JEVGENYIJ POPOV
HOLNAP MEGLÁTJUK
MOSZKVA - Van egy orosz népmese: ül a muzsik a fán, kapaszkodik a fa törzsébe, s közben vágja, fűrészeli maga alatt a vastag gallyat. - Hé, paraszt! - kiált oda egy arra járó ember. - Mit csinálsz? Hát leesel és összetöröd magad! -A paraszt azonban csak folytatja tovább az őrültséget. Persze a gally recsegve-ropogva letörik, a paraszt lezuhan a földre és kezét-lábát összetöri; csak arra marad ereje, hogy utánaordítsa a járókelőnek: - ", te átkozott gonosz varázsló, mit tettél velem?
"Arra születtünk, hogy valóra váltsuk a mesét!" - hirdeti az ősrégi szovjet sláger is, s nem megy ki a fejemből napok óta ez sem: ha Oroszország netán tényleg Zjuganovot választja meg, akkor egyszerre váltjuk valóra a slágert és a mesét, egyszerre leszünk tanúi és áldozatai annak, miként zuhan a mélybe Oroszország, magával rántva mindenkit. És az tényleg katasztrófa lesz. Nem beszélek a megtorlásokról - pedig megtorlás egész biztos, hogy lesz, hisz a kommunisták nem tudnak másképp kormányozni, csak terrorral, pláne ilyen nagy országban - a bő hetven év alatt elég tanújelét adták ennek. Nem is a falat kenyérről beszélek, amelyért megint hosszú sorok kígyóznak majd, mert a "hiánycikk", a deficit - az ostor és a mézeskalács mellett - a kommunisták legkedvesebb fegyvere. Nem, nem erről, hanem arról a lassú halálról, arról a keserves agóniáról és széthullásról beszélek, ami most az országra vár: iszonyú bűz kísérte rothadás, olyan kénköves szörnyű szagot eregetve, amitől még a határsorompón túl sem lehet menedéket találni. Ha ez bekövetkezik, ezúttal az összeomlás elkerülhetetlen: túlságosan is teleszívtuk már magunkat a szabadság levegőjével, különösen a fiatalok. A szabadság meghatározhatatlan szövete olyannyira beleivódott már a vérünkbe, hogy ez a vér lesz az ára annak, ha egyesek most ezentúl egyszerűen csak élni akarnak, mások pedig meghalni is készek azért az eszméért, amelyik már az egész világon vereséget szenvedett.
De álljunk meg itt egy kicsit. Annyi mindent összeírtak már minderről, mégis úgy látszik, hiába. Drága honfitársaim, tekintélyes részük legalábbis, az első fordulóban - magát mit sem zavartatva - "Zju apóra" szavazott. Így keresztelték el az újságírók az új vezért, nyilván az örök emlékű "Ho apó"-ra gondolva, akinek holdvilágképe máig ott díszeleg egy lekvárfőző rézüstre emlékeztető hatalmas domborművön a moszkvai Hanoi étteremmel szemközt; a mai orosz csodák egyik legcsodálatosabbja, hogy az értékes fémet máig nem lopták el és nem tették pénzzé a mindenre kapható "újoroszok", akik - miként a kommunisták állítják - úgyis kiárusítják az egész országot.
Most, amikor e sorokat írom, egy nappal a sorsdöntő "második menet" előtt, azaz - hogy egy másik szovjet sláger foszlányát idézzem - "az utolsó menet", a végső forduló előtt, csak arra tudok gondolni, hogy: holnap sok minden eldől. Pontosabban: minden, ha a "kommunisták" nyernek, sok minden - ha a "demokraták".
Azt hiszem, sokunknak jár mostanában ilyesmi az eszében: Vologya például, a vízvezetékszerelőnk - aki nemrég ültette be magának azt a bizonyos szert, hogy végre leszokhasson az alkoholról, s most már nem vodkáért javítja a csapjainkat, hanem egyszerű, normális rubelért -, szóval Vologya azt mondja, most már szeretnék normális módon a saját dolgommal foglalkozni, nem szavazatszámlálókat lesni, hányan szavaznak arra, ami annyira nyilvánvaló: az életet választjuk, nem a halált!
Talán végre az ifjúság - a fejlődés barométere, hogy Trockij elvtársat parafrazáljam - is kezd rájönni arra, mi lesz abból, ha a komcsik jutnak hatalomra. Akkor aztán vége a nagy buliknak, lőttek a nagy gyülekezési szabadságnak. Magam láttam és hallottam nyár elején Szamarában, miként üvöltötte egy emberként a harmincezres tömeg az "igent", amikor a rock-csillag Andrej Makarevics hihetetlen hangerővel beleordította a mikrofonba: "Jelcinre szavaztok, ugye fiúk?". Még Kujbisev (emlékeznek rá? - ez is egy kommunista volt) hatalmas szobra is beleremegett.
Még az örökké morgó nyugdíjasok is hajlanak arra, hogy azt mondják: persze, Jelcin egy nagy ... (s itt a legkülönfélébb árnyalatú szitkok következnek, kinek-kinek vérmérséklete szerint), de azért maradjon mégiscsak ő, elvégre nem szoktak menet közben lovat váltani, akkor már legyen inkább ő, ne ez az ócska Párttitkár. Hátha nem lesz rosszabb, mint most.
Csak el ne kiabáljuk! Mert az utóbbi napokban valahogy túlságosan is megnyugodtak az ország vezetői: Szobcsak is ölbe tett kézzel várta győzelmét a Leningrádi megye Szent-Pétervár városának polgármesterválasztását, és aztán úgy megbuktatták, hogy csak úgy porzott. Így ültek odafenn ölbe tett kézzel akkor is, amikor, igen, amikor Zsirinovszkij győzött, meg akkor is, amikor tavaly télen úgy megtelt az állami duma kommunistákkal, mint eső után az árok pocsolyával.
Már csak néhány óra, "majd holnap meglátjuk" - ahogy a kiváló konceptualista költő-barátunk, Dmitrij Alekszandrovics Prigov írta az Oroszország sorsát eldöntő Kulikovói csatáról szóló versében. Tudom persze, ha Jelcin győz, akkor is lesznek bajok.
De az az élet baja lesz - nem a halálé.
(1996. július 2. Moszkva, néhány órával az elnökválasztás második fordulója előtt)
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu