WOLFGANG ENGLER
KOLLABORÁNSOK ORSZÁGA?
Túlélés vagy kollaborálás? Hogy az államszocializmus olyan korszak volt, amelyben a kollaborálás minden lehetséges formája virágzott, ma már kétségtelennek látszik. Annál is inkább, mert a Keletet ismerő intellektuelek visszatekintve egyre-másra használnak olyan fordulatokat, melyek ezt a felfogást erősítik. Eközben olykor nagyon pregnánsan sikerül ábrázolniuk az immár letűnt világot. Két ilyen gyorsportrét szeretnék fejtegetéseim elé bocsátani.
Az első Tony Judttól származik, és fölvázolja a korábbi viszonyok alapvonásait: "Hozzátartozott a kelet-európai kommunizmus lényegéhez, hogy az embereket a kollaborálás legszégyenletesebb és legkorruptabb formáiba kényszerítette bele, ha valamelyest elviselhető mindennapokat akartak. A többség előbb vagy utóbb kollaboránssá vált: intellektuelek, papok, szülők, menedzserek, vásárlók, munkások, orvosok. Ha ma van bennük némi szégyenérzet amiatt, hogy a kommunizmus alatt éltek, ez nem valódi vagy vélt bűnök miatt van, hanem a mindennapos hazugságok és az örökös kis megalkuvások miatt." ("A múlt egy más világ", 2000, 1993.9.)
Octavian Paler román író is valami hasonlóra emlékszik: "Néhány évvel Ceausescu bukása előtt egy kéziraton dolgoztam, melyet Nyugatra akartam küldeni. Az foglalkoztatott, amit 'a másik rendőrségnek' hívtam, az a paradox jelenség, hogy a zsarnokság éppen azoknak a segítségével zsarnokoskodik, akiken zsarnokoskodik. Felidéztem magamban mindazt, amit a megszállt franciaországbeli kollaborálásról olvastam, és arról, hogyan hipnotizálta Hitler a németeket. Rosszabbá váltunk volna, mint mások? - kérdeztem magamtól. Túlélni próbáltunk, nem válni áldozattá, tehát pontosan úgy viselkedtünk, mint más népek is szerencsétlen korokban. Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy félelmünk kapóra jött megfélemlítőinknek, hogy még jobban ránk ijeszthessenek. Több mint nyilvánvaló, hogy Ceausescu és kompániája annál többet engedhetett meg magának, minél inkább kerültük mi a kockázatot. Az ő tébolyuk a mi 'bölcsességünkből' táplálkozott."
Túlságosan megtisztelő a régi rezsimre nézve, ha a Vichy-rendszerrel való párhuzamokat nem hagyva figyelmen kívül, mégis a különbségeket és az eltérő fejlődési irányt hangsúlyozzuk? Majd kiderül. Az elitek temetője
Az államszocializmust illetően továbbra is sok minden vitatható, egyet kivéve: hogy az ide tartozó társadalmak eleinte a "felemelkedés társadalmai" voltak. Ez vonatkozik az 1918 utáni Oroszországra, az 1945 utáni európai népi demokráciákra és utánzataikra a Távol-Keleten, Közép-Ázsiában és Latin-Amerikában. Különösképpen igaz ez a háború utáni Németország keleti felére, a későbbi NDK-ra. Hogy a történelem "az elitek temetője", az itt nagyban megmutatkozott. Vállalkozókat és nagybirtokosokat sajátítottak ki, a magasrangú nácik a hadseregből, a közigazgatásból és az igazságszolgáltatásból maguktól is odébbálltak, távozott a művelt polgárság is nem bírván tovább a szellemi beszűkültséget, a kollektivizálás elűzte a vidékről is a tulajdonosi rétegek maradékát, a városi kispolgárság kisajátítása a 70-es évek elején már csak a pontot tette föl az i-re. És akit mindez nem érintett, de más okokból állt hadilábon a rendszerrel, az fogta magát, és átköltözött Nyugat-Németországba szép csöndben és titokban 1961 előtt, életveszélyesen és látványosan 1961 után. Aki maradt, magához hasonló egyszerű emberek között maradt, olyanok között, akik vagy nem ismertek rendi öntudatot és rendi allűröket, vagy túltették magukat az ilyesmin. A polgárság utolsó képviselői.
Az elit elűzésének közvetlen következménye: rendkívüli méretű felemelkedés, jó ideig csillapíthatatlan igény a megüresedett helyek új emberekkel való betöltésére. Ahhoz, hogy új vezető apparátust tudjanak toborozni, az uralmon levőknek engedni kellett a követelményekből, a feddhetetlenséget mint kritériumot éppúgy fel kellett adni, mint a szakmai kompetenciát és a műveltséget. Mindenki, aki hallgatólagosan elfogadta az új rendet, igyekezetet tanúsított a munka és a továbbképzés terén, szóba jöhetett vezető posztok betöltésére a gazdaságban, az adminisztrációban, a tudományban, az oktatásban és a művészeti életben, nem szólva az államvédelmi apparátusról. A legfőbb politikai és állami pozíciókat leszámítva, amelyeket a "régi gárdának" tartottak fönn, beteljesült Lenin jóslata arról, hogy egyszer még szakácsnők fogják irányítani az államügyeket. Még az állampártba, a SED-be való belépés sem képezett leküzdhetetlen akadályt: a tű foka, amelyen át messzebbre vivő pályákra lehetett jutni. Ellenkezőleg. Mivel az utánpótlás kérette magát, azzal az ajánlattal próbálták megnyerni, hogy nem a múlt számít, hanem az átnevelődésre való hajlandóság. Ez hatott. Csaknem 400.000 ember csatlakozott már az NDK első évtizedében az "élcsapathoz". A keletnémeteket körülvevő szervezett gondoskodás, a "kollektívába" való betagosításuk kezdett hatni. A felemelkedés társadalma
Kollaboránsok népe? Nem vagyok benne biztos. Ez a szó illik esetleg a hatalmi elitre, amely a Szovjetunióból hazatérve a győztes hatalom politikai ügyeit intézte, és rövidesen búcsút intett a szocializmushoz vezető "német különút" jelszavának. A lakosság többségére alkalmazva ez a kifejezés elveszíti pontos értelmét. Persze, hogy nem volt hiány olyan emberekben, akik egyéni előnyök fejében kiszolgálták a megszállókat vagy hazai képviselőiket, akik másokat befeketítettek és rács mögé juttattak. A köznyelv az ilyenek számára tartotta fenn a kevéssé hízelgő "ruszkibérenc" elnevezést.
A kisemberek teljesen normális "együttműködése" másként festett. Éltek a kínálkozó alkalmakkal, beilleszkedtek az államszocialista hatalmi rendszerbe, némelyek alsó és középső pozíciókba, mások felsőkbe és a legfelsőbbekbe. Ami első nekifutásra nem sikerült, bejöhetett a másodikra: az érvényesülés, hogy valaki fiatalon a társadalmi ranglétra csúcsait ostromolja: bíró, ügyvéd, katonatiszt, vállalat- vagy színházigazgató legyen. Mégpedig annak ellenére, hogy, sőt éppen mivel alulról jött, szegény, sokszor koldusszegény volt kulturális és társadalmi tőkében, a szimbolikusról nem is szólva. Az az ideologikus állítás, hogy új társadalomban élünk, amely alapjában kiküszöbölte a kapitalizmus fogyatékosságait, és soha nem álmodott felemelkedési lehetőségeket kínált az egyszerű körülmények közül jövő embereknek - az ittmaradottak számára teljesen egybeesett személyes tapasztalataikkal. Ahhoz, hogy az ember talpon maradhasson, nem kellett másokat tönkretenni. És ha ez mégis bekövetkezett, a szorult helyzetbe kerültek előtt mindig ott volt egy végső, járható kiút - a határ túloldalán.
A "felemelkedés társadalmában" a rendszer még az állampolgár kegyeit keresi, a későbbi, a "stabilizált társadalom" idején a polgárok keresik a rendszer kegyeit - ez az egész különbség. Ez az általános érvényességre számot tartó tétel, amely más társadalmakra is alkalmazható, a korai NDK-ra nézve annyit jelent, hogy a személyes elhajlások nem voltak olyan tartósak, az engedmények nem kötötték annyira az embereket, hogy a másik oldalon az uralmon levők kényszerítő apparátusa inkább pontszerű mint lefedő, inkább hektikus mint egyenletes, inkább durva és elrettentő, semmint kapilláris és földalatti módon tevékenykedett.
A kockázat hatalmas volt, de kiszámítható. A magán- és a közélet átfolyt egymásba, a funkcionáriusoknak, de az egyszerű párttagoknak is óvakodniuk kellett a ballépésektől. A tegnapi félrelépés könnyen szóba kerülhet egy mai gyűlésen. Éberséget kellett tanúsítani. De így volt ez mindenütt. A "polgári erkölcstelenség", a "feketézők", a "kémek", később a "nyugati tévénézés" elleni izgatott kampányokat a viszonylagos nyugalom időszakai váltották fel. Ugyanakkor az "akciók" körül csapott nagy felhajtás, hűhó, lárma közvetve megmutatta, mennyi fáradságába kerül a vezetőknek megregulázni a vezetetteket, elérni, hogy a vezetők szándékainak megfelelően lássák, fogják fel a dolgokat. A gyanakvás mindent átfogó hermeneutikájához, amely a legközelebb állóban is biztos bajt gyanít, s a felügyelet fantazmagóriáját éppúgy elszabadítja, mint az üldözési mániákat, szociálisan még nem volt előkészítve a talaj. Tolongás a párt kapujában
Ami erre következett, az a szolgáltatások és kedvezmények rendszerének megfordulása volt. A felemelkedés útjai, melyeket az NDK első évtizedében széles körnek megnyitottak, beszűkültek, amint a gazdasági helyreállítás előrehaladtával a kezekben és a fejekben való hiány a nagy születési arányszámnak köszönhetően alábbhagyott, és az elvándorlási hullám a fal felállításával és egy megerősített zöld határral ellenőrizhetővé vált. Azokat, akik üdvözölték az "antifasiszta védőfalat" abban a reményben, hogy végre eljött a hamisítatlan szocializmus időszaka, egy olyan szocializmusé, amelynek nem kell többé naponta aggódnia, hogy életben marad-e, hamarosan meglepetés érte. A kezdeti évek felemelkedői új funkcionárius elitté álltak össze, akik a hatalmi elittel egyetemben vigyáztak, hogy az alulról jövők további felemelkedése a privilégiumok megosztása szempontjából megfelelő keretek között maradjon, s az alkalmi kooptálás formáját öltse. A prágai tavasz 1968 augusztusi leverése után a "zárt társadalom" végérvényesen diadalmaskodott minden ellentétes tendencia felett. A vezető csoportok reformszándéka megbénult. Az "új gazdasági mechanizmus" ambiciózus gazdasági, műszaki, tudományos óriásprojektjei félbemaradtak. A belső megbékélést célzó "egységes gazdasági és szociálpolitika", a Honecker-éra kétes dicsősége még azokat a mobilitási és felemelkedési lehetőségeket is elsorvasztotta, amelyek a világérintkezéstől elzárt lakosság számára addig legalább adva voltak.
A "felemelkedés társadalmának" kimúlásával a magánemberek versengése indult meg. Aki most még gyorsan magasra akart jutni, annak erre kifejezetten ajánlkoznia kellett. Az a gyerekes hit, hogy az állampártba való belépés mintegy varázsütésre minden akadályt elhárít, szertefoszlott, mert túl sokan bíztak benne. Mert minél többen jöttek, és kértek bebocsátást, annál könnyebb volt a dolga a fent levőknek. A toborzó mechanizmus ellentétes irányzékkal dolgozott. A privilégiumok köre kezdett fogyatkozni, a privilégiumokra hajtók száma növekedett, úgyhogy az egyes emberek relatív felemelkedési esélyei tovább csökkentek, nőtt a hajlandóság a túllicitálásra, a megengedett határok átlépésére, a szégyenküszöb alább szállt stb. A felemelkedni vágyók állandóan bővülő tartalékserege a rendszer urait a döntőbírák szerencsés helyzetébe hozta. Elháríthatták és kijátszhatták a társadalmi rivalizálást, ellenérzést és irigységet, tetszés szerint válogathattak, egyeseket kiemelve, másokat lefokozva, megint másokban reményeket ébresztve.
Akik másnap továbbállni kész vándorként érkeztek a társadalom irányító posztjaira, hamar belegabalyodtak ezekbe a gondosan előkészített csapdákba. Felfüggesztették a másik ember iránti tisztelet humánus követelményét, és a szükségből erényt faragva szekuláris hivatásvallást alakítottak ki, amelyben minden leváltást próbatételnek, minden megaláztatást kitüntetésnek értelmeztek: horpadásként a magányos harcos pajzsán. Ezzel a belső kapitulációval az "ugródeszkának" tekintett SED a szolgaság házává változott, a felemelkedni vágyók olyan fegyintézetévé, ahonnan nem volt szabadulás, és ilyenként is vonult be a történelembe. Sok kis szabadság
Egyebekben is alapvetően megváltoztak a belső játékszabályok. Az új uraság biztosan ült a nyeregben, minden nyílt tiltakozás értelmetlen donquijotizmusnak tűnt. Négy alkalommal: 1953-ban, 1956-ban, 1961-ben és végül 1968-ban nézte végig a Nyugat tétlenül, ahogy a keleti remények semmivé váltak. Ezen ismételt tapasztalatok után újra fejjel menni a falnak, ehhez csak kevesekben volt elég bátorság és kétségbeesés. Élhető alternatívák híján az ember kiegyezett a makacs tényekkel. Átmenteni magát és az övéit, ettől kezdve ez volt a többség vezérelve. Ahelyett, hogy közösen küzdöttek volna valami nyitásért a rendszeren, mindenki önmagáért küzdött, vagy néhány hasonszőrű társával, hogy valamivel jobb helyzetbe kerüljön az immár teljesen zárttá vált rendszerben. Nehezen felmérhető következmények árán. Ezek csak fokozatosan kezdtek megmutatkozni. Amint az emberek felfogták, hogy a társadalmi légkör, amelynek előidézésében maguk is részt vettek, mennyire meg van mérgezve, a fordulat és a hanyatlás egyszerre következett be. A fal megnyitásának napján a megfélemlített magánemberek társadalma kilehelte a lelkét. A maga mentségére a SED-et és a Stasit (az állampártot és a titkosrendőrséget) tette meg egyedüli bűnbaknak. Így persze túl könnyedre sikerült a búcsú a tegnaptól.
Nemcsak Foucault óta tudjuk, de neki köszönhetően sokkal jobban, mint azelőtt: a mindennapok nincsenek megvédve attól, hogy a hatalom cinkosaivá váljanak. Kezdetben minden csupán külsődleges alkalmazkodásnak látszik. Az ember csak úgy tesz, mintha elfogadná a játékot és a játékszabályokat, átváltja a nagy szabadságot sok kis szabadságra, telefonvonalra, lakótelepi lakásra, autóra, nyaralásra, útlevélre, prémiumra vagy kitüntetésre, és biztonságban érzi magát. De mi van akkor, ha ez a fenntartásos beilleszkedés az elképzelhető legkeményebb próbára tétetik, ha az ember saját privát szférájához tartozók kérdőjelezik meg ezt az önstilizálást? Ha az ember barátai, partnerei, rokonai kezdenek hirtelen "feltűnősködni", "kilépni a kerékvágásból"? Aki megteszi az első lépést, ha titokban is, elkötelezi magát, mint bárki más, és bármelyik pillanatban szaván foghatják, bár addig úgy gondolta, hogy nem adta a szavát. Tudott-e a meg nem engedett viselkedésről, helyeselte-e, vagy éppen - ami még rosszabb - azért alakította-e ki saját alkalmazkodó viselkedésmódját, hogy leplezze a legszemélyesebb környezetében tenyésző ellenszegülést? A döntés kikerülhetetlenné válik. Történhet a közel állók javára, s akkor az ember kénytelen a legnagyobb nyilvánosság előtt szakításra vinni a dolgot a hatalommal; de torkollhat magánszemélyek közötti szakításba is, ha az ember ebben a kritikus pillanatban, amikor a fikció összeomlással fenyeget, megígéri, hogy eddigi dicséretesnek látszó viselkedésformájának ezentúl igyekszik tartalmilag is megfelelni; más szóval, ha a külsődleges alkalmazkodást belsővé alakítja, összetűzést, összeveszést és válást is vállal, hogy ennek árán megőrizze a rendszerhez kötődő esélyeket.
Ilyen választás elé kerülve szakítottak "kényes" beosztásokban dolgozó gyerekek a szüleikkel, akik nem voltak hajlandók elszakítani az őket a másik, a nyugati világhoz kapcsoló személyes szálakat, és fordítva, szülők taszították el gyerekeiket, akik reményvesztve kivándorlásra vagy szökésre szánták el magukat, idegenedtek el egymástól házastársak és barátok ugyanilyen vagy hasonló okokból. És nemcsak a kampányok idején. A legutolsó időkig érvényt szereztek maguknak a hatalom parancsai és tilalmai a magánérintkezésben is, a társadalmon belül uralkodó hatalommegosztás gondoskodott arról, hogy a fegyelmező állam és a privát sikerkalkulációk egyetlen végzetes szövetségre lépjenek. Ez a túlerőben lévő hatalommal kötött minden titkos alku dialektikája. Ami a "stabilizálódott társadalom" kijátszásaként indult, az nemegyszer teljes összefonódásba torkollott. Az NDK "kollaboráló társadalomként" való emlegetése, ami sosem volt egészen alaptalan, ebben a vonatkozásban is nyerhet egyfajta kellemetlen értelmet. A kultúrjavak arisztokratái
Botrányos, hogy az a társadalmi csoport is a pályára lépett, amelyik a nyilvánosság megőrzésével áll vagy bukik: az értelmiség. Amint nem töltöttek be többé társadalmilag exponált helyet, ők is beálltak a versengők sorába, bevetették tudásukat és ügyességüket, rábeszélőművészetüket és azt a képességüket, hogy a más fejével is tudnak gondolkozni, abba a végső soron antiszociális vállalkozásba, hogy bezsebeljék a különbözetet, hogy elváljanak a társadalom többi részétől. És hogyan is történhetett volna ez hatásosabban, mint a saját társadalomra is jó fényt vető nyugati népszerűség útján? Még ha ezt ma nem szeretik is hallani: Ebből a tortából megszerezni egy darabot, ez állt a 70-es és 80-as évek keletnémet értelmiségi gondolkodásának és érzésvilágának a középpontjában. Ez a cél igazolt minden erőfeszítést, minden kompromisszumot, és szívesen vett mellékhatásként kiszorította a kisemberek tömegét a versenyből. A cinikus jelszót ehhez Fichtétől kölcsönözték: "Kiutazni a zárt kereskedelmi államból csak a tudósnak és a kiemelkedő művésznek szabad: a céltalan kíváncsiságnak és rombolásvágynak nem szabad tovább megengedni, hogy minden országba széthordozzák unatkozásukat."
A "racionális kultúrjavak" eme "testvérietlen arisztokratáinak" valódi rangsora informális volt, de egyértelmű. Legfelül voltak azok, akiknek a zsebében volt az állandó kiutazási engedély, és csak időnként néztek be, hogy körbecsodáltassák magukat: világközi vándorok. Ezek alatt húzódott egyértelműen azoknak a csoportja, akiket egyszer-egyszer kiengedtek: felolvasásokra, konferenciákra, levéltári kutatásra. Még egy emelettel lejjebb az államilag inkrimináltak, akik nem jutottak ki, de legalább okot is adtak erre. Legalul azok az outsiderek, akik befelé nem számítottak, mert odakint senki nem ismerte őket, különösebb intellektuális jelentőség nélküli senkik, még ha esetleg - ami persze ritkán fordult elő - igen magasan helyezkedtek is el a formális rangsorban.
A fordulat után az intellektuális felső réteg abban tetszelgett, hogy a nyársat megfordítva a rendszeres kiutazást a sajátos morális következetesség jeleként értelmezze. Egész életrajzokat igazítottak át ellenállói históriákra. Hogy az ember ott volt, és ott élt, mármint Nyugaton, ahol mindig is szeretett volna, és egy hangot se ejtett a névtelenek sorsáról, az már nem számít. Az állam által az utazástól megfosztottak nem akartak tovább félreállni. Soha nem akarták elhagyni az országot. Az elnyomottaknak és a jogfosztottaknak hangot adni, ez volt minden törekvésük. Szégyen-gyalázat a hatalom azon segédjeire, akik akaratuk ellenére kisegítették őket az NDK-ból, a börtönből, akik elvakultságukban tönkretették ígéretes rabkarrierjüket. - A legnagyobb arcátlanság az volt, amikor néhány szellemi nagyság morális felháborodásának adott hangot, és lehordta a "konzumidiótákat", akik a falomlás után a nyugati áruházak kirakatait bámulták. Nem sokkal ezután gonosz kárörömmel nyugtázták volt honfitársaik kezdődő csalódottságát a meg nem tartott ígéretek, a munkanélküliség és más új nehézségek fölött. Blamálónak, kínosnak, nevetségesnek találták ezt a viselkedést. Ezt sose bocsátották meg nekik. Értelmiségi elit ritkán szolgált még rá ilyen nagy igyekezettel a jelentéktelenné válásra történelmi fordulópontok idején. A Stasi
Jött még, mint tudjuk, sok bosszúság. "Az eddig a Belügyminisztériumhoz tartozó Népgazdaságvédelmi Főigazgatóság önálló Államvédelmi Minisztériummá alakul." Ki gondolta volna, hogy ez az 1950. február 18-án Wilhelm Pieck, az NDK akkori elnöke által aláírt törvény egy igazi horrorintézmény születési anyakönyvi kivonata lesz? Valószínűleg kevesen.
Az apparátus, munkatársai és eszközei annak idején elég szerényen kezdték. 1952-ben egy kerek 4000 fős személyzettel számolnak. Három évvel később már 9000-en voltak. Aztán hiányoznak a megbízható adatok. 1973-ra a statisztika szűken 53000 munkatársat ad meg.
A következő évtized hiánytalanul dokumentálva van:
55.718 munkatárs az 1974. évben
59.458 munkatárs az 1975. évben
62.837 munkatárs az 1976. évben
66.475 munkatárs az 1977. évben
69.558 munkatárs az 1978. évben
72.196 munkatárs az 1979. évben
75.126 munkatárs az 1980. évben
78.497 munkatárs az 1981. évben
81.467 munkatárs az 1982. évben
85.500 munkatárs az 1983. évben
A főállású személyzet nyilvánvalóan megmaradt ezen a szinten. Az újabb feltételezések, amelyek egy végső 99 000-es létszámról szólnak, még nincsenek megfelelőképpen megerősítve. Ha hozzászámítjuk az inkább alábecsült 180 000 nemhivatalos munkatársat, valamint a még csak fel sem becsülhető számú kontaktszemélyt, s hozzávesszük továbbá a horribilis tárgyi vagyont, ingót és ingatlant, valamint a fegyvereket, műkincseket és régiségeket, ha tekintetbe vesszük azt az erőkoncentrációt, ami ahhoz kellett, hogy a kritikai beállítottságú csoportokban minden ötödik, esetleg akár minden harmadik ember "tégla" legyen - akkor tovább nem lehet kétséges: ez maga volt a "bűzlő", "rothadó", "halódó" szocializmus.
Az objektív ráfordításnak megfelelően alakult a szubjektív ínség. Nem lett csekélyebb, amikor az archívumok megnyitása után a sejtések bizonyossággá váltak. Ki ne tudná így vagy úgy, "tettesként" vagy "áldozatként" eldalolni erről a magáét.
Itt van mindjárt az én történetem: Néhány évvel ezelőtt olyan helyzetbe kerültem, amilyenben a fordulat első napjától kezdve már jónéhány német találta magát. "Árulóra" bukkantam a szűkebb baráti körömben. Kerülő utakon megtudtam, hogy az illető majdnem 20 éven át működött nemhivatalos munkatársként. Kerestem a beszélgetést, és mint sokan mások előttem és utánam, megkaptam a többé-kevésbé belátható "indokokat": a szülői ház, a korai beszervezés, a továbbcsinálás slendriánsága, aztán a kötelezettségek kései, túl kései befejeződése 1989 őszén. Első reakcióm: nem volt semmilyen. Az ilyesmi lehetséges volt, sokakkal előfordult, miért ne eshetett volna meg velem is? Egyébként észrevehető károkat nem szenvedett a fejlődésem ettől a gondoskodástól. Az utólagos reakció: hagytam elhalni ezt a kapcsolatot, nem hirtelen, de véglegesen. Valami, ami mélyebb volt, mint a belátás és a mérlegelés, elkerülhetetlenné tette a szakítást.
Hogy mi is volt ez? A válasz nem olyan kézenfekvő, mint amilyennek első pillantásra látszik. Amit akkor még nem tudtam, ma viszont világosan érzek, az a következő: Az ember az ilyen megnyilatkozástól maga is másmilyenné válik. És ez a megváltozás önkéntelenül is véget vet a kapcsolatnak. Az árulás rövid fenomenológiája szolgáljon annak illusztrálására, amire gondolok. Az árulás fenomenológiája
A kollaborálás témája kevésbé volna nehéz, ha csak "együttműködésről" volna szó, a szónak a mindennapokból jól ismert értelmében; arról a ravaszságról, ami kedvezőtlen körülmények között mindig is biztosította az emberek számára az életet és a túlélést. Az ember meghajol a hatalom előtt, prezentálja a megbízhatóságát tanúsító sajátosságokat, és közben megvan a véleménye. Ez nem éppen nagyszerű, de nem is különösebben elvetendő. De mondtuk már, hogy a dolog nem marad ennyiben. És bármilyen messzire ment is az ember egészen személyes kéznyújtással, bármilyen mélyen belebonyolódott is, a végső, ultimátumszerű határ ott van mindenkinek a szeme előtt. Ezt lépte át egyértelműen az, aki az alkukötés alkalmi művészetéből melléküzemágat virágoztatott fel felebarátai félelmeiből, szorongásaiból és vágyaiból, az önkéntes spion szerepébe bújt, és tartóssá tette a "szolgálatot", feloldozta magát minden különösebb önigazolási kényszer alól: bírónak tette meg jó és rossz fölött. A kritérium, amely ezt a megkülönböztetést megalapozza, nem önkényes, benne van, mindig is benne volt az embertársak iránti ki nem mondott kötelezettségek sorában: ne hozz bajt ok nélkül senkire, ne élj vissza felebarátod bizalmával, ne játssz kettős játékot.
Nincs olyan társadalom, amelyben ezek az alapelvek ne élveznének legalább hallgatólagos elismerést. Lehet mást akarni, mást parancsolni is, de senki sem képes hatályon kívül helyezni ezt az egyetemes kánont. Miért? Mert azt érinti, ami a társadalmat egyáltalán lehetővé teszi, azt, ami a társadalomban tényleg és igazán társadalom: a szavak és a tettek egymásba érése, egymásba kapcsolódása. Ha ez nem megy, nem megy akkor már semmi sem. Ha attól kell tartanom, hogy egy jó emberem rászed, hogy elárulnak azok, akiken csüggök, akkor minden tett és gondolat értelmét veszíti. Hiányzott belőlem a bátorság a következő mondathoz vagy a következő cselekedethez. És éppen ez: hogy folytatódik, hogy cselekedet a cselekedethez, mondat a mondathoz kapcsolódik, ez az elengedhetetlen feltétele minden emberi társadalomnak. Miért történik egyáltalán valami, miért nem történik inkább a semmi? - kérdi Leibniz. Azt mondjuk erre: nos, éppen azért, mert azt a megalapozott reményt tápláljuk, hogy tudunk valamit megtörténtté tenni, képesek vagyunk gátlásaink, tanácstalanságunk és kétségbeesésünk fölé emelkedni. Ha érzelmileg legintenzívebb kapcsolataink szétzúzták a reményeinket, megtörték a bátorságunkat, akkor éppenséggel nem történik semmi.
Ebben az államszocializmus viszonyaira átvitt értelemben a "kollaborálás" a teljes tehetetlenséget jelenti, a lepaktálást az ördöggel, a társadalom egzisztálásának megakadályozását. Ebből ered a "tettesek" hebegése. Amit meg kell vallaniuk, vagy amit meg akarnak vallani, az olyan képtelenség, hogy a kapcsolatot, amit rendbehozni próbál, óhatatlanul lerombolja. Minden indok, amit felsorakoztatnak a védelmükre, különös módon privát marad. A létezni akaró emberiség nem osztozik és nem osztozhat bennük. Itt nincs "jóvátétel" és nincs "megbocsátás". Nincs "jóvátétel", mert aki árulást követ el, felszámolja azt a társadalmat, amelyben ez a szó jelent valamit, nincs megbocsátás, mert senki nincs, akinek csak különös vonásai volnának, mindenki mindig visel kollektív vonásokat is. Ahol a megértő egyén szeretne megbocsátani, ott a megsértett társadalmi lény mondja ki az ítéletet. Ebből ered az "áldozatok" belső meghasonlása. Az aktáktól való félelem
Az aktától való félelem mindkét oldalt érinti. A "tettesre" társadalmi degradálás és emberi elszigetelődés vár, az "áldozatokra" olyan felismerés, melyet a legszívesebben elhárítanának. Valódi problémájuk nem a múlttal van, melyet újra kell értelmezni, hanem a jövővel. Amitől az árulás örökre megfosztotta őket, az az elfogulatlanságuk, hogy könnyedén tudjanak barátságot kötni másokkal, és ezzel nagyobb önbecsüléshez is jussanak. Egy emberi joguktól fosztották meg őket, hogy elfogadják és komolyan vegyék a másik embert az emberek közti érintkezésben, hogy gondtalanul kísérletezhessen az ember, tévedhessen, majd újrakezdjen, gyengének és másokra utaltnak mutatkozhassék. A "tettes" megnyugtató siránkozására: "végül is nem ártottam neked", azt feleli a magával tisztába jött "áldozat": "Lehetséges. De minthogy most már tudom az igazat, ártani fogsz nekem, amennyire meg tudom ítélni. Valójában nemcsak nekem ártasz, hanem mindazoknak, akiknek én tartással és biztonsággal tartozom. Még ha én megbocsátok is, ők nem tehetik ezt meg, és én semmiképpen sem őhelyettük."
Látható: Nincsenek jó okok az árulásra, ezzel szemben van egy csomó rossz ok a közös elhallgatására. Hogy melyik megoldás a legkedvezőbb "áldozatok" és "tettesek" további élete és együttélése szempontjából - az archívumok megnyitása vagy a lelakatolásuk -, ennek a jövőben kell kiderülnie.
Van egy egész különleges fajta "árulás", árulás egy harmadik fél javára, "tettesek" és "áldozatok" nélkül. Nem mondom meg neked, amit másutt rólad mondok, de éppen ez szolgálja a javadat. Ha tudnád azt, ami itt a legnagyobb titokban történik, berzenkednél, és talán elég óvatlan volnál ahhoz, hogy elronts mindent. Így viszont gondoskodom arról, hogy semmi bajod ne történjék, hogy újra dolgozhass a szakmádban, és kiutazhass az országból, úgy, ahogy szeretnéd. Titkos diplomácia régi barátságból. Nem állok elő azzal, hogy elárultalak. Aki így sározta be a kezét, mint én, az meghallgatást érdemel, sőt inkább még tiszteletet is, nem azt, hogy karanténba kerüljön. - Az ilyen untig ismert esetekben nem lehet az általános szabály szerint dönteni. Itt csak az ítélőerő segít, az egyedi eset mérlegelése. Ha tényleg az én kívánságom volt, amit segítettél megvalósítani, ha tényleg kijutottam Nyugatra, vagy bántatlan maradtam Keleten, mit vethetnék a szemedre? Ha nem, úgy istent játszottál, és légy átkozott.
Ilyesfajta mérlegelendő kérdések tisztázásához higgadtság kell mindkét oldalon: olyan gyanúsítók, akik nem vetítenek bele többet a múltba, mint amennyi valóban benne volt, és olyan gyanúsítottak, akik ma nem mondanak kevesebbet, mint amennyit annak idején mondtak; egészen normális emberek, kiművelt "társas" érzékkel. Nem üldözési, ellenőrzési mánia
Nem kell azt hinni, hogy a kései NDK lakossága teljesen tehetetlenül állt szemben a métellyel. A társadalom fenntartására a legegyszerűbb megoldást találták. Mivel tudták, hogy a "pestis dúl az angyalok között is", hogy végső, minden kétséget kizáró bizonyosságot nem lehet találni, teljesen magukra vették a kockázatot.
Néhány nyilvánosan diszkreditált személyt kivéve mindenkit bevontak a saját szférájukba, amitől valami ösztönző cserét reméltek. Aki sikeres, emberileg is gazdagító kapcsolatokat akar kiválogatni magának egy kifelé elzárt társadalomban a tisztaság túlzott parancsai szerint, az könnyen egyedül marad. Az ember nem tudta és nem akarta megengedni magának az eckermannság luxusát, hogy csak olyanokkal érintkezzék, akik mintegy a tükörképei; inkább azt a goethei elvet választotta, hogy félretegye a habituális összeférhetetlenséget, fenntartásokat, ha a saját látóhatárának a kiszélesítésére lehetett számítani. Itt végül is határt szabtak a mindennapok abszurd túlpolitizáltságának, elvettek valamit az általános megfélemlítés rendszerének gátlástalan merészségéből.
Hogy ezzel jobban jártak-e, mint azok, akik az óvatosságot tették meg a legfőbb polgári erénynek, félve pillantottak körül, és mindenütt a "céget" szimatolták, ez más kérdés. Mindenesetre ily módon ellenálltak a közepes tehetségű Stasi-tempónak, a hatalommal való bánás eme különösen kellemetlen változatának. Mi sem könnyebb, és mi sem kézenfekvőbb annál, mint hogy az általános elbizonytalanodást látványos áldozati ceremóniákra használjuk föl, állandóan figyeltnek, kémleltnek, üldözöttnek adjuk ki magunkat; a következő könyvre vagy a következő filmre a holtbiztos betiltást jósoljuk, és megszégyenítsük mindazokat, akik még mindig itt szaladgálnak minden eljárás és kihallgatás nélkül. Ezeknek az "érzékeny embereknek" a közönségre ható kis játékairól sem szabad ma elfeledkezni.
A Stasi-históriával szembeni széles körű önimmunizálás ellenében a felügyelő hatóság szondái a társadalom egyre finomabb pórusaiba hatoltak be. Aki minden ajtót megnyitott, a spiclit az asztalához hívta, amikor minden összejött, úgy olvashatott később a saját házasságáról, mint valami "eseményről". Ez az undor bénítja meg a keletnémeteket, sokukat mindmáig. Az állambiztonság nem volt az NDK, a "rendszer" nem volt az egész "társadalom". Abba pedig meg kell bolondulni, ha azt mondjuk, hogy az emberekre nehezedő elnyomó apparátus volt az elindítója a mindennapi élet sosem látott brutalizálásának. Nem arról volt szó, hogy az erőszak, a terror itt véres orgiákat rendezett volna, nem ez adta a néhai államiság egyedülálló jellegzetességét, hanem ha valami, akkor a következő: minden életmegnyilvánulásnak egyenletes, mindent átható, semmit és senkit ki nem hagyó felügyelet alatt tartása; a vágyak és hajlamok feletti uralmi protektorátus, az abszolút kíváncsiság, amely mindig egy lépéssel előtte akar járni a tetteknek, de még a motívumaiknak is. A visszamenőleges démonizálás ezt csak elkendőzi. 68 utáni életstratégiák
Amilyen helytelen volna misztifikálni a múltat, éppolyan méltatlan volna leegyszerűsíteni is. Százféle módon oszthatta be és alakíthatta az ember az életét. Minden tipizálás, még a leghajlékonyabb is mérföldnyi távolságra van a megélt valóság sokféleségétől. Ez vonatkozik a most következő megkülönböztetésekre is, amelyek az NDK utolsó két évtizedére, az 1968 utáni időkre vonatkoznak. Ha nem tévedek, a 68-as tapasztalat olyan kollektív életstílusoknak nyitott szabad teret, amelyek azelőtt nem léteztek.
Emlékezzünk csak: ez az évszám Németország keleti felében is az újrakezdés és reménykedés jegyében indult, a szocializmusnak és a demokráciának a szomszédos Csehszlovákiában reálisan kipróbált összeegyeztetésére. Először és utoljára találkoztak össze felülről és alulról jövő demokratizálási mozgalmak. Ebből adódott a reformfolyamat belső dinamikája, és ebből adódott utána a nagy levertség, másnaposság is.
A fegyveres intervenció volt az államszocializmus kinyilatkoztatása. Komoly reformokra ezek után nem lehetett gondolni. Mit felelhettek az idősebbek, akik eddigi elkötelezettségüket elárulva, a jövőbe vetett reményeiket megcsalatva látták, ha a fiatalabbak rákérdeztek életük értelmére, mozgatóira? Alig valamit, ami túlment volna pragmatikus alkalmazkodási szabályokon. Így hát itt is felnőtt egy nemzedék, bár más okokból, mint Nyugaton, amelyik a tekintélyek hallgatását a maga módján értelmezte: anything goes - if it works (minden elmegy, ha beválik). Némelyek tetteik banalitásának tudatában vitték végbe a tökéletes alkalmazkodást ahhoz, ami van: a felvilágosult cinikusok; mások felforgató játékba kezdtek, és a beérkezettek, az uralmon levők és felnőttek fülébe saját korábbi eszméik melódiáját zengték: az eretnek reformerek; megint mások megcsömörlöttek ettől a póztól is, és vagy ellenzékbe vonultak, vagy német nacionalista jelszavakkal kezdtek kacérkodni; egy további csoport szkeptikusnak, formálisan apolitikusnak mutatkozott, mint akiket csak a kísérletezés és a nyelvi játékok érdekelnek: ezek voltak a késő hetvenes és a nyolcvanas évek "posztmodernjei"; végül itt voltak azok, akik átvették az idősebbek halk morgolódását a rezignáltságuk nélkül, és azt remélték, hogy egyszer, nem is olyan sokára, kárpótlást kapnak az elveszett évekért: a hallgatag többség.
Ilyen és hasonló viselkedésmódok kialakulása nélkül, az érvényesítésükre való törekvés nélkül, a "stabilizált társadalom" inkább szótlan, mint beszédes belülről kezdődő felrobbantása nélkül csodának kellene látnunk az NDK végét.
Aki durva sztereotípiákkal ostromolja ezt az életvalóságot, és mindenütt csak a totalitárius uralmi praktikákat és kollaborálásgyanús viselkedésmódokat veszi észre, a javító célzatú és az ellenható mozgalmakat megrögzötten figyelmen kívül hagyva, az egyszer szó szerint vehetné Wittgensteint, és amiről nem tud beszélni, arról jobban tenné, ha hallgatna. Régi és új elitek
Úgy látszik, hogy akinek a változások előtt csődöt mondtak a leegyszerűsítései, az most, a fordulat után, több sikerrel próbálkozik. Kétszer is megpróbálták az egyszer már jól bejáratott sematizmust újra feleleveníteni. Először a régi elit rovására, aztán az újéra. "Összefonódások" volt az egyik jelszó, "megpattanók" a másik. Nehéz volna megmondani, hogy a két konstrukció közül melyik tesz túl gondolatszegénységben a másikon.
Mintha a keletnémetek egy gyarmatosított országban élnének, azzal riogatják őket, hogy régebbi elitjük néhány trónfosztottat leszámítva továbbra is odafönt van - uralmi ismereteit jó pénzre váltva -, az új urak mellett teljesít készséges és szívesen vett szolgálatokat. Senki sem állítja, hogy a kérdéses személyek körét a fordulat során teljesen megfosztották volna a hatalomtól. Közülük nem kevesen ma is tisztes pozíciókat töltenek be a felsőbb igazgatásban, a középszintű gazdasági irányításban, a tudományban, a hadseregben és a rendőrségen.
Alkalmi szövetségek könnyelmű nyugati érdeklődőkkel, befektetések, telekvásárlások, pályázatok és állások betöltése - mindig újra gondoskodnak a feltűnésről. A sötétebb dolgok kétségtelenül följebb vannak. De egy dolognak határozottan híján vannak a régi kedvezményezettek: a szimbolikus tőkének, a társadalmi presztízsnek. Ebben az összefüggésben pedig erről van szó. Nincs semmi becsületük a saját lakosságuk körében, ezért éppoly kevéssé tölthetik be az új struktúrák helytartóinak szerepét, mint a tolmácsokét, akik az idegen elitek igényeit fordítják le a bennszülöttek nyelvére. Sőt. Egyik napról a másikra elveszíthetik a funkciójukat A vitakultúra német nyomorúsága
"Helmut Kohl szövetségi kancellár (CDU), hangosan fontolgatván a Stasi-archívumok lezárását, elkeseredett vitát váltott ki a korábbi NDK polgárjogi harcosok körében. A Stasi feloszlatásával megbízott egykori NDK kormánybiztos, Werner Fischer tegnap Friedrich Schorlemmer lelkész 'határozott kordába szorítását' követelte, miután az a Stasi-akták megsemmisítése mellett emelt szót. Hét korábbi NDK polgárjogi aktivista és mai Bundestag képviselő a Bündnis 90/Zöldek színeiben Schorlemmert azzal vádolta, hogy föláldozza a polgárjogi mozgalom eszményeit a kollaborálás oltárán."
Parádés példája ez a keletnémet disszidensek vitakultúrájának. Miféle polgári jogokat védtek azok, akik a szabad véleménynyilvánítás emberi jogát ilyen leplezetlenül semmibe veszik, és érvek helyett úgyszólván rendszeresen a gyanúsítás, rágalmazás és erkölcsi kiközösítés eszközéhez nyúlnak? Lehet Schorlemmer felfogását hamisnak és rosszul megalapozottnak tartani, praktikusan is károsnak, mert új igazságtalanságot hoz létre, szakadékot azok között, akik ismerik az aktájukat, és akik sosem láthatták. De aki minden érvelést félretol, hogy a személyt, aki mindezt kifejti, "kiközösítse" azzal, hogy a kancellár kiszolgálójának bélyegzi, az az emberiesség alapjait tiporja sárba.
A feldúltság éleslátóvá tesz, mélyebbre látóvá, mint ahogy szeretnénk: megláttatja velünk a német nyomorúság folytonosságát, amely nincs meg "tőrdöfési legendák" nélkül, amelynek a számára mindenki külső vagy belső ellenségek képviselője, szekértolója lesz, aki nem osztja a felfogásunkat. Aki fontos dolgokban ellentmond, olyanokban, amelyek érzékenyen érintik egyének és csoportok cselekvéseinek és élményeinek lényegét, az out, ki van taszítva, többé már nem tartozik közénk, eljátszotta azt a jogát, hogy jogai legyenek. Nincs eszénél, nem tudja, mit akar, csak idegen megbízásból teheti, amit tesz - ilyen mélyen rabul ejtette a régi rendszer állítólagos ellenfeleit, hogy annak nyomorult ellenség-, helytartó- és bérenc-retorikája túléli bennük saját bukásának dátumát: ikertestvérek szellemtelen korokban. Az együttműködés tipológiája
E szatírjátékokra tett kitekintés után térjünk vissza a kiindulópontunkhoz. Segít-e a "kollaborálás" címszava az egykori NDK feletti elmélkedésben? Szerintem igen, feltéve, ha tartózkodunk a durva, szimpla analógiáktól, és az olyasfajta semmitmondó kliséktől, hogy "Valamennyien kollaboránsok voltunk".
A történelem eredeti mércéjével mérve az együttműködés következő tipológiája adódik: A hivatalos kollaborálás lehetősége a hatalmi elit kezében volt. Ez a szovjet megszálló hatalom kívánalmainak igyekezett megfelelni, amennyiben messzemenően átvette annak tulajdoni és uralmi viszonyait, nem tűrt ellentmondást, adott esetben "pacifikált", és gondoskodott a jóvátételfizetés zavartalan végrehajtásáról. Alkalmanként, mint a berlini fal megépítésével, túllőtt a kívülről előírt célon. Nacionalista motívumok ebben alig játszottak szerepet. Ez is eltér egyebek mellett a Vichy-rezsim uralkodási módjától, akárcsak a károk csökkentésére és a régi elitek védelmére irányuló politika hiánya.
A hatalmi elittől eltérően, amelyik közvetlen kapcsolatokat tartott fenn a győztes nagyhatalommal, a társadalom többi része közvetve "kollaborált", részben önkéntes, részben kényszerű együttműködésben a keletnémet helytartókkal.
Jórészt önkéntesen, nemritkán lelkesen ment végbe - legalábbis eleinte - az ideológiai "kollaborálás". Ez vált az értelmiségiek egyik felségterületévé. A vezető körök törekvése a tradíciókkal való radikális szakításra sokak szemében hatott hitelesen és vonzóan. A "kozmopolita és formalista elhajlók" elítélésével párhuzamosan megkezdődött a hivatkozás a történelmi hagyományokra, kiemelve mindazokat a gondolkodás-, érzés- és viselkedésbeli tradíciókat, amelyek beleillettek a keletkező társadalmi építménybe, hogy ez utóbbit amazok természetes folytatásaként lehessen értelmezni: ilyen tradíciók az alsóbb rétegbeli és a munkáshagyományok, az antimilitarizmus és az antifasizmus, valamint szövetségi és képviseleti szempontokból a polgári humanizmus is. A kulturális megalapozás aktusa, amely eddig marginális vagy a nemzetiszocialisták által üldözött szellemi miliőket vont az új közösség védőszárnyai alá, sikeres volt. "Tradicionális" és "organikus" értelmiségiek siettek kimunkálni a történelemnek azt az olvasatát, amely a két egymással mindig viaskodó nemzet feltételezésére épült, eközben bőven érvényesítették saját származásukat és társadalmi elhelyezkedésüket. Amint megtették kötelességüket, és renoméjukat illendő módon az új rend mérlegének serpenyőjébe dobták, utolérte őket elődeik sorsa. A reagálások közismertek: kivándorlás, belső emigráció, vagy ahogy ez a legtöbb esetben történt: búcsút inteni a heroikus ifjúkori elképzeléseknek.
A technokrata kollaborálás nagyrészt megfelel az értelmiség most taglalt együttműködésének. A különböző szakmai csoportok, orvosok, jogászok, mérnökök stb. vezetői egyöntetűen integráltattak az uralmi rendszerbe, ami magától gondoskodott a hatalom birtokosainak terveihez való hozzájárulásukról. Miután lecsengett a "felemelkedő társadalom" eufóriája, és az egésznek és részeinek irracionalizmusa mind nyilvánvalóbbá vált, a szakértők morogni kezdtek, amire a "rendszer" anyagi eszközökkel próbálta megnyerni őket. Amikor már ez sem volt elég, kivándorló alcsoportok, például az orvoslás területéről, ürítették ki a társadalombiztosítás egész ágazatait. Ennél a passzív ellenállásnál többet nem engedett meg a külső nyomás és a belső konkurencia. Emberi gyengeség és elemi tisztesség
Marad még a funkcionális "kollaborálás". Ez mindenkire kiterjed, aki megmaradt az uralkodó körülmények között, ellátta a munkáját, élt a képzési és karrierlehetőségekkel, és rendesen fizette az adóját. Leegyszerűsíthetnénk a dolgot, és azt mondhatnánk röviden és velősen, amit már a Pétain alatti francia viszonyokról is mondtak: "Ha azt akarjuk, hogy a kollaborálás vádja jelentsen valamit, és köthető maradjon az egyén választási szabadságához, ebben az összefüggésben nem használható". Mert a kisembereknek tett szemrehányás csak arról az ostoba csodálkozásról árulkodik, hogy miért volt kedvesebb az életük esetleges haláluknál a fal tövében. De nem ilyen egyszerű a dolog.
Aki a mindennapi ártatlanságban mosta kezeit, könnyen elszámíthatta magát. A közélet színterén bekövetkező hirtelen fordulatok a magánéletet is egyre-másra váratlanul a rivaldafénybe állították. Ilyenkor drága volt a jó tanács, és hiánycikk a civil kurázsi. A sokféle közösségi forma, a "kollektívák", melyekbe majdnem mindenki beletartozott, csak annak nyújtottak biztonságot, aki nem lépett ki az árnyékukból. Amint valakit egyszer pellengérre állítottak, hamar összeomlott a kollektívák mint védő és rendező terek kettős funkciója.
Párttagok, munkatársak, harcostársak és szomszédok, akik az imént még készek voltak a spontán szolidaritásra, kínos hallgatásba estek. Ahogy az ember maga is hallgatott, amikor mások kerültek bajba. Ezek az előre látható reagálási módok még külön megnehezítették a személyes kiszállást a béketűrők szövetségéből. Ez még nem "démonizálása" a mindennapi életnek, nem "kollaborálás-neurózis", ha rögzítjük ezt a deprimáló tapasztalatot.
És az "árulás", az "együttműködés" eme létrájának tetőfoka? Nem jelent különbséget, keresztezi az egyes rubrikákat. Ezzel bizonyítja odatartozását egy olyan dimenzióhoz, amelyhez a szociológiai osztályozás egymagában nem ér el. Bármennyire vallatóra fogják is, hogy árulja el társadalmi titkát, meghatározott miliőkhöz és csoportokhoz való kötődését, neki magának, mint "eseménynek" éppoly kevéssé fejtik meg a titkát, mint ellenpólusának, a tévedhetetlen emberségnek, amely fittyet hányva minden érvnek, csak belső hangját, útmutatását követi. Talán majd egyszer pontosabban fogjuk ismerni a családi, szellemi és társadalmi feltételeket, amelyek mindenek fölé helyezik az emberi tisztességet, az elemi interperszonális reflexeket. Ez volna a szociológia meghaladása a saját eszközeivel.
A téma, amelynek valóban feltáró kutatása még mindig várat magára, ott rejlik azokban a sorokban, amelyekben Eugen Kogon próbálta szavakba önteni a szörnyűségről szerzett egészen személyes tapasztalatát. "Hogy sikerült-e a lágerélmények lelki feldolgozása, az elsősorban nem a szociális származás és a korábbi társadalmi pozíció függvénye volt, hanem majdnem kizárólag a jellem erején múlt, és vallási, politikai, humanitárius célkitűzések meglétén vagy hiányán... Aki a koncentrációs táborba nem hozott mást, mint egy odakint elismert klikk, klán, kaszt vagy nemproletár osztálytudatot, az el volt veszve, ha másként nem, úgy, hogy kívülről és belülről is tönkrement, elzüllött. A társadalmi kosár tartórúdjait már az első nap radikálisan meghajlították, ha ezek szolgáltak a jellem és a gerinc pótlására, viselőjüket le lehetett írni."
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu