VIKTOR FISCHL
DÁVID LEGRÖVIDEBB ELBESZÉLÉSEIBŐL
Auschwitzi lelet
Isten tudja, honnan kerítette
itt azt a pléhdobozt a táborbeli vendégeskedést
túl nem élő sok ezer rab egyike - Isten tudja, ki lehetett
az? - amelybe minden egyes papírfecnit félretett, amire csak
szert sikerült tennie. Felírogatta rá a gondolatait,
melyeket egyszer talán fel akart használni a fejében
hordozott könyvben.
Amikor az egyik barakk elkorhadt
padlódeszkája alatt ráakadtak az elrozsdásodott
dobozra, egy papírfecnit találtak benne az alábbi
feljegyzéssel:
"Két várúr
a legjobb rajnai borokat iszogatja a míves ezüst poharakból.
Az egyik a szomszédos vár uráról mesél,
akinek a feleségét a múlt héten mint boszorkányt
máglyára küldték. Mire a másik csodálkozva
megjegyzi: "Hogy ilyesmi még megtörténhet a XII században!"
A széttört játék
A gyerek hosszasan eljátszott
a játékával, majd egyszer csak haragosan a sarokba
hajította. Vagy a játék romlott el, vagy egyszerűen
csak ráunt.
Sokáig elnéztem a gyereket,
aki eljátszott a játékával, majd egyszer csak
a sarokba hajította. Az embernek különös gondolatai
támadnak. Nekem akkor az jutott az eszembe, hogy a mi világunk
se más, mint egy széttört játék, melyet
az Isten elhajított, amikor ráunt.
A feleségem, aki ezekről
a dolgokról többet tud, mint én, állítja,
hogy a gyerekek nagy szeretettel térnek újra vissza az öreg,
régen félretett játékaikhoz. Talán mégsem
annyira reménytelen minden, mint amennyire néha tűnik.
Keresés
Egész életében
kereste. Az egész élete nem volt más, csak keresés.
Amikor megöregedett, nem a
sajnálat nyomasztotta egészen a sírig, hogy nem talált
rá, hanem a félelem, hogy talán találkoztak,
de úgy ment el mellette, hogy fel sem ismerte.
Az égő csipkebokor
A csipkebokrokat felgyújtó
férfi neve nem maradt fenn. Talán nem is volt neve, talán
milliók hordták ugyanazt a nevet. Az sem tudható pontosan,
hogy mikor, hol és hogyan halt meg. Talán mindig és
mindenütt az összes lehetséges módon újra
és újra meghal. De az is lehet, hogy még egyáltalán
nem halt meg.
Összesen csak annyit tudunk
róla, hogy valahol olvasott az égő csipkebokorból
megnyilatkozó Istenről. Járta a világot csipkebokortól
csipkebokorig, és felgyújtotta valamennyit, mert azt remélte,
hogy az egyikből majd csak megszólítja az Isten.
A földön már nem
volt több csipkebokor, de az Isten csak hallgatott tovább.
Spekulánsok
Volt két barátom.
Az egyik, a tehetős bankár,
egy hirtelen tőzsdekrach során elvesztette a vagyonát.
Koldusbotra jutott, s inkább a halált választotta,
mintsem hogy nyomorban éljen. Halántékához
szorította a gyöngyház nyelű revolvert, és
meghúzta a ravaszt.
A másik, egy professzor,
hibára bukkant a hosszú évek munkájával
kidolgozott filozófiai rendszerében, amely pedig, mint hitte,
megfejthette volna az élet értelmét. A csalódás
teljesen kiábrándította. Azonban még ekkor
is logikai kategóriák vezették gondolatait, és
tudta, hogy milyen konklúzió adódik abból,
ha egy mennyezeti kampóra akasztott hurokba dugja a fejét,
és kirúgja maga alól a széket.
A temető falához, egymás
mellé temették őket. Egy nap találkozott a síroknál
A. bankár fia és B. professzor lánya. A temetőből
kifelé menet, pontosabban rögtön a temetőkapu után
valahogy összetalálkozott a kezük. Rövidesen bevallották,
hogy szeretik egymást, összeházasodtak és máig
boldogan élnek.
Főként azért,
mert mindketten megtanulták az apjuktól, hogy hova vezet
a spekuláció. De egy kicsit talán azért is,
mert tudták, hogy a felhalmozott kincsek milyen törékeny
biztosítékot jelentenek a boldogságra, és hogy
a legtökéletesebb filozófiai rendszerben felfedezett
hiba sem változtat semmit a házuk melletti kis kert szépségén,
a külvárosban, ahol élnek.
A 3001-es év
A harmadik évezred küszöbén
úrrá lett az emberiségen a hit, hogy eljött a
világvége.
Azok, akik hittek a túlvilági
életben és az utolsó ítéletben, szétosztogatták
anyagi javaik, elhajigálták a gyűrűiket és
az ékszereiket, és rongyokban, leborotvált fejjel
járva várták a véget és az ítéletet
a kolostori cellákban, a barlangokban és a pusztában.
A hitetlenek épp ellenkezőleg:
siettek kihasználni az utolsó alkalmat is az orgiára.
Aztán a piacon megjelentek
az ismert jeruzsálemi nyomda által a világ összes
nyelvén kiadott 3001-es naptárak.
Mindannyian siettek megvenni az
új naptárat, és a világ vége el lett
halasztva.
A próféta és a felesége
Amíg tanult, csak hébe-hóba,
valami apróbb jóslattal segíthetett. Előre meg
tudta mondani, mi fog történni délután. Ki indul
útnak, kihez jön váratlan látogató, hogy
jó vagy rossz hírrel érkezik, hogy melyik ló
nyeri a fél négyes futamot.
Az inasvizsgáját megszerezve
már egy hónappal, sőt évekkel előre látott
a jövőbe. Biztonsággal meg tudta mondani, hogy a következő
évben ki gazdagodik meg és ki megy tönkre, mikor bukik
meg a kormány, és ki nyeri meg a választásokat.
Amikor kitanulta a prófétaságot
- addigra már élemedettebb korba jutott, és ahogy
az a prófétákhoz illik, lobogó fehér
szakálla és jól kifejlődött mutatóujja
volt - már háborúkról, árvizekről,
az eljövendő évszázadok csapásairól
beszélt és az Isten malmáról, amely biztosan
őröl (még ha kitért is azelől, hogy a megőrölt
liszt beadási határidejéről említést
tegyen).
Végül már olyan
messzire látott maga elé, hogy képes volt visszaemlékezni
a jövőre.
Csakhogy mindig előkerült
a próféta felesége, és megkérdezte,
hogy hol talál fél sékelt, amelyen vehetne valamit,
hogy ebédet főzhessen a gyerekeknek. A próféta
azonban csak a távoli jövőre vonatkozó kérdésekre
volt képes válaszolni. Az asszony így eljárt
a gazdagok házait takarítani, és a fizetségért
tejet, olajbogyót és sajtot vásárolt. És
amíg a próféta arról ábrándozott,
hogy mi minden éri majd az emberiséget, ő megszerezte
a napi betevő falatot.
Szép játék
Most már mindketten, Dávid,
a barátom is és én is, öregek vagyunk. Már
alig-alig olvasunk újságot, minden a városban tett
séta alkalmával búcsúzunk a kövektől
és a fáktól, és ha - ahogy az az utóbbi
időben túlságosan is gyakran előfordul - felkeressük
valamelyik korunkbeli ismerősünk sírját, a temetőből
kilépve minden alkalommal feltesszük a kérdést,
nem lenne-e jobb most már ott is maradni.
Megöregedtünk tehát,
és mivel nap mint nap látjuk egymást, oly sok év
után már annyira ismerjük egymást, hogy nincs
szükségünk túl sok szóra. Elég, ha
egyikünk időről időre egyetlen szót mond,
és a másik máris tudja, az mit is jelent, még
akkor is, ha talán senki más nem értené meg.
Ott állunk, mondjuk, egy
este az utcánk sarkán, a kioszk előtt, felnézünk
az égre, és Dávid egyszer csak azt mondja:
"Na jól van. Akkor megiszunk
magukkal egy csészével."
És én már régen
tudom, hogy mit jelent ez. Hogy éppen előbújt a felhők
közül a hold, amely leginkább egy szelet citromra hasonlít,
vagyis a leghalványabb kétség sem merülhet fel
azt illetően, hogy odafent teázni kezdtek. Már rendelek
is két csészével, és Menachem a kioszk ablaka
mögött, aki már szintén ismer minket annyira, hogy
nem kell mindent a szájába rágni, két kanál
cukrot szór a csészémbe, míg Dávidnak
a tányérjára tesz egy kockacukrot, amit aztán
a barátom majd a foga közé vesz, és azon keresztül
szürcsöli a teát.
Vagy kölcsönösen
visszaemlékszünk azokra a dolgokra, amelyek egyikünknek
éppen az eszébe jutottak.
"Ott, az a lépcső"
- mondja például Dávid, és odaint fejével
az utca másik, a kioszkkal szembeni oldalára.
"Az a fal" - felelem.
És máris mindketten
azokra a teherhordókra gondolunk, akik minden nap ott ülnek
a lépcsőkön, és hallgatják a legidősebb
történeteit, akit Ovadyának hívnak, és
valahonnan Kurdisztánból érkezett, de eszünkbe
jut a vörös hajú óriás is, Miska, aki a
többiekkel ellentétben nem Irakból vagy Szalonikiből
jött, hanem Ukrajna Isten tudja mely részéből,
mindig itt áll a falnak támaszkodva, hallgat, mint egy szikla,
és egész idő alatt úgy mosolyog, mint a telihold.
Leggyakrabban azonban azt játsszuk,
amit mi magunk találtunk ki, és aminek a szabályait
és az értelmét csak mi ketten ismerjük.
Valaha az egyikünk azt kérdezte
- már nem tudom, hogy én voltam vagy Dávid, de ez
különben sem érdekes - tehát az egyikünk azt
kérdezte a másiktól, hogy mindazok után, amit
átélt, és mindazok után, amit megtudott az
életről, szeretne-e még egyszer élni. És
az azonnal, különösebb gondolkozás nélkül
érkező igenlő válasz után azt is meg akarta
tudni, hogy miért.
És akkor megszületett
az a játék, amit azóta gyakran játszunk. Kiderült
ugyanis, hogy erre a miértre mindketten annyi "Azért, mert"-et
tudtunk válaszolni, hogy igyekeztünk mind erősebb lapokkal
túllicitálni a másikat. Ebben a játékban
nincs győztes. A vesztes pedig az lenne kettőnk közül,
aki már nem találna újabb és újabb indokot,
amiért minden rossz ellenére is annyira jó élni.
Eddig még egyikünk sem vesztett.
"Miért?" - kezdem a játékot.
"Mert tavasszal virágoznak
a mandulafák" - feleli Dávid, és most ő kérdezi:
"Miért?"
"A két fekete ciprus között
kivillanó kék égért, amit reggelente látok
az ablakomból, amikor felébredek és kinézek
az udvarra."
"A Jeruzsálem környéki
hegyek ciklámenjéért és szellőrózsájáért."
"A fűrészek, esztergapadok,
köszörűkövek és fúrógépek
zsongásáért, a dalért, amely minden műhelyből
kihallatszik, ahogy végigmegyek az utcánkon."
És ekkor újra én
kérdezek:
"Miért?"
"Mert a levelek lehullanak, és
a fák újra kivirágoznak."
"Mert gyerekek jönnek a világra.""Mert
felnőnek és aztán szerelemből újra gyerekeket
hoznak a világra."
"A régen betemetett városok
porából kisarjadó minden fűszálban megismétlődő
csodáért."
"Azért a reményért,
amelyet minden a siratófal kövei közé helyezett,
már régen megsárgult papírcetlibe helyeztek."
"És azért is, mert
a sebek begyógyulnak."
"És mert mindig újra
feltesszük a kérdést, hogy miért, nem hagyjuk
abba, pedig már régen tudjuk, hogy válasz nélkül
maradunk."
"Egyetlen Jeruzsálemre vetett
pillantásért" - mondta a barátom, Dávid, a
költő. - Hiszen a város kövei közötti
rések és a háztetők fölötti csillagok
olyanok, mint a betűk, amelyek szavakká és mondatokká
rendeződnek, amelyek ugyan megfejtetlenek maradnak, de az értelmüket
néha, a megszentelt pillanatokban kezdjük sejteni."
"Egyetlen Jeruzsálemre vetett
pillantás" - ismétlem aztán, majd hozzáteszem:
"Ez önmagában is elegendő lenne."
Így ér véget
minden alkalommal a játékunk. Aztán sokáig
ott állunk még csendben, amíg egyikünk újra
meg nem szólal:
"Az a dal" - mondja.
Hiszen a Jaffai kapuhoz vezető
utca valamelyik házának nyitott ablakán át
- ebben az álmokkal teli utcában, amelyben nincsen senki,
aki néha ne váltana szót az Istennel - egy dal száll
hozzánk, csendesen, lassan, távolba vesző dallam, melyet
mindketten jól ismerünk. Valaki egy ahhoz hasonló fuvolán
játssza ezt a dalt, amelyen még a gyerek Dávid játszott,
amikor még apja juhait legeltette a hegyekben, jóval azelőtt,
hogy király lett belőle.
Nem tudjuk, hogy ki játszik,
ott a magasban, és soha még csak meg sem próbáltuk
megtudni. Elég, ha tudjuk, hogy a dalt emberemlékezet óta
mindig játszotta valaki, és hogy még soha nem hallgatott
el.
Látogatás
Jakub Roth magányos volt.
Szörnyen magányos. Özvegy volt, egyetlen fia meghalt a
háborúban, más rokona pedig nem volt. Azt a néhány
barátját is, akikkel korábban néhanapján
összejárt, sorra kikísérte a temetőbe,
és most, amikor ő maga feküdt a kórházban,
nem volt senki, aki meglátogathatta volna.
A szobában hat ágy
volt, és látogatási időben öt mellett mindig
ült valaki, aki virágot, almát, édességet
vagy olvasnivalót hozott, vagyis ami a legfontosabb: a világ
egy részét, amit a közeledő tavasz illata hatott
át, nem pedig a karbol, és ahol minden sokkal inkább
a szökőkutakra emlékeztetett, nem úgy, mint itt,
gyertyára, melyen a megolvadt viasz a semmibe folyt. Jakub Roth
azonban egyedül maradt, az ágya melletti szék mindig
üres volt, sőt néha még az is hiányzott,
mert kölcsönkérte valamelyik szomszédja, akinek
nem volt elég helye a látogatói számára.
Egy délután azonban
az történt, hogy amikor felpillantott az esti újságból,
melyet épp akkor kért az egyik nővértől,
az ágya mellett ott ült egy öregember, akinek kerek, mosolygós
arcát fehér szakáll övezte, két kezével
pedig a térdei között tartott botra támaszkodott.
Jakub nem tudott visszaemlékezni
arra, hogy látta volna már valaha a jóságos
arcú férfit, így a váratlan látogatás
nagyon meglepte. Egy-egy pillanatra ismerősnek tűnt számára
ez az arc, de nem tudta hova tenni.
"Nem, ön nem ismer engem" -
szólt a mosolygós férfi, amikor látta, hogy
Jakub milyen erőfeszítéssel kutat az emlékei
között - "de én meglátogatom azokat is, akik nem
ismernek engem. Sőt, őket keresem fel leggyakrabban."
"Azért jött, hogy elmondjon
nekem valamit?" - kérdezte egy pillanat múlva Jakub.
"Csak azt, hogy soha senki nincs
teljesen egyedül."
Hosszú időre újra
mindketten elhallgattak, majd Jakub Roth újra feltett egy kérdést:
"Más kórházakba
is eljár?"
"Mindegyikbe. És nemcsak
a kórházakba. Mindenhová, ahol olyan emberek vannak,
akik azt hiszik, hogy egyedül vannak. Teljesen egyedül. Mindegyiknek
elmondom, hogy téved. Soha senki nincs egyedül."
A legfurcsább az volt, hogy
Jakub, akinek annyi oka lett volna arra, hogy ellenvetést tegyen,
egy percig se tiltakozott. Attól a pillanattól fogva, hogy
először meglátta a mosolygós férfi arcát,
aki egyszer csak ott termett az ágya melletti széken, érezte,
hogy valóban nincs egyedül.
"És ezt már régóta
folytatja?" - szerette volna megtudni.
"Régóta. Már
magam sem tudom, hogy milyen régóta."
Jakub Rothnak még sok kérdése
volt. Némelyiket feltette - érdekelte például,
hogy erre a vég nélküli magánytól magányig
vezető útra küldte-e őt valaki, és ha igen,
akkor ki; hogy hálásak voltak-e azok, akiket meglátogatott;
nem fáradt-e néha el - másokat pedig meghagyott magának.
Nem kérdezte meg például azt, hogy mindezt vajon azért
teszi-e, mert azt reméli, hogy amikor majd egyszer ő maga
lesz beteg, akkor őt is meglátogatja valaki. Jakub némelyik
kérdésére a férfi csak vállrándítással
felelt, másokon csak mosolygott.
Jakub nem tudta, hogy mennyi ideig
beszélgettek. Csak azt tudta, hogy az ismeretlennel jól érezte
magát - nem kérdezte meg a nevét, az öreg meg
magától nem mutatkozott be - és hogy még soha
nem tapasztalt határtalan békesség áradt benne
szét. Csak azt sajnálta, hogy érezte, úrrá
lesz rajta a fáradtság, és az álomtól
majd leragadnak a szemei.
Csak azt kérdezte még
meg: "Eljön újra?"
A választ már félálomban
hallotta: "Eljövök. Persze hogy eljövök."
Amikor Jakub újra felébredt,
a vendége már nem volt ott. Bizonyára aznap még
sokakat meg akart látogatni. A széken, amelyen azelőtt
ült, hogy Jakub elaludt, csak a botja maradt.
Jakub a bot után nyúlt,
és most alaposabban szemügyre vette. Minden görcsöt
és minden évgyűrűt újra és újra
megsimított, amíg nem érezte, hogy a fa melege átáramlik
a kezébe - visszaemlékezett arra, hogy fiatalkorában
hogy meg tudta különböztetni a fákat, és tudta,
hogy a bot kőrisfából készült - de lehet,
hogy az ő kezének melege is átáramlott a mosolygós
férfi által itt hagyott bot fogantyújába.
Biztosan nem feledkezett meg róla.
Talán vissza akar érte jönni. De az is lehet, hogy azt
akarta, hogy legyen Jakubnak mire támaszkodnia. Így vagy
úgy, Jakub tudta, hogy már soha nem lesz teljesen egyedül.
Nem emlékezett, mikor érezte magát olyan erősnek,
mint ebben a percben.
Az órás
Talán egész Jeruzsálemben
nincs senki sem, akire az élettörténete ne nehezedne
óriási és gyakran végleges teherként.
Rengeteg efféle történetet ismerek, de alig akad köztük
olyan, amely első hallásra jobban megrázott volna,
mint az öreg órásnak, G.-nek a története,
aki a Jaffai sugárúttól a rézkupolás
orosz templomhoz vezető kis utcában lakik.
Sokszor elmentem az üzlete
mellett, mire valaki elmesélte nekem azt, ami állítólag
köztudott, és ami csak Isten tudja miért jutott el annyira
későn hozzám, de addig eszembe sem jutott, hogy benézzek
hozzá.
Aztán meséltek nekem
a Terezínből a haláltáborokba küldött
szerelvények egyikéről. Az éppen Majdankba ment.
Az ezer szerencsétlen deportált három negyede egyenesen
a gázkamrába ment. A maradék kétszázötven
az éhség, a betegségek, a verések és
az embertelen körülmények közepette végzett
nehéz munkától kimerülve hunyt el. Az ezerből
mindössze egyetlen egy ember maradt életben, az órás,
akit kikért az auschwitzi táborigazgatóság,
hogy megjavítsa a megkínzott és elgázosított
ezrek után hátramaradt órákat. A háború
végéhez közeledve aztán továbbküldték
az oranienburgi táborba, ahol megállás nélkül
folytatta ugyanezt a munkát egészen a felszabadulásig.
Állítólag még az oroszok is úgy találtak
rá, amint nagyítót nyomva szemébe valami karóra
fölé görnyedt, ami aztán rögvest helyet talált
magának az egyik felszabadító markában.
Mindig is foglalkoztatott az a kérdés,
hogy miért van az, hogy az ugyanazon balesetnél megsérült
két ember közül az egyik felépül, a másiknak
meg kell halnia; hogy az áldozatait tízesével vagy
talán százasával szedő járvány
megkíméli azt, aki minden idejét a betegek között
tölti; hogy az ágyúgolyó megöli az egyiket
és elkerüli a másikat; hogy valaki az életre
van kiválasztva és valaki a halálra. Ez egyike azoknak
a kérdéseknek, amelyek, mint a nyugtalan tengeren táncoló
hajó, ott hányódnak a fejemben, amióta csak
az eszemet tudom. És most végre ráakadtam valakire,
aki bizonyíthatóan megmenekült, aki arra lett kiválasztva,
hogy életben maradjon, ezerből egyként, és ez
az ember ugyanabban a városban élt, mint én. Meg kellett
ismernem. Beszélnem kellett vele.
Attól a perctől fogva,
hogy elmesélték nekem G. órás történetét,
napról napra elmentem az üzlete felé, néha egy
nap kétszer is. Minden alkalommal benéztem a kirakaton, és
egyre jobban vonzott a nagyítóját a szemébe
nyomva a pult fölé hajló férfi arca, az arc,
amelyről lehetetlen volt leolvasni a korát, és amely
engem egyre csak a megállt órákra emlékeztetett.
Újra és újra így láttam, munkája
fölé hajolva, soha nem emelte fel a fejét, újra
és újra szinte már be akartam lépni, hogy beszédbe
elegyedhessek vele, aztán a kilincshez érve mindig újra
meginogtam, hiszen az utolsó pillanatban mindig tudatosult bennem,
hogy nem tudom, hogy kezdjek hozzá a beszélgetéshez.
Végül szántszándékkal túlhúztam
a rugót az órámon, amely már negyed százada
a legteljesebb megelégedésemre szolgált, így
már kétség sem férhetett ahhoz, hogy jó
okom van belépni az óráshoz, és már
legalább azt a mondatot tudtam, amit először mondani
fogok.
Beléptem tehát, a
pultra tettem az órát, és azt mondtam, ami az adott
körülmények között egyedül lehetséges:
"Megállt."
Kortalan arcával még
csak fel sem pillantott a munkájából, mindössze
a fejével biccentett, és azt mondta:
"Hát persze. Mi más
is hozta volna különben ide?"
Egy perccel később,
mire elég időt adott nekem arra, hogy megértsem, hogy
se tőlem, se az órámtól semmi mást nem
vár, hozzá tette:
"Mint mindig. Azok, amelyeknek járniuk
kellene, nem járnak, és amelyeknek meg kellene állniuk,
nem állnak meg."
"Hogyan?" - merítettem bátorságot
a kérdezéshez. Hirtelen megpillantottam a beszélgetéshez
vezető nyitott kiskaput. - "Hogy értsem ezt? Lennének
olyan órák is, amelyeknek meg kell állniuk?"
"Igen. Vannak ilyenek" - válaszolta
- "Sok ilyen van, barátom, és nehéz, túlságosan
is nehéz feladat megállítani őket." Majd egy
pillanat múlva hozzátette: "De végül mind megállítjuk
őket. Majd meglátja."
Ekkor úgy tűnt, hogy
hamuszürke, mozdulatlan arcában egy pillanatra valami felcsillan.
Nem értettem a dolgot, de
egyelőre fontosabb volt nekem a tény, hogy az öreg beszélni
kezdett, így meg sem kíséreltem, hogy végére
járjak annak, amit az imént mondott, és azon törtem
a fejem, hogy hozhatnám szóba azt, aminél úgysem
tudna számomra érdekesebbet mondani.
Mielőtt feltehettem volna
azt a kérdést, amely már hosszú hónapok
óta foglalkoztatott, bevallottam neki, hogy ismerem a történetét,
így nem volt egészen igaza, amikor beszélgetésünk
kezdetén azt állította, hogy csak a tönkrement
órám vitt el hozzá, hiszen meg kellett javíttatnom.
Valójában, folytattam a vallomásom, már hosszú
ideje akartam vele beszélni.
"Gondolja," - szántam rá
magam végül a kérdésre, amelytől épp
annyira nem tudtam megszabadulni, mint a pórul járt hal a
horogtól - "gondolja, hogy az, hogy azon terezíni transzport
ezer emberéből éppen ön, és egyedül
csak ön maradt életben, gondolja, hogy ez véletlen volt?"
"Véletlen?" - felelte - "Szó
sincs ilyesmiről. Az órák nem járnak és
nem állnak meg véletlenül. Ha fel vannak húzva,
és a szerkezetben minden úgy van, ahogy annak lennie kell,
akkor járnak. Ha viszont megpattan a rugó, vagy ütés
vagy egyéb ok miatt elakad a mutató, akkor megállnak.
De véletlenül soha."
"Hát akkor mi az oka, ha
nem a véletlen?" - kérdeztem tovább.
"A küldetés" - felelt
gondolkozás nélkül.
"Küldetés?"
"Igen, a küldetés. Csak
az maradt életben, akinek küldetése volt" - erősködött.
"Miféle küldetése?"
- szántam rá magam még egy kérdésre.
"Ja, barátom, az egyes embereknek
különböző küldetése volt. Voltak olyanok,
akiknek tanúbizonyságot kellett tenniük. Mások
mindent túléltek, hogy élő emlékműként
emlékeztessenek arra, hogy mire képes a felebarátjával
szemben az ember, és hogy mi mindent túl lehet élni.
És voltak olyanok is, de csak kevesen, akiknek a bosszú volt
a küldetésük. Minden túlélőnek más
volt a küldetése. Küldetés nélkül senki
nem maradt életben."
"És mi volt a maga küldetése?"
- kíséreltem meg még egy lépéssel tovább
jutni.
Ezzel azonban nyilván átléptem
a megengedett határt, az öreg, mintha az utolsó kérdésemet
meg se hallotta volna, folytatta a munkáját, mintha ott sem
lettem volna, és nem válaszolt. Nem állt szándékomban
most, félúton üres kézzel elmenni. Vártam
egy ideig, majd amikor feleletet nem kaptam, más oldalról
próbálkoztam.
"Kérdezhetek magától
még valamit?" - szóltam és válaszra sem várva
azt kérdeztem: "Amikor már hónapok és évek
óta ott ült az ezernyi kivégzett órái
felett, mire gondolt akkor?"
"Mindenfélére" - válaszolta,
de nem hagytam magam lerázni és tovább unszoltam:
"Mégis leginkább mire?"
Ekkor felemelte a fejét a
munkájától, levette a szeméről a nagyítót,
amit egészen addig a jobb szemébe nyomva tartott, és
rám emelte mélyen beesett, nefelejcskék, ártatlan
szemeit, mintha nagyon messziről nézett volna. Végül
azt mondta: "Hogy leginkább mire? Arra, hogy kudarcot vallottam."
"Miben vallott kudarcot?" - segítettem
neki, és attól féltem, hogy beszélgetésünk
fonala újra megszakad. De csak nézett tovább szemeinek
feneketlen kútjából, és egyelőre nem
tért vissza a munkájához, úgy tűnt, hogy
most ő akar valamit mondani.
Hozzákezdett:
"Hogy miben, azt kérdezi?
Hogy miben vallottam kudarcot? Meg kellett volna állítanom
ugyanabban a pillanatban Németországban az összes órát.
Minden ezen múlt, de nem sikerült. Képzelje csak el,
kérem. A támadásnak meghatározott pillanatban
kell kezdődnie, és az egész országban senki
sem tudja, hány óra van. A kivégzések hajnali
négyre vannak elrendelve, de három ötvenötkor megáll
az összes óra. A vonatokat nem lehet elindítani, mert
óra nélkül képtelenség betartani a menetrendet,
és ha a vonatok csak a nap és a csillagok járásához
igazodnak, nem lehet elkerülni az összeütközéseket.
Senki sem tudja, hogy mikor kivel van találkozója. A tervezés
órák nélkül olyan, mint a kifordított
nadrág. Csupa keveredés. Csupa összevisszaság.
Ha sikerült volna megállítani az összes órát,
megállt volna az a gépezet is, amely pusztulást és
halált árasztott. Tudja, hogy ez mit jelentett volna? Még
mindig kérdezi, hogy miben vallottam kudarcot? Ahelyett, hogy megállítottam
volna minden órát, amelyek szerint szervezték a szörnyűségeiket,
még ezrével meg is javítottam nekik azokat az órákat,
amelyek bölcsebbnek bizonyultak nálam, és megálltak
maguktól. El tud egyáltalán képzelni ennél
nagyobb kudarcot?"
Elhallgatott, hosszasan nézett
rám, és nem tudtam, hogy egyenes válaszra vagy megnyugtató
szavakra vár.
Kezdett világossá
válni számomra.
"És úgy véli,
hogy ez volt a maga küldetése?" - kérdeztem végül.
"Igen" - bólintott - "és
én kudarcot vallottam."
Aztán újra szemébe
tette a nagyítót, az asztal fölé hajolt, és
folytatta a munkát. Ugyan még sok mindent meg szerettem volna
kérdezni, de láttam, hogy az öreg, legalábbis
arra a napra, befejezettnek tekinti a beszélgetésünket.
Mennem kellett tehát. Már csak azt kérdeztem meg,
hogy nem jegyzi-e fel a nevemet, de csak legyintett és azt mondta:
"Minek a név? Úgyis
mindannyian csak számok vagyunk. Jó a memóriám,
és tudom, hogy melyik óra kié. És minden kuncsafton
is van valami, amiről meg tudom jegyezni. Némelyek nem szólalnak
meg, amíg fel nem emelem a fejemet, hogy szembe tudjunk nézni
egymással. Mások, ha valamire nem válaszolok, egy
helyben topognak. Nem egyről tudom, hogy azt gondolja rólam,
hogy vén hülye vagyok. Jönnek aztán olyanok is,
akik szintén túlélők. Rájuk az alkarjukon
lévő szám alapján emlékszem, és
próbálom megfejteni, hogy mi volt az ő küldetésük.
Magára rendkívül jól fogok emlékezni,
mert maga volt az első, aki még csak meg se kérdezte,
hogy mikorra lesz az óra kész." Szája sarkából
eltűnt a ravaszkás mosoly. Aztán befejezte a beszélgetést:
"Hétfőn jöjjön érte."
Amikor eljöttem, nem lettem
okosabb, mint voltam. Kilencszázkilencvenkilencen meghaltak és
az ezredik, akinek megadatott, hogy életben maradjon, az ez a különc,
furcsa, talán némileg hibbant öregember volt. Miért?
Miért éppen ő? A kilencszázkilencvenkilenc között
bizonyára nem egy bölcsebb, tehetségesebb, rátermettebb,
talán jobb és talán jámborabb volt. Gyerekek
is voltak köztük, a bűnnek és a vétkeknek
bizonyára kisebb súlyával. Talán némelyikből
új Mozart, talán új Freud, talán új
Einstein lehetett volna. Miért nem maradt közülük
életben egy sem, csak egyedül éppen ez az öreg
órás, a Jaffai sugárúttól a vörösrézzel
fedett kupolájú orosz templomhoz vezető mellékutcából,
aki nem tudta magának megbocsátani, hogy a háború
alatt nem sikerült megállítania Németország
összes óráját?
Nem hagyott nyugodni a dolog, holott
jól tudtam, hogy halvány reményem sincs arra, hogy
a kérdésemre valaha is választ kapok. Egyedül
az a gondolatom támadt - bár tudatában voltam annak,
hogy milyen gyenge alapokon áll mindez - hogy ahhoz, hogy életben
maradhasson, az embernek valóban valamiért kell élnie,
valami egészen határozott dologért, amit megszállottan
el szeretne érni. Csakhogy ha tényleg így van, akkor
éppen az öreg órás esete cáfolja a megérzésemet.
Hiszen még ha igaz is lenne, hogy azért maradt életben,
mert a többieknél jobban volt megszállottja a saját
gondolatának - bár az a lehető leghiábavalóbb
gondolat volt - hogy maradhatott életben további harminc
évet a háború után, szüntelen lelkiismeret
furdalástól övezve, hogy kudarcot vallott éppen
abban, aminek a megszállottja volt, és amiben a küldetését
látta?
Amikor hétfőn visszamentem,
az órám az öreg ígérete szerint már
kész volt. Biztos kézzel nyúlt utána, és
ezúttal felegyenesedve maradt, nem fordult azonnal vissza a munkájához.
Kifizettem, amivel tartoztam, de ő egy pillanatra sem vette le rólam
a szemét, és úgy tűnt, arra vár, hogy
folytassam a múltkori beszélgetésünk.
Éreztem, hogy tudja, mit
szeretnék még kérdezni. Nem mentem hát el azután
sem, hogy fizettem, és miközben felcsatoltam újra szabályosan
ketyegő órámat, most már különösebb
szégyenkezés nélkül azt kérdeztem:
"Ne vegye rossz néven, de
valóban érdekel. Azt mondja, hogy a küldetése
az volt, hogy a háború alatt állítsa meg Németországban
az összes órát. Sajnos, ahogy azt mindketten tudjuk,
ez nem sikerült. Újra bocsánatot kérek, hogy
megkérdezem, de mondja meg nekem, attól az időtől
fogva küldetés nélkül él?"
"Küldetés nélkül?"
- ismételte meg, és mély szemeit teljesen megtöltötte
a csodálkozás.
"Küldetés nélkül?
Hogyan is lehetne küldetés nélkül élni?
Egyáltalán hogyan is élhetne valaki akár egyetlen
napot is küldetés nélkül? Nem, nem" - csóválta
a fejét, és egész idő alatt mozdulatlan arca
hirtelen felélénkült. "Nem, barátom, az én
küldetésemen vajmi kevés változott. Igaz, akkor
Németországban nem sikerült. De talán már
nincsenek háborúk a világon? És nem fenyeget
a veszély, hogy újak törnek ki? Nem látja, hány
helyen ... De már közel járok. Én mondom magának,
nagyon közel. Meglátja, rájövök én
erre. És aztán már nem lesz többé háború.
Küldetés nélkül, azt mondja? " Újra úgy
tűnt, hogy kinevet, mint azokat a gyerekeket szokás, akik
kérdeznek, pedig azt sem tudják, hogy miről van szó.
"Megállítani az órákat, hogy ne legyen több
háború, ez talán nem küldetés? És
én rájövök. Meglátja, most már hamarosan
rájövök."
Bólintottam, annak jeleként,
hogy megértettem, majd elbúcsúztam. Amikor kiléptem
az üzletből, úgy tűnt, hogy talán valamivel,
lehet, hogy csak egy egészen kicsivel, de mégiscsak bölcsebb
lettem.
VIKTOR FISCHL 1912-ben született Hradec Královében. Prágában tanult jogot és szociológiát. Irodalmi munkásságát 1933-ban kezdte. 1939-ben Nagy Britanniába emigrált, ahol az emigráns csehszlovák kormány külügyminisztériumának magas rangú munkatársa lett. Éveken keresztül együtt dolgozott Jan Masarykkal Londonban, majd visszatérésük után a prágai külügyminisztériumban. Az 1948 februári fordulatot és Masaryk halálát követően Izraelben telepedett le, ahol az Avigdor Dagan héber nevet vette fel. Az izraeli diplomácia szolgálatába állt, és többek között Lengyelországban, Jugoszláviában, Japánban és Ausztriában volt nagykövet. Fischl művei csak az emigráns kiadóknál jelenhettek meg. Legismertebb könyve az 1952-ben írt "Beszélgetések Jan Masarykkal". Emellett több verseskötet és két regény fűződik a nevéhez. A Jeruzsálemi elbeszélések először az emigráns Index kiadónál jelent meg. A kötet összesen huszonhat elbeszélést tartalmaz.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu