A világ mint szökés.
(Gottfried Benn)
Riportokban, pódiumbeszélgetések során gyakran tették fel nekem a kérdést: miért menekülök a mai magyar valóság elől? Ilyenkor mindig komolyan el kellett gondolkodnom rajta, vajon tényleg menekülök-e. Ülünk például Ráth György utcai lakásomban ketten, egy fiatalasszony meg én; a fiatalasszony ölében egy kis magnó, kezében mikrofon, csuklóján óra, amelyre sűrűn pillantgat, és kérdezi, miért menekülök a mai magyar valóság elől. Majd rögtön hozzáteszi, hogy legyek szíves, válaszoljak röviden, mert mennie kell a gyerekért a bölcsődébe, és még nem is vásárolt. Majd elviharzik, én pedig ott maradok, szemközt a kérdéssel, amely, bárhogy nézzük is, része a mai magyar valóságnak. Vagy például ülök egy emelvényen, szemközt velem két-három fényszóró, harminc-negyven szempár és egy pohár ásványvíz; kissé rekedt vagyok, mert éppen felolvastam egy szöveget, amelyet valamikor valaki megírt, aki állítólag azonos velem; és akkor valaki megkérdezi, hogy meg lehet-e írásból élni, másvalaki megkérdezi, hogy melyik pártra szavazok, egy harmadik valaki pedig arra volna kíváncsi, hogy miért menekülök a mai magyar valóság elől. Aztán kitódulnak a teremből, én pedig ott maradok a szívembe döfött kérdéssel, amely éppúgy hozzátartozik a mai magyar valósághoz, mint a szívem.
De hát csakugyan bele van-e döfve?
Könnyű elhárítani ezt a kérdést (akár a többi hasonló külsődleges, kicsinyes akadékoskodást). Mondhatom, hogy: A mai magyar valóság én vagyok. És hogy:
Ami egy szövegben történni tud, az csak itt és most történhet meg, ezen túlmenően pedig az elbeszélő próza nem tévesztendő össze a közszolgálati tájékoztatással, amelynek művelői viszont a kelleténél talán ritkábban szembesülnek a fentírt kérdéssel. Valamint vissza is kérdezhetek, márpedig szeretek visszakérdezni:
Hol válik el a mai magyar valóság a nem maitól és nem magyartól? A mai, szombati valóság, az ugyebár mai. De ha netán arról írnék, hogy tegnapelőtt, csütörtökön a CEU-n jártam, akkor az nem mai? És ha hozzáteszem, hogy a CEU-n, magyarul a Közép-Európai egyetemen egy román író előadását hallgattam, és bele voltam bonyolódva egy osztrák ügybe, amit most hosszú volna elmesélni, akkor az nem magyar valóság? Ami öt éve történt, az még mai, de ha valaki a rendszerváltás idejéből mond el történetet, akkor már menekül a valóság elől? És ha valaki egy moszkvai önkiszolgáló éttermet ír le a hetvenes évekből (ahogy tette egy írótársam, aki egyszer a fülem hallatára kapta meg ugyanezt a kérdést), ezzel hátat fordít az itt és mostnak? No és az az író, aki egyik nagy regényében a 19. század végi Budapestet kopírozza rá a 20. század végire, vajon menekül-e vagy sem? És ha igen, honnan hová? A 19. századból a 20.-ba vagy fordítva?
Nem tágítom tovább az időt és a teret, pedig úgy gondoltam, addig meg sem állok, amíg be nem bizonyítom, hogy Mészöly Miklós Saulusának antik-mediterrán tája éppúgy hozzátartozik a mai magyar valósághoz, mint Wirth Imre Eszkimóháború jának időn kívül rekesztett jégmezői.
Már csak tréfából is. Mert hát unalmas volna újra meg újra bizonygatni, hogy a külső forma tér- és időreferenciái nem a legfontosabbak egy elbeszélő mű vagy egy dráma megítélése szempontjából. Akkor már érdekesebb azon gondolkodni, hogy:
Hol válik el a valóság a valótlanságtól?
Egyszerre csak egy mai magyar valóság van, vagy inkább kettő, esetleg három vagy négy? Vajon ugyanazt a mai magyar valóságot látja a jobb szem, mint a bal? Isten őrizz, hogy mindezt ontológiai problémaként iparkodjam kezelni, ezek egyszerűen írói problémák, amelyek figyelembe vétele (vagy figyelmen kívül hagyása) jóval nagyobb hatással van egy készülő mű struktúrájára, mint a szerző személyes érdeklődési köre, a magánügyekről és az állampolgári állásfoglalásokról (amelyekre kimondatlanul is irányul a mai magyar valóságot firtató kérdés) már nem is beszélve.
Ha viszont egyszerre többféle valóság áll fenn, akkor ez csakis az észrevételek sokfélesége révén lehetséges, vagyis a szubjektív valóságok egymásmelletiségével számolhatunk, mind a valóságban, mind a megírható elbeszélő prózában. Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: egy ember megy a Király utcában a Teréz körúttól a Károly körút felé, ugyanekkor egy másik ember megy a Majakovszkij utcában a Tanács körúttól a Lenin körút felé; hiába kellene bekövetkeznie ama pillanatnak, amelyben szembetalálkoznak, mégsem fognak a "valóságban" találkozni, mivel nem egy, hanem két különböző valóságban mozognak, akkor is, ha esetünkben a két valóság térszínelemei mozzanatról mozzanatra megfeleltethetők egymással.
Még bonyolultabb a helyzet - hogy egy másik példát mondjak - több etnikum együttélése esetén, amelyek mindegyike más-más elképzelésekkel rendelkezik a múltról, s ennek következtében a mai valóságról is. Ilyen területeken ugyanaz a település csak látszólag ugyanaz; valójában két vagy több különböző település, két vagy több különböző valóság egymásra vetíthető térbeli és kulturális viszonyrendszerében. Több ízben is jártam - hogy mást ne mondjak - Románia nyugati részének Cluj-Napoca nevű nagyvárosában, aránylag jól ismerem; már amennyire egy nagyvárost ismerhet egy odavetődő idegen. Szándékosan írtam ide, épp az idegenség miatt, a város román nevét. A magyar név meghitten és magától értetődően hangzik, s eltereli a figyelmet arról a hermeneutikai jellegű problémáról, amelyet mintegy feladványképpen testesít meg a város (illetve a térkép megfelelő, két vagy három különböző névvel jelölhető pontja), akár oly sok más település a közép-kelet-európai térségben. Nekem, aki Budapesten születtem és nevelkedtem, lehetnek barátaim Kolozsvárott, elindulhatok őket meglátogatni; de akár gépkocsival, akár vonattal indulok, megérkezni nem Kolozsvárra fogok, hanem Cluj-Napocára. Aki valaha járt az említett helyen, az tudja, miről beszélek. Aki nem járt, annak magát a problémát igyekszem megvilágítani. Cluj-Napoca dinamikusan fejlődő román nagyváros, félmilliós lakossággal, csekély múlttal, ám annál ígéretesebb jövővel. Ugyanazon a szélességi és hosszúsági fokon, ám egy másik valóságban található Kolozsvár, amely stagnáló (vagy inkább hanyatló) magyar kisváros, nyolcvanezres lakossággal, szerteágazó hagyományokkal, sok évszázados, gazdag múlttal (ez persze tartalmazza a Klausenburg nevű egykori német város történetét is) és nem túl ígéretes jövővel. Mindkét városon keresztülfolyik egy folyó, a Somes, illetve a Szamos. (Ez nem okoz különösebb megértési nehézséget, minthogy állítólag nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, azonkívül jelenleg mindkét valóságban erősen szennyezett a vize.) A folyópart közelében van egy tér, a Cluj-Napoca-i Vitéz Mihály tér (ami persze fordítás), illetve a kolozsvári Széchényi tér; ez ugyanaz a tér, két különböző valóságban, vagyis két különböző tér.
Elképzelem, amint ezen a téren szembejön egymással egy fiú és egy lány. Tulajdonságaik alapján tökéletesen összeillenének, és valószínűleg boldogok lennének, ha egymásra találnának a tér közepe táján; csakhogy nem fognak egymásra találni, mert két különböző téren vágnak át. Vagy egy író és egy olvasó. Az olvasó csillapíthatatlan kíváncsisággal keresi azt a könyvet, amely ablakot nyitna egy másik valóságra abból a valóságból, amelyben él; s nem tudja, hogy ez a könyv éppen annak az írónak egyik munkája, aki a téren szembejön vele. Az író sóvárogva keresi azt az érdeklődő olvasót, aki nem arra kíváncsi, hogy meg lehet-e írásból élni, hanem arra, hogy a rendelkezésre álló írói eszközökkel mit lehet megmutatni a valótlanság révén a valóságból és megfordítva; s nem tudja, hogy az olvasó, akit keres, ott jön vele szemben - ugyanazon a téren, csak éppen egy másik valóságban. Találkozásuk a különböző valóságok összevethetőségét jelentené, ám ez éppen azért nem fog bekövetkezni, mert két különböző valóságban járnak-kelnek.
A tér közepén áll egy szobor. Én, aki Cluj-Napocán ugyanolyan mértékben (ha nem is ugyanolyan módon) vagyok idegen, mint Kolozsvárott, azt mondhatom róla: ágaskodó, izmos ló, amelyen egy marcona férfi lovagol. Ugyanakkor azt is látom, hogy az egyik valóságban a szobor a tér optikai, sőt teológiai középpontja; csak részben plasztikai alkotás, mert részben bronzba öntött eszmei mondanivaló (mint a köztéri szobrok általában); ő jelöli ki azt a nézőpontot, ahonnét végigtekintve a történelmi tájon, a város visszamenőleg is Cluj-Napocának látható (s ennek megfelelően a múltja is éppoly gazdag, sőt gazdagabb, mint a magyar kisvárosé, amely ebből a nézőpontból nem is észlelhető). A másik valóságban a szobor jóformán észre sem vehető, vagy ha mégis, akkor zavaró idegen testnek, afféle ottfelejtett fémtárgynak látszik, amelyet már megszoktak az arrajárók; jelenlétét szokták meg, nem pedig jelentését, mert ez utóbbi roppant erős kognitív disszonanciát váltana ki, s ezért inkább elfeledkeznek róla.
Ismétlem, mindezt nem filozófiai vagy politikai, hanem elbeszélői problémának tartom, s úgy is mondom el; a szóban forgó kétvalóságbeli város pedig csupán példája vagy ideáltípusa a közép-kelet-európai térség sok száz más városának. Nyilván vannak a világ más térségeiben is hasonló elbeszélői problémák, de nekem erről a tájékról vannak személyes tapasztalataim, erről tudok beszélni.
Amúgy pedig a helyzet az, hogy a valóságban (bármely valóság legyen is az) a fiúk és a lányok előbb-utóbb egymásra találnak.
Az írók és az olvasók ellenben csak igen ritkán, még egy és ugyanazon valóságon belül is csak kivételes kegyelmi pillanatokban. Hogy ez a találkozás nem jön létre, arról többek között a vissza-visszatérő kérdés tanúskodik:
Miért menekül az író a mai magyar valóság elől? Mármint hogy én. Kérdés azonban, hogy én, aki ülök a mai magyar valóságban, és írom ezt a cikket, azonos vagyok-e azzal a velem egyidős, velem egy fedél alatt élő íróval, akinek többek között az Átkelés az üvegen és a Jacob Wunschwitz igaz története című regények tulajdoníthatók. Hajlok arra a feltételezésre, hogy ez az író pillanatnyilag nem azonos velem, csupán ismerősöm. Személyiségét, gondolkodásmódját és munkáit eléggé jól ismerem; de azt már nem tudnám megmondani, hogy ebben a pillanatban hol van. Bizonyára elmenekült a mai magyar valóság elől, én pedig kénytelen vagyok vállalni a felelősséget a meneküléséért, annak ellenére, hogy nekem személy szerint eszem ágában sincs menekülni sehonnan sehová.
Végképp sehonnan fölöttébb sehová.
Ha azonban olyan világkorszakban élünk, ahol egyszerre több szubjektív valóság burjánzik egy és ugyanazon helyen, akkor kérdés, hogy: létezik-e ugyanazon a helyen tőlünk független, objektív valóság, amelyre a mindenkori észleléssel, az észlelő személyiségével és előítéleteivel, magyarán a szubjektív valóságok sokaságával szemben instanciaként lehet hivatkozni? Ennek a kérdésnek megintcsak nem bölcseleti, hanem elbeszélői irányultsága van. Az elbeszélés mint folyamat feltételez egy elbeszélői helyzetet, amelyet fenn kell tartani és tovább kell alakítani (kissé leegyszerűsítve: a történetet el kell juttatni valahonnét valahová); az pedig, hogy a folyamatból eredmény legyen (az elbeszélés mint eredmény), nagyrészt a narráció teljesítményén múlik. Vajon erősíti-e a narrátort, ha fölötte áll az elbeszélő prózában egymásnak feszülő nézőpontok, látásmódok, hiedelmek, vélekedések, csalások, öncsalások és más effélék szövevényének; ha tehát az elbeszélő többet tud és főként "jobban tudja", mint a szereplők?
A válasz nem annyira elvi, mint inkább gyakorlati jelentőségű, s nem örök időkre szól, hanem mindannyiszor újra meg kell fogalmazni és indokolni, csakhogy vigyázat: ennek eldöntése egy mű megírásának folyamatában alapvető stratégiai döntés.
Ha igen, úgy a többlettudás a legsúlyosabb elbeszélői nehézségként fog jelentkezni; mert mitévő legyen a narrátor önmaga többlettudásával, annak abszolút érvényességével? Hogyan helyezhető el a narrátori többlettudás az elbeszélésnek mint eredménynek egyes mozzanataiban, ha az elbeszélő el akarja kerülni, hogy az elbeszélés mint folyamat mozzanatról mozzanatra eleve el legyen döntve?
Ha nem, úgy a narrátor (és egészében, a narráció) integratív ereje válik kérdésessé; úgy a különböző nézőpontok, látásmódok és vélekedések nem egymásnak feszülnek, hanem széttartanak, és az elbeszélői forma széthullását okozhatják.
Főként pedig: ezen a stratégiai döntésen múlik az elbeszélő menekülése. Mert, noha nekem személy szerint eszem ágában sincs menekülni, végképp sehonnan fölöttébb sehová, a magány és az eszmélet legtisztább, legfájdalmasabb pillanataiban, lehajtott fejjel vagyok kénytelen újra meg újra rádöbbenni, hogy az a velem egyidős író, akivel egy fedél alatt élek, megállás nélkül menekül a mai magyar valóság elől.
Hogy miért? Az nem különösen érdekes. A menekülés úgy is mint aktus, úgy is mint gesztus magától értetődik. Ahogy voltak korszakok, amelyekben nehéz volt szatírát nem írni, úgy most olyan korszakban élünk, amelyben nehéz, sőt véleményem szerint lehetetlen nem menekülni az éppen adott valóság elől. A valóság topográfiai problémaként való megragadása önmagában véve menekülés. Az elbeszélői világ kijelölése, felépítése és benépesítése nem egyéb, mint menekülés.
Nem az a kérdés, hogy miért menekül az író, hanem az, hogy hová. A mai magyar író csakis a mai magyar valóság elől tud menekülni. Ahhoz, hogy a Szasszanidák-korabeli perzsa valóságból vagy a Justinianos-korabeli bizánci valóságból menekülhessen egy mai magyar író, emberfölötti (s nem is kimondottan írói) képességek kellenének. Valahol bizonyára létezik a valóság előli menekülések titkos története. E titkos történetnek sajnos csak foszlányait ismerem. Viszont eléggé jól ismerem a velem egy fedél alatt élő író menekülési kísérleteit. Ezeket, ha majd egyszer szünetet tart a menekülésben, részletesen és aprólékosan el fogom mesélni. Most éppen csak utalok rájuk (már csak azért is, hogy ne hagyjam válasz nélkül a címben feltett kérdést):
Menekülés alteregóba.
Menekülés egy másik nyelvbe.
Menekülés idegen műfajokba.
Menekülés az összefüggésekbe. (Többek közt ezzel magyarázható a történelemmel való elbeszélői foglalkozás - és általában, a történetalakítás - iránt hirtelen megnőtt figyelem.) Vigyázat: az összefüggés nem azonos az összefüggő dolgokkal. A hagyományokról való beszédmód problémává tétele nagyjából az ellenkezőjét jelenti a hagyomány (vagy a bennefoglalt tárgyak) fetisizálásának.
Menekülés az elbeszélés elejéből az elbeszélés vége felé. Vigyázat: nem irányról, hanem arányról van szó; van-e még a vége felé elbeszélői mozgástér?
Menekülésszerű visszaugrás az elbeszélés végéről az elbeszélés előzményeire.
Menekülés az elbeszélésből mint folyamatból az elbeszélésbe mint eredménybe.
Menekülés az elbeszélésből mint eredményből az elbeszélésbe mint folyamatba.
Menekülés a mai magyar valóságból a mai magyar valóságba. És megfordítva. És vissza.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |