Akiről már beszéltünk. Hová rohansz? Anyának az a szokása, engedi, hogy elhúzza a kutya, nem várja meg, amíg kibeszéli magát az ember. Az meg visszamarad, és az az érzése, mintha az útra, a mezőre, a fákra valami szürke szurő telepedett volna. Az idő még mindig szép, bár ez már inkább csak az árnyékokból, egyes felhőkből, a parasztházak nyitott ablakaiból következtethető ki, nem annyira a saját szépazidőérzékelésből. A kutya liheg az erőlködéstől, anya megáll, kezét, amelyben a pórázt tartja, hátranyújtja, elébe lép, s a jobb lábával útját állja. Beérem őket. De hiszen Doleschallnak hívták, nem? Anya a kutya fölé hajol, leoldja a pórázt, de a lábával még visszatartja. A kutya megpróbál kitérni. Anya ide-oda tologatja a lábát. Vagy hogyan? Anya visszahúzza a lábát, a kutya elszalad, le a mezőre, eltunik a magas fuben. Utánanézünk; a fuszálak mozgásának hála, útja nagyjából követhető. Mintha körbe-körbe futna. Ne húzd fel magad, anya. Doleschall úr nem volt rossz parti. Anya mosolyában részvétteljes irónia. Mintha egyenként látnám a fucsomókat, a fákat, a házakat és hegyeket, és mintha nem vetnének árnyékot, bár a fémgyurun a kutya nyakörvén, a karabineren a pórázon anya kezében, és nyitott dzsekijén a cipzár végén visszaverődik a napfény. Egy körte esik tompán a fube, a kutya feje, s előrenyújtott mellső lábai megjelennek a magas fuszálak között, majd hátsó lábain megpenderül, s elrohan az ellenkező irányba. Anya, te magad mondtad, milyen volt, ha Doleschall úr jött: mintha túlbuzgósága által a lakás, a bútorok, ahogyan jártunk, álltunk, ültünk, egyetlen félreértéssé vált volna. Anya lábujjhegyre áll, a mezőt kémleli, egy fuszál se rebben. Fütyül a kutyának, nevén szólítja, a pórázzal a dzsekijére csap. Még egyszer odacsap, elfordul, továbbmegy. Most én állok lábujjhegyen a mező szélén. Belépek, a lehető legpontosabban helyezem egyik lábamat a másik elé. Balra, az egyik fa alatt mintha valami rendellenességet észlelnék a zöld árnyalatok között, közelebb megyek, a fu letaposva, ott fekszik hason a kutya és eszi a körtét. Elől az úton anya már olyan valamelyest felismerhetetlen, szórakozott alak benyomását kelti, mint mindig, ha messziről nézi valaki. Megböködöm lábammal a kutyát, teste először engedelmeskedik, majd újra visszahuppan eredeti pozíciójába; fel se néz, eszik tovább. Anya megállt, mintha a tájat nézné. Erőteljesebben löködöm a kutyát, az a körtével a pofájában feláll, kettőt előrelép, majd újra leereszkedik a hasára. Anya tovább megy. Hüvelyk és középső ujjammal a létől és nyáltól nedves körte után nyúlok, a kutya utána kap, tartja moccanatlan, elnéz a kezem mellett. Elengedem a körtét, a kezemet letörlöm a fuben. Olyan valaki, aki messziről látszik, ha jön, mondta anya Doleschall úrról; mire ott van, kívülről ismeri az ember. Anya lelassítja a lépteit, s az égboltra néz délirányba; a kék nekem is lilának tunik ott most. Távolabb, a mezőn egy szénarakodógép tolat, hallani, ahogyan zakatol. Lehajolok, becsúsztatom a kezemet a kutya mellkasa alá, felállítom a lábára, és lódítok is rajta egyet. Az rézsutos fejmozdulattal felkapja a körtét, elrohan. Felegyenesedem, a világ elsötétül a szemem előtt, de aztán újra egy egyértelmuen szép délután az, amit látok. Fák, rétek és a kukoricaföld a messzeségben egyetlen tájjá állnak össze a vöröses, sziklás hegyek tövében. A kutya odaért anyához, jobbra kitér, leelőzi, majd hirtelen megáll. Anya odamegy, ráteszi a pórázt. Olyan volt, hogyha látogatóba jött, nem lehetett utána elviselni a lakást, mondta egyszer anya, és amikor megkérdeztem tőle, Doleschall úrra gondol-e, a homlokát ráncolta, és elutasító fejmozdulatot tett. A mezőn visszafelé saját lábnyomaimba lépek, azután az úton megyek tovább. Ha anya leplezéstaktikáját gyakorolja, olyan nekem a lepel, mint egy széles vászon, amelyre a jelent vetíti ki. Még egyszer itt a délután, anya és kutya balra letunnek a képről, néptelen út, hegykulissza, előtte a fel-alá tolató szénarakodógép. Anya mindig úgy intézi, hogy a jelen kivetítése ne teljesen fedje a jelent. Bár elől az úton ugyanúgy látni, mint korábban, a kamera még mindig a néptelen utat és a szénarakodót mutatja, majd arra az útrészletre svenkel, amely mögöttünk van. Látni, ahogyan messziről jön valaki. Túlságosan közel jön, mondta anya egy férfihangról, amely néhány éve telefonon jelentkezett néha. Az alak közelít - varió - Marton Márta az, aki szerepének megfelelően kicsípte magát: élénk rózsaszín kosztüm (a nagyanyámé), fekete körömcipő, amelyben a kavicsos úton újra és újra megbicsaklik. Elhalad a kamera mellett, bal válla és bal profilja egy pillanatra rákerül a képre, fülében egy kristály fülbevaló himbálózik. Hátul az úton, életlenül, még egy alak. Snitt. Marton Mártára hátulról, kinyújtott karral egyensúlyoz, jobb kezében egy fekete retikül, szintén a nagyanyámtól. Ha anya elöl egy másodpercre megállna, visszafordulna, és jobbra felnézne a vászonra, a következő részletet látná: sötétzöld fu, szinte fehérnek ható út, s a még inkább lilába hajló égbolt. Marton Márta ott halad el, ahol a kutya feküdt a fuben, a kamera a lábait követi, hatalmas cipők töltik be a horizontot, egy pillanatra azt is látni, ahol én tapostam le a füvet. Új snitt a másik alakra az úton, ráközelít, ennek ellenére meglehetősen messze van még. Anya felgyorsítja a lépteit, hogy jobban lássa a tájat; a lassú járás nem tárgyilagos, mondja, mert szubjektíve kicsavarja a benyomásokat. Marton Márta az út szélén áll, egy harisnyás láb a fuben, egy cipő a kézben. Jobbról árnyék esik a képre, azután egy barna félcipő jelenik meg, kék nadrágszárak, egy kis növésu férfi, aki, akárhogy is, anya, tisztára Doleschall úr. Marton Márta fölébe magasodik, amikor újra felhúzza a cipőjét. A kamera kettejük mellett elhaladva a szénagyujtőt hozza be a képbe, látni, ahogy a kerékre szerelt villákra ráakad a széna, s a kocsin lévő kazal a fordulatokkal egyre nő. A vászon mellett balra nézve látni, hogy a szénagyujtő egy pajta felé halad. Visszanézve a filmre: egy előírásosan öltözött férfi egy zavartan nevetgélő nőnek csókol kezet - ezekhez a hatalmas figurákhoz képest anya icipici ott elől. Mögöttem biciklikerekek zaja, s a szétspriccelő köveké, egy mountainbike halad el mellettem; a filmen anya egyik nagynénje egy női biciklin. A kis ember a könyökénél fogva tartja Marton Mártát. Anya, anélkül, hogy körülnézne, az út szélére lép, s egyik karját kinyújtja a mező fölé, hogy a kutyát, amelyik neki akar rontani a keréknek, visszatartsa. Szaggatott ugatást hallok, majd látom anya tartásán, megint engedte, hogy magával húzza a kutya. A kamera egy pillanatig a bicikliző nőt követi. Azokon a gyermekkori nyarakon vidéken éltető kísérőjelenség volt az állandó veszekedés, mondtad, anya. A nagynénik papírból hajtogattak darumadarakat, halakat, forgókat és armadillókat, s szüntelenül a fogások helyes sorrendjén vitatkoztak. Ugye? Mintha oldalt lépve Marton Márta újra megbicsaklott volna, a képen egyik cipője, s a férfi rövid ujjú keze, ahogy a már csak egyetlen szélen a talphoz ragadó sarkot mozgatja ide-oda. Anya olyan messze van már, hogy nyilván csak az állványt látja, amelyre a vásznat szerelték. Várj csak. A kutya megáll, anya továbbmegy, a póráz megfeszül, a kutya mellső lábaival kitámasztja magát, a fejét lesúnyja, megpróbál kibújni a nyakörvből. Röviden a vászonra nézek - a cipőt négy kéz tartja most - majd újra az útra: anya a kutya fölé hajol, s a nyakörvet, amelyet az szinte már átlavírozott a fülén, visszaigazítja a helyére. Jönnek visszafelé, a kutya annyira húz, hogy szinte egyhelyben vágtázik, anya szórakozott arckifejezéssel követi. Most a kutya ráveti magát valamire, nyilván a körte maradéka: felvetett fejjel, néha megszakítva, nyitott pofával rág. A vászonról egy sikoly hallatszik, a kis ember letépte a sarkot és zsebre vágja, majd Marton Mártának próbál segíteni, aki ott áll a sarok nélküli cipőben. Marton Márta a férfira támaszkodva felegyenesedik, néhány lépést tesz a teljes talpra, tehát a sarok helyére is lépve, ide-oda billeg, majd lábujjhegyen megy tovább a sarkatlan cipőben. Beállítás hátulról, az elbeszélő hangja: "A legtöbb történetben az a fárasztó, hogy minden egyes fordulónál be kell beszéljük magunknak, hogy még nem ismerjük". Hát igen, anya. Mit muveltek? A kutya kitámasztja magát, magával akarja rántani anyát a mezőre, anya rááll a póráz végére, lehúzza a dzsekijét, maga köré tekeri, lehajol, felemeli a kutyát, a hóna alatt viszi tovább. Utolérhetnélek titeket, de most jön a filmen az a rész, amikor Marton Márta a kis ember segítségével lehúzza a kosztümkabátját, amit a kis ember visz tovább a karján. Marton Mártán nagyanyám halványrózsaszín feketepöttyös ujjatlan blúza; nem is tudtam, hogy ezt is megkapta. Marton Márta rövidlátó módjára hunyorogva, egyik kristály fülbevalójával babrálva balra kinéz a képből a szénarakodó irányába, amely most üres, így hangosabban zakatol. A kép bal szélén megjelenik a kis ember a mezőről egy kék harangvirággal - bizony, anya - amelyet azután Marton Márta a gomblyukába tuz. Mögötte újra a szénarakodó, egy napos sziklafal előtt áll. Ezt a sziklafalat anya Isten Ujjának hívja, mert majdnem egyenlőszárú háromszög. A kamera közelít, s látjuk, hogy a háromszög két egymásnak döntött síkból áll össze. Anya ott elöl leteszi a kutyát a földre. Az elfut, amíg a póráz engedi, egy félfordulatot tesz a levegőben, s kibújik a nyakörvből. Anya toppant egyet, hallom, ahogyan hívja. A kutya rohan tovább. A nagynéni a hegyi patak mentén biciklizik a parton; Marton Márta, mint anya mondja, élénk fantáziátlanságával integet neki, amit a néni nem láthat. A kis ember lehajol, mert Marton Márta integetés közben elveszített egy láncot; egyik karja a mellén, hogy Marton Márta kosztümkabátját be ne piszkolja, feláll, picit csavargatja a zárat a láncon, majd a zsebébe csúsztatja. Na most megvan a dolgok között az az eltolódás, ami szerinted egyedül érdekes, anya.
Még utol talállak érni titeket. A film elszakadt, a vászon vakító fehéren és hatalmasan világítja meg a késő délutánt, mintha megint három óra lenne. Kezdjük hát újra. Főcím: Anya és a pillanatnyilag derekasan pórázon ügető kutya hátulról; fölötte a szöveg: "Miért nem mentél hozzá Doleschall úrhoz?" "Miféle Doleschall úrhoz?" Anya feje az e fölött jelenik meg, a kutya átüget a két l között. Anya, várj, az, aki a mezőn valamit keres, Doleschall úr. Délen a kecsegtetően kék égbolt azt a benyomást kelti, hogy a hegyek a másik oldalra néznek, egy ismeretlen, ám feltétlenül kívánatos vidék felé. Vagy nem így mondtad? A kamera behozza a sziklafalat, amelyet egy hasadék szel át, látni fölötte a madarakat, ahogy repkednek körbe, ráúszik a hangod, anya, valami spenótzöld elszíneződésről beszélsz a grániton, odaát, a görgeteglejtőn. A kamera még közelebb megy, a platón fönn kirándulók állnak, hang nélkül beszélnek. Anya hátraveti a felsőtestét. Mintha ki akarná kerülni a köveket, amelyeket azok az emberek rugdosnak le a szikla pereméről, holott még jó három kilométernyire van a sziklától. Minden optikai csalódás, mondta anya, gazdagítja a látványt, és pontosabbá teszi az érzékelést. A házakat is úgy kellene építeni, hogy lakóikat mindig más nagyságrendben mutassák: a magas ablakok mellé kis, négyzetes ablakok kellenének combmagasságban, és a lépcsőt, azt hiszem, így mondta, a ház teljes szélességében kéne elhelyezni, úgy, hogy lefelé szuküljön, a kert felé. Ezt még pontosíthatod, anya. Amint nem dobog annyira a szívem, utánatok futok. Várj, csak egy pillanatra álltam meg. Itt van Doleschall úr is, egy fához támaszkodik. A kamera közelebb megy, látni, hogy egyik kezéből a másikba csúsztat valamit. A hangcsíkon valami kétütemu fémes szitálás: szitálás, szünet, szitálás. Mi lehet ez? Anya montírozta volna bele egy másik esemény zajait a jelenetbe, vagy Marton Márta az, aki időnként, lökésszeruen szemes borsot tölt a darálóba, vagy P.V., a barátom, aki egy kartoncsövecskével borsót tölt a ruhám kivágásába? Varió Doleschall úr egyik kezére, amelyik egy lazán fuzött láncot ereszt a tenyerébe - innen a szitáló zörej. Elég legyen, Doleschall úr. Nem veszi észre, hogy vészt jósló ez a zaj, mintha a jelenet át akarna csapni valami másba. Az az ember érzése, mindjárt felborul a szénarakodó, mert roszszul van elosztva rajta a rakomány. A villák a keréken a levegőben forognának tovább, anya megállna, és egy "Jézusmáriával" a délután hangulatát abba a korba helyezné vissza, amelyben minden felszín alatt, legyen az föld, fa vagy kő, a világ kifordított formájában várakozik rám. Szóval elég legyen, mert mindjárt maga dől el, lába az égnek, ahogyan anya mondta akkoriban: "Ez a fejére esett." Szórakozottsága - miért nem megy már oda, s adja vissza Marton Mártának a láncát - mindannyiunk számára téves szituációt teremt. Anya magas, számomra szokatlan hangon arról panaszkodik, hogy az agya spirálisokból áll, jómagam még nem jöttem a világra; Marton Márta harisnyában szalad a magas fuben, hogy közelről lássa a balesetet a szénarakodóval. Ha hosszabb ideig nézzük, a hegyek fölött az égbolt csöppet sem kék már, inkább egyfajta kéket imitáló szürke. Ilyen az, ha délről közeledik a vihar; a fu és a fák zöldje, meg a felfordult szénarakodó pirosa olyan tömény, hogy az öszszes többi szín varázsát megszünteti. Marton Márta mögött egy testes kutya vágtázik nehézkesen, anya kutyája utána ugat, a tehenek a mezőn megrémülnek, és nagy ugrásokkal kitunnek a képből. Úgy, rajta, induljon már, mielőtt a hirtelen feltámadó szél földhöz lapítja a füvet, s a szénarakodó körüli jelenet olyan lesz, mint egy hajószerencsétlenség, mielőtt itt az úton felkavarodik a por, s sárgás szürkék lesznek a fények, mielőtt a dörgés az előbb még határtalan eget behatárolja, s anya kutyája, mint aki eszét vesztette, rohan a vászonhoz, s pont a fémállvány alatt keres menedéket; mielőtt a fejem fölött robbanó körvillámtól beszerezném zivatarfóbiámat, mielőtt a lezúduló eső az utat néhány pillanat alatt zuhanó patakká változtatja, amelyik a kavicsokat a mezőre sodorja, mielőtt a vihar utáni hirtelen hidegben a hegyi patakhoz mennénk, ahol a fák a barna vízben állnak. Menjen, míg nem késő. Marton Márta - kezében a cipő - még ott inog - nézze, ott az út, párolgásával remélhetőleg felébreszti; részecskéi a magasban befogják a nap fényét, s az urnek egyfajta ragyogást kölcsönöznek. A valódi tudás, mondta anya, a cselekvés. Lökje már el magát a fától, s távozásával adja vissza magának s nekünk valós helyzetünket a tájban, a jelenetnek pedig az egyértelmuséget. A szénagyujtő megállt, emberek gereblyéket húznak maguk mögött, hogy öszszeszedjék, amit a gép kihagyott. Tiszta a levegő, Marton Márta szoknyája és karján a kosztümkabát a legszínesebb pont a tájban, de anya dereka köré tekert dzsekije is violakéken világít. Siessen már, Marton Márta mindjárt lehúzza a másik cipőjét is, s harisnyában megy majd tovább az útszélen. A vásznon már az a jelenet megy, amikor a fuben egy körtecsutkára lép, s az esedékes sikoly után lehúzza a harisnyáját, amelyet maga zsebre vág. Most mindannyian újra úton vagyunk, én szinte futok, be akarom érni anyát, utolérem Doleschall urat és Marton Mártát, aki úgy jár mezítláb, mintha tojáson járna. "Na, anya!", kiáltok, már majdnem ott vagyok, ahol ő. De nem kapok levegőt, meg kell állnom, összegörnyedek. Anya átnéz fölöttem a vászonra: Marton Márta oldalt nyújtja egyik karját, s kezét Doleschall úr felkínált karjára teszi. Meggörnyedve, ahogy vagyok, elsősorban Marton Márta lábát látom, ami meglehetősen szőrös. A kísérlet, hogy a módot, ahogyan a füben áll, egyfajta bizonytalansággal, mintha még mindig a balul járt cipőben lenne, és Doleschall úr buzgó mosolyát leírjam, kisajátította a figyelmemet, s csak érzékelésem peremén észleltem, hogy anya és kutya újra a híd irányába tartanak a patak felé. Anya járása olyan energikus, hogy az az érzésem támad, hajósodorként húzza a levegőt maga után. Szorosan a lába mellett, ugyanabban a tempóban úszik vele a kutya. Közelebb hozzám, ahol a sodrás háromszöge tágabb, s a szívás egyre gyengébb, egy fekete kézitáska táncol. Nyilván azalatt esett le, amíg Marton Márta mezítláb egyensúlyozott az út szélén. Doleschall óvatosan felemeli, s arra az alkarjára aggatja, amelyen már ott lóg Marton Márta kosztümkabátja. Majd Marton Márta után nézne, de elveszti az egyensúlyát, a szabad kezével támasztja ki magát a földön. Marton Márta terpeszben, inogva áll az út szélén.
Ez így nem megy, anya. Te, ha jól értem, az egész történetet Marton Márta nyakába akarod varrni, de akkor legalább tüntesd el őket a magas fuben. Nézd csak, már ott is vannak a mezőn, kéz a kézben. Mindjárt jöhet a csókjelenet, Marton Márta azt mondja közben: "Drágám", Doleschall úr: "Kedvesem" - itt nincs mit tenni, anya. Mindketten a kép peremén vannak, most eltuntek. Doleschall úr még egyszer visszajön, lehajol, felemel valamit, majd újra kitunik a képből. Nem veszi észre, hogy miközben lehajolt, kicsúszott a szemüvege a felső zakózsebéből. Később, amikor a nap már nincs az égen, és az utolsó feliratos kockák is lefutnak, a fények egyre sápadtabbak, még egyszer látható mindkettő messze, lenn a pataknál, holott már azt se tudni, miről ismerhetőek föl, mert Marton Márta kosztümjének ott, a fák között már semmi színe, és Doleschall úr is csak egy elmosódott folt.
A hídon állunk, anya meg én;
a kutya kopogó körmökkel már átügetett.
"Ha hozzámentél volna?" mondom én. "Eh", mondja anya.
Nevetnünk kell. Anya a rövid ujjú, keki színu blúzra
ráhúzza kék dzsekijét. "Máris jobban
nézel ki", mondja, mert a híd előtt elszédültem,
és le kellett feküdnöm a fube. "Várj még
egy kicsit", mondom, s felülök a híd korlátjára.
Anya az órájára néz. "Hány óra?"
"Háromnegyed nyolc lesz öt perc múlva". Ferdén
ülök, egyik lábam a korlát alsó rúdján,
a másikat, a lelógót lóbálom. Anya,
alsó karjára támaszkodva a másik korlátnál
áll, lábai keresztbevetve, elülső lábfeje
szürke cipője talpának külső peremén.
HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu