J. BERNLEF
PORTRÉ TÁVOLNÉZETBŐL
Kedves Robert,
köszönöm huszonötödikén írt leveledet. A barátaimnál voltam a tengerparton. Ezért csak most tudok válaszolni.
Biztosan elutasításként értelmezted a hallgatásomat. De mivel nemcsak újságíró vagy, hanem mindenekelőtt a barátom, megpróbálom megmagyarázni neked, hogy - huszonöt évvel a halála után - miért nem akarok még mindig Elviráról írni.
Azt írod: "Bár az idő tág fogalom - néhány év percekig tart csupán, és vannak percek, melyeknek nem akar vége szakadni - Elvira emléke számodra lassacskán áttetszővé kell hogy váljék, akár egy portré távolnézetből."
Mikor Elvirát megismertem - akkor már híres filmsztár volt -, az volt az érzésem, hogy a jelenléte megszünteti bennem a jövőre vonatkozó elképzeléseket.
Boldog voltam, olyan természetesen, ahogy a kutyám, Juri él, úgy, ahogy most itt hever az íróasztalomnál a földön, és fogalma sincs az időről.
Biztosan olvastál már arról, mennyire félnek némely általunk primitívnek tartott népek a fényképezéstől. Attól félnek, hogy az ábrázolás elvesz valamit a lelkükből. A mi racionalistáink ezt gyerekes hiedelemnek tartják. A mi civilizációnk, melyet oly nagyképűen állítunk követendő példaként a világ többi része elé, a képi ábrázolások kultúrája, s ma még inkább, mint valaha. Szinte már csak akkor hiszünk el valamit, ha képen látjuk. A rohanó mindennapi életben a fotó, a tudatosan megválasztott keret segít tájékozódni. Csak azt látjuk, amit valaki már látott előttünk. Nemrég megnéztem a tévében egy műsort, amelyik ezt igen találóan parodizálta. Egy család ül a készülék előtt, amelyen élőben mutatnak egy betörést. A család tagjai izgatottan ülnek a székükön, lenyűgözi őket a betörés, amely valójában a hátuk mögött játszódik: ülnek, és nézik, hogyan ürítik ki mögöttük a saját lakásukat, és csak akkor mozdulnak meg, amikor a betörők a tévét is el akarják vinni.
Elvirához fűződő kapcsolatom elején még nem voltam tisztában a képek hatalmával. Próbáltam Elvirát, egy nyugati parasztcsaládból származó fiatal lányt megvédeni, amennyire lehetett, a fényképészek, riporterek, filmesek áradatától, anélkül hogy tudatában lettem volna annak, hogy minden fotó, minden interjú, minden lefilmezett perc az életéből eltávolítja őt tőlem. Házasok voltunk, de őt az egész ország a magáénak tekintette. A köztudatban lévő Elvira lassan, de biztosan elnyomta az igazi Elvirát, míg végül is elvesztette önmagát, és eltévedt egy tükörpalotában. Megpróbáltam onnan kimenteni, de a végére valóban elfelejtette, hogy kicsoda is ő, és ki vagyok én.
Tavaly elutaztam Olaszországba. Elmentem minden híres múzeumba. Ami nekem akkor a leginkább föltűnt, az az volt, hogy Máriát egészen eltérő módokon ábrázolják a festményeken. Hol édesdeden befelé fordul, hol pironkodik, mint egy parasztlány. Olykor egy jobb házból való úrihölgy jól ápolt karcsú ujjaival festik meg, máskor a sokéves házimunka formálta dolgos kezekkel. Ez a sokféleség a minta hiányára épült. Mária csak mint eszme, mint elképzelés létezett.
A Mária-kultuszhoz fogható ünneplés Elvira körül - életében, de különösen azután - egészen más természetű. Miután az eredeti valóban létező ember volt, egy élet, melyet percről percre megörökítettek, előbb meg kellett halnia, hogy a tömeg számára igazán életre keljen, mítosz legyen belőle.
Persze, hogy ő maga vette be a pirulákat, de aki ezt megtette, már régen nem Elvira volt. Az emberek szemrehányóan mutogattak rám. Hogy elhanyagoltam, hogy nem védtem meg eléggé. Valójában évekig tartó nyilvános kivégzés volt ez, amit a fotósok és a filmesek hajtottak végre.
Egyedülálló kivégzés, megölték az áldozatot, hogy életre keljen.
Látom, amint felvonod a szemöldöködet. Olvasd tovább, mielőtt kételkedni kezdenél az épelméjűségemben.
Mikor Elvira meghalt, hónapokra elrejtőztem. Nem csak a sajtó elől, főleg a külvilág elől, amelyet megmérgeztek a képei. Bárhová mentem, a legkisebb falusi üzletben is mindenütt az ő arca meredt rám, lehetetlenné tette, hogy gyászoljam - mert gyászolni annyi, mint megtanulni együtt élni az emlékekkel a másik jelenléte nélkül, egy lénnyel, aki már nincs. Nem néztem többé a televíziót, mert féltem, hogy hirtelen megjelenik a képernyőn, ami többször előfordult. Megrendítő percek voltak ezek, utána mindig napokig magamon kívül voltam. A gesztusok, mozdulatok, arckifejezések sajátos együttese, és különösen a hangja mindig újra visszalökött abba a szerencsétlen pillanatba, amikor megtudtam, hogy véget vetett az életének.
De megtörtént ez valóban? Ennek már huszonöt éve. Azóta öreg ember lett belőlem. Fel kéne tudnom vázolni egy "arcképet a távolból", de éppen ez az, ami nem sikerül, mert távlat, az nincsen.
Az idő minden sebet begyógyít, ez az ismert vigasz, amellyel az emberek mások szenvedése iránti közönyüket leplezik.
Mint említettem, amikor Elvirát még csak rövid ideje ismertem, olyan volt, mintha jelenléte megszüntetne minden jövőre vonatkozó gondolatot. Távollétében az ő múltjának mozgó képei szorítják ki közös múltunk képeit.
Az évek folyamán ez a fogalom egyre valószínűtlenebbé vált. (Az erotikus emlékek - életünk egyetlen része, amely nem volt nyitott a nyilvánosság számára - az évek múltán elillannak, mint az illatok.)
Körülbelül egy évvel ezelőttig. Augusztus volt, és én Londonban jártam, hogy egy fordítóval megvitassak néhány részletet. A londoni szórakozóhelyek nem csábítottak. Esténként inkább a szállodai szobámban maradtam, olvastam, vagy néztem a televíziót.
Elegáns hotel volt - angol kiadóm bőkezű, ha az adóból levonható kiadásokról van szó -, a szobában minibár, videó. A televízió tetején találtam egy listát a választható filmcímekről. És egyszerre csak megláttam köztük Elvira egyik filmjét.
Hirtelen felindulás lehetett, vagy talán annyi év után próbára akartam tenni magam. Nevetnem kellett, amikor a szobapincér egy ezüsttálcán átnyújtotta a kazettát, és kellemes estét kívánt.
Ezen az estén életem legnagyobb felfedezését tettem. A fehér kesztyűt persze már rengetegszer láttam, de ezúttal ez nem az a film volt, mint máskor.
Mialatt Elvira játszotta az ártatlan szőkeség szerepét, aki egy lelkiismeretlen krupié kezébe kerül, én eloldottam a mozdulatait a cselekménytól, a tartalomtól, és a szavait, a pillantásait összekapcsoltam a film láttán természetesen feltörő emlékekkel. Így azon az estén az egy vitorlás után nézett a tengeren. Ezzel a mozdulattal zárta be tengerparti házunk ajtaját a harminckettedik születésnapján. Szövegének egy sorát ugyanezzel a hanghordozással mondta egyszer évekkel ezelőtt egy ünnepségen a barátnőjének.
A történeten belül egyszer csak kialakult egy tér a múltunkról szóló emlékeim számára. A legkisebb mozdulatok, egy alig észrevehető szájrezdülés, egy hajfürt elmozdulása a homlokán, ahogy a kisujjával szórakozottan végigsimítja a szoknyája szegélyét, mind alkalom volt arra, hogy kiszabadítsam a szerepéből.
Másnap elmentem egy nagy áruházba, és megvettem az összes filmjét. (A biztonság kedvéért föltettem egy napszemüveget. Ettől a fáradságtól megkímélhettem volna magam, mert a kiszolgáló lány pillantásra sem méltatott.) Egy hétig néztem a filmjeit a londoni hotelszobában.
És így mentettem ki az életünket apránként a filmrészletekből. Megint kéz a kézben megyek Elvirával a tengerparton. Érzem a kagylók szagát, hallom a sirályok sikoltozását. A távirányítóval leveszem a hangot, és leolvasom ajkáról, hogy szeret engem. Örökké.
Elvirát a képek ölték meg. Ugyanezeknek a képeknek a segítségével keltettem őt ismét életre.
Juri a combomra teszi a lábát, jelzi, hogy ki akar menni. Bólintok neki. Néha ilyen egyszerű az élet, Robert. Én már majdnem hetvenkettő vagyok, de az a huszonöt év, amiről írsz, nem létezik. Én még mindig együtt vagyok Elvirával. Vagy inkább azt kellene mondanom: végre.
Üdvözöllek, minden jót,
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu