JEANETTE WINTERSON
A TESTRE ÍRVA
A sejtek az egyén egész élete során mitózissal szaporodnak. Az egyedfejlődés befejeztéig a szaporodás a normálisnál gyorsabb. Később az elhalt sejtek helyett újak jönnek létre. Az idegsejtek kivételt képeznek: ha elhalnak, nem keletkeznek helyettük újak.
Louise csecsemőmirigyében túltermelés állt be. Egykor megbízható, rendesen beszabályozott szervezetében fellázadtak a T-limfociták. Nem engedelmeskednek többé. Elözönlötték a véráramot, felforgatták a lép és a belek nyugodt rendjét. A nyirokcsomókban dagadoznak a büszkeségtől. Mindmáig az ő feladatuk volt, hogy védjék a testét a külső ellenségektől. Az immunrendszer részei voltak, megvédték a fertőzéstől. Most ők a belső ellenség. Fellázadtak a belbiztonsági erők. Louise államcsíny áldozata lett.
Hagyd hát, hogy beléd kússzak, őrködjek fölötted, csapdába ejtsem a támadókat. Miért nem rekeszthetem el az érzéketlen nyomuló áradatot, amely beszennyezi a véred? Miért nincs lakat a kapuvisszéren? Tested belül ártatlan, nem volt, ami megtanítsa félni. Verőered mit sem sejtve viszi a rakományt, nem ellenőrzi, mit szállítanak a vérben. Már csordultig vagy, de a gazda szunnyad, míg benn gyilkosok járnak. Ki jön erre? Hadd tartom föl a lámpást. De csupán a vér; vörös vérsejtek, akik oxigént visznek a szívbe, vérlemezkék, akik gondoskodnak az alvadásról. Szokás szerint arra lézeng néhány B- és T-limfocita is, egykedvűen fütyörésznek.
Hű tested most hibázott. Vége az időnek, amikor az őrök unott arccal lepecsételték az útleveleket, aztán bámultak tovább az égre. Mögöttük százan meg százan jönnek. Százak, állig felfegyverkezve, készen az értelmetlen hadjáratra. Értelmetlen? Mire hát a sok fegyver?
Máris jönnek, végigzúdulnak a véráramon, lihegnek a harci vágytól. Nincs senki, aki megküzdhetne velük, csak te, Louise. Most te vagy az idegen test.
A szövetek, mint a szájüreg szövetei, puszta szemmel is láthatók, de a sejtek milliói, amelyek a szöveteket alkotják, olyan aprók, hogy csak mikroszkóp segítségével fedezhetjük fel őket.
Puszta szemmel. Hányszor gyönyörködtem benned buja tekintettel, puszta, pőre szemmel. Láttalak ruhátlan, mosdáshoz görnyedve, hátad ívét, hasad domborulatát. Alaposan megszemlélhettelek, mikor alattam feküdtél, láttam a combod közt a szögesdrót hagyta sebhelyeket. Olyanok, mintha egy állat mélyesztette volna acélkörmét a bőrödbe, tulajdonjogának durva zálogául.
Barna szemeim úgy cikáztak a testeden, mint a lepkék. Berepültem tested egész fesztávát, elefántcsontpartjaidat. Ismerem az erdőket, ahol megpihenhetek és táplálékra lelek. Puszta szemmel feltérképeztelek, elraktároztalak azokra az időkre, amikor látótávolságomon kívül rekedsz. A szöveteidet alkotó sejtek milliói parcellát kaptak a recehártyámon. Ha éjszaka repülök, akkor is tudom, merre járok. Leszállópályám a tested.
Szájüreged szöveteit nyelvvel, nyállal ismertem meg. Barázdáit, völgyeit, a recés szájpadlást, a fogak erődítményét. Felső ajkad tükörfényes simaságát egy érdes bog akasztja meg, régi seb. A száj és a végbélnyílás szövetei gyógyulnak be a leghamarabb, de nyomokat hagynak a tüzetesen szemlélőnek. Én tüzetesen szemlélődöm. Egy történet rekedt benn a szádban. Egy szétroncsolt autóról és egy szilánkokra tört szélvédőről. Már csak a sebhely maradt tanúnak, marcangolt szélű, mint egy párbaj során ejtett seb, a bőrön még mindig látszik a varrat.
Puszta szemmel felmérem a fogaidat, tömésestől. Metszőfogak, szemfogak, zápfogak, előzápfogak. Összesen harminckettő. A te esetedben harmincegy. Szeretkezés után tigrisként marcangolod az ételt, zsírtól csöpög a szád. Néha belém harapsz, apró sebeket hagysz a vállamon. Ki akarsz tüntetni, hogy méltó legyek hozzád? Rangjelzésként hordom sebeimet. Fogaid lenyomatai láthatóak ingem alatt, de a belsőmbe tetovált L a puszta szem számára láthatatlan.
A könnyebb rendszerezés végett az emberi testet üregekre osztották fel. A koponyaüregben van az agy, amit a koponyacsontok határolnak.
Hadd, hogy beléd hatoljak. Sírkamrák régésze vagyok. Arra áldoznám életemet, hogy megjelöljem járataidat, tested, e lenyűgöző mauzóleum be- és kijáratait. Milyen szűkek és rejtettek ifjúság, egészség csatornái és kútjai. A remegő ujj nehezen találja az előcsarnok bejáratát, s alig képes átvergődni a nedvvel teli csarnokokon, melyek a méhet, a zsigereket és az agyat rejtik.
Az idősek és a betegek orrlikai megduzzadnak, a szemgödör mély, könyörgő tavakat képez. A száj lebiggyed, a fogak kihullanak az első védelmi vonalból. Még a fül is öblös lesz, mint a trombita. A test utat enged a férgeknek.
Képzeletben bebalzsamozlak: először az agyadat emelem ki kampóval, készséges nyílásaidon át. Most, hogy elveszítettelek, nem engedhetem, hogy tovább fejlődj: fénykép legyél, ne vers. Le kell ráznod az életet magadról, ahogy én tettem. Együtt ereszkedünk le, te meg én, a mélybe, a sötét, kongó ürességbe, ahol valaha a létfontosságú szervek voltak.
Mindig csodáltam a fejedet. Erős homlokod, hosszú kálváriád. Koponyád hátul enyhén kidudorodik, majd hirtelen a tarkóig zuhan. Félelem nélkül jártam körbe a fejed. Kezemben tartottam, megmarkoltam, megtörtem ellenállását, visszafogtam a vágyamat, hogy a bőröd alatt tapogatózva középpontodig jussak. Ott létezel, abban az üregben. Ott készül a világ mindenevő rendszertanod szerint. Halandóság és póz fura elegye a mindenlátó, mindentudó agy, sokak úrnője, fortélyok ismerője. Kanálhajlítás és felső matematika. Keménykötésű térben rejtekezik a sebezhető én.
Beléd hatolok, ruhámon meglátszanak majd a foltok, kezem tele szerszámokkal, jegyzetelek és elemzek. Ha lámpással és jegyzettömbbel jövök, orvosi ábrákkal és felmosóronggyal, hogy feltakarítsam az undokságot, zacskókba töltelek majd, takaros, tiszta csomagokba. Nájlonzacskókba, mint a csirkemájat. Méh, belek, agy, rendre felcímkézve és visszaküldve. Megismerhetünk így egy másik emberi lényt?
Ismerem, ahogyan a hajad kibomlik a kontyból, s fényben füröszti vállad. Ismerem a kalciumot arccsontodban. Ismerem állkapcsodat, e veszélyes fegyvert. Kezemben tartottam a fejedet, de téged sohasem tartottalak a kezemben. Téged nem, életed tereit, lelkét, elektronjait.
"Fedezz fel", mondtad, és én összekaptam kötelet, kulacsot, térképeket - azt gondoltam, hamar hazatérek. Belehullottam tested tömegébe, kiutat nem találok. Néha azt hiszem, szabad vagyok, felköhögtél már, mint Jónást a bálna, de aztán kerülök-fordulok, és újból magamra ismerek. Magamra a bőrödben, magamra a csontjaid fülkéiben, magamra, amint lebegek az üregekben, amelyek a sebészek falát díszítik. Így ismerlek téged. Te vagy, akit ismerek.
A bőr két fő alkotórésze a dermis és az epidermis.
Furcsa arra gondolni, hogy az a részed, amelyet a legjobban ismerek, már halott. A bőröd felszínén levő sejtek vékonyak és laposak, véredények, idegvégződések már nincsenek bennük. Halott sejtek, a legvastagabbak azok, amelyek a tenyereden és a talpadon vannak. Tested sírkamra, mely múlt időben fekszik itt előttem, de lágy belsődet védelmezi még a külvilág betolakodóitól. Én is betolakodó vagyok, nekrofil megszállottsággal simogatlak, szeretem a héjat, mely előttem fekszik.
Holt darabjaidat állandóan ledörzsölik holt darabjaim. Sejtjeid pikkelyekben hullanak, takarmány poratkáknak és csótányoknak. Elhullajtott darabkáid fölöslegessé vált bőrön és hajon élősködő kolóniák táplálékává válnak. Semmit sem érzel. Hogyan is érezhetnél? Érzeteid mélyebbről jönnek, az élő pontokról, ahol a dermis megújul, és újabb pikkelyréteget képez. Fénylő páncélzatú lovag vagy.
Ments meg. Húzz fel magadhoz, hadd kapaszkodjam beléd, hadd fonjam karjaimat derekad köré, fejem lógjon a válladon. Illatodtól elnyugszom, beletemetkezem tested meleg dunnájába. Bőröd íze sós, enyhén citromos. Amikor végighúzom nyelvemet hosszú, nedves nyomot hagyva melleid között, érzem az apró kis szőröket, a mellbimbó udvarának ráncait, a bimbó tölcsérét. Melleid méhkasok, mézet pergetők.
Apró élőlény vagyok, tenyeredből eszem. Fegyverhordozód lennék, kifogástalanul szolgálnék. Pihenj le, hadd fűzzem ki a cipődet, hadd masszírozzam a lábadat, ahol a bőr kérges és fáj. Semmi sem undorít, ami te vagy; sem izzadság, sem piszok; a betegség sem, egykedvű jeleivel. Tedd a lábad az ölembe, levágom a körmöd és csillapítom a hosszú nap feszültségét. Hosszú volt a nap, amelynek végén rám találtál. Mindenhol zúzódások borítanak. Bőröd fakó bíbora: mint megrepedt fügék.
A leukémiás test érzékeny minden kis fájdalomra. Nem tudnék most nyersen bánni veled, hogy fájdalmas gyönyörrel sikolts fel. Felhorzsoltuk egymást, elszaggattuk a véraláfutásos hajszálereket. A hajszálvékony vezetékeket ütőerek és vénák között, a szétágazó véredényeket, amelyek a test vágyódását írják. A vágy valaha arcodba kergette a vért. Olyankor, amikor mi voltunk az irányítók, amikor testünk összeesküdött a gyönyörre.
Idegvégződéseim érzékennyé váltak bőröd hőmérsékletének legapróbb változásaira is. Nem csak hideg és meleg kezdetleges megkülönböztetésére voltam már képes, megéreztem a másodpercet, amikor a bőröd duzzadni kezdett. A szenvedély születését, amikor forróság áramlik a bőrbe, a szívverés elmélyül, felgyorsul. Tudtam, hogy dagadnak a véredényeid és tágulnak a pórusaid. A kéj fiziológiai hatásai könnyen tetten érhetők. Volt, hogy négyet-ötöt tüsszentettél, mint egy macska. Olyan megszokott dolog, naponta több milliószor történik ilyen a világon. Megszokott csoda, ahogy tested átalakul a kezem alatt. És mégis, hogyan hihetném el, ami magától értetődő, mégis mindig megdöbbent? Érthetetlen, valószínűtlen, hogy kívánsz engem.
Emlékeimből élek, mint egy ócska, kiselejtezett ember. Itt ülök régóta a kandalló mellett a karosszékben, kezem a macskán, fennhangon beszélek, ahogy a bolondok karattyolnak. Kezemből szétnyílt orvosi szakkönyv esik a padlóra. Nekem igézetek könyve. Bőr, írja. Bőr.
Tejfehér voltál és friss ízű, ha beléd kortyoltam. Tényleg el fog változni a bőröd színe, tényleg megfakul? Nyakad és léped felpuffad majd? Gyomrod szigorú íve megduzzad a meddő teher alatt? Lehet, s akkor a kis rajz, amelyet rólad őrzök, silány reprodukció lesz. Lehet, de ha roncs vagy, roncs vagyok én is.
A clavicula vagy kulcscsont: a clavicula egy hosszú csont, dupla ívvel. A csont felszíne érdes, hogy az izmok meg tudjanak tapadni rajta. A clavicula az egyetlen csont, amely a felső végtagokat és az axiális csontvázat köti össze.
Nem tudok úgy gondolni arra a ruganyos, folyóként hullámzó dupla ívre, mint érdes, barázdált csontra, inkább egy hangszernek látom, amelynek ugyanabból a tőből származik a neve. Clavis. Kulcs. Klavikord. Az első húros hangszer, amelynek billentyűzete volt. Kulcscsontod klaviatúra is és kulcs is. Ha a csont mögötti vájatokba nyomom az ujjam, olyan, mintha lágy testű rák héja mögé nyúlnék. Kitapintom a nyílásokat az izomkötegek közt, ahol benyomakodhatom a nyakszalagok közé. A csonton szépen végig lehet skálázni mellcsonttól lapockáig. Olyan, mintha esztergályos műve lenne. Hogyan lehet egy csont ilyen kecses?
Van egy mélyen kivágott ruhád, amely kiemeli a kebleidet. Nyilván a dekoltázst kellett volna nézni, de én ehelyett odanyomtam a mutatóujjamat és a hüvelykujjamat, ahol a kulcscsontod kiugrik, onnan tovább, kifeszítettem kezem pókhálóját, míg a torkodig nem ért. Meg akarlak fojtani?, kérdezted. Nem; csupán össze akartalak illeszteni, de nem csak a szokványos módokon, hanem az összes lehetséges eresztéknél. Jó játék volt csontot csontra illeszteni. Úgy tudtam, hogy a másság fokozza a szexuális vonzalmat, de mi annyi mindenben hasonlítunk. Csont a csontomból. Hús a húsomból. Ha emlékezni akarok rád, a saját testemet simogatom. Ilyen volt ő, itt meg itt. A test emlékezete átevickél az ajtókon, amelyeket az értelem lepecsételt. Csontvázad: kulcs Kékszakállú hetedik ajtajához. A véres kulcs, amely rányit a fájdalomra. A bölcsesség azt diktálja: felejts, a test üvölt. Félretolom kulcscsontod reteszét, és engem is elnyel a tátongó űr. Ilyen volt ő, itt meg itt. Az arc: tizenhárom csont alkotja az arckoponyát. A teljesség kedvéért a homlokcsontot is ide kell vennünk.
A látomások közül, melyek ébren is, álmomban is kísértenek, a legmakacsabb az arcod. Tükörsima, tükörfényes arcod. Arcod a hold alatt, a hűvös, visszavert fény ezüsttel futtatja be, arcod a maga misztériumában, amelyben én mutatkozom meg.
Kivágtam az arcod, ahol megrekedt a tó jegén, arcod, mely nagyobb, mint a testem, vízzel teli szád. Mellkasomhoz szorítottalak azon a hóeséses napon, körvonalad fűrészfogként illeszkedett a kabátomba. Ahogy fagyos arcodhoz érintettem az ajkam, megperzseltél. A bőr felhasadt a szám sarkában, szám megtelt vérrel. Minél közelebb szorítottalak magamhoz, annál gyorsabban olvadtál el. Karomban tartottalak, mint nemsokára a Halál. A Halál, aki lassan lehúzza a bőr súlyos függönyét, hogy fölfedje a mögötte rejlő csontketrecet.
A bőr egyre petyhüdtebb, elsárgul, mint a mészkő, melyet elvásott az idő, előbukkan a márványerezet. Az áttetsző, sápadt héj megkeményedik és kihűl. Maguk a csontok is agyarrá sárgulnak.
Az arcod halálra sebez, felöklel. A lyukakba reményszilánkokat halmozok, de a remény nem gyógyír. Párnázzam ki a szememet feledékenységgel, a szememet, mellyel annyit néztem, hogy már csak egy vékony hártya maradt belőle? Homlokcsont, szájpadcsont, orrcsontok, könnycsontok, arccsontok, felső állcsont, ekecsont, alsó orrkagyló, állkapocscsont.
Pajzsként tartom magam elé e szavakat, velük takarózom, ha ezeket mormolom, nem tolul emlékezetembe az arcod.
A hallás és a fül: a fülkagyló a fej két oldaláról kinyúló rész. Rostos és rugalmas porcokból áll, amelyeket bőr és finom szőr borít. Felszínét mély barázdák és kiemelkedések tagolják. A kiugró külső lemez a hélix. A kis lebeny a lágy, rugalmas rész az alsó fülvégződésnél.
A hang terjedési sebessége másodpercenként 335 méter. Ez körülbelül egy mérföld egyötöde, Louise talán kétszáz mérföldre lehet innen. Ha kiáltok, jó tizenhét perc múlva meghallja. Persze minden eshetőségre számítani kell. Lehet, hogy épp víz alatt úszik.
A küszöbről hívom Louise-t, mert tudom, hogy nem hall meg. A mezőn vonítok, ugatom a holdat. Akár az állatkertben rekedt állatok, reménykedem, hogy válaszol a fajtám. Nincs szomorúbb az éjszakai állatkertnél. A rácsok mögött, végre nyugton az élveboncoló szemektől, felvonítanak az állatok, faj fajtól elválasztva, mégis ösztönösen tudják, merre van a térképen az otthon. Inkább választanák ragadozó vagy akár préda szerepét, mint ezt a kísérteties biztonságot. Fülük élesebb, mint őrzőiké, felfogja a távoli autók és az utolsó gyorsétkezdék hangjait. Meghallják az emberi nyomorúság minden apró neszét. De nem hallhatják többé a bozót surrogását, a tűz pattogását. A zsákmányszerzés zajait. A folyómorajlásba belevesző kurta sikolyokat. Késélességűre hegyezik fülüket, de a zajok, melyek után fürkésznek, túlontúl messze vannak.
Bárcsak újra hallhatnám a hangod.
Az orr: a szaglóérzék az embereknél általában kevésbé kifinomult, mint a többi fajnál.
Kedvesem testének aromái még elevenen élnek az orrlyukamban. Ágyékának kovászillata. Kelő kenyér dús, erjedt illata gomolyog felém. Kedvesem konyhára szánt fogolymadár. Felkeresem szűkös tanyáján, és belőle táplálkozom. Három nap mosdás nélkül, és húsa máris csípős és érett. Szoknyája perdül, fennakad, illata abroncs a combja körül.
A bejárat mögött állok, orrcimpáim megremegnek, érzem a szagát, ahogy jön elém. Illatos tégely a kedvesem, szantálfa és komló. Lecsavarnám a tetejét. Fejemmel nyomakodnék ágyéka nyitott falához. Szerelmesem teste tömör és érett, szaga édes alom és tömjénillatú Madonna homályló elegye. Tömjén és mirrha: halál és hit keserű rokon-illatai.
Amikor vérzik, az ismert szagok színt váltanak. Azokon a napokon vas van a lelkében, teste fegyver-szagú lesz.
Kedvesem csőre töltött pisztoly, alig várja, hogy tüzelhessen. Bőre átveszi prédája szagát. Elemésztődöm, amikor vékony fehér füstfelhőben jön felém, körülötte salétromszag terjeng. Lőtt sebből vérezve heverek előtte, már csak vágyának utolsó fuvallataira vágyom, amelyek bensőjéből az orvosok által szaglószervnek nevezett helyre áramlanak.
Ízlelés: négy alapíz van - édes, savanyú, keserű és sós.
Kedvesem olajfa, gyökerei a tengerig nyúlnak. Gyümölcse csípős és zöld. Gyönyörök gyönyöre, ha a magjához érek. Kicsiny magjához, mely keményen ütközik a nyelvbe. Vastag húsú, sós erezetű, pólyával körülvett magjához.
Ki enné az olajbogyót anélkül, hogy előbb kiszúrná a pólyát? Várva várt pillanat, amikor a fogak közt tiszta lé csordul, melyben ott van a föld súlya, az időjárás viszontagságai, még az olajfa őrzőjének keresztneve is.
A napkorong a szádban. Az olajbogyó kipattan, mint amikor forró napokon megnyílnak a derült ég csatornái. Ízleld meg benne azt a napot, amikor égett a homok a talpad alatt, mielőtt a zivatar esőbuborékokban pattant le a bőrödről.
Kicsiny ligetünk roskadozik a gyümölcstől. Féregként furakszom a magodig, az érdes, bebugyolált magig.
A szem: a szem a szemüregben helyezkedik el. Majdnem tökéletesen gömb alakú, és körülbelül három centiméter átmérőjű.
A fény terjedési sebessége másodpercenként 300.000 kilométer. Szemünk a látóterünkbe került tárgyról visszaverődött fényt érzékeli. Színt akkor látunk, ha egy tárgy egy bizonyos hullámhosszúságú fényt visszaver, és az összes többit elnyeli. Minden színnek más a hullámhossza; a leghosszabb a vörös fényé.
Ezért látok mindenütt vöröset? Louise hajából szőtt vörös gömbben élek. Napnyugta ideje van mostanában, de nem a hanyatló fénykorong látványa miatt állok földbe gyökerezve az udvar árnyai közt. A szín után sóvárgok, a hajzuhatagod után, amint lezúdul az ég karimájáról, onnan a barna földre, onnan a szürke kőre. Onnan énrám.
Néha belefutok a naplementébe, karom madárijesztőként szélesre tárva, azt remélem, hogy a világ pereméről majd a tüzes kemencébe ugrom, és teljesen elégek benned. Testemet a véraláfutásos égbolt lángcsíkjaiba akarom bugyolálni.
Minden más szín elnyelődik. A nappal tompa árnyalatai nem hatolnak be megfeketedett koponyámba. Négy puszta fal közt élek, mint egy remete. Fényárban úszó szoba voltál, s én rád csuktam az ajtót. Színpompás kabát voltál, melyet porba gyűrtek.
Látsz-e most engem, ahogy véráztatta világom közepén állok? Zöldszemű lány, keskeny mandulaszemű, jöjj el lángnyelvek közt, add vissza a látásom.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |