A címet nem kell keresnem, a 32-es szám éppen szemben, a konzervatórium mellett van, ami viszont a hangszermúzeum szomszédságában székel. Tudom, hogy majd egy pár év múlva ez a múzeum elköltözik, és akkor a Belga Zsidó Múzeum (ami most átmenetileg valahol a Sztálingrád úton leledzik) itt, a Zavel tér sarkán üti majd fel a sátrát, hogy ezt a nomád kifejezésmódot használjam. Az imahely itt szemben, széles, fehér homokkő homlokzatával és két mór kinézetu saroktornyával, amely alig passzol a keresőmbe, zsidó épület. A fényképezőgépem egyszer csak furcsán kattan, kattanása megakad az autódudálásban, a csörömpölő villamos zajában, cipősarok csattogásban, majd tovatunik a hangok áradatában, a hangokéban, amelyek oda sietnek, ahol nekem semmi keresnivalóm.
Azért jöttem, hogy lássam ezt az imaházat, amely oly meglepően szeplőtelen a szomszéd Konzervatórium koszos neoklaszszicizmusa mellett, hogy egészen biztosan nemrég tisztították - és bár előre tudom, hogy sokkal többet nem fogok látni, mint amit már az előbb is befogtam a gépemmel, az izraelita hitközség legnagyobb zsinagógájának külsejét, mert közönséges kedd délután van, és mert mind a huszonnégy belga zsinagóga láthatatlan, ám mindenütt jelenlévő videokamerákkal őrizve és hermetikusan zárva van, egészen a következő szabbatig, amikor valami csoda folytán megint feltöltődnek egy élő-halott nyelv furcsa, monoton, torokhangú muzsikájával.
Az autómból előveszem a Belgium zsidóit, a nagy tudású, városombéli Ludo Abicht frissen megjelent könyvét, aki a zsidóság kevés nem zsidó szakértőinek egyike. Az első, ami a szemembe ötlik, hogy a közösség, amely ebben a névtelen imaházban muködik, a "legtradicionálisabbak közé tartozik" és az "antwerpeni Shomre Haddas"-hoz hasonlítható. Shomre Haddas! A "Hit Megtartói" zsinagógát, amely ott van a sarkon, tőlem nem messze, a zsidó szecesszió e csodáját, fekete kovácsoltvas kerítésbe fonott Dávid csillaggal, a bejárat fölötti két kőbe vésett jelenettel, melyek sarkos mássalhangzókkal teli nyitott könyvet formáznak, a jeleket pogány lévén persze nem értem, és egy, az isteni mechanikából kiesett kereket, egy lángoló mennyei küllőt ... és még följebb a kékesre színeződött orosz hagymakupolákat, amelyeket a múzeumi negyed háztetői felett az erkélyemről látok magasodni, mindezeket túlságosan is jól ismerem. Azonban ez az imaház, amelyet most, a forró kazánná vált autómból bámulok, nyomát sem viseli az antwerpeni szertelenségnek, jobbról és balról a feliratok nem a vad szemita négyzetekből állnak, amelyek engem, írástudatlant kirekesztenek, hanem franciául és hollandul íródtak. NEM EGY MINDANNYIUNK ATYJA? NEM EGY ISTEN TEREMTETT BENNÜNKET? A hőség erőtlenné álmosít, cseng a fülem. NEM EGY ... Ez a második mondat kétértelmu, egyfajta avant la lettre-szeru egzisztencialista panaszként is fölfoghatnánk, de a francia egy csapásra húzza ki a kétely gyökerét: UN SEUL DIEU NE NOUS-A-T-IL PAS CRÉÉS? Egyetlen istenség, Adonai echad, egy az ÚR. Ez egyben a zsidó vallás egyetlen dogmája is, radikális monoteizmus, amely jóval az időszámításunk előtt a Jordánban a sokistenhit egész forrongó őslevesét kiöntötte, és a fallosz dicsőítésének jelképes tilalmaként bevezette a körülmetélést és a termé ... "Valamit elfelejtesz", mondja a hőség. A lüktetés a fejemben most eléri a szószék lépcsőjét, ököllel veri a tölgyfa emelvényt, áttöri a csöngést a fülemben: "STN egysége a dolgok sokféleségének ellentéte".
Még kezemben a könyv, ahogy kiszállok az autóból, hitetlenül megyek át az utcán, de persze az épület, ahogy vártam, zárva van. Milyen lehet belülről? Olyan, mint az összes többi zsinagóga, olyan, mint a Shomre Haddas, benne az örökké égő vörös mécses, pulpitus az előadásoknak, az Aron Hakodes oldalain méretes hétágú gyertyatartók, a szent tóraszekrény, egy értékes láda, amelyet Jeruzsálem irányába, függöny mögött elhelyezve tartanak, bár a szent irodalmat akár egy csupasz fadobozban is tárolhatnák, és ezen kívül egy csomó szék. A berendezésben nincs sok variálnivaló, egy sjul az egy sjul , a tanítás helye, már a szóból is látszik, és épp úgy, mint egy másik iskola, ez is kissé titokzatos. A háború előtti Grodzisk sjulja is minden bizonnyal valami egyházias berendezésu tanteremre hasonlított, a szavak pedig biztosan ugyanúgy szóltak, mint bárhol másutt. A kripták, alkóvok, oldalhajók, kápolnák, gyóntatószékek félhomálya csodálatosan illett a lengyel katolicizmushoz, amelyben a mindenféle népi babonából táplálkozó butaságból adódóan még az is előfordulhatott, hogy a vidéki templomokban olyan festmények maradhattak kifüggesztve, amelyeken ördögi zsidók szőke lengyel gyermekeket gyilkoltak, rituálisan. Lengyelország az egyetlen európai ország, ahol még a II. világháború után pogrom volt.
A 32-es szám előtti járdaszegélyre ülök, hogy elolvassam a hátam mögötti épületről szóló utolsó bekezdést: "A tóra előírásait tisztelik, nők és férfiak külön ülnek, ettől eltekintve azonban a hívők sokkal inkább aszszimilálódtak nem-zsidó környezetükbe, mint ortodox hittestvéreik". Az az átkozott modern észjárásom, mint egy automata, amelybe érmét dobtak, rögtön a szexizmustól berzenkedik, de közben magam előtt látom, ahogy a Shomre Haddas asszonyai az erkélyről lenéznek a férfiakra, a fejfedőjükre, a sábeszdeklijükre, ezekre az abszolút minimumra zsugorodott kupolákra, amely viselőjüket arra emlékezteti, amit soha meg nem érthetnek - és ugyanakkor eszembe jut egy történet ezekről a brüsszeli hívőkről, akik közül néhányan szombatonként állítólag egy mellékutcában parkolnak, majd a zsinagógáig az utolsó darabot gyalog teszik meg, és útközben öltik magukra az áhítat orcáját.
Dudálás, fékcsikorgás, egy döccenéssel megálló villamos. Ebben a szükségszeru álszentségben van valami tipikusan belga, mondom a hőségnek, amikor visszaülök az autóba. És ha már erről filozofálgatok: a zsidóság és a belgaság között van valami sajátos rokonság, ugyanis ez az egész micva, ez az agyonszabályozott zsidó bürokrácia, törvények, szabályok és előírások rendje valahol ugyanolyan sötét és átláthatatlan őserdő, mint az én drága Belgiumom latin bürokráciája, labirintusszeru adórendszerével, szürrealisztikus államberendezkedésével, az ablakok mögött trónoló szfinxekkel és a mohó hivatalnokok megvásárolhatóságával. És a belgaság e kifinomult álszentsége vajon nem elengedhetetlen járulék-e ahhoz, hogy ebből a dzsungelszeru Belgiumból "burgundi" hely váljék, hogy azt a szót használjam, amelyre a határtól délre harsány holland turisták a "kellemes"-t fordítják — és nincs-e ebben a belga életérzésben valami nagyon ... nos, valami nagyon zsidó?
Mosolygok, és bekapcsolom a gyújtást.
A szerencsés belga zsidóság
Az V. friamaire l6-án a Francia Köztársaság Direktóriuma, amelynek akkor már két éve az osztrák fennhatóságú Németalföld is részét képezte, a "belga" zsidókat, azokat, akik a mózesi hitet követték, ugyanolyan polgári jogokkal ruházta fel, mint amilyeneket l79l. szeptember 2l-től minden nem-zsidó francia állampolgár is élvezett a forradalom óta, írja Abicht minden részletet szem előtt tartó mondatában. Ezeket a dátumokat mind szorgalmasan lejegyezte a Rendszer, mert persze minden forradalom előbb röplapokat, majd később nyomtatványokat, aktákat, törvényeket és rendelkezéseket gyárt, a történelem kerekének minden fordulata papírtonnákat hány a világba, amelyekből az új rezsim mindig visszatart annyit, amennyi ahhoz kell, hogy a hőstetteit módosítsa és/vagy meghamisítsa. Így megy ez, így, legalábbis a francia forradalom óta, amely az egyenlőség eszméjével az emberiséget egészen az Urálig akarta boldogítani, de amely végül is több nemest teremtett, mint amennyit képes volt lefejezni ... ( Ah, Napoleon! Ez a kiállhatatlan francia tisztelgés egy háborús bunös szellemének, amely szellem újabban egy bizonyos konyakmárka palackjaiba van bezárva! Magam elé képzelek egy Hitler névre hallgató német snapszot ... ) De akármilyen szarkasztikus vagyok is ezzel a francia forradalommal kapcsolatban, el kell ismernem, hogy ezerhétszáz év sötétség után mindkét dátum a felvilágosodás kiemelkedő pillanata, hogy azelőtt a diaszpórában soha nem tekintették a zsidókat teljes jogú polgároknak, még a viszonylagosan vendégszerető Holland Köztársaságban sem. Másrészt a napóleoni Franciaország a zsidók lehető legteljesebb asszimilációjára törekedett, francia zsidókat akart (csakúgy mint francia bretonokat, baszkokat, flamandokat - francia európaiakat, általában). A szokványos naptár szerinti l796. december 6-i második dátumhoz harmadikként l808. július 20. tartozik. Napóleon ekkor adta ki a dekrétumot, hogy minden "belga" zsidónak francia néven kell szerepelnie a Népesség-nyilvántartóban. Ha rajta múlt volna, akkor ez a császári trónra felkapaszkodott korzikai démon bizonyosan arra kötelezi a zsidókat, hogy újra növesszenek előbőrt.
Aztán Waterloo következett.
Majd I. Vilmos.
Majd I. és II. Lipót.
A boldogságról nincs mit mondani, bizonygatja Tolsztoj gróf. Hétmérföldes csizmával masírozok keresztül az egész 19. századi Belgiumon, mert a zsidóknak talán az egész keresztény Nyugat (és Kelet) megszenteletlen történetében soha sehol nem volt annyi mázlijuk, mint ott és akkor, tehát itt, több mint egy évszázadon át. Kissé meglepetten becsukom a szemem, hogy ezeket a szavakat a másik oldalról is szemügyre vegyem. Így is igazak.
Belgium! Milyen ... szokatlan. És mitől vált mindez lehetségessé?
1815 után Belgiumban a zsidók megtartották polgári jogaikat, nem úgy, mint Németországban, ahol például l825-ben egy Heinének még (vagy megint) elég oka volt arra, hogy kikeresztelkedjen. A Hollandiától elszakadt Belgiumban 1830 után a törvénykezés rendkívül liberális volt, sokkal felvilágosultabb, mint más európai országokban, és Lipót frissen megszerzett királyságát angol mintára kezdte iparosítani. A zsidókra, akik addig leginkább vándorkereskedőként vagy ószeresként keresték kenyerüket, jótékony hatással voltak a kedvező társadalmi és gazdasági körülmények, városokban telepedtek meg, és kis muhelyeket, sőt gyárakat nyitottak. A zsidó neveknek előkelő csengésük lett, és hordozóik a legmagasabb körökbe is bejutottak. A király, Viktória királynő nagybátyja, még londoni tartózkodása alatt összebarátkozott a Rotschild család néhány tagjával, akik közül páran Belgiumban is letelepedtek, "beszivárogtak" - ahogy ezt a 19. századi antiszemiták mondták ... de itt megszakad a mondatom, mert három - négy dolgot is mondanék egyszerre, nevezetesen, hogy Belgiumban, Franciaországgal, Németországgal, sőt Angliával szemben, Kelet-Európáról már nem is beszélve, ismeretlen volt az antiszemitizmus, hogy itt a 19. század nem termelte ki a maga Gobineau grófját, az árja felsőbbrenduség olyan elméletalkotóját, mint Chamberlain, nem gyártott fantasztikus álhíreket zsidó szabadkőmuves összeesküvésről, itt nem volt Wagner, sem Dreyfus ügy — és az antwerpeni nagyzsinagóga szecessziója, valamint a brüsszeli nagyzsinagóga homlokzati felirata (többek között) a zsidók és gojok békés egymás mellett élését is kifejezték, és teszik ezt még ma is, és hogy a zsidók, a Rotschildokkal az élen Belgiumba és persze a saját szerencséjükbe és ... végzetükbe fektettek be, mert aztán majd az e század harmincas éveiben az olyan antiszemita pártok, mint a Rex és a Vlaamsch Volksblok mindenütt zsidó tőkét szimatoltak, a Société Générale szerintük buzlött tőle, a Belga Vasutakat ebből finanszírozták, az 1804-ben alapított Antwerpeni Gyémánttőzsde pedig olyan zsidó volt, mint a hírhedt görbeorrú uzsorás ... Valahol azt írja Abicht, hogy a háború alatt az összesen huszonhat vagon zsidó foglyot a "zsidó" vasúton szállították a világ végére, Lengyelországba, Auschwitzba.
Most azonban, hogy a fejem teli történelmi kanyarokkal, amelyek csak együttesen adják ki a lineáris történelmet, a "végzet" szó értelmetlennek tunik. A sors csak a 19. századi zsidók utódait sújtotta, nem őket magukat. És a többieket, akik nem is voltak zsidók. Ettől azonban Abicht megfigyelése nem kevésbé fanyar. Zsidó szemszögből nézve az én, a mi "diakron történelemszemléletünk" eltorzítja a valóságot. Lehet, hogy ezt a képet eredetileg a zsidó filozófiából kölcsönöztük (én, az olvasó, a Nyugat), azonban ezt addig zsugorítottuk, amíg bele nem illett beszukült európai tudatunkba. A reneszánsz óta annyiféle haladás-optimizmus torzította, hogy végül a bolond múlt században már egy olyan vasútra hasonlított, amely az üdvözítő vég felé szállít minket, és amelynek sinei a tiszta ész napsugarában csillognak. Jelen századunk vérrel és sárral mocskolta be ezt az idillikus képet, mégis egy évszázad kevés ahhoz, hogy gondolkodásmódunk megváltozzon, ez még most is, a haladás-pesszimizmus állapotában, a jövőre irányul. A zsidó gondolkodásban ezzel szemben az egyenes történelmi vonal (a Tórában képletesen Ádám, Káin és mások genealógiájaként leírt vonal, amikor az ősatyák és az ősanyák a következő generációt "nemzék", ahogy ez a holland bibliafordításban is olvasható) hoszszú távon olyan görbe, mint Einstein világegyeteme, ahol minden egyidejuleg történik a négy mássalhangzóval jelölt Nagy Irányító színe előtt. A metafora szerint Isten számára ezer év ugyanolyan, mint a tegnapi nap, azonban ez egy nyugati agynak majdnem olyan szédületes, mint a dolgok abszolút egyidejusége, és bár lehet, hogy a metaforák mindezt kifényesítik kissé, a történelem azonban mégis egy rémregény jellegét ölti, szadista laboratóriumi kísérletre vagy egy, az örökkévalóság mécsese alatt, egy őrült sakknagymester által játszott szimultánpartira kezd hasonlítani. És mégsem kerülhetem meg, bármilyen abszurdan hangzik is, hogy aki az emlékezéssel kapcsolatos zsidó kényszerességet próbálja megérteni, az - akár egy metafizikai falba, - elkerülhetetlenül ebbe a gondolatba ütközik, és a fal mögött "egy" "Isten" van.
Jó, de én nem vagyok sem rabbi, sem zsidó filozófus, pláne nem caddik, haszid "igaz". Amit minderről tudok, azt Bubertől, Benjamintól, Franz Rosenzweigtől és még néhány más írótól tudom — és persze az apám prédikációiból.
Mindeközben a 19. századi belgiumi zsidó emancipáció több kiválasztottat vonzott: 1808-tól 1914-re a zsidók száma 800-ról l5 ezerre növekedett, majd az első világháború után 60 ezerre duzzadt, és l940 körül talán 65 ezer is megvolt. 1880 előtt a legtöbben Hollandiából, Németországból és Elzász-Lotharingiából jöttek, de az 1881-es évtől kezdve, amikor Oroszországban egy apokaliptikus méretu pogrom dühöngött, askenázik, keleti zsidók, nem csak Oroszországból és Ukrajnából, de Lengyelországból, a Balti államokból és máshonnan is a füstbe és árnyékba borult stetl ek Európájából Belgiumban keresték a boldogulásukat. (Egy szerencsétlen évszázaddal később próbálom megérteni azt az Európát, és egy 1983-as amerikai fotóalbumot lapozgatok, a Vanished World (Eltunt világ) címut, amelyben R. Vishniac a háború előtti kelet-európai gettókról készített szívbemarkoló képeit gyujtötte össze. Az ortodox zsidók nem engedték volna magukat fényképezni, így sok képet rejtett kamerával készített az ugyancsak zsidó Vishniac, aki l940-ben a ruháiba varrottan csempészte ki negatívjait Európából. Továbbá? Továbbá nosztalgikus történetek vannak csak, és amennyiben egyáltalán lejegyezték ezeket, az jobbról balra történt, a jiddish fordított világában. Persze Singert lefordították és Solem Alechemtől megvan németül az Anatevka, amelynek meséjét a mindenki által ismert Broadway musicalben, a Hegedus a háztetőnben dolgozták fel. De mennyi kincset rejt még a négyszögletu betuk sötét gettója?)
A kelet-európai zsidók tömegesen telepedtek meg Antwerpenben, a gyémántiparban és a gyémántkereskedelemben a jiddis lett a főnyelv. Csupán kisebb részük volt ortodox haszid, és hordta azt a próféta szakállt, amelyet Chagall megörökít majd, és hordta a fekete-fehér "vasárnapi" ruhát, a kaftánt, a széles karimájú kucsmát, amely alól a pajesz szerpentinként kunkorodott elő, a hajfürt, amelyet abbeli félelmükben nem vágtak le, nehogy megszegjék az akárhányadik micvát , a törvényt, és amely akkorra már a lengyel vidéken is anakronizmussá vált. De a legtöbb askenázi úgy volt haszid, ahogy a belgák katolikusok: a szabályok prózájából és a rituálék költészetéből megalkották saját antológiájukat, akkor is, ha zsidó emlékezetük nem feledte a nevelést, minden, a mindennapi életnek formát adó előírást tudtak, függetlenül attól, hogy tartották-e ezeket vagy sem.
A századforduló körül Antwerpen lett Belgium legzsidóbb városa, zsidóbb, mint Brüsszel. Becenévként divatba jött a "scheldeparti Jeruzsálem" és később a "Brabosch" is, Brabo, az antwerpeni Romulus, a legendás hős városnegyede. A tulajdonképpeni negyed a pályaudvar környékén volt (és van ma is) a Pelikán utcával és a Gyémánttőzsdével, amelynek legfelső emeletét látni lehet a vonatokról, amelyek az elegáns dísztornyos vasúti hídon keresztül érkeznek a főpályaudvarra vagy éppen elhagyják azt, és a híd alatt most is jiddisül vitatkozik Lipschutz és Kupperbaum.
És akkor elérkezett l933, a nácizmus póklábakkal szőtte vérlobogóját, és több ezer zsidó menekült Belgiumba, elsősorban Antwerpenbe. Akinek tellett rá, az jegyet váltott Amerika felé a Red Star Line egyik gőzhajójára, akinek nem, az legálisan vagy illegálisan maradt, dolgozott vagy munka nélkül volt ... akárhogy is, de már a puszta jelenlétük is ajándék volt a belga ultrajobbnak, amelyet arra ihletett az erfurti (l6 nyelven megjelent) Weltdienst, hogy az összes zsidó arcot a jól ismert, egyetlen karvalyorrú, beesett szemu medúzafejjé gyúrja össze.
Az antiszemita delírium és amegbízhatatlan belgák
Az irigylésre méltó századunkban kialakult európai zsidógyulölet jobb megértése érdekében a fiatal Winston Churchill (volt ő valaha fiatal egyáltalán?) a Cioni bölcsek jegyzőkönyvével kapcsolatban kifejtett gondolatai rendkívül tanulságosak.
E szégyenteljes írásmu orosz diplomatakörökben cirkulált a századforduló környékén, majd végül könyvformában is megjelent a sokat sejtető Az Antikrisztus, mint politikai lehetőség címu mu tizenkettedik fejezetének mellékleteként Moszkvában, a különben áldott emléku l905. évben. Ez volt az az esztendő, amikor a Barnard nagyszülők egybekeltek, és, amikor az én kedvenc királyi gazfickóm, az időközben már megvénült II. Lipót megnyitotta a világ legszebb pályaudvarát, a vasútkatedrálist a Pelikaanstraaton, a rue Pélicanon.
Bon. És ki volt a szerző? Ez egy olyan vicces kérdés, amit vacsora után intellektuális társaságban egy konyak és szivar mellett, ha még dohányzik egyáltalán, tesz fel az ember. Azt mindnyájan tudjuk, hogy ezek a jegyzőkönyvek hírhedt antiszemita misztifikációk. Úgymond zsidó vezetők találkozójának jegyzőkönyve, amiből megtudhatjuk hogyan akarták szabadkőmuvesek és élenjáró liberálisok segítségével a keresztény társadalmat romba dönteni. Hogy még pontosabbak legyünk, ezt az összejövetelt állítólag l897-ben tartották Bázelban. De ki a dokumentum írója - hamisítója vagy összeállítója? Azért is különös, hogy erre senki nem tudja a választ, mert a Mein Kampfon kívül nem jelent meg ennél hatásosabb antiszemita irat. őszintén megvallva röviddel ez előttig én sem tudtam. Senki többet? Jó, akkor kiterítem a lapomat: Szergej A. Nilus, az orosz titkosrendőrség alkalmazottja. És kinek a könyvtárában található példány ebből a csaknem kilencven oldalas mellékletből? Senkinek sincs meg, holott majdnem minden európai nyelvre lefordították. Az angol fordítás 1920-ban jelent meg és 1972-ben nyomtatták a 85., igen, a nyolcvanötödik kiadást, amelynek egy fénymásolatát Ludo Abichttól kaptam ajándékba.
És most akkor Winston Churchill. Az Illustrated Sunday Herald 1920. február 8-i számában a következőképpen elmélkedett az írásmuről: "Ez a mozgalom nem új a zsidók körében. Spartacus-Weishaupt korától Karl Marxig, és attól egészen Trockijig Oroszországban, Kun Béláig Magyarországon, Rosa Luxemburgig Németországban és Emma Goldmanig az Egyesült Államokban ez a civilizáció megsemmisítésére és a társadalomnak a fejlődés feltartóztásán, irigy rosszindulaton és lehetetlen egyenlőségen alapuló átalakítására irányuló világméretu összeesküvés egyre nő."
Röviden minden bolsevik zsidó volt, és minden kicsit zsidó bolsevik. Így gondolkozott az az ember, aki Hitler első számú ellensége lesz majd, a sakktábla fehér királya, tehát senki ne csodálkozzon, hogy Európában a két világháború közötti időszakban mindenki összeesküvést sejtett és, hogy a magyarok (akik később oly lelkesen kollaboráltak) már l924-ben törvénnyel tiltották ki a cionista bunbakokat az egyetemekről.
És Belgium?
A belgák és a fanatizmus! Ah, ezek az erkölcstelen számítók. Ennek a polgári anarchista népnek nem sok köze volt az olyan haszontalansághoz, mint az antiszemitizmus, amiből végül is semmi ízleteset nem lehetett készíteni, és jó haszonnal tovább adni sem lehetett. Ez a nép immúnis volt a vírussal szemben. Egy évvel a jegyzőkönyv megjelenése után egy, a kormány által létrehozott különleges bizottság a belga zsidók társadalmi emancipációját vizsgálva jelentésében úgy találta — mindez kicsit furcsán hangzik az én politikailag korrekt koromban, ám akkor 1906-ot írtak —, hogy Belgiumban "zsidókérdés" nincs, ami azért megnyugtató volt.
Azonban a harmincas években már Belgium sem volt biztonságos, a nácik barna pestist csempésztek át a határon, az emberek megfertőződtek, zokogva és félrebeszélve kapcsolódtak be abba a fölfoghatatlan kórusba, amely a nagy antiszemita delíriumot szólaltatta meg. Főleg Antwerpenben volt nagy felhajtás. Mert Antwerpen nem csupán a kölni származású tejesember, Max Rosenbaum, aki az első világháborúban az őrmesterségig vitte és Jankel der Kajskettenmacher, a hatalmas égimeszelő sapkakészítő a Magdalenastraatból vagy Alter Lazarovic, aki hetente zöld és kék szifonos üvegekben hordta szét triciklijével a szódavizet vagy Roman Silderblatt városa volt, ... hanem ebben a városban volt a katolikus, igen a jobboldali, de (tiszta formájában) békés flamand nacionalizmus olyannyira aktív, hogy végül önnönmaga ideológiai aberrációjába annyira belegabalyodott, hogy abból csak egy hatalmas gordiuszi csomó maradt, rossz gondolatok kibogozhatatlan gubanca, amit végül a háború után az elnyomás kardja vág majd keresztül. Lélegzetelállító paradoxon: ugyanaz a Flamand Mozgalom, de mégis egy másik, rendelkezett néhány zsidó szimpatizánssal, a nemzetközi híru jogász Nico Gunzburggal az élen, akik nagyon is jól megértették, mit jelent, ha egy nép bizonyos alapjogokkal nem rendelkezik. (Zsidó patriotizmus? Csak ha pontosan tudják melyik is az ő hazájuk. A gond csak az, hogy ezt maguk a flamandok sem tudják.)
És akkor milyen antiszemita tevékenységeket alakított ki a flamand nacionalizmus, elsősorban Antwerpenben?
Kezdetben semmilyet. Sőt. Kezdetben a Flamand Nemzeti Szövetség Tanácsa, ezzel a nagy szocialista polgármestert, Kamiel Huysmanst követve, elitélte a Harmadik Birodalom zsidópolitikáját. Azonban ez az egységes osztrák-barátság nem sokáig maradt fenn. A belga zsidók címu könyvében írja Ludo Abicht, hogy "1936-tal kezdődően olyan kimondottan antiszemita lapok jelentek meg, mint a Bezem (Söprü), Burgerstrijd (Polgárharc) és a Stormloop (Roham) és olyan bizottságok jöttek létre, mint az antwerpeni ügyvéd, Lambrechts alapította Népi Ellenállás. Azonban nem csupán kicsi, marginális csoportocskák (mint például az Antizsidó Front) vagy egyéni akciók okoztak fölindulást. Az antiszemitizmus a háború előtti utolsó években ugyanúgy terjedt a Verdinaso és a Flamand Nemzeti Szövetség köreiben, és a pártok vezetősége sem a megjelent írásoktól, sem az akcióktól nem határolta el magát egyértelmuen. A Flamand Jogászszövetség még 1939 májusában kizárta zsidó tagjait. Az 1937-es Guldensporenvieringen (az l302-es Aranysarkantyús ütközet emlékére rendezett ünnepségek) árnyékában radikális forrófejuek zsinagógák és zsidó lakóházak ablakait törték be."
Voila. Már ennyi is elég lenne ahhoz, hogy Antwerpen hetedíziglen halálra szégyellje magát. Azonban Heidét, amelyet franciás-romantikus jellege folytán akár az Igazi Antwerpeni Színház is használhatna díszletnek, Abicht nem említi. A történetet, amelyben a fent említett Lambrechts igen csúf szerepet játszott, Sylvian Brachfeld, többek között az Ön zsidó szomszédja szerzője meséli el a Belgisch Israelisch Weekblad l986. január 3-i számában.
Heide, az Antwerpentől északra fekvő zöldövezetbeli település, népszeru zsidó üdülőhely volt. Sok fa, sok zöld. Zsidó szállodák és panziók. Zsinagóga, az egyetlen a belga vidéken, ahol még ma is tartanak istentiszteletet. "A nem zsidó lakosság általában barátságos viszonyban volt a zsidókkal ..." Nyári vasárnapokon az antwerpeni zsidók a környező erdőkben kirándultak.
Mindez Lambrechts urat rendkívüli módon zavarta. 1937-ben a Népi Ellenállás vezetője úgy döntött, hogy ott Heidében egyszer s mindenkorra jól ráijeszt ezekre a Krisztusgyilkosokra. Azzal kezdte, hogy egy olyan szobakiadó ügynökséget nyitott, amely csak árja nyaralóknak adott ki lakásokat és szobákat. A gyilkos követelés aktivistái minden zsidó levelesládába fenyegető levelet dobtak, és egy álvonatjegyet, amelyen úticélként az állt, hogy "irány Palesztina és no retur", majd nem sokkal ezután minden zsidó házra és egy csomó fára röplapot akasztottak, ezzel a felirattal: "El innen a zsidókkal és az idegenekkel!". (Ebből egy valamennyi nyelvtani érzékkel rendelkező járókelő legalább levonhatta azt a következtetést, hogy a zsidók mindenesetre nem voltak idegenek.) És mindeközben az egész zsidó közösségnek jelentős üvegkárt okoztak.
Azonban az Antwerpeni Gazdasági Ellenállás Szövetsége, amely a gyémántüzletben tevékenykedő Isidore Lipschutz elnöksége alatt német termékek bojkottjáért küzdött, célravezető ellenstratégiát dolgozott ki: a röplapokra újabbakat ragasztottak ("Itt mindenkit szívesen látunk fajra, nemzetiségre vagy felekezetre való tekintet nélkül") és minden antwerpeni zsidógyulölőnek vonatjegyet kézbesítettek, amelyen az állt, hogy: "Hitlerfiúk Berlin felé, negyed osztály, marhavagon".
A szerencsétlen Lambrechts, akin már nagyon elhatalmasodott a viszketegség, úgy érezte, hogy eljött az erőszak ideje. Összeverbuvált egy csapat verőlegényt, és egy este elküldte őket Heidébe, zsidó gyerekeket molesztálni. Azonban a terv kiszivárgott, elszánt antifasiszták marokra fogták késeiket, és egy vizesárokban várták a sértett tanácstag e Sturmabteilung -ját. Amikor a barnaingesek "a holdfényben meglátták a pengeélek csillogását, megijedtek, tétováztak egy pillanatig, majd sarkon fordultak és eltuntek." Erre "az antiszemiták fölfogták, hogy mindez hiábavaló volt" és "felhagytak kísérleteikkel, bezárták ügynökségüket, és elhagyták Heidét."
Függöny.
Az antiszemita Antwerpen!
De azért a Hamburgból útra kelt St. Louis , amely mint egy hullámzó szégyenfolt, fedélzetén 960 zsidó menekültet szállított, miután sehol nem engedték lehorgonyozni, végül is Antwerpenben kötött ki. Ez l939-ben volt. Ehlers SS-Sturmbandführer néhány évvel később ezt egy Berlinbe írott jelentésében a belgák tökéletes megbízhatatlanságának bizonyítékaként emlegeti. Ezt azért elég pontosan megfigyelte az a náci. Mert mint tudjuk, éppen ennek a szívderítő hatalomgyulöletnek köszönhető, hogy Dánia után a belgák rendelkeznek a megszállt Európa legkevésbé szörnyu deportálási adataival.
És különben a fecsegő-pletykálkodó
Antwerpenben a bármilyen irányzatú "divatos" politikai
gondolkodásra leginkább a következetesség könnyed
hiánya jellemző. A
logica civilis Antverpiana
csupán
egy példáját említem: A mindennapi életben
cukrász, különben költő Bert Peleman a háború
alatt a rosszhíru Fekete Brigád tagja volt. Jól van,
azaz inkább rosszul, - de a kollaboráns rímfaragó
l942-ben zsidó kollegáját a Pelikán utcai Modern
Cukrászatból asszonyostól, gyerekestül otthonában
bújtatta. Próbálok elképzelni egy hasonló
holland történetet, bár tudom, hogy ez legalább
annyira hiábavaló, mintha pálmafákat keresnék
Scheveningenben.
KASSAI MELINDA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu