...de erről, kérte apa, ne beszéljek, és főleg ne írjak, legalábbis addig ne, amíg nagyapa él, én meg a plafonra néztem, amíg beszélt, és a repedéseket számoltam a vakolaton. Nem értettem a történetet, amit elmesélt, csak képszeru volt az értelme, és nem holmi leleplezés, ahogy apa bizonyára hitte, és amiért abban akart megállapodni velem, hogy hallgassak róla, apa tényleg azt képzelte, hogy még mindig elhiszem, amit nagyapa egy fél életen keresztül állított magáról, milyen nevetséges, gondoltam, milyen tudatlanság. Már maga ez a felszólítás is, egy kicsit összeesküvő hangnemben, ahogy hideg kezét apa bizalmasnak szánt mozdulattal tette rá félreforduló vállamra, a háttérben a lehalkított, de ki nem kapcsolt tévé képe vibrált, anya kint zörgött az edénnyel, a nap sápadtan sütött be az ablakon, és hidegebb napok jövetelét jelezte, könnyu árnyékot vetettek a tárgyak a szoba belsejébe, apa, megfigyeltem, ünneplő ruhában volt..., maga a hallgatásra való felszólítás is, hiszen ez ébreszti föl csak igazán az ember beszélhetnékjét, és hogy egyszerre cinkosságot várt el tőlem, fölért a szememben egy sértéssel. De nem ezért nem akartam teljesíteni a kérését, hanem mert én soha, még saját magam kedvéért se tennék ilyet, nem hallgatnék el sebeket, melyeket kaptam és ejtettem, a szeretetnek, a megsebzésnek és a halálnak ezt az "adok-kapok"-ját, ami témaként mindig kísér, és beszédre késztet, a kimondás kényszeres szükségletét, szinte megszállottságát, említettem már másutt vagy említem még, talán töprengéseim végén, talán egy másik könyvben. Úgy állt a dolog, hogy az esetet, amit apa elmesélt, értelme kettős természete folytán, hiszen nyomok eltüntetéséről szólt, és arról, hogy éppen az eltüntetés kísérlete teszi láthatóvá őket, nem is lehetett elhallgatni, amit apám csak bonyolultan fogalmazott kifogásnak tekintene, mert ő is, mint jó szokás szerint mindenki, azt gondolja, hogy voltaképpen csak arról kell beszélnünk, amiről beszélni szeretnénk, és hogy az a valóság, amely nem kerül szóba, kvázi meg sem történt. Milyen egyszeru, csakhogy éppen ez kényszeríti ki a közhírré tételét, amit a hallgatás világába akarnak süllyeszteni, és az süllyed a hallgatás világába, amit bárki közölhet; ezért ez a nagy hallgatás ma, a már megengedett beszéd korában, ahogy Kelet minden újságja és egyesülete diadalmasan hirdeti (Idézet: "Most, amikor a szó felszabadult a diktatúra nyugei alól, és létezhet szabad irodalom" kiemelés tőlem, kommentár vége), most kezdődik csak meg igazán ez a lármás hallgatás, ismerjük, szenvedünk tőle. És a dolgok végül önmagukat mondják ki, akár nyelvet adunk nekik, akár nem, szegény tehetetlen apa, gondoltam, és magam előtt láttam egy forró nyári napon a háború vége után, ahogy egy kerítésléccel csapkodja a vizet, ki szeretné halászni a könyveket, iratokat és dokumentumokat, amelyeket neki, a korán felnőtt gyereknek, kellett volna megsemmisítenie anyja parancsára. Ezt az egészet el kell tüntetni, mondta az anyja, minél gyorsabban és minél biztosabban, és aztán mindent, ami főleg a nagyapám múltjára emlékeztetett (hollétéről akkor még nem tudtak semmit), belepakolt egy ládába, apám pedig lecipelte a folyóhoz, és könyvenként, darabonként, iratlaponként beledobálta a vízbe. A könyvek náci könyvek voltak, a dokumentumok tagságokat igazoltak, és minden levél, képeslap és fénykép arról beszélt, hogy valaki oda tartozott, stb., mindezt meg kellett semmisíteni, és nyomtalanul eltüntetni, ezt bízta apára kétségbeesett és rettegő anyja, hogy tegye meg neki a lehető leggyorsabban, semmisítsen meg és tüntessen el mindent, most, haladéktalanul és örök időkre, ő pedig hóna alá vette a telerakott ládát, lement a folyóhoz, és azt hitte, legjobb lesz, ha elsüllyeszt mindent. Kérése, hogy ne beszéljek, és főleg ne írjak erről, nagyon nyomatékos volt, de aztán a következő történt: apa ugyan könyvet könyv után, iratot irat után, és igazolást igazolás után stb. a folyóba dobott, csakhogy a papír nem süllyedt el, úszott a folyó közepén, örvényekbe és zúgókba került, újra a parthoz sodródott, és a parttól viszszaszívta az áramlat a folyó közepére, ott a hullámzás rövid időre elnyelte, hogy aztán más, váratlan helyen bukkanjon föl újra, könyv könyv után, irat irat után, igazolás igazolás után, és a könyvek szétáztak a vízben, kötésük és rosszul fuzött lapjaik leváltak, az iratok tintával írt szavai elhalványultak, részben vagy egészen elmosódtak, az igazolások megsérültek vagy fölismerhetetlenné váltak, de semmi sem tunt el és törlődött el és felejtődött el örök időkre, apa pedig sírva szaladt a folyó vizén sodródó papír után, ami csupán összekeveredett és szétesett, de nem semmisült meg. Feladatot bíztak rá, azt a feladatot, hogy semmisítsen meg mindent, törölje el a múlt nyomait, és azt hitte, jól teszi, ha lemegy a folyóhoz, és mindent beledobál, és most kétségbeesve csapkodott a kerítésléccel a partról, megpróbálta kihalászni az irományokat, mielőtt (ezt már nem lehetett megakadályozni) a túlsó parton sétálók kezébe jutnának, kik ekkor mind más érzelmuek voltak, vagy egy közeli hídról az ott álldogáló, és a vizet bámuló emberek meglátnák ott lent a jeleket, melyek láthatóak voltak, valamikor valahova tartozást jelentettek, most pedig el kellett törölni őket. És apa nemcsak, hogy nem törölte el ezeket a jeleket, hanem azzal, ahogyan megszabadulni igyekezett tőlük, szinte azt mondhatnám: közhírré tette őket, nyilvánosan megmutatta mindenkinek, aki a közelben volt, a megsemmisítés és a nyomeltörlés folyamatát, teljesen úgy, ahogy velem akart megállapodni abban, hogy hallgassak róla, ameddig még nagyapa él, és nem tudta megérteni, hogy éppen ezzel beszél nekem szakadatlanul a múltról. Anyja mindenesetre, akinek egy arra bicikliző szomszéd bekiabált: Mit csinál a fia ott lent a folyónál?, azonnal odarohant szegény, tehetetlen apához, és már messziről ráripakodott ijedt kétségbeesésében: Megsemmisíteni, azt mondtam, megsemmisíteni!, elégetni vagy elásni, nem ezt, amit csinálsz....!, és rámutatott a folyó tükrén szanaszét lebegő könyvekre, lapokra és iratokra, csak éppen arról feledkezett meg, hogy az égő papír is látható lett volna, és hamut hagy maga után, és hogy talán ez vagy az a darabkája megmaradt volna a hamu alatt, vagy hogy az elásott ládát megtalálhatták volna például kincskeresőt játszó gyerekek, stb., a jeleket, ha egyszer a világon vannak, nem semmisítheti meg az ember, gondoltam, amíg a plafonra néztem, és a repedéseket számoltam a vakolaton.
ASZTALOS JÓZSEF FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu