MÁRTON LÁSZLÓ
A
SZÖVEG FONÁKJA
AVAGY
FAUST
MINT MŰFORDÍTÓ
Hölgyeim és uraim,
a fordítás, a műfordítást
mint folyamatot és mint eredményt egyaránt jelölő
magyar szó (ellentétben német megfelelőjével
- Übersetzen -, amely az átkelés, átmentés
képzetét kelti) azt a szemléletet sugallja, mintha
a lefordítandó szöveg csupán a felszíne
volna valami nagyobb egésznek (mondjuk: a művön belüli
vonatkoztatási rendszerek egészének), sőt ennek
a felszínnek is csak egyik oldala. Mert vannak ám másmilyen
oldalak is, és az eredeti szöveg oldalát ezekre a másmilyen
oldalakra tetszőlegesen le lehet fordítani. Vagy ha túlságosan
bonyolultnak és valószínűtlennek érezzük
ezt a képzetet, akkor a fordítás nyomán elgondolhatunk
egy papírlapot is, amelynek rektóján van az igazi,
az eredeti szöveg, amelynek eredete a szerzői fantázia;
és ha ezt a papírlapot lefordítjuk (amely mozdulat
másfelől felfordítást, mi több, felfordulást
is jelent), akkor a verzón megpillantjuk a lefordított szöveget,
a fordítást, amely persze nyelvről nyelvre és
egy nyelven belül korszakról korszakra nem folyamatosan, hanem
ugrásszerűen változik: folyamatok helyett ugrásokat
figyelhetünk meg a mindenkori lefordítandó szöveg
fonákján, ahol ráadásul az eredeti szöveg
szavai is fölsejlenek, méghozzá homályosan, tükörfordítottan
és (ellentétben az ugrásszerű lefordított
szöveggel) a lehető legfolyamatosabban.
Ebből a szempontból
sem mindegy persze, hogy egy művet milyen gyakran és milyen
színvonalon fordítanak le egy másik nyelvre. Nos,
Goethe Faustja (amelynek kapcsán egy konkrét műfordítói
problémára szeretném felhívni a figyelmet,
majd ennek alapján és ürügyén ki szeretnék
térni a műfordítás két általános
jellegzetességére is), Goethe Faustja kétségkívül
azon művek közé tartozik, amelyet igen sokszor lefordítottak
minden jelentősebb műfordítás-kultúrával
rendelkező nyelvre, így magyarra is.
Csakhogy hetven éve, Kozma
Andor tiszteletreméltó vállalkozása óta
tudomásom szerint nem volt példa rá, hogy a Faust
első és második részét ugyanaz a műfordító
ültette volna át magyarra. Az így keletkező nyelvi
és szemléleti divergencia valószínűleg
közrejátszott a magyar kultúrán belül annak
a kérdésnek az alakulásában, hogy vajon Faust
I és II egy műnek tekintendő-e, amelyen belül persze
törések és cerúzák vannak (ezek persze
az első részen belül is akadnak, és annak egységét
nem szokás megkérdőjelezni), vagy inkább Goethe
két különálló műve, amelyeket összeköt
a keletkezéstörténet, a motívumok és a
szereplők folytonossága, ezenkívül könyvkötészetileg
is össze vannak legtöbbször kötve; ám a két
műben annyira eltér a gondolkodói problémakezelés,
a kompozícióbeli és a poétikai különbségek
oly nagyok, hogy a második rész ugyan képes abszorbeálni
az elsőt, ám az első rész felől nézve
a második rész hatalmas szövegtömbje éppen
csak a láthatár peremén észlelhető. A
mindenkori fordítók lustasága, bátortalansága,
felkészületlensége vagy éppen sajnálatos
meggyilkoltatása (Sárközi Györgyre gondolok) így
válik színtiszta értelmezői kérdéssé,
egyszersmind e kérdés eldöntésévé.
E sorok írója műfordítóként éppúgy
nem lépi át az első és a második rész
határát, ahogy előtte nem lépte át Jékely
Zoltán, Franyó Zoltán vagy Sárközi György.
Jóval konkrétabb,
ugyanakkor messzebbre vezető értelmezői problémával
találkozunk az első Dolgozószoba-jelenetben, ahol Faust
maga is műfordítóként lép fel; mint ismeretes,
a János-evangélium fordításának gyürkőzik
neki. Ám goethei (szerintem nagyrészt fiktív) színpadon
Faust nem szöveget fordít, még csak nem is mondatot,
hanem egyetlen szót; azt a szót (logos), amely magát
a szót (Wort) jelenti, feltéve, hogy nem értelem (Sinn),
erő (Kraft) vagy éppenséggel tett (Tat) jelentést
tulajdonít neki a fordító. Azáltal, hogy Faust
a "logos" kifejezést értelmezi, valójában szerepet
játszik? eljátssza a műfordító szerepét
(anélkül, hogy egy összefüggő szöveget
ténylegesen lefordítana); vagyis, ahelyett, hogy "megvalósulna"
benne a műfordító szerepe, saját magát
teszi irreálissá a műfordító szerepében,
s ezáltal lehetővé teszi az ördögnek, hogy
az eddiginél "valóságosabb" testi jelenlétre
tegyen szert, vagyis a toposz-jellegű kutyaszerepből a kevésbé
topikus vándordiák-szerepbe lépjen át. Goethe,
miközben a műfordító szerepét játszatja
hősével, valójában rímpárokba
foglalja, vagyis nyíltan provokálja a fordításként
számításba vehető szavakat (Wort, Sinn, Kraft,
Tat/. A hívórímek által keltett szemantikai
várakozás pillanatnyi felfokozása, majd a válaszrímek
által okozott szemantikai beszűkülés a felismerést,
majd a nyomában járó csalódást imitálja,
anélkül, hogy kézzelfoghatóan megjelenítené.
Ugyanakkor Goethe a műfordítót
is arra kényszeríti, hogy a tényleges fordítói
teljesítmény mellett egyszersmind eljátssza saját
szerepét; miközben németről magyarra fordít,
úgy tegyen, mintha a tragédia hősével együtt
görögből fordítana németre, valamint úgy
tegyen, mintha a magyar szótári egységek, a Szó,
az Értelem, az Erő és a Tett ugyanúgy volnának
rímek által provokálhatók, mint német
megfelelőik. Faust nekigyürkőzik, és így
szól: Geschrieben steht: Im Anfang war das WORT! - Hier stock´
ich schon!" És vele együtt mindjárt a műfordító
is megtorpan. Sőt, csak a műfordító torpan meg,
mert Faust valójában zavartalanul halad tovább a jelenetben,
amelynek tétje egyáltalán nem az evangélium-fordítás,
hanem az ördöggel kötendő szövetség, a
Teufelspakt előkészítése. "Im Anfand war das
Wort" - hangzik Faus első műfordítói javaslata
az "en arkhé én ho logos" mondatra. Látszólag
mi sem egyszerűbb, mint ez a (német) szófüzért
lefordítani: kezdetben volt a Szó. Csakhogy azok az "igazi"
fordítók, akik a Bibliát annak idején "a valóságban"
magyarra fordították, a logost az "ige" szóval adták
vissza, nyilván azért, mert érezték az igézettel
és az ígérettel való etimológiai összefüggést.
Ha viszont az igében benne van az igézet és az ígéret,
akkor nem hiányzik belőle sem az erő, sem az értelem,
sem a tett; ellenben ha a mai nyelvérzék már nem hallja
bele ezeket az aspektusokat, akkor az ige nem több, mint egy elvont
nyelvtani kategória. "Szó" szavunk viszont eredetileg a hangzást,
a megszólalást jelentette, és nemigen van bibliai
kontextusa. Miközben tehát a fordító megteszi
a Worttól a szóig, illetve igéig vezető utat,
valójában mind a jelentés, mind a jelenet egységét
megsemmisíti.
A műfordító
persze nem gondolhatja komolyan, hogy a fordítás mint végtermék
azonos az eredeti művel, a papírlap másik oldalával,
csak éppen egy másik nyelven szólal meg. Hogy tartalom
és forma kapcsolata mennyire bonyolult kérdés, azt
éppen a műfordítás folyamata mutatja meg, valamint
az a módszertani probléma, hogy mit szokás az eredeti
műből átmentendőnek tekinteni, vagyis mit szokás
észrevenni belőle. Nemcsak a szerzői gondolatmenet reprodukálhatóságáról
van szó, hanem arról is, hogy a költői művek
legszembeötlőbb formai elemei, valamint a mellékjelentések
közvetlenül a nyelvhez kapcsolódnak, a szavak szemantikai
tágasságához, különféle nyelvi elemekhez
és a mögöttük meghúzódó általános
nyelvi szemlélethez. Nemcsak arról van szó tehát,
hogy tartalom és forma nem választható el egymástól
(ez közhely), valamint, hogy az értelmezés jóval
többrétű, jóval bonyolultabb és kevésbé
lezárható folyamat, mint azt gondolni szokás, hanem
elsősorban arról, hogy a műfordítás mint
vállalkozás az értelmezési folyamat összes
mozzanatát egyszerre teszi problematikussá. A fordítónak
szét kell szálaznia mindazt, ami eredetileg összetartozott
(a megszólalások hangnemét, a cselekményt,
a jelképet, a szerző nyilvánvaló és rejtett
művészi szándékait és a mű utóéletét),
szét kell rombolnia, ízekre kell szednie egy-egy nagy mű
univerzumokat álmodó, bonyolult építményét,
hogy aztán egy másik, a mű felől nézve
hangsúlyozottan idegen nyelvi közegben próbálja
rekonstruálni, lehetőleg csorbítatlanul, vagy legalábbis
átmenteni a mű egész minél több rétegét,
minél kevésbé megtépázva. Amit a hízelgő
szellemek mondanak Faustnak a második dolgozószoba-jelenetben:
hogy a rombolni tudó félisten keblében építse
újjá a szétvert világot, méghozzá
pompásabban az eredetinél /1607. sköv. sorok), és
akkor ez a világ újra dalolni fog: ez akár a műfordító
programja is lehetne.
Csakhogy a szellemek hazudnak.
És mert a szellemek hazudnak,
a műfordító egy percig sem ringatózhat abban
a hitben, hogy a szétrombolt világot akár megközelítőleg
is felépítheti. Minél inkább műfordító
valaki, annál kevésbé tolmács. Minél
inkább pontosságra törekszik egy műfordító,
annál határozottabban meg kell kérdőjeleznie
a szövegéhez fűződő közkeletű
elképzeléseket. Így aztán, aki a Faustot magyarul
olvassa (például az éjszakai nagymonológot
a mű elején), az nem arról fog tudomást szerezni,
hogy ki volt Faust és hogyan gondolkodott, még csak arról
sem, hogy Goethe mit gondolt a fausti személyiségről
és észjárásról; hanem azt fogja megtudni,
hogy a fordító mit gondolt arról, amit Goethe gondolhatott
arról, amit Faust (szerinte) gondolhatott arról, amit a mű
körbejár vagy magába foglal.
A fordítás nemcsak
folyamatként, hanem produkcióként is inkább
műelemzés, mint műalkotás. Önmaga által
szemléltetett, megvalósított műelemzést
tart kezében az olvasó. (És persze véletlenek
sorozatát is, ami az egyes megoldásokat illeti; erről
csak zárójelben essék szó. Véletlen,
hogy a fordítónak mindig eszébe jut-e a saját
normáihoz mérten legszerencsésebb megoldás.
Hogy miféle tudós szöveg magyarázatok kerülnek
a kezébe, s ezek közül melyik segíti és
melyik vezeti félre. Olyan egészen prózai dolgokról
már végképp nem beszélve, hogy egy-egy fontos
verssor megformálása közben nem csendül-e meg a
telefon.)
A fordító, ha tudatában
van feladatának, az értelmezés belső kényszere
mellett az értelmezés hiú voltát is érzi.
Ezért szokás (nem tudom, hogy kell-e, mindenesetre szokás)
a modern kultúrákban a világirodalom jelentősebb
alkotásait időnként újrafordítani. Azt
hiszem, elsősorban az értelmezés hiúsága
rejlik a fordítások nyelvi elavulása mögött;
a nyelvállapot tényleges változását
jóval kevésbé lehet ezért felelőssé
tenni. Az eredeti szövegek, bármilyen régiek legyenek
is (sőt, minél régebbiek, annál inkább)
ezer szállal szövődnek egy-egy nemzeti kultúra
kontextusába, és abból nem hagyják magukat
nyelvi beavatkozások által (sem) kiszakítani. Csokonai
kétszáz vagy Balassi négyszáz évvel
ezelőtt írt költeményei nem szorulnak nyelvi felújításra,
legfeljebb szómagyarázatokra; míg egy százéves
műfordítás (például Dóczy Lajos
Faust-átültetése) mai szemmel nézve már
szinte semmit nem közvetít Goethe költészetéből,
annál inkább közvetíti a fordító
tehetségének korlátait és akkori költői
köznyelv (tehát nem Vajda János vagy Komjáthy
Jenő költői nyelvének, hanem az Endrődi Sándor
vagy Ábrahányi Emil által normává tett
versbeszédnek) sekélyességét és erőtlenségét.
Erről pedig nem Dóczy Lajos tehet (ellenkezőleg, övé
az úttörés érdeme, s ez kirívó
melléfogásait is némileg megbocsáthatóvá
teszi): a fordító keblében újjáépített
világot a korízlés, a közgondolkodás minden
jelentősebb változása óhatatlanul ismét
szilánkokra zúzza. Vagy pedig, ha nem zúzza is össze,
a képmások egyikévé teszi az árny- és
tükörképek sokasága közepette.
Ez indokolja a Faust I. újrafordítását,
annak ellenére, hogy (ha úgy tetszik, éppen azért
mert) a legutóbbi hasonló vállalkozás, Jékely
Zoltán munkája az elmúlt három és fél
évtized alatt nem veszítette el sem nyelvi érvényességét,
sem költői szépségét. Hogy milyen felkészült
fordító volt Jékely, s mennyire végiggondolta
megoldásait, azt bárki megítélheti, ha összehasonlítja
munkáját a német eredetivel; e sorok írója
fordítás közben nemcsak Goethével került
közeli, ha nem is bensőséges kapcsolatba, de Jékely
észjárását is megismerhette. Jékely,
a nyugatos fordítói hagyományhoz kapcsolódva
arra törekedett, hogy a mű (általa észlelt és
értelmezett) szintaktikai teljességét és poétikai
jellegzetességeit sorról sorra a legnagyobb pontossággal
egyeztesse össze: ennek eredményeképpen egy költőileg
emelkedett, nagyjából azonos beszédszinten mozgó,
helyenként túlsűrített versszöveg jött
létre. Jékely nagyszabású lírai látomásként
értelmezte a művet; én részben gnómák
füzérének, részben drámai (ha nem is feltétlenül
színpadi) szövegnek tartom. Ennek megfelelően igyekeztem
a mondatok logikáját rekonstruálni: hol a szentenciózus
kihegyezettséget, hol pedig a megszólalás élőbeszédet
idéző impulzusait éreztem fontosnak. És mert
- Jékelyvel ellentétben - nem vagyok a stílusok elválasztásának
híve, igyekeztem a művön belüli, helyenként
igen drasztikus stíluskülönbségeket is érzékeltetni
a magyar szövegben; a Fausttal kapcsolatos előítéletek
nagy része (miszerint a Faust nehézkes és unalmas)
a művön belüli nyelvi-stilisztikai távlatok figyelmen
kívül hagyásából származik. A fordító
buzgalma fausti jellegű; ugyanaz a hév hajtja őt is,
mint ami Faustot odaültette a bibliához, és töprengésre
késztette a Logosz értelme felől. ő az, akinek
mindig az kellene, amit nem tud /1066. sor), és amit tud, azzal
képtelen bármit kezdeni. Ám éppen ezért
a fordító nehezen tudja elkerülni, hogy a tagadás
szellemévé váljék; az olvasó, ha jól
belegondol, nem is igen láthatja másnak a fordítót,
mint Mephistophelesnek. A fordító az, aki eltakarja az olvasó
elől az eredeti szöveget. ő hozza létre az eredeti
szöveg hűlt helyén a Mephistopheles-féle káprázatokat
/1853. sor). És ezt az alapjában véve szomorú
tényt a legjámborabb szándék is csak leplezni
tudja. Végül, Johann Wolfgang Goethe szemszögéből
nézve a fordító se nem Faust, se nem Mephistopheles,
hanem csak Wagner. A famulusok egyike. (Erről tanúskodik az
a vállveregetés, amelyben a Faust első francia fordítója,
Nerval részesült az agg mestertől.) Persze, senki sem
akar Wagner lenni, Wagner korlátoltsága visszataszító
(s még visszataszítóbbá teszi, hogy hasznos
is); mi nem tartjuk magunkat korlátoltnak, mi csak-azért-sem
vagyunk Wagnerek. Madártávlatból nézzük
(le) a famulust, az akadékoskodó strébert, és
nyomaszt bennünket az a monumentális gipszmaszk, amelyet Goethétől
és életművéből csináltak a XIX
század famulusai. (Mellesleg, engem legalább ennyire nyomaszt
e gipszmaszk folyamatos, agresszív rombolása is, akár
Arno Schmidt-féle kiváló szellemek, akár az
újbarbárság átlagfamulusai művelik.)
Igen ám, de a műfordítás mint eredmény,
mint megvalósított műelemzés a Homonkulusszal
azonos, és azt mégiscsak Wagner fogja létrehozni a
tragédia második részében; s vajon a fordítónak
nem arra kell-e törekednie, hogy a lombikból kiugorva megszólaljon
szellemi gyártmánya, míg a mű kigondolója
Hellászt álmodva mélyen alszik?
Könnyű volna röviden
és laposan igent mondani, s ezzel befejezni az eszmefuttatást.
Kérdés azonban: azáltal, hogy a műfordító
megvalósít egy műelemzést (vagy lemond a fantáziának
arról az öntörvényűségéről,
amely az eredeti mű létrejöttének feltétele),
vajon "valóságosabb" szöveget hoz-e létre, mint
az eredeti mű alkotója? A kérdés természetesen
szónoki jellegű; s hogy mi az én álláspontom,
az a fönt elmondottak alapján legalábbis gyanítható.
A műfordítás éppúgy viszonyrendszereket
ábrázol (illetve igyekszik érzékeltetni), mint
az eredeti mű; éppúgy létrehozza a maga szemantikai
térségeit, miközben ezek határait folyton áttöri,
mint az eredeti mű; éppúgy szelektálja az eredeti
műből nyerhető információkat, ahogy az
eredeti mű az úgynevezett "valóságból"
nyerhető információkat szelektálja és
csoportosítja; éppúgy kiragadja az eredeti kontextusból
a nyelvi tényeket és éppúgy új kontextust
hoz létre belőlük, mint az eredeti mű.
A költői alkotás
a valóságot írja szét (bármi legyen
is az, amit valóságnak nevezünk), a műfordítás
pedig az eredeti művet. A műfordításból
közvetlenül semmiféle valóságba nem lehet
átlépni; a műfordításhoz képest
az eredeti mű a legszigorúbb értelemben vett valóság.
Ha az eredet mű a valóság fikciójának
jelzése, akkor a műfordítás a fikciójelzés
fikciójának jelzése; de még így sem
lehet átlépni belőle az eredeti műbe, pedig a
műfordítás szövege felől nézve az
eredeti mű - némi jóindulatú fáradozással
- csakugyan valóságnak észlelhető. Ahogyan Faust
a Városkapu-jelenetben az alkonyati fény ösztönzésére
olyan világot pillant meg és ír le részletesen,
ahová szárnyak híján nem juthat el, s ha eljutna
is, ebből a perspektívából biztosan nem láthatná,
ugyanígy a műfordítónak is olyan világok
között kell ide-oda járnia, amelyek között valójában
nincs átjárás.
A későbbiek folyamán
Faustnak megadatik, hogy bejárja, vagy inkább végigsöpörje
az egész világot, és madártávlatból
szemlélhesse a föld felszínét. Ekkor azonban
már nincsen szó műfordításról;
a történetnek ez a része már az eredeti mű
létrehozásával állítható párhuzamba.
"Az álom és a varázslat szférájába,
úgy látszik, behatoltunk" - énekli tercettben Faust,
Mephistopheles és a Lidérc; ez a kirándulás
biztosan nem a bibliafordításba fog torkollani.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu