi történetekben. Ha voltak a női testben egészségügyi természetu következményei a szovjet katonákkal történt nemi érintkezésnek, akkor került a nemi erőszakot elszenvedett nő először kapcsolatba hivatalos, a későbbi korok történészei számára iratot, tehát történeti forrást előállító, elsősorban egészségügyi hatósággal. Bár erre az áldozat valószínuleg csak akkor szánta rá magát, ha a két lehetséges következmény: a terhesség vagy a nemi betegség gyanúja késztette erre. Ha ezek közül egyik sem következett be, akkor "az eset" elkerülte a hivatalos nyilvántartást, és a nemi erőszak esete mint elmondott vagy elhallgatott női élmény maradt fenn, és csak az oral history módszereivel vizsgálható. A magyar tisztiorvosi szolgálat töredékesen fennmaradt irataiból nehezen rekonstruálható az amúgy is eltitkolásra ítélt nemi erőszak ténye. A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 14-én felfüggesztette a Büntetőtörvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését azzal, hogy azt orvos elvégezheti, de kizárólag egészségügyi intézetben, és most először, kötelező módon ingyenesen. A Nemzeti Bizottságok levélben értesítették a közkórházak igazgatóit, hogy a "megerőszakolt nőket a kellő segítségben" részesítse, 1945. június és szeptember 10-e között ez az értesítés maradt érvényben, de a muvi terhesség megszakítással kapcsolatos bizonytalanság, tehát megengedő társadalmi norma az ún. Ratkó-korszakig, az egyértelmu és vérrel-vassal végrehajtott szabályozásig megmaradt. Ha egy nőnél megállapították a terhességet, fel kellett keresnie a tisztiorvost, ahol jegyzőkönyvet vettek fel az esetről, melyben a tisztiorvos rögzítette a nemi erőszaknak a nő által neki előadott történetét, és hivatalosan engedélyezte a muvi vetélést. Ezzel a jegyzőkönyvvel kellet ezután a nőnek jelentkeznie a kórházak nőgyógyászati osztályán, ahol az abortuszt ingyenesen elvégezték. A magyar területeken a szovjet hadsereg átvonulását követően a születési számok nem növekedtek meg drasztikusan (ellentétben például Berlinnel), tehát ha egy nőt megerőszakoltak és teherbe esett, akkor az abortuszt választotta, ami a legbiztosabb módon, bár nem kockázatmentesen állította helyre a testi status quo - ante bellum állapotát. A zavarodott, de hatékony egészségügyi bürokrácia segítette a normalitáshoz való visszatérést. Illusztrációul a töredékesen megmaradt cédulákból egy tipikusnak mondható lébényi történetet idézek: a 26 éves L.M. lébényi lakos a következőképpen vallott a tisztiorvos hivatali szobájában: " Ez év június 18-án Lébény községben este 10 óra tájban, amint a varrónőtől hazatérőben voltam, két orosz feltartóztatott, letepert, és mind a kettő erőszakot vett rajtam. Pontosan négy hétre, július 16-án pedig este 8 óra körül a vasúti sínek mentén Mosonból biciklivel igyekeztem haza. Egy orosz a biciklimet akarta birtokba venni, de mikor sírásra fakadtam, a biciklit meghagyta, rajtam azonban erőszakot követett el. Utolsó rendes vérzésem június hó 7-én volt. Vérzéseim 3-4 napig szoktak tartani, és a legtöbbször négy hetente jelentkezik. Volt azonban idő, amikor csak hat hétre kaptam meg a bajomat. A várt időre a vérzésem nem érkezett meg, terhesnek éreztem magam, s mivel akaratom ellenére kapott terhességet kihordani nem akartam, kérem kórházba utalásomat, hogy terhességemtől megszabaduljak. Mást előadni nem kívánok, a jegyzőkönyvet, mivel panaszom felvétele helyesen történt, aláírom." A nemi erőszak becsléseket már az is bizonytalanná teszi, hogy mint láttuk, L.M.-et például hárman erőszakolták meg, kérdés, hogy ezt egy vagy három esetnek számítják. Ugyanakkor már hivatalosan béke volt, a front messze járt. A hivatalos tisztiorvos számára a tisztiorvosi rendelőben elmesélt történet szakszeru és érzelemmentes. De vajon mit gondolt L.M. lébényi lakos, és mit és hányféleképpen mesélt a családjának, a férjének vagy esetleg a barátnőjének, azt sosem fogjuk megtudni.
A háborús körülmények között a katonákkal történt szabad akaratú nemi egyesülés esetleges gyümölcsét is vetethették nemi erőszakból származóként nyilvántartásba, ha az enyhülő abortuszelőírások adta lehetőséget akarták kihasználni. Ez újabb bizonytalansági tényező a statisztikai elemzésben. Különbséget kell tennünk a harcoló és a megszálló csapatok viselkedése között. Nincs kétely a nemi erőszak meghatározásában, ha a felszabadító csapatok fegyverrel kényszerítik a frissen elfoglalt terület női lakosságát az aktusra. A megszállási időszak együttélése sem volt mentes a katonák által elkövetett nemi erőszaktól. A két különböző időszakban történt nemi erőszak-esetek a hivatalos politikatörténetben összemosódtak, egy korszakot alkotva, a szovjet katonák nők elleni erőszakosságának korát, mely csak a kommunista hatalom konszolidációjával tereli a szovjet katonákat saját maguk által őrzött laktanyákba. Pedig a Vörös Hadseregen belül is nagy különbségek voltak az egyes egységek viselkedése között. Történetek szólnak olyan parancsnokokról, akik a nemi erőszakon kapott katonákat helyben saját kezuleg lelőtték, de olyanokról is, akik maguk jártak az élen, és nemcsak a harcban.
A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak másik egészségügyi következménye a nemi betegségek terjedése. A nemi betegségek terjedése a nőlakosság körében az a mutató, amelynek alapján a nagyságrendet megállapíthatjuk. Bár nem minden nemi erőszak járt fertőzéssel, az osztrák Marianne Baumgartner mikro-elemzése szerint a Vörös Hadsereg átvonulást követően bejegyzett nemi betegek az összes megerőszakolt nő 30%-át tették ki. A "nemi betegség", a nemi úton terjedő fertőzés ekkor két betegséget jelölt: az egyszerubb lefolyású gonorrheat, és a hosszabb lappangás után fellépő, nehezen gyógyuló, súlyosabb fertőzést, a szifiliszt. A szovjet megszállási zónában kétségtelenül tapasztalható a nemi betegségek, elsősorban a gonorrhea fertőzés ugrásszeru növekedése a megmaradt közegészségügyi statisztika szerint. Ez a nagyarányú növekedés csak a szovjet csapatok megjelenésével magyarázható, a nemileg aktív, harcoló vagy éppen a szovjetek által akkor elhurcolt hazai férfiak még nem tértek haza a fogságból. A nyugati zónában a penicillinnel és gumi óvszerrel a nemi betegségek terjedését sikeresen korlátozták, így a talán ott is ugyanilyen mértékben fellépő nemi úton terjedő betegségek nem okoztak olyan drámai változást a megszállt országok közegészségügyében. És mivel panaszt ott sem emeltek a győztesek ellen, így szintén rejtve maradhatott. A szovjet hadsereg nem alkalmazott sem penicillint, sem gumióvszert. A Vörös Hadsereg egyes csapatai pedig sokadik éve a háborúban, az elképzelhető higiénés viszonyok között, szurővizsgálatok nélkül magukkal hordták sok tízezer kilométeren át a fertőzést.
A nemi betegség hordozóinak Budapesten ingyenes gyógykezelés járt, részben annak is köszönhetően, hogy sokan, köztük "tisztességes nők" is megfertőződtek a nemi erőszak folytán. A nemi baj általános terjedése elmosta a nemi betegség hordozói felett korábban érzett erkölcsi megvetést. A terjedő nemi betegségek a szexualitás demisztifikálását hozták a viszonyok normalizálódásával egyidejuleg meginduló egészségügyi felvilágosítással. A megfertőződött nők a "velük megesett" nemi erőszak kizárólag egészségügyi területre terelésével elválasztották a reményeik szerint csak időlegesen beteg, megbetegített testüket női tudatuktól. Az élmény eltávolítódik az egyéntől, "csak" egy betegség lesz az, ami annak idején "vele történt". (Az interjúkban a passzív "megesett"," megtörtént" igék jelzik szinte minden esetben a szexuális erőszakot.) Nem morális kérdés, ami történt, hanem időleges és gyógyítható testi baj. Az egészség, a teljesség helyreállítása csak a nőn múlik. A háború utáni egészségügyi intézmények így kezelték a nemi erőszak testi következményeit, ami hozzájárult a nőknek a saját testük feletti uralomérzés kialakításához.
A lelki emlékezés munkája
A háborúk története korábban hősies harcoló férfiak és áldozattá váló vagy áldozatot hozó otthont őrző nők története volt. Az 1970-es évektől azonban a háborúkkal kapcsolatos mitikus sztereotípiákat is kezdték felülvizsgálat alá venni. Susan Brownmiller klasszikusnak számító könyve először vizsgálta a nemi erőszakot mint a férfiaknak a nők ellen viselt háborúját. A feminizmus második hullámával új nyelv is született, mely a nemi erőszakot új fogalmi keretben írta le. Az ekkor keletkezett kifejezések, magyarázóelvek az adott női tapasztalat leírására visszamenőleg is hasznosak lehetnek az 1945-ös női élmények feldolgozásában. A nyelv maga utólag született meg, a történelmi esemény után, így alkalmazásánál is óvatosan kell eljárnunk. Az eddig nem vizsgált női élmények utólagos összegyujtése és feldolgozása, ez a párhuzamos elbeszélési mód módszertani problémák vet fel. Az első az, hogy források hiányában az oral history módszere tette lehetővé először a kérdés vizsgálatát. A női testen esett erőszak történetét csak úgy szabad vizsgálni, ha a nő maga képes elmondani azt, ahogy szerinte történt. Az interjúkból nem az igazságot tudjuk meg. Feladatunk pedig a továbbiakban elemezni, hogy ki és miért, hogyan mondja el vagy hallgatja el a történetet. A töredékes korabeli forrásokban is "férfiak" beszélnek arról, hogy ők hogyan látják az eseményeket, milyen egészségügyi esetleg diplomáciai lépéseket fontolgatnak a "bajba jutott nők" érdekében. A nők némák a történelem számára. Másrészt ugyanakkor nagyfokú érzékenység szükséges, hiszen régen behegedésre ítélt sebet vizsgálunk az interjúk során, mely a személyiség mélyrétegeit érintheti. A többszörös elhallgatással torzított emlékezet rögzítése létfontosságú, hiszen ez a női testbe zárt információ néha az egyetlen forrásunk.
A heteroszexuális kapcsolat európai mítoszai: lojalitás, huség, szerelem, biztonság, fejlődés. Bármilyen magyarázó elvet használunk is a II. világháborúban a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszakra, a női hallgatás ennek a rendszernek beépített eleme, mutatott rá Erika M. Hoerning. A nőknek nem szabad elmesélniük a partnerüknek, hogy mi történt velük, mert azzal az erőszakot elkövető szándékainak megfelelően tovább erősítik a szégyent. A lojalitás a saját férfiuralmú társadalomhoz fontosabb volt, mint a személyes élmény pszichológiai feldolgozása. 1945-ben a köztisztelet és a polgári nyugalom elérése kívánatosabb cél volt az újjáépítésben, mint bármi más. Azokat a nőket, akik megkísérelték a rendkívüli helyzetben kiszolgáltatottságukat kihasználni, és például magasabb rangú szovjet tisztek társaságát keresték élelem és védelem reményében, a közösség emancipált, autonóm személyekként ítélte meg, és nem ítélte el - erről bőven szólnak a berlini kutatások. A férfiak csak akkor fogadják el a nőkkel történt nemi erőszak elmesélését, ha az az általuk jóváhagyott két keretben: az archaikus-patriarchális vagy az ideológiai- nemzeti keretben értelmezhető.
A nemi erőszak legáltalánosabb magyarázata, hogy "A háború az háború", a szakirodalom szerint archaikus- patriarchális alapú. A nőt a nemi erőszakkal úgy veszik el a győztes katonák, mint az ellenséges férfi, a szemben álló katona tulajdonát. A háborúban a nő is stratégiai cikké válik, hatalom és tulajdon, melyért a harcolók egymást ölik. A nők megerőszakolásával a háborúban ellenséges férfiak tulajdonának minőségét rontják. Az áldozatoknak még inkább hallgatniuk kell az elszenvedett fájdalmakról, mert a valódi céláldozatok nem ők, hanem az őket otthon uraló férfiak, akik ekkor házon kívül fegyverrel védik a hazát. Tehát a történet újbóli elmondása a győztes diadalát még inkább növeli. E magyarázat szerint a nemi erőszak a férfiak háborújának része, hozzá tartozik a háborúk kialakított játékszabályaihoz, ahol csak a másik legyőzése számít, és a női test csak egy a lehetséges harcmezők közül.
A másik magyarázó keret a nemi erőszak tényére ideológiai-nemzeti jellegu. A hadsereg a férfias erő megtestesítője. A hadi cselekmények leírásánál gyakran használtak a nemiséggel összefüggő kifejezéseket. Az első világháború idején a franciák megvádolták a németeket Belgium "megerőszakolásával", és egy adott terület meghódítása, elfoglalása a diadalmas férfiakból álló hadsereg által ma már szókincsünk része. Ez nem azt jeleni, hogy minden katona egyénileg vagy csoportosan nemi erőszakot követ el, de elkövetheti, mert a férfiasság, mely a hadsereget jelenti, a legszélsőségesebb esetben így nyer végső bizonyítást. A háború különleges helyzetében a katonáknak az egyéni bátorság kifejezésére széles tér nyílik. A női test az egész közösséget képviseli, így az azon elkövetett erőszak az egész adott nemzeti közösség legyőzését jelenti. A II. világháború ezen a téren is újat hozott. Kérdéses, hogy az amúgy a szovjet hadsereg katonáinak szánt sok száz különböző lelkesítő irat közé bekerült volna-e az az Ehrenburg által fogalmazott, ma már közismert szöveg, amely a szovjet katonákat a német asszonyok megerőszakolására szólítja fel, és amelyet magyarázó érvként idéz a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakkal foglalkozó egész szakirodalom, ha a náci propagandának nem lett volna szüksége minden eszközre a fáradó német katonák lelkesítésére. A szovjet katonák valódi viselkedése összhangban volt a Horthy rendszer propagandájában a Szovjetunióról terjesztett képpel, mikor azzal riogatták a magyar keresztény középosztályt, hogy ott a rabló mongolok a nőket közösen használják. Anita Grossman kutatásaiból tudjuk, hogy a göbbelsi propaganda egyik leghatásosabb akciója az volt, amikor filmhíradókban bemutatták, hogy ha a német katonák nem tudják felvenni a harcot az orosz sereggel, akkor durva egyenruhába bújt, csizmás "mongol" katonák fogják hívatlanul felkeresni a békés német otthonokat. Mikor az élet másolta a propagandát a valóságban, a hatás megdöbbentő volt. A mások által előkészített kép így vált saját emlékké.
Ha a nők saját élményeik alapján maguk akarnák az eseményeket feldolgozni, szembe kerülnének a férfi szankciókkal, hiszen ők a háborúban elkövetett nemi erőszakot a háború természetével velejáró eseménynek tekintik. És ebben a helyzetben, melyben elvárják saját asszonyaik és lányaik lojalitását, a férfiak maguk csak a nemzethez és a hazához lojálisak.
Az általam készített interjúkból azt lehet leszurni, hogy a nemi erőszak-eset egyéni feldolgozásában a választóvonalat a politikai hovatartozás jelzi: a baloldali szociáldemokrata, szakszervezeti hagyományú családokból származó nők másképpen mesélték el, mi történt velük, mint a "másik" oldalon állók, akik a legrosszabbat várták, és azt is kapták. Nagy megrázkódtatás volt, ha olyan valakit erőszakoltak meg a szovjet katonák, aki baloldali nézetei vagy származása miatt a náci uralom alatt hosszasan szenvedett. Ezt úgy racionalizálta, hogy ez csak megtorlás azért, ahogy Horthy hadseregének tagjai viselkedtek a szovjet területeken. A hallgatás az ilyen esetekről politikai okokból is kívánatos volt. A szovjet hadseregre bármilyen negatív megjegyzés politikai állásfoglalásnak számított a hidegháború idején. A kommunista párthoz közelállók a negatív képet a semleges többes szám harmadik személyben mesélik el, hogy mások mit gondoltak a szovjetekről. Pozitív élményeikről viszont egyes szám első személyben számolnak be. Hasonlóképpen volt ez a felszabadult Ausztriában is.
A nő pszichológiai élménye és a történtek jogi megfogalmazása között nagy a különbség. A jog nyelve külső bizonyítékokat keres: itt női szó áll szemben fegyverrel, tehát politikával alátámasztott szóval. A győztes szovjet hadsereg katonájával szemben a megerőszakolt nőknek nem volt lehetőségük a hivatalos háborús áldozat szerepére. A háború utáni újjáépítésben a magyar nép "a Horthy fasizmus" áldozata. A jogi igazságtétel elmaradt, a jog nyelvén nem, de politikai síkon elmesélték a történetet. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak megjelenése a nyilvánosságban pedig a hidegháború kitörésével politikai kérdéssé is vált: a baloldali érzelmuek tagadták a puszta létét is. Hallgattak. A konzervatív "nyugatbarátok" tárgyalták a kérdést, főleg számokkal dobálózva, kihasználva az ebben rejlő propagandalehetőséget a győztes Vörös Hadsereg nimbuszának megtépázására.
A nemi erőszak megtörténte befolyásolta a nő helyzetét a családban, szukebb környezetében - ha erről más is tudomást szerzett. A bíróságon erről valló nőnek az aktust személyes női élményeként kellett volna újra elmondani, még egyszer visszaemlékezve arra, hogy mi is történt. Újból végigélve, visszapergetve az események elemeit, abból a külvilág számára megérthető történetet létrehozva a hallgatóság - mind a férj mind a bíró - számára "befogadható" szókincscsel. A bécsi oral history kutatás keretében Ela Hornung és Irene Banhauer Schöffmann azt találták, hogy a megerőszakolt nők az emléket "elzárják", és szívesebben beszélnek a hollywoodi filmek (Doktor Zhivago, Elfújta a szél ) képeit használva, ami biztos távolságot teremt, mint valós élményeikről saját szavaikkal.
Egyénileg, a család szintjén kellett (volna) az élményt feldolgozni, de ami történt, az valójában elhallgatódott. A nőknek a férfiakhoz való teljes lojalitása megakadályozta, hogy feldolgozódjon az élmény. A megerőszakolásról nem beszéltek, hiszen a nő minősége romlik, ha a megerőszakolására fény derül. Akiket megerőszakoltak, félnek, hogy őket hibáztatják, amiért másokat nem erőszakoltak meg, "csak" őket. A nők, akik elmesélik, hogy mi történt velük, a személyes élmény szintjén teszik, elmondják a fájdalmat, a szégyent, amit éreztek, de nem beszélnek arról, hogy ez az élmény mennyiben ingatta meg hitüket a férfiakban. A szovjet katonák saját, a magyar intézményrendszertől független rendszerüket hozták magukkal. Mivel a szovjet hadsereg nem ismerte el a szovjet katonával szemben a jogos önvédelem fogalmát, az ellenállás, még ha sikeres lehetett volna is, mégis igen kockázatos volt. A nemi erőszak elmesélt történetei sematikusak, ugyanazok az elemek, szófordulatok ismétlődnek. A részletekről nem tudunk meg semmit. "Szerencsés voltam" - így fogalmazott az egyik magyar áldozat - "se beteg, se terhes nem lettem." Az élmény, az aktus hatása, mely a történelmi kutatás tárgya lenne, így magában a női testben marad meg, mely látszólag "érintetlenül" úszta meg a szovjet katonákkal való találkozást. Az ilyen esetekről írott nyom nem maradt.
A németországi nemi erőszak-eseteket feldolgozva a szakirodalom a kiadott jó néhány napló és visszaemlékezés alapján elemezte a női szublimációs kísérleteket. Az irodalom, a személyes élmény elfogadott közvetítője már akkor írt erről a témáról, mikor a kollektív emlékezet szintjén hivatalosan nem létezett. Nem véletlen, hogy a németországi háború eladdig ismeretlen fejezetének, a szovjet katonák berlini tetteinek rendszeres feltárása a német történész-vita után indult meg 1992-ben Helke Sander és Barbara Johr filmjével. Magyarországon pedig a szovjet csapatok kivonulása után kezdődött meg a témának - elfogultságoktól sem mentes - feldolgozása. Korábban csak Polcz Alaine írt erről Asszony a fronton címu könyvében, Konrád György Cinkosát is érdemes említenünk, itt a személyes élmény hitelességét állították szembe a hivatalos, torzított történelemmel.
A háború okozta hosszú pszichológiai megterhelés után a nemi erőszak sokszor közvetve vagy közvetlenül okozott öngyilkosságot vagy elmezavart a nemi erőszak áldozatai között. Bécsben főleg a korábban a náci pártban aktív nők közül sokan öngyilkosságot követtek el, annyira féltek a szovjet katonáktól. A közelgő vad bosszúálló hordától való félelemben az öngyilkosság elfogadott reakció volt, akárcsak az interjúkban szintén gyakran említett leányukat a "szégyen megeste" után megölő apák példája.
A nők általában nem mondják rendkívülinek azt, ami velük történt. A szexualitáshoz más volt a nők akkori viszonya, mint a második hullám feministáié, akiknek szakkifejezéseit ma használjuk. A vidéki közösségekben a házasságban a szerelem nem játszott olyan nagy szerepet, a női test a reprodukcióra szolgáló eszköznek számított. Ugyanez a saját testüktől való eltávolodási technika tette lehetővé, hogy testük instrumentalizálását, eszközül használását, megerőszakolását elviseljék, ha feldolgozni nem tudták is.
Konspiratív hallgatás
A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszaknak a megszállt területen főleg lélektani hatása volt. Az adott ország korábbi jogorvoslati szervei öszszeomlottak, a hatalmi vákuum nem kedvezett az országban előreláthatatlan ideig állomásozó, erőfölényben lévő győztes hadsereg katonái elleni panaszok benyújtásának. A bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzése növelte a jogorvoslat keresésének hiábavalóságát, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt ország jogrendjétől független egység volt. A bun büntetlen maradt. A II. világháború keleti hadszínterén Prága kivételével elmaradt a megszálló németekkel kollaboráló nők hajának Sartre által "a középkori szadizmus szégyenteljes tettének" minősített leborotválása, a lekopaszított nők körbehurcolása és megdobálása. A női test megszégyenítését, mellyel az az egész közösség bunét veszi magára, keleten a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszak helyettesítette. A háború végén a front átvonulásával a nők áldozatok lettek, mártírok, és ehhez a férfiak részéről buntudat vagy felelősségérzet nem kapcsolódott. Míg a nyugati hadszíntéren a kollaboráló országokban ez a nyilvános rituális büntetési forma a maga kegyetlen, szelektív és igazságtalan módján hozzájárult a háború utáni identitás megteremtéséhez, addig a keleti félen a többszinten megjelenő "konspiratív hallgatás" lett az új nemzeti identitás alapeleme.
1945-ben a nemi erőszak ténye a nemi betegség elleni intézményes egészségügyi küzdelemben jelenik meg, hogy mitől lettek a nők betegek, arról nyilvánosan nem beszéltek, mintha nem is történt volna meg, vagy mintha mindenki kimondatlanul is tudná. Az egyéni szinten feldolgozatlan nemi erőszakot a hallgatás bizonytalansága veszi körül. Ez a típusú emlékezés a morális következményt, a szégyent kiemelve, eltávolítva az egyén szintjéről a közösség szintjére helyezte. Apor Vilmos boldoggá avatásakor az egyik napilapban egy jól ismert történész hívta fel a figyelmet a püspök mártíriumára, melyet: "a meggyalázott nők százezreiért viselt", és így még inkább kiérdemli a boldoggá avatást, hiszen a szentéletu férfi a védtelen áldozatokat védelmezte. Apor püspököt a balaton-felvidéki borvidék híres boraitól megrészegült szovjet katonák lőtték le, mert a pannonhalmi apátságban nőket bújtatott. Azt nem tudjuk, hogy hány százezren voltak a megerőszakolt magyar nők, de azt bizton állíthatjuk, hogy mindig lesznek történészek és politikusok, akik a nemi erőszakot és annak elmondását eszközként használják fel saját céljaikra.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu