CÉSAR ALONSO DE LOS RIOS
A SZOCIALISTA KORSZAK VÉGE?
A szocialista időszak a végét
járja. Az ellenzék így titulálja a korszakot:
"a felipizmus vége". Akárhogy is, a négy törvényhozási
ciklus (háromban abszolút többséggel rendelkeztek)
befejezése kissé patetikusra sikeredett: államtitkárok
börtönben, miniszterek lehetséges beperelése, ítéletek
olyan államellenes terrorista cselekmények ügyében,
amiket nyolc-tíz éve követtek el és összefüggésben
állnak bizonyos illetők meggazdagodásával...
Joggal gondolja sok szocialista,
hogy a "szocializmust" meg kell szabadítani ezektől a terhektől,
és egy eljövendő katarzis során tisztázni
kell Felipe felelősségét amiatt, hogy egyedül,
egy személyben kormányozza az országot és a
pártot. Egyelőre teljesen ellenőrzése alatt tartja
a végrehajtást, és megfosztotta a PSOÉ-t a
nagyformátumú személyiségektől és
a választási lehetőségtől, úgyhogy
a kormányelnök Felipe González sorsa ma teljességgel
meghatározza a párt sorsát. Amikor kimondjuk a végítéletet
a négy törvényhozási ciklusról, ki vagyunk
téve annak a veszélynek, hogy az utóbbi két
évben felszínre került nyomorúságok özöne
- amiket azelőtt az abszolút többség elrejtett
- esetleg eláraszthatják az egész tíz év
kormányzását. A korruptak kisebbségben vannak
- hangoztatják egyre a szocialista médiák -, és
az elkövetett hibák nem akadályozhatják meg a
pozitív eredmények elismerését, amelyek között
nem egy történelmi jelentőségű akad.
Felipe González attól
fél, hogy esetleg ilyen körülmények között
kell elhagynia a Moncloa-palotát: "Összeesküdtek ellenünk,
hogy kétségbe vonják az elmúlt tizenkét
évben végzett egész munkánkat", mondta a helyhatósági
választások előestéjén.
A kormányra és a PSOÉ-ra
nehezedő társadalmi nyomás lassacskán oda vezet,
hogy a szocialista vezetők elveszítik legfőbb erényüket:
azt a képességüket, hogy a társadalommal párbeszédet
folytatnak, és azt az objektivitást, amellyel megközelítették
a problémákat. Ez a kollektív félelem azonban
katalizátorként is működik, és felszínre
hozta azokat a vitákat, amik megzavarták a párt működését,
és szembeállította az ún. "megújítókat"
és a "guerristákat". Ma már világosan látni,
hogy voltaképpen párton belüli és hatalmi feszültségekről
volt szó, amiket ideológiai érvelések lepleztek
el. A két irányzat különbözősége
a társadalomban elfoglalt különböző helyükből
fakadt: az egyik a pártapparátus körül, a másik
a helyi kormányokban; míg az előbbiek szociáldemokrata
jellegüket hangsúlyozták, az utóbbiak újliberális
kártyákkal játszottak; emezek belső nyelvezetet
használtak, amazok "világiasabb" kifejezésekkel éltek.
Most mind mélyen hallgatnak
a különbözőségükről, és mintha
mind hajlanának arra, hogy elfogadják az összeesküvésről
szóló téziseket. Bizonyos, hogy vannak olyan csoportfeszültségek,
amik a végsőkig kiéleződhetnek, mert a következő
választások esetleges elvesztésétől való
félelem köré kirajzolódik a párt ellenőrzéséért
folyó - kemény - küzdelem.
A kérdést némelyek
így teszik fel: továbbra is korlátlan ellenőrzést
gyakoroljon-e González a párt fölött, akkor is,
ha eközben az elveszíti gyakorlatilag az összes tartományi
fővárost és a tizenkét autonóm közösség
kormányait?
Ebben a kilátástalan
helyzetben csak kivételesen hangoznak el olyan kijelentések,
mint amilyeneket Fernando Mora, a volt külügyminiszter, Peses
Barba professzor, a parlament volt elnöke, valamint a Szocialista
Bal irányzat vezetője, Santesmases tettek... Mindhárman
előrehozott választásokat sürgettek, valamint
azt, hogy González engedjen utat másnak. Így próbálnák
megállítani a hanyatlást, meggátolni a társadalom
és a választók támogatásának
fokozatos elvesztését, hogy még menteni lehessen,
ami menthető. De, hangsúlyozom, egy-két kivételes
esetről van mindössze szó, a Végrehajtó
Bizottság ugyanis Gonzálezre van szabva, aki pedig fokozatosan
lehetetlenné tette, hogy kiemelkedjenek más személyiségek.
A szocialista párt elkeseredettsége
és magányosság-érzete magyarázhatja
csak, hogy egy olyan, leginkább hidegfejű politikus, mint
Ramón Obiols, a katalán szocialisták vezetője,
ugyancsak az "összeesküvés" tételeihez folyamodjék;
nála azonban a demokrácia ellen folyik. Szerinte a cselszövést
a Partido Popular irányítja, és bizonyos sajtókörök
támogatják, és arra irányul, hogy Gonzálezt
valamiféle Berlusconira cseréljék le. A politikai
hírmagyarázók hasztalan hívták fel a
figyelmét elemzésének képtelen voltára:
mi okból szőne összesküvést - kérdezik
- az a Partido Popular, amelyik a felmérések szerint abszolút
többséget élvez?
Néhány nappal azután,
hogy az említett kijelentése elhangzott, Obiolt nevetségessé
tette az ETA. Az ETA merénylete Aznart - a kétes demokratát
- a demokrácia mártírjává avatta, a
népszerűségi lista élére állította,
és annyira összezavarta González elnököt,
hogy egészen másnapig semmiféle közleményt
nem adott ki, és nem látogatta meg Aznart a klinikán.
Azt mondják, a "szerepléstől való irtózás",
amely a hatalmában tartja, gátolja meg abban, hogy nyilvános
helyen megjelenjen, feltéve persze, hogy nincsen szigorú
ellenőrzés és felügyelet alatt. Úgy tűnik,
rossz emléket hagyott benne az a bizonyos eset, amikor 93-ban a
Madridi Autonóm Egyetemen kifütyülték a diákok,
és kénytelen volt megígérni, hogy vállalja
a felelősséget a FILESA (a párt szabálytalan
finanszírozása) esetért.
Az irracionális magyarázatok,
mint amilyen az összesküvés feltételezése,
a kommunikációs eszközöket a kormány lejáratásának
szócsöveiként szokták emlegetni. "Nem rendelkezünk
saját sajtóval, hogy ellensúlyozzuk az ellenünk
irányuló kampányokat" - mondja González. Ez
a kijelentése nyilvánvalóan nem állja meg a
helyét, hiszen a felületes elemzés is ezzel ellenkező
következtetést enged levonni: a kormány azon kívül,
hogy rendelkezik az állami médiákkal,
olyan
fontos kommunikációs csoportok támogatását
és rokonszenvét is élvezi
, mint a PRISA (El País,
SER - a legtekintélyesebb rádiócsatorna, a Canal Plus
televízió), a ZETA ("El Periódico de Catalunya" c.
napilap, Antena Tres televízió)
, és legalábbis
a semlegességét
a Grupo Correo csoportnak, amely
a
legtekintélyesebb képújság-csatorna.
A szocialista párt lelkiállapotát
talán az mutatja a legjobban, hogy tagjai szégyellik a nyilvánosság
előtt a saját pártállásukat. A közművekért
felelős miniszter, José Borell nemrégen kritikával
illette mallorcai kollégáit, mert sokan közülük
szégyenletes módon leplezik szocialista voltukat, nem használják
a párt betűjelét és szimbólumait a helyi
önkormányzati választási kampányban. Az
El País interjújában maga Jordi Pujol, a katalóniai
autonóm kormány elnöke leplezte le, hogy Barcelona főpolgármestere,
Pascual Maragall hajlamos véka alá rejteni szocialista voltát,
és szinte független személyiségként tünteti
fel magát.
Ki gondolta volna néhány
évvel ezelőtt, hogy az ököl és a rózsa
valaha hátráltató tényező lesz egy választáson?
Pedig ma, `95-ben ez a helyzet:
saját magát zárja ki az a párt, amelyik azelőtt
"bent volt" a társadalomban.
Mindezek miatt azt mondhatjuk, hogy
a közvélemény-kutatás kimutatta választói
népszerűség-csökkenés (folyamatos esés;
most 27 százaléknál tart) nem felel meg az elszigeteltségnek
és a botrányok tömegének. Legalábbis nincs
arányban azok nagy számával és jelentőségével.
Ez egyrészt próbára teszi annak a választói
támogatásnak az erejét és hűségét,
amellyel azelőtt rendelkezett, és ma is rendelkezik a szocialista
párt; másrészt azt bizonyítja, hogy a szocialista
pártnak szilárd szerkezetet sikerült kialakítania,
vagy legalábbis egy olyan erős védekező mechanizmust,
amely lehetővé teszi, hogy együtt maradjon és
ellenálljon. Igaz, hogy ez alkalmi megközelítés,
mert még működik a hatalom kulcsa: csakis és kizárólag
az ellenzékiség pusztasága szolgáltathatna
módot rá, hogy megtudjuk: a különböző
szocialista frakciók feszültségei mennyire voltak jelentősek,
és milyen mértékben végzett romboló
munkát az ideológiai űr.
Mi történt, hogy bekövetkezett
ez a presztízsvesztés, és ilyen mértékben
csökkent a választók támogatása?
A szocialisták elveszítették
az abszolút többséget, amit tíz éven át
drasztikus módon, szinte könyörtelenül érvényesítettek
mind a többi párttal, mind a társadalommal szemben.
Ezért felszínre került minden információ
olyan tényekről, amelyekről azt hitték, hogy
mindenféle nyomozás előtt rejtve maradhatnak. Azokat
a botrányokat, amik már az előző törvényhozási
ciklus idején kirobbantak, elhomályosította a 93 júniusi
választásokat követő botrányok súlyossága.
Valóban, a FILESA-eset (a párt szabálytalan finanszírozása)
és az Ibercorp-eset (amelybe belekeveredett a Banco de Espana, a
Spanyol Nemzeti Bank kormánybiztosa) szinte ártalmatlannak
bizonyult, ahhoz képest, hogy lelepleződött a Csendőrség,
a Guardia Civil főigazgatójának és általában
a Belügyminisztériumnak a korrupt volta - utóbbi a terrorizmus
és a kémkedés elleni pénzeket osztotta szét
saját alkalmazottai között. A botrány minden képzeletet
felülmúl, amikor kiderül, hogy a bizonyos személyek
meggazdagodása és az államterrorizmus között
összefüggés van, amit a GAL-lal, a terroristaellenes felszabadítási
csoportokkal kapcsolatos legújabb nyomozások bizonyítanak.
Abban a parlamentileg gyenge helyzetben,
amibe a szocialista párt a 93-as választások után
került, González (több hibát is elkövetett)
háromfajta hibát követett el: az egyiket a baloldali
választókkal kapcsolatban, akik megmentették - minden
előrejelzés ellenére - (körülbelül egymillió
szavazatot kapott tőlük); egy másikat a saját
pártjával kapcsolatban, és végül egy harmadikat
azzal a szereppel kapcsolatban, amit a PSOE az állam gerincalkotó
állampártjaként játszott.
Az általános választások
estéjén González kilépett a Palace Szálló
erkélyére, és kimondta azt a bizonyos mondatot: "Megértettelek
benneteket". Másnap újra leszögezte és megerősítette
azt a gazdaság- és társadalompolitikát, amit
addig csinált.
Mivel tudatában volt az érdek-összefonódások
és visszaélések zűrzavarának, megtisztítást
és "demokratikus impulzust" ígért. Ezzel lejáratott
jó néhány demokrata bírót. González
azt akarta, hogy a bírák egyenesen a végrehajtó
hatalomnál kezdve valósítsák meg "a tiszta
kéz" politikáját.
Ez a képtelen "találmány"
a katasztrófák lavináját indította el,
hiszen összeütközések sorozatát idézte
elő a Belügyminisztériumnak, a korrupció központjának
magas rangú tisztviselői között. A Guardia Civil
főigazgatójának szökése - aki ellen korrupció
miatt indítottak nyomozást - kiváltja a belügyminiszter
lemondását, helyét az igazságügy miniszter
foglalja el, aki pedig leváltja Garzón bírót
- ő González nagy politikai "szerzeménye" volt. Garzón
bíró hátat fordít a politikának, és
megkezdi a tiszta kéz műveletet, de már a Nemzeti Bíróság
bírájaként. Ha folytatnánk, valóságos
bűnügyi regény kerekedne a történetből...
Elég, ha rámutatunk arra, micsoda megalkuvással vegyes
merészség kell ahhoz, hogy, feltételezzék:
egy kormányelnök és a kormány egy része
feláldozhatják a kollégáikat, magas beosztású
személyiségeket, anélkül, hogy büntetőjogilag
vagy politikailag ne kompromittálnák őket.
Az ellenőrzött és
irányított megtisztításnak nemcsak ezek a kockázatai
vannak, hanem összeütközést feltételez a végrehajtás
és a bírói hatalom között. Ebben az értelemben
a "demokratikus impulzus" számos esetben olyan intézmények
ellenőrzésévé változott át, mint
a Bírói Hatalom Tanácsa.
A Jobboldali Államot ért
sérülések, amik ezt a "jó szándékú"
politikát feltételezték, mindazonáltal jóvátehetők.
Nem szerkezetiek. A szerkezetet és magát az államot
is érinti viszont az a politika, amely a nacionalizmusoknak tesz
engedményeket, cserébe, ha Gonzálezt támogatják
a parlamentben.
De elemezzük csak nagyon röviden
az általunk említett harmadik hibát.
Az abszolút többség
elvesztése arra vezette a kormányt, hogy megpróbálja
beléptetni a központi kormányba a két nacionalista
pártot, a baszkot és a katalánt; e kísérletek
fellengzősnek bizonyultak, mivel elutasították őket.
Ellenben a CiU-val kötött parlamenti paktum, amely biztosította
a törvényhozási többséget a PSOÉ-nak,
megadott az így létrejött formációnak
minden hatalmat - viszont egyáltalán nem jelentett több
felelősséget. Ily módon a CiU (Convergencia i Unio,
nagy katalán polgári párt) a társadalom-, a
gazdaság-, sőt a kultúrpolitika meghatározó
tényezőjévé vált.
A központi kormányzat
és annak katalán tagja között létrejött
kapcsolat, valamint működési formája nemcsak hogy
nem tett lehetővé ideológiai és kulturális
előrelépést a nacionalizmusok szerepének megközelítésében,
a nemzeti együttélés fogalmának tisztázásában
és egyáltalán, Spanyolország definiálásában,
hanem olyan gyakorlati hatásai vannak, amelyek érintik a
törvényhozás egységességét, a köztisztviselők
státuszát, a nyelvtanítást, az autonóm
közösségek statútumaiban (alaptörvényeiben)
nem érintett hatáskörök átlépését...
Mondjuk úgy, hogy ami a "kormányozhatóság"
egyfajta módjának látszott, a társadalom jó
részének szemében fokozatosan átváltozott
egy olyan államfelfogássá, aminek alapja az egyenlőtlenség
vagy egy feszült viszony az államon belül, a központi
és az autonóm hatalmak között.
De Gonzálezt talán
az Európa-gondolattal kapcsolatos presztízsvesztés
érinti leginkább. A spanyol gazdaság nyilvánvalóan
törékeny ahhoz, hogy arra pályázzon, hogy az
európai élvonal egyik országa legyen - amit váltig
ígérgetett González -, a pezetát sújtó
szankciók, Európának valami klubként való
felfogása, ahová Spanyolország elkésve és
bizonytalanul lépett be, az Egyesült Európába
vetett feltétlen hit, a néppel való mindenféle
konzultáció nélkül, ahogy az más országban
történt - ugyanis mindenfajta bizonytalanságot úgy
fogadott a szocialista párt, mint Spanyolország egyik nagy
történelmi hódításáról való
lemondást - mindezekből azt a következtetést lehet
levonni, hogy Maastricht inkább Felipe González szlogenje
volt, valami személyes vágyálom, mintsem megalapozott
és termékeny valóság... A halászhajókat
sújtó szankciók, amikben Spanyolország nem
talált megfelelő segítségre az Európai
Unió részéről, a gyümölcsszállító
kamionok elleni bojkott Franciaországban, a bortermeléssel
kapcsolatos fenyegetések... ezt mind ezzel a negatív Európa-képpel
magyarázták. És mindezt azután, hogy a gazdaság
stratégiailag legfontosabb szektorait már átengedték
a külföldi csoportosulásoknak, meg azután, hogy
lemondtak arról, hogy Spanyolország a külföldi
ipar platformja és turistaország legyen.
Mi az, ami még mindig az
elfogadható 27-30 százalékon tartja a PSOÉt?
A spanyol társadalom egy részének félelme a
jobboldaltól, a múlt rossz tapasztalatai miatt beléjük
ivódott félelem, ami annak ellenére munkál,
hogy a PP (Partido Popular) vezetőinek semmi köze a frankóizmusnak
elkötelezett jobboldalhoz.
Másrészt, néhány
millió állampolgárban még ma is megingathatatlan
bizalmat ébresztenek a szocialista vezetők személyes
történetei, nyelvezetük és stílusuk, annak
a nemzedéknek a létformája, akik a diktatúra
végén huszonöt-negyven évesek voltak. Ez még
mindig érték, és még ma is az ellenpólusa
azoknak a félelmeknek, amiket a klasszikus jobboldal ébreszt.
Ha nem így volna, ha a spanyol jobboldal nem volna hírhedt
a kemény megoldásokra való történelmi
hajlamairól és a kultúrával szembeni gorombaságáról...
a szocialista párt teljesen összeomlana. Nem tudná megtartani
a szavazatoknak még azt a huszonöt százalékát
sem, amit a legutóbbi közvélemény-kutatások
adnak neki. De még ezt a helyzetet sem garantálja senki,
és az előrejelzések egyre romló tendenciát
mutatnak.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu