JOST ZWAGERMAN
IRIS
Iris Pompier-Duivenpoort belépése mindenkit meghökkentett. Úgy vitorlázott be a területi iskolába, mint Hófehérke mulatságos negatívja, akit feltehetően egy hasonlóképp lehetetlen fekete herceg csókolt életre; egyébként pedig a búsan vidám nyugat-fríz törpék között él, akik az idegen lénnyel való első találkozásukkor teljesen elvesztették a fonalat. A megdöbbent iskolások egzotikus tárgyat láttak benne, amelyről levették az üvegburát, a legkisebbek pedig az első hetekben nem is tudták visszatartani ideges kuncogásukat a tornateremben ennyi feketeség láttán. Egy néger tanárnő, hát ez óriási! Feketék a profi focisták voltak, vagy Diana Ross meg Whitney Houston. Fekete a tévébemondónő volt a híradóból, és azok a kövér nők az ábécében, meg a külkerületekben, a kisgyerekek vicces Jackson-Five pofival. Fekete az a néhány gyerek volt az átvezető osztályokban, akik közül páran az első év után csendben eltűntek egy négy éves középiskolába, vagy szakmunkásképzőbe, miután rájöttek, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket; feketék azok a titokzatos junkie-k voltak, akiket a Dam téren lehetett látni az emlékmű körül egy barátokkal vagy szülőkkel töltött egynapos amszterdami kiruccanás során. Egyszóval, a feketék kívül voltak, egy olyan Hollandiában, melyet a polderek keskeny utacskáin az iskolába biciklizve sohasem lehetett látni, mégis valóban létezett, a tévében meg az újságban, ha az Ajaxról vagy Feyenoordról, ha Bijlmermeerről vagy Schilderswijkről, a hiphopról vagy a kosárlabdáról volt szó.
Iris Paramaribóban született, és Délkelet-Amszterdamban nőtt föl. Duivenpoort papa és Duivenpoort mama, meg a négy gyerek '77-ben jöttek Suriname-ból Hollandiába, Iris tízéves korában. A legtöbb paramaribói Duivenpoort akkor már Bijlmerben vagy Rotterdamban lakott, a család pedig egy apai ági elvált unokanővérhez költözött be, aki a Frissenstein-telepen két fiával bérelt egy ötszobás lakást, jutott hát hely a rokonoknak. Másfél évig maradtak ott, amíg ki nem utaltak nekik egy lakást, szintén a Frissenstein épületkomplexumban, ahol abban az időben főleg törökök és marokkóiak laktak, és sajnos nem túl sok fekete. Tizennyolc éves korában Iris beiratkozott a diemeni tanárképzőre. Testnevelésből és pszichodrámából szerzett diplomát, majd fél évig helyettes tanárnőként dolgozott egy kisegítő iskolában Osdorpban. Észak-Amszterdamban, abban a Cleyndert utcai kollégiumban vett ki szobát, ahol két év leforgása alatt három hallgató ugrott ki a legfelső emeletről. Az egyik egy fehér Peugeot tetején landolt, onnan pedig a motorháztetőre bukfencezett; az ötödik és az annál magasabb emeletekről úgy nézett ki, mintha egy vörös-fekete festékbombával dobták volna meg az autót. Szerencsére Iris innen elég hamar elköltözött, mert Sidney Pompier hál´istennek el akarta venni feleségül. Sidney tisztességes srác volt, nem kábítószerezett, és ünnepélyesen kijelentette, hogy sohasem koslatott prostituáltak után, Duivenpoort papa és mama erre mérget vehetnek. Iris szülei áldásukat adták a házasságra, mert Pompier jó parti volt, Iris pedig kiváló őrmester Sidney számára. Három hónapig a Pompier szülőknél laktak a Pijpen, azután a Bos en Lommer negyedben béreltek lakást. Irisnek hiányzott az anyja meg a nagyanyja, és minden hétvégén visszament a Frissensteinbe, hogy főzzön, mosson, és Duif mamával együtt ellássa mamikát, aki már egy kissé süket volt, és műfogsorát néha, csak úgy minden ok nélkül, egészen kicsúsztatta az alsó ajkára... szegény mamika, azzal a vastag csuklójával, merev vádlijával, meg a hátával, ami már nem volt hajlandó engedelmeskedni - bumeránggá görnyedve csoszogott a házban. Egyszóval Iris hosszabb hollandiai, mint suriname-i múltra tekinthetett vissza, és Hollandiában mindvégig még ötven kilométerre sem lakott a nyugat-fríz területi iskolától, de a grafti, rijpi, hoogwoudi meg mindenféle más falukból való tanyasi "legényektű" meg "lyányoktú" jöhetett volna épp egyenest a világ másik "végibű" is. Amikor megpályázta és megkapta az iskolai állást, Sidney-vel, aki továbbra is Amszterdamban dolgozott, Hoorn-ba költöztek, ahol persze tényleg suriname-iak, antillaiak, törökök, marokkóiak, meg más 'etnikai kisebbségek' és 'allochtónok' (ahogy az ország a neutralizáló szándékú újbeszél kifejezéssel a külföldieket nevezi) laktak, akik azonban árnyékban éltek és dolgoztak, még ha az ember szomszédai voltak is, a postát meg a reggeli újságot hozták, vagy kijöttek leolvasni a villanyórát. Az iskolában róluk, és nem tőlük tanultunk, nem?
Iris igyekezett süketnek és vaknak tettetni magát furcsán vihorászó tanítványai előtt. Úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kinevezték a Nyugat-Fríz Iskolai Közösségbe. Theót is beleértve mindenkit ámulatba ejtett önállósága és fesztelensége; ahogy reggelente megérkezett autóval az iskolába, besétált a tanári szobába vagy a tornaterembe, vállán átvetett modern műanyag-sporttáskájával, amilyet még egyetlen tornatanár sem viselt soha, időnként pedig olyan magas sarkú, és szupermodern cipőkben kopogott végig a folyosón, amilyeneket tanárnők lábán még csak elképzelni sem lehetett, s amilyeneket még a felsőbb osztályok legnagyobb divatmajmai sem kaphattak volna meg kedvenc üzleteikben és butikjaikban. Egyszerűen jelen volt ő, Iris, és olyan zavarba ejtő természetességgel volt jelen, hogy ez a többi alkalmazottat, igazgatótól büfésnőig, bujkáló kellemetlen érzéssel töltötte el, amit olykor roppant ügyetlenül lepleztek. Persze egyikőjük sem ismerte volna el, hogy kínosan érzi magát Iris társaságában. Hogy az alsó osztályos gyerekeket a kinevezése utáni első hetekben néha elfogta a röhögés, az még hagyján, hisz ők nem tudták visszafogni magukat, az viszont elképzelhetetlen, hogy a tanári kar és a többi alkalmazott bevallják xenofóbiájuk akár legkisebb megnyilatkozását, micsoda illetlenség volna!
Másfél hónappal azelőtt, mielőtt lefeküdtek volna egymással, Iris beszámolt Theónak a közelében lévő hím-, és nőnemű leckedarálók valamennyi erőfeszítéséről; arról a jaj, de jó szándékú gyötrődésükről, amikor a kávészünetekben, vagy egy értekezlet után beszélgettek vele. Csak viselkedj egyszerűen és oldottan! - mondogatták maguknak ezekben a percekben, mert a fajok közötti kommunikáció, az bizony kemény munka volt.
Egy indonéz vagy hindusztáni kollégához a többség valószínűleg sokkal gyorsabban hozzászokott volna, egy ilyen illető lehetett volna sötétebbre sikerült holland is, egy fekete azonban megcáfolhatatlanul idegen, egzotikus és különös maradt. A tanárok többsége hallgatólagosan valamiféle érdemnek, teljesítménynek tekintette, hogy képes korrektül viselkedni, sötétbőrű kollégájával, nem is sejtve, hogy a szóban forgó kollegina - kellő tapasztalatot szerezve annak megfigyelésében, ahogy a többiek kínos és megfeszített igyekezettel próbáltak jól viselkedni és megtalálni vele a hangot - mindezenközben mulatott rajtuk, és merőben mást gondolt. Különösen a némileg idősebb, hímnemű tanerők objektiválták magukat folyamatosan, miközben vele beszélgettek: "én fehér férfi vagyok, aki fekete nővel kommunikál, és a fenébe is, egész tisztességesen sikerül, én mondom".
Többek között ezt mesélte el Theónak, majd másfél éve, hat hónappal kinevezése után. Január volt, a középiskola 4. osztálya Tilburgba ment egyhetes tanulmányi kirándulásra, és Theo meg Iris is kísérőtanárnak voltak beosztva. Theo végre hosszabban beszélgethetett vele, mint az iskolában. A hét közepén jártak, egy kimerítő nap délutánján. Három vacogó kolléga és nyolcvan tökéletesen dekoncentrált kamasz társaságában vergődtek a brabanti erdőkön át egy akadályversenyen, amit két szentimentális cserkészhajlamú tornatanár szervezett. Theo ott haladt mellette az iskolások kígyózó sorának végén. Hallgatta Irist, hízelgett neki őszintesége, hiszen ez azt jelenthette, hogy a lány őt nem számítja a tartózkodó formalista-fajtához, mellyel kapcsolatban olyan szkeptikus volt. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a lány időnként nagyon kellemetlen tudott lenni a kollégáival. Ha például szóba elegyedett Pannekeettel, a mozdíthatatlan és jámbor, enkhuizeni biológiatanárral, aki tizennyolc szolgálati évet tudott maga mögött, s legtávolabbi kiruccanásai valaha Flandriába, vagy Dél-Limburgba (Hármas-határpont!) vezettek, akkor Iris egy csipetnyit túllőve a célon a kirobbanóan röhögő fekete sztereotíp szerepét játszotta, s jóízűen kerepelt rotiról, bakkeljauw-ról, pástétomos szendvicsről meg más suriname-i ételekről, ily módon burkoltan célba véve szegény Pannekeet etnocentrikus rémületét, aki az istennek se tudta, miről beszél a lány, ugyanis a felesége már több, mint húsz éve minden este serpenyőben rotyogó krumplival, sajtszószos karfiollal, és sült husival várta a konyhában. Theo gyakran látta Irist a tanári szobában, amint meghökkentően túljátszva adja a trópusi csajt éppen azokkal a tanárokkal szemben, akiknek észak-holland kiejtése vagy nyugat-fríz tájszólása saját nyelvhasználatát zavarossá tette, az irodalmi nyelv, a suriname-i holland, a sranantongo, és a fővárosi rap-zsargon saját gyártmányú keverékévé. Amikor Theo már jobban ismerte, és tudta, hogy valójában nem is beszél olyan jól suriname-i nyelven, és a modern városi szlenget is csak Gaasperdamban élő fivéreitől szedte össze, egy alkalommal finoman rendre utasította. Nem gondolja, hogy kissé durva a tanárok közül szándékosan a legmegrögzöttebb nyugat-frízeket elijeszteni alkalmilag működésbe hozott erős suriname-i akcentusával, csivavázó v-ivel, ropogtatott r-eivel, csattogó k-ival, amikor a winti, freyri, vagy kwaku szavakat kiejti?
Nem talált értő fülekre. Iris rögtön ellentámadásba csapott át, azzal a megjegyzéssel indítva, hogy a knoine és a kerremenaad neki ugyanannyira idegen, mint a többieknek a pietjel, fladder-bere, és moksi-meti, világos? Hogy, egy kissé általánosítva, nem hagyja származását és identitását elhomályosítani egy pár faragatlan okítómester kedvéért. Hogy a "beilleszkedés" és "integráció" különben is rosszul alkalmazott és megtévesztő kulcsszavak, melyeket olyan, magukat liberálisnak mondó kékzakós konzervatívok vesznek a szájukra, akik Wassenaarból, vagy a gelderi villanegyedekből útban a Parlament felé szociológusdit játszanak kormányzói-fekete autójuk sötétített üvege mögött, miközben minden kötelezettség nélkül repesztenek végig Hága általuk 'hátrányos helyzetűnek' nevezett városrészein, ami alatt természetesen gettót értenek, míg e kerületek szerény számú holland lakossága évek óta csak néger utcákról meg töröknegyedekről beszél, mondandóját leginkábbis a 'kibaszottkurvaéletbe' felkiáltással be- és levezetve.
Színpompás Hollandia! A fehér népképviselők melegen keblükre vonják a kisebbségeket, e fojtogató ölelés közben azonban groteszk hollandosítás gyanánt legszívesebben kék munkáskabátot vagy esőköpenyt húznának rájuk, a fejükre pedig, ha egy mód van rá, ellenzős vagy népviseleti sapkát. Túlzás? Meglehet. Az viszont tagadhatatlan, hogy a hollandok többsége saját nemzeti kultúráját, különösen annak enyhén folklorisztikus nyúlványait, vajpuha erőszakkal kényszeríti a 'kulturális kisebbségekre'. Hollandia akkor lenne csak újra rendben, ha barnák és feketék együtt fújnák a szívszaggató holland melódiákat, ha a gyerekeket nem hagynák az utcán estig játszani, hétkor kelnének és tizenegykor nyugovóra térnének, szilveszterkor pedig egyetértőn nevetnének a fehér japi-humoristán, aki fehér japi-közönség előtt kvázi bírálón viccelődik megint más fehér japikon, akik tévedésből rossz szemüveget vettek fel, vagy téli sportoknak hódoltak. Ezt nevezik integrációnak. No way, José! Mire Theo azt felelte, hogy Iris is bűnös abban, amit a többiek szemére hány: saját kultúrájának provokáló fitogtatásában.
Theo ilyen és hasonló megjegyzéseire Iris dühödt hallgatással reagált. Ezek a duzzogások azonban soha nem tartottak sokáig, mert közben tudták egymásról, hogy az egyik nincs megsértve, a másik pedig nem szűklátókörű. Ráadásul ezek csupán rituális veszekedések voltak, melyeket a morál és az illem kedvéért folytattak románcuk első heteiben, mielőtt simogatni kezdték volna egymást, szégyenteli vágyakozástól remegő ujjakkal, testük kétszínű csomóba kötve, melynek láttán úgy tűnt, hogy a lány combjának barnasága és bordó redője körül göndörödő legfeketébb feketeség arra teremtetett, hogy a férfi hófehér, duzzadó nemi szervét holmi dologi szubsztanciává, többé már nem emberi tartozékká alacsonyítsa, amely obszcénül átváltozva a lányba nyomul, mint egy mattfehér vibrátor a legolcsóbb fajtából. Theo szerette a lányt, saját testét viszont egyenlő mértékben növekvő izgalommal és undorral szemlélte. Ami felizgatta, az el is rettentette: miközben figyelte, hogyan mozog ki- és be, nemi szerve a lányéval összehasonlítva a holt hús látványát nyújtotta. Merevedése mintha halovány hulla lett volna, amelyről lenyúzták a bőrt. És a hullának zavarba ejtő módon nem volt csontváza: barlangos testek csontok nélküli tömege préselődött abba, amit a férfi teljes komolysággal és odaadással az eleven élet számára kinyilatkoztatandó lényegének tekintett: vaginájának színkörét, mely érintésére felizzott, és amiért méltó áldozatot szeretett volna hozni egy puszta behatolás formájában, félelemmel teli hátsó gondolatok nélkül. Olykor nem voltak félelmei, és megfeledkezett minden önmegvetéséről. De gyakrabban harsogta túl érzéki izgatottságát és örömét a meggyőződés, hogy teste nem méltó a lányéhoz; hogy megszentségteleníti bőrszínét, és fehér halált zár belé.
Erről persze soha nem beszélt neki. Az, hogy még a bensőséges gyönyör pillanataiban sem felejtette el bőrük színének különbözőségét, Irist valószínűleg fájdalmasabban érintette volna, mint az összes vihogó iskolástól, gátlásos tanártól és kioktató fehér hatalom-birtoklótól kapott bántások és megaláztatások együttvéve.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu