Mi a belga? "A nemzetközi viccláda
egyik szereplője, aki kaviárt ken a cipőjére
és cipőpasztát a pirítósra, mert mindkettő
bádogdobozban van."
Willem Frederik Hermans megállapítása a Mandarinok kénsavban címu muvének Melléklet -ében (1983).
Tudod, hogyan avatnak fel a belgák egy pezsgőgyárat? Úgy, hogy hozzácsapnak egy hajót.
Tudod, hogy a belgák hogyan takarítanak meg energiát? Mindig, amikor marad egy kis meleg vizük, lefagyasztják.
A belga nagyon buta.
A belgáknak azért van olyan hosszú körmük a lábukon, hogy jobban tudják a fejüket vakarni.
Miért jössz a sültkrumplistól ezzel a sok ragtapasszal az arcodon, Sjefke? Ne is mondd, megpróbáltam késsel-villával enni...
A belga valami majomszeru, kultúrátlan lény.
Lowieke az újságban a saját gyászjelentését olvassa. Rögtön felhívja egy barátját. Azt mondja: "Olvastad, hogy meghaltam?". A barátja azt feleli: "Persze. De honnan telefonálsz most?"
A belgák tényleg meghaltak, és valamiféle alvilágban tartózkodnak, ahol barlangokban laknak, vagy esetleg ketrecekben; - különben meg talán bábszínházakban vannak elszállásolva.
Belgák egyáltalán nem léteznek.
Volt egy belga író és politikus, Jules Destrée, aki ezt ki is mondta. 1912-ben a belga királyhoz, Alberthez intézett egy levelet, benne a szállóigével: "Sire, il n'y a pas de Belges" - Felség, belgák nincsenek. Vannak flamandok és vallonok, limburgiek és brabantiak, antwerpeniek és luikiek, és valahol a népek ezen konglomerátumának közepén fekszik Brüsszel, ahol a brüsszeliek élnek. Ezeknek a véletlenül egy országhatáron belül élő embereknek egy része olyan nyelvet beszél, mely sokat hallgatva némileg a hollandra hasonlít, és melyet a könynyebbség kedvéért a "flamand" névvel illetnek. Egy másik részük valami olyasmi nyelven fejezi ki magát, ami talán a francia: "halandzsavallon", Brüsszelben pedig egy vegyesfelvágott-nyelvet beszélnek, amit "kétnyelvuség"-nek neveznek, és amely szúette hollandból és penészes franciából áll. Ez a babiloni állapot annyi problémát és elkeseredett harcot okozott a társadalom minden szintjén, hogy Desirée az elszakadást javasolta: az összetartozás érzésének (vagy a "nemzeti érzelmeknek") hiányában a flamand- illetve franciaajkúak szétválasztását propagálta. Ezek után tényleg nem léteznének belgák, csak flamandok északon, vallonok délen, és brüszszeliek körülbelül középen.
Hollandiának van egy nagykövete Belgiumban: dr. Chris van der Klaauw. Egy interjúban ( De Tijd , 1982. augusztus 6.) a következőket mondta őexcellenciája: "Tudják, hogy belgákkal is lehet teljesen normális beszélgetést folytatni? Néha egészen intelligensek."
A pasas valami televíziómárkát hirdet a reklámban. Miután a varázsdoboz minden irigységet keltő tulajdonságát felsorolta, a talpnyaló hozzáteszi, hogy azt persze kérdeznünk sem kell, hogy van-e rajta ötödik sebesség. "És ez a belga nézőkre is vonatkozik" - fejezi be, miközben látszik a fején, hogy azt gondolja: mindig lesz olyan a belga a nézők között, aki a muszerfalára egy automata szappandobozt szeretne.
Akkor most vannak belgák vagy nincsenek? Természetesen léteznek belgák. A Mikulás is létezik.
A Mikulás "mikulássága" az a szokás, hogy december 5-én egymást megajándékozzák az emberek. Ebben az értelemben "létezik" a Mikulás. A belga "belgasága" az, hogy a belgának nevezett nemzet részét képezi. Mint ahogy az én nagybátyám Henk, aki Mikulás-ruhát húzott, nem azonosítható a valódi Mikulással, aki a mennyországban lakik, - ugyanígy nem helyes, hacsak nem hivatalos értelemben, valakit, akinek belga útlevele van, belgának nevezni.
Egy belga állampolgársággal rendelkező illető soha nem mondja magáról, hogy ő belga. Ha a holland nyelvu Észak-Belgiumban, tehát Flandriában él, akkor flamandnak nevezi magát: ezzel a megnevezéssel az "eredetét" és a "népkarakterét" határozza meg - nem a nemzeti hovatartozását. Ahogyan egy fríz is azt mondja, hogy ő fríz, és soha nem fogja magát elsősorban hollandnak nevezni.
A holland televízió bemondójának egy időben az volt a szokása, hogy az adás elején ezt mondja: "Jó estét, kedves hollandiai és belgiumi nézőink." A szóban forgó televízió néhány, valószínuleg morgolódó reakciót kaphatott a déli szomszédoktól, azóta ezt mondja a musorközlő: "Jó estét, kedves hollandiai és flandriai nézőink."
Ha a hollandok a "belgákról" beszélnek, valójában a flamandokat értik alatta.
A belga viccek mind flamand viccek. A viccekben szereplő figurákat mindig Sjefkének vagy Lowiekének hívják, soha nem Raoulnak vagy Hercule-nek.
A viccekből kiindulva, a flamand a holland debil kisöccse.
Jacob van Lennepnek már 1830-ban három szava volt a flamandságra: "Bolondság, értelmetlenség és ostobaság."
Jézus Krisztus, akiről azt beszélik, hogy meggyógyította a betegeket, a bénák újra járni kezdtek, sőt még a halottakat is feltámasztotta, egy napon találkozott egy flamanddal. "Mi a te bajod?", kérdezte Krisztus. "Flamand vagyok", mondta a flamand. "Akkor én sem tudok rajtad segíteni", mondta Krisztus.
Mi közük a hollandoknak a flamandokhoz, és viszont?
Egy névtelen költőtől származó tizenhetedik századi dalban az áll, hogy "mi egy vérből való nép vagyunk".
Tényleg ezek is voltunk: Flandria és Hollandia a történelem folyamán időnként egy nemzetet alkotott.
1830 óta ez többé nem fordult elő, és a "vérrokonság" rég felhígult, kivéve egy tekintetben: nyelvileg.
Megint Willem Frederik Hermans (Faoroszlánok és oroszlánok aranyból, 1979.): "A Belgiumban írott holland és a nyelv, melyet Hollandiában használnak, körülbelül ugyanazokat a különbségeket és hasonlóságokat mutatják, mint egy anya két lánya, akik különböző családokban nevelkedtek."
Az "Belgiumban írott holland" alatt Hermans a flamandok nyelvét érti.
A flamandok szemmel láthatólag hollandul írnak.
Milyen nyelv is ez a holland?
A Webster's New World Dictionary of the American Language 1972-es kiadásában a "Dutch" címszó alatt az áll, hogy ezt a nyelvet hollandok és németek beszélik. Ugyanezen szótár szerint a "Flemish" a flamandok és alnémetek nyelve. Egy francia szótárban ( Langues du Monde, 1959) a "néerlandais"-t a "hollandais" és "flamand" szócikkeknél kell keresni. Ahol is a következő van feltüntetve: "Manapság Flamand-Belgiumban »holland« néven oktatják."
Német, alnémet, flamand, holland...
A külföldiek számára ez teljesen megfoghatatlannak tunik, de a hollandok zöme sem tudja, hogyan is van ez az egész.
A holland nyelv "anyja", ahogy Hermans nevezte, a Diets. Ebből származnak a "Deutsch" (német) és "Dutch" szavak.
"Diets" azt jelenti, "a népé" - a nyelv, ahogyan azt a nép beszéli. ...
Ahol nem beszélünk "közös nyelv"-ről, ott "közös irodalom"-ról sem beszélhetünk.
Egy, a flamand irodalomban járatos holland író körülbelül tíz éve azt javasolta egy holland közéleti lap főszerkesztőjének, hogy hetenként, esetleg kéthetenként, vagy szükség szerint havonta indítsanak rovatot a flamand irodalomról. Azt felelte a főszerkesztő: "Hogy-hogy? Nincs külön rovatunk a litván vagy tuzföldi irodalomról sem, nemdebár?"
Az érdeklődés hiánya, tehát.
A százötven éve kezdődött Flamand Mozgalom eredményezte 1980-ban az alkotmánymódosítást, mely az első lépés volt egy föderalizált Belgium irányába. Multatuli jóslata tehát valóra vált: Belgium két kulturális közösségre esett szét, a flamandra és a vallonra, és három gazdasági egységre: Flandriára, Brüsszelre és Vallóniára. A közösségeknek és gazdasági egységeknek megvannak a saját, korlátozott jogkörrel rendelkező törvényhozó és végrehajtó szerveik.
Felség, most már valóban nincsenek belgák.
Majdnem hatvan évvel Jules Destrée után a flamand író, Walter van der Broeck is írt egy levelet a belgák királyának. Az uralkodó többek között ezt tudhatja meg: "Nem kerülhette el felséged figyelmét, hogy senki sem nevezi magát belgának. Ez kétségtelenül azért van, mert senki sem érzi magát belgának. Legalábbis Belgiumban. Külföldön viszont igen. De ezt sem szabad félreértelmezni. Máshol azért nevezzük így magunkat, mert attól félünk, hogy hollandnak, franciának vagy - Isten ments! - németnek néznek minket. Néhányan - akikhez magamat semmiképp sem sorolnám - arra esküsznek, hogy flamandnak érzik magukat. Továbbra is azon tunődöm, hogy mit hisznek, személyiségük melyik részét fedi le ez a zászló. És mi lesz a lefedetlen résszel?"
Egy pár bekezdéssel lejjebb Van der Broeck szemére veti a királynak, hogy igazságtalan lenne a flamandokat a hazafias érzelmek hiányával vádolni: "A közös én -ünk határai - a mi mi -nk - addig nyúlnak, ahol már egy másik dialektust, egy másik nyelvet beszélnek. Onnantól kezdődik az elidegenedés."
Ez az elidegenedés valamikor a tizenhatodik században kezdődött, ott, amikor a Diets-nek két lánya született, és közéjük azonnal és örökre ék verődött. Azóta beszél a holland "hollandul" és a flamand "flamandul", és az elidegenedés mind a hollandok, mind a flamandok számára a közös államhatárnál kezdődik.
A második világháború óta számtalan egyesület, szövetség, társaság, tanács, unió, bizottság és alapítvány létezik, mely a Hollandia és Flandria közötti kulturális együttmuködésért buzgólkodik - de ez az együttmuködés csak egy illúziókból és lehetetlenségből épített kártyavár.
Az Észak-Dél Szimpózium során, Oostendében, 1981-ben, ahol flamand és holland írók, költők és kritikusok gyultek össze ismét a "kulturális integráció"-ról vitatkozni, J. Bernlef ezt mondta: "tény, hogy sok flamand szerző rosszul beszél hollandul". Ezzel akkor is foglalkozni kellene Bernhef szerint, ha maguk a muvek, melyeket ezek a flamand szerzők alkottak, minőségről tanúskodnának. Ugyanezen alkalommal mondta T. van Deel: "Nincs a flamand irodalommal szemben kifogás, csak a minőség hiányával szemben". (Idézet a De Standaard-ból, 1981. szeptember 15.)
A 19. és 20. század holland költészete 1000 és még néhány versben címu híres válogatásban (1979) Gerrit Komrij külön kategóriába sorolta a flamandokat: "a különcök, a diákok, a flamandok és a derékba tört pályájúak". (A válogatás átdolgozott kiadása 1987-ből tartalmazza sok, előzőleg kihagyott flamand költő muveit.)
A De Tijd -ben (1980. december 13.) Ad Zuidert azon tunődött. "Flamand költészet: Rosendaalnál egy ízléshatár is húzható?" Azt a konklúziót vonta le, hogy igen, és egy csapásra azt is megjegyezte: "Nem először fordul elő, hogy egy holland által jelzett minőségi kifogást egy flamand flamandellenes viselkedésnek tekint."
A Vrij Nederland-ban (1980.december 13.) Renate Rubinstein egy figyelemre méltó cikket írt az "elidegenedés"-ről, ami attól tart, be fog következni közte és a baráti körébe tartozó "két kedves férfi" között, mivel a két kedves férfi a flamand Maurice Gilliamst "nagy író"-nak tartja, míg ő nem osztja ezt a nézetet. "És ezzel a véleménnyel nincsenek egyedül, időközben egy teljes bizottság ítélte oda az írónak a Holland Irodalmi Díjat. Különben is, az író majdnem nyolcvan éves. Feltehetően ez az oka, hogy senki nem szólt semmit arról, hogy a köszönetnyilvánítás, amit ez alkalommal mondott, elég homályos volt, de semmiképp sem holland. Tisztelettudónak kell lennem, ezért is állok meg itt ennél a hét szónál."
Még a legnagyobb flamand írók nyelve sem holland, jegyzi meg tisztelettudóan a holland, és ugyanilyen tisztelettudóan bólint, ha egy flamand maga ismeri be ezt a problémát:
Johan Anthiens: "A franciák nevetnek a vallonokon, és a hollandok a flamandokon. A vallon ugyanis szörnyuséges francia, a flamand pedig a holland karikaturája." (Idézet a De Tijd -ből, 1984. február 24.)
A flamand irodalom tehát más, mint a holland. És hogy mit is ér valójában a flamand irodalom, Rob Schouten szerint ( Vrij Nederland, 1987. szeptember 26.), "az a legtöbb hollandot hidegen hagyja."
Jellemző: Amszterdamban van Flamand Kulturális Centrum ("De Brakke Grond"). Brüsszelben vagy Antwerpenben nincs Holland Kulturális Centrum. De Párizsban van egy Maison de la néerlandaise.
Tényleg igaz lenne, hogy holland szemmel nézve Belgium csak egy széles határvonal Franciaország és Hollandia között?
Belgium csak egy belga vicc, csak egy nemzet, amely a hollandoknak lehetőséget nyújt arra, hogy állandóan megszakadjanak a nevetéstől?
Maarten 't Hart nagyon elismerően nyilatkozott ( NRC Handelsblad, 1987. szeptember 18.) Benno Barnard Elhalasztott paradicsom címu könyvéről, melyre már hivatkoztunk. "Kis híján klasszikusnak mondható" próza; Barnard "gyönyöruen ír"; és "ragyogó stílusmuvész"; "kitunő történet"-ről gondoskodik; "tetszetős az indítás"; "kiváló"; "nagyszeru stílusú, kézben tartott, gondosan megírt próza"... Csak kár, hogy Barnard könyvén oly keveset nevethetünk: "Aki könyvet ír Belgiumról, közbeiktathatna időnként egy-egy vicces történetet, egy-egy tréfás anekdotát", állítja 't Hart.
Ez igen.
Így az okfejtés körbeért, és az ember, ha úgy tetszik, kezdheti elölről az olvasást.
Körülbelül ezzel egy időben
Flandriában Herman Brusselmans, akit a nyelvezete miatt marasztaltak
el a
Het Parool
-ban , nyilatkozott Benno Barnard
Elhalasztott
paradicsom
-áról. A
Kunst en Cultuur
-ben (1987
november) ezt írta: "Röviden, ami engem illet, ideje, hogy
a flamandok felhagyjanak azzal, hogy kíváncsian és
epekedve várjanak Belgiumról szóló könyvekre,
melyeket hollandok írnak."
Máthé Veronika fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu