FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ
AZ ERKÖLCSI MAGÁNY TERHE
Számomra igazi próbatétel Kertész művészete. Mert bár őt olvasom, az ő élményeibe bonyolódom bele, közben az én lényemnek is eddig nem sejtett rétegei tárulnak fel, melyek akár ijesztőek is tudnak lenni. A Kaddis elbeszélője egy gyilkosra ismert magában; A kudarc hőse nemcsak börtönőr lett, hanem lélekben is hozzátorzult hivatásához; a Sorstalanság főszereplője ügyefogyott, mégis egyértelmű igyekezettel próbál fogvatartóihoz idomulni. Kertész Imre regényeit, naplóit olvasva én is egy idegenre, egy elvadult másvalakire ismertem magamban. Olyasvalakire, akit nehéz erkölccsel, jó szóval, észérvekkel megszelídíteni. Korábban nem sejtett rétegeket hoztak bennem felszínre ezek a könyvek. S létezik-e magány, mely ennél rémisztőbb lenne? 't megszólíthatatlannak érzem; de én sem vagyok könnyű helyzetben.
Kertész Imre mindenkinek a véleményével szembeszegül — s közben az olvasót is kelepcébe csalja: benne is fölébreszti a mindentől való elkülönülés vágyát. Valamennyi művét olyan érzéssel tettem le, hogy valami bennem is menthetetlenül összekuszálódott. Engem is megigézett, sőt: vonzani kezdett a hiábavalóságnak az a mélységes átélése, amit semmiféle siker, ünnep vagy másmilyen eltérítő hadművelet nem tud feledtetni; megingatott a saját használatra gyártott s eddig elég jól működő meggyőződéseimben azt illetően, hogy mi a jó és mi a rossz. Végső soron pedig olyasmivel szembesített, amiről inkább nem is szeretnék tudni. Nevezetesen azzal, hogy ami megtörtént, ott, a lágerekben, a Sorstalanság helyszínein, korántsem ért még véget, s hogy a színfalak mögött továbbra is ott kísért egy szellem — vagy inkább: annak hiánya, a kultúra hajdani szelleme helyén keletkezett vákuum —, melynek valamennyien foglyai vagyunk. Akkor is, ha képesek vagyunk olyan illúziótlanul látni, mint Kertész Imre, és akkor is, ha nem akarunk látni, hanem a színpadi kulisszákat, világunk tarka önfeledtségét akarjuk egyedül létező valóságnak elfogadni.
Látóvá tesznek hát Kertész Imre könyvei. És ettől rémisztőek. Nem egyszerűen a rettenetre nyitják rá a szemem — ahogyan azt egy egész iparág, a holocausttal financiálisan is roppant sikeresen visszaélő, mélyen pornográf iparág teszi —, hanem arra kényszerítenek, hogy magából a rettenetből nézzek a világra. Vagyis úgy kezdjek látni, hogy amit érzékelek, azt ne tudjam éles határral elkülöníteni magamtól. Pornográf szemlélődés helyett az aktus kellős közepébe taszítanak. "Hóhér és áldozat... a totalitásban mind egy ügyben: a Semmi ügyében teljesít totális szolgálatot, bár természetesen ... ez a szolgálat korántsem egyforma szolgálat", olvasható a Kaddis lapjain. Kertész Imre írói eljárására is vonatkoztathatók e szavak. Az olvasónak, korántsem úgy persze, mint az írónak, de mégis ugyanabba a rettenetbe kell alámerülnie, mint vezetőjének. És amilyen kíméletlen Kertész Imre önmagával szemben, éppoly kíméletlen olvasójával is. Persze az én érdekemben is — én leszek látóvá. Még akkor is, ha látásomnak vajmi kevés gyakorlati hasznát tudom csak venni abban a kápráztató, kaleidoszkópszerű, bár eléggé lélektelen világban, amelyben élnem adatott.
Kertész Imre egész írói univerzuma ennek a kettősségnek a szorításában létezik. Egyfelől meg kell tanulni látni, élesen, könyörtelenül, akár önmagunk ellenében is — másfelől viszont e látással nemhogy a világot, de még önmagunkat sem igen váltjuk meg. És mi az eredmény? Egy haldokló állat szemével nézni mindent — olyan tekintettel, amely túl van mindenen, de azért figyelmes és mindenre kiterjed. Sőt, e világon túli perspektíva birtokában létezik csak igazán. Felfokozottan, szinte túlcsordulva addigi önmagán — úgy, mint Kertész Imre hősei is, akik egy kivételes helyzet foglyai, amelyből visszatekintve csak álmélkodni lehet mindenen, ami egyébként oly normálisnak tetszik.
A határok megtapasztalása
E kivételes állapotról ad hírt Kertész Imre. Csábító lenne azt mondani — különösen a Sorstalanság alapján — hogy a koncentrációs láger ez a nagy kivétel. Én azonban a Sorstalanságot éppúgy nem nevezném lágerregénynek, mint ahogyan nem jutna eszembe ilyesmit mondani a Kaddisról, A kudarcról, a Gályanaplóról vagy a Valaki másról. A kivételes állapot sokkal inkább egy egzisztenciális határhelyzet: a szabadság, és annak reménye vagy éppen lehetetlensége. Századunkat bemutatva Kertész Imre nem annak konstatálásánál torpan meg, hogy e kor borzalmat borzalomra halmozott. Önsajnálat és a fájó sebekben vájkálódás helyett tovább lép, s a lehető legjózanabbul vizsgálja, mi lehet az oka annak, hogy a szabadság kérdése a mi századunkban elválaszthatatlan lett a borzalmakétól.
Azért sarkalatos ez a kérdés, mert az európai kultúra eddigi történetében az ember mindig is a szabadságot s az ezzel társuló határhelyzeteket kutatta. Saját határait átlépve tudta valóban sorsszerűnek érezni az életét. Azaz: emberi létezése súlypontjára rendszerint ott talált rá, ahol épp az úgynevezett emberinek a kizárólagossága szűnt meg. "Az isteni nem határa az embernek — írja Georges Bataille —, de az ember határa isteni. Másként szólva: az ember önnön határait megtapasztalva válik istenivé." Kertész Imre könyveiben egy olyan univerzum működésének válunk szemtanúivá, amelyben az emberek éppúgy megtapasztalják saját határaikat, mint a kultúrában eddig is — ám saját istenivé válásuk tapasztalatában egyáltalán nem részesülnek. Ellenkezőleg: kilépnek ugyan önmagukból — egzisztálni szó szerint annyit jelent, hogy önmagunkból kilépve létezünk —, ám ez rátalálás helyett a teljes elveszettséghez vezet. Létezni nála annyit jelent, mint elveszettnek lenni. És ez az elveszettség az, ami borzalmak sorozatához vezetett. Nem Auschwitz miatt vált elveszetté az ember, hanem maga Auschwitz is ennek az elveszettségnek, a belső iránytű elromlásának az eredménye. S ha ez így van — márpedig Kertész Imre művei nem sok kétséget hagynak efelől —, akkor Auschwitz valóban nem ért még véget. Kafka aktuálisabb, mint valaha. Miként félő, hogy Kertész Imre aktualitása sem szűnik meg egyhamar. Műveinek rémisztő voltához ez is hozzátartozik.
"Isten nekem Auschwitz képében nyilatkozott meg", olvashatjuk a Kaddis lapjain. Kertész Imre, Wittgenstein avatott értőjeként és fordítójaként, pontosan fogalmaz. Értsük mi is pontosan a szavait. Az igazi borzalom nem Auschwitz, nem a történeti hely, ahol a legtöbben, kik itt összegyűltünk, soha nem is jártunk. Auschwitz "csupán" kép. Méghozzá Isten képe, aki ezúttal saját hiányaként nyilvánult meg: létezik is, meg nem is. Létezésének a borzalom a legfőbb bizonyítéka, miközben e borzalom éppen Isten tökéletes hiányának is a jele. A platonizmus csődje Auschwitz. Metafizikai Möbius-szalag.
Kertész Imre szavai mindig pontosak; s ha Istent említ, ezt nem szentimentalizmusból vagy udvariasságból teszi, és kiváltképpen nem holmi közhelyszerűség miatt. Persze a konfesszióhoz sincs köze az "isten" szónak. Az ő szóhasználatában azt jelenti, amit az eddigi kultúra történetében mindig is jelentett: a legszemélyesebb reménynek egy földöntúli reménnyel való egybefonódását. S ha nincsen Isten — amit Kertész hol melankolikusan, hol haragosan, hol elkeseredetten, hol pedig egykedvűen hangoztat —, akkor ez azt jelenti, hogy a legszemélyesebb életnek és az úgynevezett legtágabb sorsnak sincsen többé egymáshoz köze. Az ember valóban sorstalan lett. Nemcsak a lágerekben, hanem — az ő fordulatával élve — "a béke romjai" közepette is.
Ellenállni a kísértésnek
Kertész Imre életműve a mi eltökélten és szándékoltan szekularizált korunknak a kíméletlen kritikája. Azt a kort állítja — annak szenvedő alanyaként — pellengérre, amely az ember isteni gyökereiről megfeledkezve minden reményét a gyakorlati megoldásokba fekteti. E század megmutatta, mihez vezet ez: a végső megoldás (Endlösung) gondolata nem születhetett volna meg, ha előbb nem fog össze egy egész kultúra is, hogy mindent mindenáron meg akarjon oldani — azt is, amire pedig nyilvánvalóan nincsen megoldás. Vagyis ha a transzcendencia nem változott volna át praktikus kérdéssé. Kertész Imre, nem riadva vissza attól, hogy ez ma állítólag időszerűtlen, a szekularizációnak korunk egyik legmélyebb és legfelvilágosultabb kritikusa. Hiszen a transzcendens kötelékek szétfoszlásával olyasmi szenvedett csorbát, ami az emberben a legszentebb. Ez az, ami semminek nem rendelhető alá, nem korlátozható, és semmiféle erkölcsi világrendnek sem szolgáltatható ki. "Valami érinthetetlennek" nevezte ezt a magot Kertész A kudarcban. Ez az, ami ellen az egész világ összefog. Nemcsak a lágerekben, hanem a békében is.
Ettől olyan felkavaróak Kertész Imre művei. Tőlem, aki a háború után születtem, a lágerek világa idegen. 'szintén szólva nem szívesen olvasok róluk, s ha tehetem, a filmekkel és fotókkal való találkozást is kerülöm. Kertész Imre Sorstalanságát olvasva azonban nyomát sem tapasztaltam az ilyen ellenérzésnek. Mi hát az a legkisebb közös nevező, ami engem ezzel a regénnyel olyan mélyen összeköt? Nem a szenvedés, nem a gonoszság, nem a fasiszta lelkület tanulmányozása, és nem is a zsidó sors. Hanem a szabadság. Nem a lágervilág érdekel, nem egy rendszer működése, nem a szenvedés és nem a kálvária. Egyes-egyedül a szabadság. Ez az a különös érinthetetlen mag, amely e században az egész világ ellenében tud csak megnyilvánulni. És ezért kelti a tökéletes idegenség benyomását is. Mi a szabadság? A Kaddisban van egy igen rövid és velős válasz: akkor vagyok szabad, ha úgy cselekszem, ahogyan nem kellett volna. A szabadság: ellenállni a kísértésnek. Nemcsak a gonoszénak, hanem a jóénak is, melynek kísértése, mint Brecht óta tudjuk, rettenetes tud lenni. "Bizonyára többször vagyunk jók erkölcsi gyávaságból, mint valódi hajlandóságból..." — olvashatjuk a Gályanaplóban. — "Az erkölcsi magány mindenképp az egyik legfigyelemreméltóbb probléma. Egyedül lenni a vélemények harsogása, a közvélemény nyomása ellenében." Korunk "csillapíthatatlan ideológia-éhsége" közepette a szabadság nem látszik kövér falatnak. És az ember magányossá válik — mint ahogyan Kertész Imre is, a kortárs európai irodalom nagy magányos farkasa. Hogyan is írja? "A szabadság — igen, a szabadság valóban misztérium, de nem az ún. szabad akarat, hanem a magunktól való függetlenedés, a távoltartás lehetősége, a magunktól való szabadságunk és szabadulásunk lehetősége." (Gályanapló) A szabadságnak ez a nem csupán gyakorlati és politikai, hanem mindenekelőtt egzisztenciális értelmezése teszi kivételessé az álláspontját egy olyan világban, amely, vitathatatlan jó szándékkal ugyan, de mégis egy erkölcsi világrendnek próbálja kiszolgáltatni az embert, s a "hivatalos humanizmus" nevében egy személytelen mechanizmusnak rendeli alá a személyes létezést. Kertész Imre a személyre szabott szabadság terhének a tapasztalatát helyezi szembe azzal a lélektelen koncentrációval, amely — mint egy valódi koncentrációs láger — az embert egyedül szerepei és a neki tulajdonított funkciói alapján ítéli meg.
Milyen kevés és törékeny az, ami az emberben személyes és egyszeri. És mégis, micsoda energiát fordít egy egész civilizáció arra, hogy, akár önnön pusztulása árán is, éppen ezt a csöppnyi minimumot tegye működésképtelenné. Nem történne így, ha ez a minimum egyszersmind nem lenne maximum is. Ha egy egész világ fog össze ellene, akkor olyan titka és hatalma van, amely nem lehet evilági. S a világot, amely áttekinthetővé, ellenőrizhetővé, ésszel bekeríthetővé igyekszik varázstalanítani mindent, talán a személynek, a szabadságnak ez a felfoghatatlansága, a világhoz képest vitathatatlan idegensége irritálja. Ha egyszer istent letaszították a trónjáról, akkor az isteninek minden nyomát és maradványát is üldözni fogják — így a személyiség mélyén lappangó isteni magot, a szabadságnak az igazi gyökerét is. Hadd idézzek hosszabban a Kaddisból:
"Fényes éjszaka volt..., bársonyfeketén fénylő és valamilyen mozdulatlan, néma, de rendíthetetlen tudattól áthatott, és hirtelen ráeszméltem: úgyszólván teljes lehetetlenség, hogy ez a metsző, ez a szenvedő tudat egyszerre csak megszűnjön és eltűnjön a világból. Igen, és mintha ez a tudat egyáltalán nem az én tudatom, inkább a rólam való tudat lenne, és így tudok róla ugyan, de nem rendelkezhetem vele... Teljesen fölébredve, vagy teljesen álomba merülve..., mindegy, utóbb tehát lehetetlen volt nem a misztériumra következtetnem, illetve lehetetlen volt legalább nem azon elmélkednem, hogy ez a tudat része valaminek, ami engem is magában foglal, hogy nem a testemé, de nem is teljesen az értelmemé, noha az értelmem közvetíti, hogy tehát nem kizárólagosan az enyém, és hogy valóban, ez a tudat a legvégső magja talán a létemnek, amely ezt az egészet, mármint a létemet, létrehozta és kifejlesztette."
A szabadság próbatétel
Egy "nagy ismeretlen úr vendégeként" (Kosztolányi), a földi szenvedést megtapasztalva Kertész Imre szinte nem evilági, és mégis valamennyiünknek ismerős perspektívából számol be mindarról, ami megesett vele. Talán ez a szabadság: a személyes, neki kiosztott életben nem végzetszerűséget látni, hanem különös próbatételt, amely lehetőséget nyújt a döntésre. Arra, hogy az "érinthetetlen" mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse ezt az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Kertész Imrétől ezt tanultam. Legújabb könyvében, a Valaki másban a kortárs európai irodalomban párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talál rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sőt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetősége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |