Ezredvégi beszélgetés
Heller Ágnessel
Hogyan lett filozófus?
Életem legdöntőbb
élménye a holokauszt. Ez váltotta ki bennem az abszolútum
igényét. Ez egy alapvető igény, de önmagában
nem elegendő ahhoz, hogy az embert filozófussá tegye.
Az egyetemen Lukács Györgytől hallgattam először
filozófiát. Egy barátom vitt magával, és
nem értettem egy szót sem abból, amit mondott. De
megéreztem, hogy ez a világon a legfontosabb dolog, amit
meg kell értenem. Így kapcsolódott azután össze
a gyerekkori igény az abszolútumra és egy gondolatrendszer,
a gondolat bizonyos muzsikája. Ezért választottam
magamnak a filozófiát.
A holokausztban, bár többször
szemben álltam a halállal, mégsem a halál volt
a számomra a legfontosabb élmény. Az abszolútum
igénye nem a halálból, hanem az emberi gonoszság
felismeréséből eredt. Úgy éreztem, hogy
itt az emberi gonoszsággal, mint olyannal állok szemben.
Egy irracionális eseménysorral, a szenvedésnek egy
olyan abszolút fokával, amelyet a köznapi nyelv nem
tud leírni, és amelyből semmi más nem tud kivezetni,
mint az abszolút megváltás ígérete.
Vallásos ígéret számomra nem létezett,
így a laikus ígéretet választottam. Belekapaszkodtam
a kommunizmusba, mint az abszolút megváltás politikai
ígéretébe, de rövid idő alatt kiderült,
hogy hazug ígéret volt. A csalódás élménye
is igen sokban hozzájárult, hogy filozófus legyek,
és más abszolútumok felé forduljak.
Szintén erős nyomot
hagyott bennem a barátság élménye. Ez volt
a legpozitívabb élmény, ami végigkísért
egész filozófiai pályámon. Egynéhány
embernek a barátsága, akikkel később a Budapesti
Iskolában együtt voltunk; akikkel minden kérdésünket
meg tudtuk beszélni; akikkel nemcsak elmélet-, gondolat-,
hanem szeretetközösség is összekapcsolt.
Milyen hatással volt Önre 1973-as kényszerű távozásuk?
Mielőtt elmentem innen, már
megkezdődött a Budapesti Iskolában az a folyamat, amit
a marxizmus dekonstrukciójának nevezünk. Vajda Mihály
barátom már korábban kimondta, hogy az egész
marxizmus érvénytelen. Mindnyájan kezdtünk egészen
másképpen gondolkodni, és különböző
módokon, különböző temperamentummal lebontani
azt az épületet, amelyet egy ideig fölépíteni
segítettünk. Amikor elmentünk Magyarországról,
ez a folyamat könnyebbé vált két ok következtében:
először is nem kellett befogni a szánkat, kimondhattuk,
amit gondoltunk. Másodsorban a környezet olyan kérdéseket
vetett föl, olyan problémákkal ismertetett meg, amelyekkel
a korábbiakban nem találkoztunk. Tudtam, hogy nyugati gondolkodások
sokasága létezik, hiszen könyveket olvastam. De nagyon
nagy különbség van a könyvek olvasása és
az élettapasztalat között. Ez éppen olyan, mintha
az ember szexről olvas egy könyvet vagy csinálja.
Meg kellett tanulni, hogy a Nyugat
nem egy Nyugat. Például nem tudok elképzelni annál
különbözőbb életformákat, mint amilyen
az ausztrál vagy a new yorki, melyekben később éltem.
Két teljesen különböző világ.
Mi az a tevékenység, amit ma egy filozófus folytat?
A filozófus tevékenysége
nagyon sokféle tevékenységből áll össze.
A filozófia elsősorban gondolkodás. Ez a gondolkodás
azonban nem egy dilettáns, hanem egy diszciplinált gondolkodás.
Mögöttünk van a filozófia 2500 éves története,
ami számunkra alapanyagot ad. Az első filozófusokkal
megteremtődött az, amit Thomas Mann az elbeszélés
szellemének nevezett. Az ős-elbeszélést Platón
és Arisztotelész mondta el. Ehhez későbbi filozófusok
sok újat találtak ki, de amíg filozófiát
művelünk, valamilyen formában ezt az elbeszélést
variáljuk. Még azok is benne maradnak ebben az ős-elbeszélésben,
akik tudatosan szakítani akarnak a filozófiával.
A modern filozófia bajban
van. Abban a világban kellene a gondolkodásunk számára
az alaptáplálékot beszerezni, amiben élünk.
Már Hegel megmondta, hogy bajban leszünk, hogy a modern filozófia
voltaképpen visszaemlékezés: Minerva baglya, a bölcsesség,
a sötétség beálltakor kezdi el röptét.
Visszaemlékezünk arra, amit valamikor csináltunk.
Túlreflektálunk, ahelyett,
hogy naivan ránéznénk a dologra, és azon gondolkoznánk,
hogy milyen maga a dolog. Ha pedig visszatérünk a naivitásra,
az primitív lesz és dilettáns. Mi a megoldás?
Kommentárokat fűzünk régi filozófusok,
vagy költők, művészek műveihez. Voltaképpen
vérátömlesztést adunk magunknak azzal a vérrel,
amit régi szerzők halott testéből pumpálunk
magunknak.
A filozófia manapság
nem áll jól. Ugyan elmondható, hogy semmi sem áll
jól. A posztmodern művészet is főleg idézetekből
él. És mi más az idézet, mint vérátömlesztést
adni a régiek ereiből kipumpált vérrel?! A filozófiában
ez korábban kezdődött, és talán drámaibban
történik, mint más diszciplínák esetében
vagy a művészetekben.
Az egyetemi filozófia mellett létezik a filozófiának egy kívülállókból álló vonulata, ahonnan új kihívások érik.
Kafka írja le a történetet: valaki megérkezik a Törvény elé és bebocsátást kér. Ott egy őr áll, aki azonban azt mondja neki, hogy most nem mehet be. Újra és újra próbálkozik de nem nyer bebocsátást. Miután - élete végén - feladja, a kapuőr megmondja, hogy ez a kapu neki volt fenntartva. A probléma az, hogy a filozófiában sose tudjuk, hogy melyik a mi kapunk. Ezért az igazán jelentős filozófus megpróbál dörömbölni a kapun, hogy beengedtessék a Törvény elé; hogy föl tudjon vetni új kérdéseket. Heidegger például dörömbölt, ezen a kapun, de szerintem nem nyert bebocsáttatást. Útmutató volt, mert megmutatta, hogy legalábbis lehetséges eljutni odáig, hogy dörömböljünk ezen a kapun. Tehát megpróbáljunk naivan gondolkozni, még akkor is, ha nem tudunk. Létrehozzuk azt, amit második naivitásnak lehet nevezni. Ezt Heidegger kétségkívül megtette. De nagyon kevesen tették meg. Foucault-t említhetem még, aki nem annyira a hagyományon élt, hanem a modern társadalom bizonyos tipikus szövegeit olvasta filozófiai szempontból. Ezek nem csupán írott szövegek, hanem intézmények szövegei voltak. És amikor ezeket olvasta, egészen újat és meglepőt csinált. Ezért azt hiszem, Foucault egyike az utolsó harminc esztendő legjelentősebb filozófusainak. Kivételes jelenség volt. Szeretek ugyan másokat is, mint pl. Derridát, de ő is visszatért a hermeneutikához, a szöveg értelmezéséhez. Amit ő űz, a dekonstrukció, az ugyan egy radikális hermeneutika, mert olyat kérdez a szövegtől, amire már nincs válasz, vagy ha igen, meghökkentő. De ő is írott szövegeket értelmez, s ezek többnyire filozófiai szövegek.
Hogyan vetődik fel a filozófiában a természettudomány fejlődésének, például az információ gyorsaságának kérdése?
A modern természettudomány
egy nyelvjáték - hogy Wittgensteinnel szóljak. Nem
is oly rég jött létre és fantasztikus eredményeket
ért el - amiből azt a következtetést vontuk le,
hogy ez örökké így lesz. A tudomány fejlődése
végtelen, a jövőben mindent egyre jobban és mélyebben
fogunk érteni. De mi van akkor, hogyha ez a fejlődés
megáll? Mi garantálja, hogy van ilyen végtelen progresszió?
Mi garantálja, hogy ez a nyelvjáték nem fog kimerülni?
A filozófia szempontjából
az információ gyorsasága és az információs
technológiának a kialakulása mint probléma
létezik. De nem mint anyag. Heidegger annak idején azt mondta,
hogy az írógép használata mindent megváltoztatott,
mert a kézírás és az írógéppel
történő írás között egy szakadék
húzódik. A komputer és az információ
gyorsasága mindent megváltoztat. Ahogy a helyváltoztatás
tempójának gyorsulása is mindent átalakít.
Megváltozik az otthon fogalma; létezik-e egyáltalán
otthon? Megváltozik tér és idő viszonya. Ez
a probléma a filozófia számára abba jelentkezik,
hogy miként tudja spekulatívan feldolgozni, és hogy
az, ami most történik, nem teszi-e tönkre a filozófia
lehetőségét. Mert ahhoz, hogy tematizálni tudja,
léteznie kell. Nem látható világosan, hogy
a filozófia túléli-e egyáltalán ezt
az átalakulást.
Milyen kérdések vetődnek fel ma a filozófiában?
A praktikus filozófiában mindig vannak új kérdések. A praktikus filozófia, mint amilyen az etika vagy a politikai filozófia, nem szükségképpen kapcsolódik a spekulatív filozófiához. Ezek a kérdések nem sub specie aeternitatis, nem az örökkévalóság égisze alatt kerülnek megvitatásra vagy megválaszolásra. Ezek egy kritikai teória megfogalmazására inspirálnak: nézzük meg, hol szorít a cipő ma. És arról írunk. Lehet, hogy a cipő holnap máshol fog szorítani. Például nagy jelentőségű volt filozófiai szempontból a totális állam elméletének megalkotása. Ez hosszú évtizedeken keresztül foglalkoztatta a politikai filozófiát. Ma már erről nem írunk; ma ez már történelem. Ma másutt szorít a cipő. Ma másról kellene beszélnünk.
Van-e a mai filozófiában dialógus?
Sokféle filozófia létezik
ma a világban. Aki a filozófia iránt érdeklődik,
akárcsak a laikus közönség, alig ismerhet egynéhány
filozófusnál többet. Lehetetlen mindet ismerni. Ebből
azonban az következik, hogy mindenki valamilyen más filozófust
ismer. Ezáltal megnehezül a dialógus. Ha egy városban
mindenki ugyanabba a színházba jár, vagy mindenki
a Bibliát olvassa, akkor mindenki tud beszélni a színházi
előadásról vagy a Bibliáról. Ha mindenki
mást olvas és más színházba jár,
más zenét hallgat, akkor miről tudunk beszélni?
Nincs közös témánk, mert különböző
szövegeink vannak. Nehézséget jelent a filozófia
szempontjából is, hogy nincs közös anyag, amit
megbeszélhetnénk. Nincs közös anyag, nincs közös
nyelv. Amit ma multikulturalizmusnak neveznek, az egyrészt nagyon
érdekes és termékeny fejlemény, más
szempontból tragikus, mert megszünteti a közös nyelvet.
Ugyanakkor létezik egy ellentendencia,
amit részben a szükség hoz létre, részben
azonban a média, az egyetem és a divat. Ennek révén
a sokféleségből mindig kiválasztásra
kerül az a néhány divatos szöveg, ami a gondolkodás
középpontjába kerül. Mindig van egy-két
szerző, akiről mindenki beszél, akiről írnak
és akit mindenkinek ismernie kell. Megítélésem
szerint ezek néha a legjobbak, néha pedig nem igazán
a legjobbak, sokan mások is lehetnének divatos helyettük.
De úgy történt, hogy az egyiknek Párizsban tetszett
megszületni, a másiknak Budapesten. Ez elégséges
ahhoz, hogy az egyik a középpontba kerüljön, a másikról
pedig a kutya se tudjon semmit.
Húsz esztendővel ezelőtt
mindenki Marxról és Habermasról tett föl kérdéseket,
tíz esztendővel ezelőtt Foucault-ról. Ma mindenki
Derridáról és Heideggerről tesz fel kérdéseket;
tíz év múlva pedig majd valaki másról.
Részint a szükség teremti a divatot, részben
pedig egy teljesen racionális kiválasztás: azok kerülnek
kiválasztásra, akiket a legtöbbféleképpen
lehet interpretálni.
Van-e posztmodern a filozófiában?
Posztmodernista filozófus nem létezik. Megszűnnek a filozófiai iskolák és megszűnnek az izmusok. A politikában sajnos vannak még -isták, de a filozófiában nincsenek. Manapság már iskolák sincsenek. Egyes személyiségek vannak; a szubjektumnak nagyobb a szerepe mint valaha. Ezért nincs iskola sem, noha a régi platonista iskolában, de még a korai Lukács-iskolában is volt egy mester. A mesternek az volt a meggyőződése, hogy egyetlen igazság van, és ő ennek az igazságnak birtokában van. A tanítványok azért gyülekeztek a mester körül, mert meg voltak győződve arról, hogy ezt az igazságot a mester közvetíteni tudja feléjük, és ha részesülnek ebben az igazságban, akkor majd ők is mesterré fognak válni valamikor. Aki ma filozófus lesz, nem gondolja, hogy ilyen mestert kell keresnie. A filozófia ma egyedekre esik szét; jelentős és kevésbé jelentős egyedekre. De ez nem jelenti azt, hogy a posztmodern szónak a filozófiában nem lenne értelme. Nem hiszünk többé a nagy elbeszélésben. Ha ez a negatívum elégséges ahhoz, hogy minden mai filozófust posztmoderné tegyen, akkor azt mondhatom, hogy posztmodern filozófusok vagyunk. Bosznia új problémákat ad fel számunkra. A vallásos fundamentalizmus új problémákat ad fel számunkra. Ezek nem efemer jelenségek, ezek idegen testek a modernitás testében, ugyanakkor hozzátartoznak. Nem szabad azt gondolni Fukuyama nyomán, hogy ez majd el fog múlni, ha a modernitás tovább alakul. Hátha nem ideiglenesen van így, hátha számot kell vetnünk ezeknek az ún. idegen anyagoknak a modernitás testében való állandó létezésével. A posztmodern gondolkodás számotvet ezzel az utóbbi eshetőséggel.
Kialakítanak-e ezek a feszültségek egy új etikát?
Az etika alapkérdése:
jó emberek léteznek, hogyan lehetségesek? Kétségkívül
másképp lehetségesek ma, mint a premodern időkben.
Egyrészt azért, mert a modern ember kontingens, esetleges,
és a születésekor nem kapja meg életének
célját. Erényeinek listája nincs ráírva
bölcsőjére, mint ahogy a régi világban
volt. Magamagát kell tisztességes emberré alakítania.
Nietzsche központi kérdéssé tette a felelősséget.
Azt mondta, hogy az a nemes ember, aki képes arra, hogy ígéretet
tegyen. Ígéretet tenni annyit jelent, hogy felelősséget
vállalni. Méghozzá nem retrospektív felelősséget
azért, amit megtettünk, hanem felelősséget másokért.
Ez a jövőre mutató felelősség. Ez a felelősségfogalom
a modern etika alapgondolata.
Mi változik a modern világban?
Például a környezetünkért való felelősség,
ami más tartalmat ad a felelősségfogalmunknak. De nem
változtatja meg magát a felelősséget. Mi másokért
vagyunk felelősek: a gyermekeinkért és unokáinkért.
A morál az egyed kérdése,
mivel morális csak egy individuum lehet. Egy társadalom,
egy politikai intézmény mint intézmény nem
morális vagy amorális. Csak az emberek, akik ebben az intézményben
részt vesznek, teszik azt morálissá vagy amorálissá.
Ugyanakkor az intézményeknek,
politikai egységeknek, vallásoknak lehet etikájuk,
ethoszuk, közös elfogadott normáik. Ha ezek nagyon "sűrűek",
akkor fundamentalizmusról beszélünk. Ha eltűnnek
és a szabályozást egyedül a jognak engedik át,
akkor semmiféle pozitív erkölcsi hatalom nem létezik
a világban, és fennmaradása kétségessé
válik.
Milyen veszélyeket érzékel az ezredévi világban?
Az lesz a nagy próbája
a multikulturalizmusnak, hogy képesek lesznek-e a különböző
vallási, magas és mindennapi kultúrák együtt
élni; hogy képesek lesznek-e konfliktusaikat békés
eszközökkel megoldani. Ha ez nem történik meg, a
modernitás nem fogja túlélni. A különböző
vallási és etnikai közösségek a modernitás
következtében lettek egyidejűek. Azt megelőzően
teljesen különböző történelmekben éltek.
Mivel a modernitás létrehozta a világ egységességét,
a világ ebben az értelemben egy, és mindenki osztozik
a modernitás egyidejűségében. A világ
különböző pontjain ma az együttélés
kísérletei folynak; itt Kelet-Európában, akárcsak
Indiában és másutt.
Az egyik csapdát a biopolitika
jelenti: ez a lemondás arról az európai politikai
formáról, mely az állampolgárok közösségében
folyó gondolkodási, cselekvési és intézményi
rendszer, ami nem a biológiai identitáson alapul. Ha visszatérünk
a biológiai identitáshoz, akkor visszavesszük az európai
kultúrát.
A másik veszélyforrást
a kultúrháború jelenti. Az etnikai és vallási
konfliktusok nyomán véres lokális háborúkba
fullad a modernitás.
Közismert tény továbbá,
hogy elegendő eszközünk van önmagunk, az emberiség
elpusztítására. A következő veszély,
hogy nem vesszük komolyan az ökológiai problémákat
és folytatjuk a természet kizsákmányolását
egy olyan pontig, ahonnan már nincs visszaút.
További veszélyzónának
látom az emberek tökéletesen inautentikus viszonyát
az élethez. Amerikában is élek, ahol napról-napra
tapasztalom az élettel, a halállal, a szerelemmel és
az érzelmekkel kapcsolatos inautentikus viszonyt. A halálról
nem lehet beszélni; mintha egyáltalán nem létezne.
Az emberek abból indulnak ki, hogy örökké fiatalok
maradnak. Szégyen megöregedni. Operáltatják magukat,
az arcukat, a testüket. Szerintem a biopolitika ebből nő
ki. Egyrészt nem akarjuk magunkat természeti lénynek
tekinteni, másrészt biológiai lényünkkel
azonosulunk. Csak nők vagyunk, csak az a fontos, hogy gyereket szülünk;
semmi sem köt össze a férfiakkal, más az episztemológiánk
- ahogy a radikális feministák szokták volt mondani.
Félelmetes a szellemiség
elsorvadása, az érzelmi szótárnak az elszegényesedése.
Félelmetes az erotikus szótár elszegényesedése
is. További problémát jelent a tömegmédium
befolyása. Nem a televízió puszta létére
gondolok, hanem arra, amit ebben adnak: a tömegkultúrát.
Továbbá azt is, hogy jobbra teremtett értelmiségiek
nem veszik észre, hogy maguk alatt vágják a fát,
amikor azt állítják, hogy helytelen megkülönböztetni
a magaskultúrát a nem magas kultúrától.
Kétfajta univerzális kultúra létezik: a magaskultúra
és a tömegkultúra. Sajnos azok, amiket népi kultúrának
nevezünk - beleértve a jazz-t, a népdalt és egyebeket
- nem univerzális kultúrák. Ezek gyönyörű,
izgalmas lokális kultúrák, melyek nem terjednek el
az egész világon. Csak Shakespeare és a Dallas univerzális
kultúra. Ez az, amit a világon mindenütt, Fokföldtől
Szingapúrig, Balitól Budapestig megértenek. Ha pedig
nincs Shakespeare, akkor csak Dallas van. Nem jazz van, nem népdal
van, hanem Dallas van. Ez az, amit az értelmiség nem ért
meg ebben a pillanatban, és ebben veszélyt látok.
Olyan világban élünk,
ahol nincs nagy elbeszélés és nincsenek nagy eszmék
sem. A nagy eszmék nagyon picurka eszmékké lettek
szétdarabolva. Ha ez így marad, és minden nagy eszme
el fog tűnni a nagy elbeszéléssel együtt, akkor
egy idő múlva az emberek megint kiéheznek majd a nagy
eszmékre. És egyáltalán nem bizonyos, hogy
nem fogják megint kitalálni a totális társadalmat.
Mert nem élhetünk eszmék nélkül, aprópénzre
váltott pindurka eszmék közepette. És nincs a
világon olyan Dallas, ami helyettesíti számunkra az
élet értelmét.
Hogyan látja Magyarország kilátásait?
Szerintem a központi kérdés
az oktatás kérdése. Az a reményem, hogy ezt
a problémát jól fogjuk kezelni. Másutt, például
Amerikában rosszul kezelik. Ti. azt hiszik, hogy az iskola arra
való, hogy a gyerekek ne szenvedjenek és keveset tanuljanak.
Ez egy rossz elv, mert hátrányt okoz a legszegényebbeknek.
A jómódú és tanult szülő gyereke
otthon is meg fogja kapni a műveltséget, el fog járni
színházba, a legjobb könyveket fogja olvasni és
komputeren tanulja a matematikát. A szegény vagy tanulatlan
szülő gyermeke azonban sehol sem fogja megtanulni és
vesztesként fog indulni az életben. Ez történik
a mai Amerikában. Ennek nem szabad Magyarországon megtörténnie.
Csak akkor nem történik meg, ha a legjobb erőket összpontosítják
az általános iskolában, vidéken és falvakban
egyaránt. Ha komoly a tanterv és nem arra koncentrálnak,
hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában.
Fontos persze ez is, de nem annyira, mint azt egy időben hitték.
Az a fontos, hogy megkapja a lehetőséget arra, hogy egy modern
társadalomban azzá válhasson, amire tehetsége
van. Az a fontos, hogy ne csak a szűk szakmát ismerje meg,
hanem egyetemesen művelt ember legyen. Sokan hiszik azt, hogy ez
egy elavult eszme. A franciák azonban például tudják,
hogy nem az. Ez egy jó és követendő példa.
Nincsen utópikus képünk;
nem hisszük, hogy mindenki meg fogja találni a maga számítását,
vagy ki fogja bontakoztatni legjobb képességeit, de legalább
a lehetőséget meg kell kapnia. Az esélyegyenlőség
nem a bölcsőben kezdődik, de az egyenlőtlenségeket
társadalmi erőfeszítéssel ki kell egyensúlyozni.
Ennek minden mással szemben abszolút prioritást adnék.
Itt a felelősség kérdése merül fel; a felelősségünk
a jövő generációjáért. Ez a felelősség
a jövő iránti felelősség egyik alapvető
kérdése.