LIEVE JORIS
AMSZTERDAM
AMSZTERDAM - Felfedezőútra indulva flamand szülővárosunkból legidősebb fivérem a 60-as évek végén Amszterdamban kötött ki. Különféle történetekkel jött haza a Paradiso nevű egykori templomról, ahol úgy járt körbe a fű, mint a békepipa, a Vondelparkról, ahol ott aludt az egész világ. Én azt hittem, hogy a szabadságnak ez az izgató illata csupán turisztikai attrakció, de amikor évekkel később magam is Amszterdamban horgonyoztam le, észre kellett vennem, hogy a szabadság eszméje milyen mélyen beivódott a mindennapi életbe.
Egy folyóiratnak írogattam, amelynek a munkatársai aktív részesei voltak a hatvanas éveknek. Főszerkesztőm biciklivel járt be a munkahelyére, akárcsak a többi szerkesztő, és amikor "önözve" szóltam hozzá, ahogy ez jólnevelt flamand leányhoz a feljebbvalóival szemben illik, nevetve hárította el ezt a formalitást. Amikor elkészültem egy cikkel, vasárnap este elbicikliztem a lakására, ahol nagy szivarfüstbe burkolózva beavatott az írás törvényeibe. A cikkeket sokszor teljesen átalakítottuk. Csodálkozva figyeltem, hogy a javításait mindig csak kompozicionális és stilisztikai szempontok vezették, soha nem a hatóságoktól való félelem. Titokban vártam, hogy mikor derül ki ennek az ellenkezője, de hiába.
Anyám szerette volna, ha visszatérek Flandriába, és azt ígérte, hogy apám révén bejutok egy helyi laphoz, de én már amszterdami főszerkesztőm hatása alá kerültem, és azt reméltem, hogy az ő kritériumainak megfelelve juthatok előbbre.
Mikor még Flandriában éltem, és arról beszéltem a barátaimnak, hogy egyszer majd utazgatni szeretnék, azt hajtogatták, hogy akkor bizony egy gazdag emberhez kell feleségül mennem. Mások a fejüket csóválták, és úgy találták, hogy előbb családot kell alapítanom, majd aztán meglátom, hogy mi lehet a terveimből. Amszterdam megóvott ezektől a csapdáktól. Makacsságomért itt nem büntetést, hanem jutalmat kaptam. Amikor meghallották, hogy el akarok utazni egyedül az Arab-öböl országaiba, potenciális finanszírozóim hegyezték a fülüket. Nemegyszer az ő bizalmuk kalandom kedvező kimenetelében volt az, ami föltett a repülőgépre, még mielőtt nekem magamnak időm lett volna úrrá lenni félelmeimen és fenntartásaimon.
És így történt, hogy bár Amszterdamban telepedtem le, mégis sokszor voltam onnan távol. Fiatal voltam, tapasztalatokra éhes, azt az érzést tápláltam magamban, hogy én voltaképpen nem Európában vagyok igazán otthon, hogy másutt jobb. Lengyel élettársam, Marek jól emlékszik arra, hogy egy észak-afrikai utazás után nem voltam hajlandó kézen fogva menni vele a piacon, mert tartottam a környékbeli marokkóiaktól.
Be kell valllanom, hogy sokszor volt rossz hazajönni. Visszatérni Amszterdamba egy fél év Zaire után, az ablakom alatt a vízben tükröződő szürke holland ég, a vértelen ágaikkal a levegőbe nyúló fák - mintha egy színes filmből hirtelen egy fekete-fehérbe csöppentem volna. Hónapokig kísért a nosztalgia a trópusi táj, az ott megismert emberek után, még arról is elfeledkeztem, hogy az országot, ahová visszavágytam, olyan ember kormányozta, mint Mobutu.
De minél többet utaztam, és minél jobban be kellett látnom, hogy a világ nem változik meg olyan könnyen, mint ahogy azt mi a boldog 60-as években hittük, annál jobban kezdtem értékelni Amszterdamot, és a dolgok, amelyeket ebben a városban természetesnek találnak, nekem egyre különlegesebbnek tűntek. Például, ahogy itt Mareket befogadták. Amikor találkoztam vele, éppen hogy megérkezett Lengyelországból egy lehetetlen kis bőrönddel, és a Hajósok utcájában lakott orosz hajósok között. Nem sokkal később saját lakása lett, holland nyelvtanfolyamra járt, és rövidesen tudta olvasni az újságokat. Biciklik és rendőrök
Nemrég fölhívott egy orosz ismerősöm, hogy menjünk át hozzá egy italra. "Most rögtön?" - kérdeztem.
"Igen, miért ne?" A városon kívül lakott, arra gondoltam, milyen nehéz eljutni odáig. "Semmi az egész" - erősködött - "kimégy a városból, lefordulsz az első leágazásnál..."
"Sorry" - mondtam -, "nekünk nincs kocsink".
"Nincs kocsitok?!" Ezen őszintén csodálkozott. Még nem régóta lakott itt, még nem tudta, hogy ebben a városban senki nem érzi úgy, hogy a státusához feltétlenül hozzátartozik egy autó. Kiadóvállalatunk igazgatóját - egy igen tiszteletre méltó úriembert, akivel nagyon udvarias viszonyban volnék, ha rég le nem szoktattak volna erről - sokszor látom szombatonként kerékpárral jönni a piacról, a kormányon mindkétfelől egy-egy bevásárlószatyorral.
Kerékpárjaink ott állnak egy sarki megőrzőben. A kerékpárjavító az egyetlen ember a környéken, aki tud rólam valamit, mert ez a város kicsi és intim, de ugyanakkor nagyon diszkrét is. Ha hosszabb időre elmegyek, fölteszem nála a biciklimet a polcra. Amikor visszajövök, leveszi nekem. ' hosszú tengeri utakat tett meg, ezért nem csak a biciklikről esik szó köztünk, hanem távoli tájakról is. Nem helyesli, hogy Mareket sokat hagyom egyedül. Egy ilyen lengyel elmegy kocsmázni a barátaival, túl sok vodkát iszik, kint hagyja a biciklijét ahelyett, hogy betenné a megőrzőbe. Nem csoda, ha folyton ellopják! De a hátam mögött összejátszik Marekkal, és ha mindkettejüknek elege van az életből, szó nélkül becsukja a boltot, és megy vele a kávézóba.
Az én biciklimet is sokszor ellopták. Ezt az árat fizetem azért, hogy olyan városban élek, ahol nem áll rendőr minden utcasarkon. Orosz ismerősöm szentül állítja, hogy a királynő születésnapján látott egy férfi és egy női rendőrt részegen a Leidsestraaton, a főutcán. Én ezt nehezen tudom elhinni, de nincs teljesen kizárva, ha azokra a jelenetekre gondolok, amelyeket az évek során láttam.
A 80-as évek elején az amszterdami rendőrség elhatározta, hogy fölszabadítja a házfoglaló mozgalom egyik erődítményét. December eleje volt, jó hideg reggel, és olyan izgalom volt nálunk a környéken, hogy én sem tudtam bent maradni a lakásban. A házfoglalók épületét körülvették a rendőrség mozgósított egységének fekete buszai, a daru egy rendőrökkel teli konténert emelt a magasba. A feszültséget érezni lehetett az összesereglett járókelők körében. Fölnéztünk a konténerre, amely most ért föl a háztetőre, kinyílt: és kilépett belőle a Mikulás két krampusz kíséretében. Felszabadult nevetés tört ki a nézők között, és a házfoglalók is méltányolták a tréfát. Feloldódott a feszültség, a erőszak levegőben lógó fenyegetése eloszlott.
A következő nyáron a Vondelparkban ültem egy teraszon, amikor mellettem egy német turista észrevette, hogy fotótáskája, melyet hanyagul letett a földre, eltűnt. Felugrott és dühösen káromkodott, szitkozódott. Nem messze két rendőr biciklizett a tó partján. A német elkezdett feléjük integetni, hogy fölhívja a figyelmüket. A rendőrök észrevették, vidáman visszaintegettek, és továbbkarikáztak.
Ennek a pasasnak a kétségbeesése mögött a rendőrök lakonizmusával szemben persze egy tragédia rejlik: ez a demokrácia árnyoldala, amely a polgár józan eszére épül, és ezért nem reagál megfelelően, ha a polgár nem tartja magát a szabályokhoz. Kilátás az ablakomból
A biciklimen kívül van még három nagy vízre néző ablakom is a dolgozószobámban. Egy libanoni barátnőm csodálkozva nézte egyszer a vízben úszkáló kacsákat: "Ezeket nem lövi le senki?" - kérdezte. Itt jobb nem lelőni a kacsákat. Amikor a szomszédságomban leégett egy ház, és egy tűzoltó egy kábult macskával jött ki, a körülállók együttérzően kiáltoztak. Jött az állatmentő autó, sivítva fékezett, és mindenki gondterhelten várt, amíg a kis állat magához tért.
Íróasztalom mellől látom az elvonuló világot. Ha a városnéző hajók Van Gogh-napraforgókkal kipingálva jelennek meg, tudom, hogy itt a nyár. Minél melegebb lesz, annál változatosabbá válik az élet ott lent, mert az amszterdamiak képesek egy egész flottával a vízre szállni. Ezt most egy meleg nap végén írom. Hűvös szél fúj a víz fölött, és épp egy rozoga csónak tart erre két utassal. Egy fiú meg az apja, gondolom. Közöttük egy asztal fehér damaszttal leterítve, rajta egy üveg bor és két pohár. A lakóhajó a túloldalon kissé himbálózni kezd. A hosszúhajú lakó, aki sosem jelenik meg a fedélzeten egy üveg sör nélkül, mámorosan integet az elhaladó csónaknak, és még engem is elfog a kísértés, hogy fölemeljem a kezem.
Két városnegyed határán lakom. A házam mögött egy jobb lakónegyed kezdődik: széles utcák, nagyobb házakkal, magas szobabelsők, mélyen benyúló kertek, üzeletek, ahol egész évben lehet avocadót és kivit kapni. A lakók többsége fehér. Erkélyem fákkal teli belterületre néz. Amikor a szomszédom fűrészt mert fogni a kertje egyik fájára, egy láthatatlan ember a lombok közül kiabálni kezdett, hogy kihívja rá a környezetvédő szolgálatot, - mert a fák itt védett állatok.
De engem jobban érdekel a népi negyed a víz túloldalán. Ha az Albert Cuyp piacon vásárolok, érdekes zónában járok. Török férfiak üdvözlik egymást, szurinámiak ülnek törzskocsmájuk küszöbén, hosszú ruhájú marokkóiak állnak egy csoportban és beszélgetnek, az az érzésem, hogy nem egy szigeten élek, hogy ez a város része kultúrák és tradíciók évek óta a fejemben is zajló keveredésének. A sarki pék marokkói, török, német és újabban ír kenyeret is süt, és ránk szól évtizedek óta, hogy mi, vevők, ne nyúljunk a kenyérhez.
Barátom, Marek köménymagos kenyeret vesz, ahogy Lengyelországban megszokta. A kertben, melyet barátjával együtt bérelnek, paradicsomot ültetnek; ha beérik az alma, almabort vagy calvadost főznek. Szeptemberben kijárnak az erdőbe gombát szedni. Ezek aztán hónapokig spárgán lógnak, száradnak a padláson, és benne úszkálnak minden téli levesben.
Marek izgatottan várja a pillanatot, amikor télen befagynak a csatornák. Ilyenkor leereszkedik a sok lépcsőn, bebugyolálva, mint egy eszkimó, korcsolyával a hóna alatt. A nagy tömegben fel se ismerném, ha nem csinálna életveszélyes piruetteket az ablakom alatt, utána győztesként lengetve a karját.
Egyik lengyel se nagyon vallásos azok közül, akiket ismerek, de amikor Wojtyla pápát megválasztották, tele volt a lakásunk ujjongó lengyelekkel, akik jó sok pohárka vodkát felhajtottak ebből az alkalomból. Számos Szolidaritás-hívő lakott a padlásunkon, lengyel professzorokkal felváltva, akik a nyári szünidőben jöttek a virághagyma-mezőkre dolgozni. Az utóbbi időben gyakran táboroznak nálunk átutazó lengyelek: Amerikába repülnek, a nagy pénz felé.
Ha Mareknak honvágya van, placki kartoflanét süt, lengyel krumplislepényt. Esős napokon paraguayi alsó szomszédunkat hallgatjuk, amint dél-amerikai melódiákat penget a gitárján. Én legyőzöm nosztalgiámat az én múltam, Jacques Brel után, aki mint európai avant-la-lettre már évtizedekkel ezelőtt fölfedezte a Párizs-Brüsszel-Amszterdam tengelyt.
Egy lokálpatrióta
Mi a nagyvilág árnyékában élünk, de az a mód, ahogy Amszterdam a lakóival bánik, tetszik nekem. Ez az a mentalitás, amely lehetővé tette, hogy annak idején a hugenották itt megtalálják a helyüket, vagy a spanyol inkvizíció elől menekülő flamandok. Külföldi barátaim többnyire rögtön otthon érzik itt magukat.
Egy chilei barátom, aki meglátogatott a nyáron, rosszul kezelte a jegyét a villamoson, mint az ellenőrzésnél kiderült. Barátom csodálta az ellenőr viselkedését, aki nem a büntetést kezdte rá kiróni, hanem szép nyugodtan elmagyarázta, hogy legközelebb hogyan csinálja. Tettünk egy városnéző hajókirándulást, az idegenvezető felhívta a figyelmet a part menti patríciusházakra. Egy diák az ablakon kihajolva hangos előadásba kezdett a saját lakásáról. Chilei barátom, aki Párizsban él, megint meglepődött. Ilyen közlékenység csak intim környezetben lehetséges, jegyezte meg, olyan városban, ahol az emberek kis léptékhez vannak szokva.
Este a piros lámpás negyeden át sétáltunk, és elhaladtunk a "pirulák hídja", a hírhedt "pillenbrug" mellett. Ez a híd már évek óta beszédtéma. A városi tanács cukorkás-bódét állított fel, hogy kiszorítsa az altatótól LSD-ig mindent tartó pirulaárusokat. Ezek az árusok most egy híddal odébb álltak, bár a városi tanács újra közbelépett egy nagy virágosstand fölállításával. Három rendőr ment el mellettük, kicsit megálltak, beszédbe elegyedtek az árusokkal, viccelődtek velük, aztán továbbmentek.
Amikor anyám megtudta, hogy meg akarom venni a házat, ahol most lakom, ijedten telefonált: "De Lieve, csak nem maradsz örökké ezeknél a hollandoknál?" Házfoglalók lázadásai, kábítószer, bűnözés, mind újra föl volt hánytorgatva. Én mulattam rajta, amíg hallgattam. Az egyetlen dolog, ami aggasztott, a meredek lépcső: nem fog-e idővel nehezemre esni?
Marek idén tavasszal utazott először keletre, mióta itt van. Nem Lengyelországba ment, hanem Prágába, mint aki először csak a lábujját dugja be óvatosan a vízbe. Amit ott látott, nem nagyon tetszhetett neki, mert mióta visszajött, jobban ragaszkodik Amszterdamhoz, mint valaha.
Első nap mindjárt bejárta a környékünket, mint aki attól fél, hogy a távollétében netán elfelejtették. Üdvözölte a tisztító feleségét, benézett a biciklijavítóhoz, vett egy pár virslit a sarki falatozóban, és a szokásos "sukran, amigó!"-val köszöntötte az egyiptomi tulajdonost.
Az európai focibajnokságok idején a legszívesebben egy narancsszínű futballabda formájú lámpát akasztott volna fel a szobában, hogy tanúsítsa a holland tizenegy iránti odaadását. "rákig ült a tévé előtt, ha szóltam valamit, mutatta, hogy maradjak csöndben, ő a hollandokkal való azonosulásán munkálkodik.
Vasárnap délutánonként Marek sétálni szokott egyet a Vondelparkban, ami többnyire egy teraszon végződik a barátokkal. Legutóbb egy kis csónak büszke tulajdonosaként tért meg egy ilyen sétáról. Holland barátai el akarták égetni, mesélte fölháborodva, még éppen meg tudta menteni a pusztulástól. Csúnya öreg csónak, egy lyukas roncs, most egy hangárban haldoklik. De Marek szorgalmasan dolgozik egy új álmon. Elmondja minden vendégnek, hogy ha legközelebb eljönnek, egy antik járművel várja majd őket az állomáson. Ezt az örömteli napot várva ül most Marek az ablak előtt, nézi a vizet, és Onassisnak érzi magát.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu