ROSA PEREDA
MADRID HATÁRÁN...
MADRID - Az előző törvényhozási időszakban a parlament egyhangúlag megítélte a spanyol állampolgárságot a Nemzetközi Brigádok túlélőinek, akik a spanyol polgárháborúban, a Köztársaság védelmében harcoltak. Bár a szavazás az Egyesült Baloldal és a PSOE parlamenti csoportok petíciója alapján történt, a döntés egyhangú volt, azaz a jelenleg kormányon lévő párt is a javaslat mellett szavazott. A veteránok október végén jártak Madridban és Spanyolország más részein is. Néhány polgármesterrel, önkormányzati vezetővel és egy-két párt képviselőivel találkoztak, de sem a Nemzeti Kormány, sem a parlament elnökei nem kegyeskedtek fogadni őket. És a spanyol király is elmulasztotta a remek alkalmat, hogy bebizonyítsa: a korona valóban valamennyi spanyolért van, még a republikánusokért is, és ezek a családi sebek, melyeket oly sok időbe telt összevarrni, már valóban behegedtek.
A veteránok mindezt nem vették jó néven, és közvetlenül a madridi Sportok Palotájában tiszteletükre rendezett koncert előtt fölvonulást rendeztek, melyre valamennyi madridit meghívták. A demonstráció nem volt tömeges, de sok érzelem a felszínre került.
Nyilvánvaló, hogy a spanyol állampolgárság odaítélése a Brigádok tagjainak szimbolikus cselekedet volt, tisztelgés a nemzetközi együttműködés előtt, amely az 1936-os alkotmányos rendszert körülvette. De jelentősége nem merül ki ennyiben: fontos volt, és ma is az, hogy megmozgatta a lelkiismereteket, fölfrissítette az emlékezetet, és fölhívta a figyelmet egy ország lakóinak egy másik ország ügyeivel való törődésére, ami manapság valahogy kiment a divatból.
Esteban Vicente, a 27-es generációhoz tartozó spanyol festő, az Egyesült Államokban egy meglehetősen szokványos állásban dolgozott a nagykövetségen, ahogyan erről beszámolójában ír. Feladata a polgárháború alatt, republikánus pártbeli feletteseinek utasítására az volt, hogy hamis spanyol papírokat szerezzen azon amerikai fiataloknak, akik a saját papírjaikkal nem tudtak a háborús Spanyolországba utazni. Bizonyos mértékig ez a történet is érzékelteti, mennyire erős kellett hogy legyen az amerikaiak között a spanyol ügy iránt érzett szolidaritás, hiszen a harcosok többsége hatalmas nehézségek árán érkezett meg Spanyolországba: hamis útlevelekkel, a saját államuk engedélye nélkül, kitalált külföldi nevekkel, és végül: romantikusan öngyilkos körülmények között. Képzelhetik, milyen kiszolgáltatottá tették őket a spanyol papírok ott-tartózkodásuk alatt. Nincs okunk azt gondolni, hogy azoknak, akik a többi országból jöttek, a legelső önkéntes csapatokat leszámítva, könnyebb dolguk lett volna. Hogy épp az amerikaiakat említem, az a földrajzi távolságnak tudható be, inkább mint az ország semlegességének, hiszen ez utóbbi általában az európai demokráciákra is jellemző volt.
Ezek az emberek tehát saját államaik semlegessége, be nem avatkozása, bűnrészes hallgatása ellen tiltakoztak, még ha ehhez át kellett is hágniuk a törvényt. Arról van szó, hogy tisztában voltak vele, mint ahogyan azt akkor, és később is többen elmondták, hogy a spanyol polgárháború csupán az első fejezete volt a világháborúnak. Tudták, hogy fontos fejezet, mivel a fasizmust kell megállítani. Tudták, hogy a demokráciák tétlensége nemcsak a spanyol áldozatokkal szemben vétek, hanem később önmaguk ellen is fordul majd. És tudták végül, hogy erkölcstelenség.
Ha ez a háború polgárháború volt, akkor minden háború az.
Azok számára, akik eljöttek, a túlélőknek, a spanyol állampolgárság egykori küzdelmük hősi legitimációja, igazuk elismerése, még ha veszítettek is. Többségük életében a spanyol polgárháború meghatározó élmény volt - legitimitásának elismerése azt is jelenti, hogy ők visszakapják emlékük hitelességét. A történelemben játszott szerepük elismerése ez.
Eltelt hatvan év. A harcosok többsége nem tudja már praktikus értelemben felhasználni az állampolgárságot, útlevél, jogok, nyugdíj formájában, csak életük szempontjából fontos, ami, azoknál, akiket ismerek, szoros kapcsolatban áll a történtekkel. Megható hallgatni, amint régi dalaikat éneklik, azokat a dalokat, melyeket a Franco-diktatúra alatt is énekeltek klubjaikban és az emlékezetes évfordulókon. Eltelt már húsz évnyi demokrácia. A spanyolok igyekeznek elfelejteni a háborút, és lerakták a béke és a megbékélés alapjait.
De különleges leckében van részünk mostanában: a szolidaritás leckéjében. Tanulhatunk ezeknek az embereknek a szolidaritásából, és annyi máséból, akkor és később is, akik nem tértek le az útról, és nem haboztak tenni valamit, miközben államaik, a legkülönbözőbb megfontolásokból, elfordították fejüket.
Ezekben az október végi, november eleji napokban Madrid meghatódva nézte a Nemzetközi Brigádok öreg harcosait. Csodálatos lenne azt gondolni, hogy soha többé nem kerül sor olyan eseményekre, amelyek szükségessé tennék ezt a heroikus testvériséget, azonban egyetlen pillantás a világtérképre azonnal észhez térít bennünket. Most is létezik halál, éhínség, háború és nyomor. Ez a bűvös négyes továbbra is szedi áldozatait. És nem az államoké minden felelősség, bár az övék a nagy része. Mi a fenét lehet csinálni?. Amikor ezt befejezem, jönnek a szörnyű képek Zaire-ből, arról a milliónyi elveszett emberről, az öldöklésről és az éhínségről. És jönnek a hírek a legyilkolt Mária-rendi spanyol misszionáriusokról. Mi a fenét tudok csinálni? Az az utálatos érzésem van, hogy az irodalom is lehet bűnös.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |