CSORDÁS GÁBOR
BÁBEL
JELE
AVAGY
VÁGY ÉS SZORONGÁS A (B)IRODALOMBAN
Hölgyeim és uraim,
előadásomban egy kérdésre
keresem a választ. A kérdés így hangzik:
Mi a műfordítás értelme?
Nagyralátó
kérdés, ám úgy vélem, a téma
fontossága megérdemel annyit, hogy a szerénytelenség
vádját pár percre magamra vegyem.
A műfordítás
értelme az, mondhatnánk első közelítésre,
és teljesen a műfaj első modern kori óriása,
Goethe szellemében, hogy a külön nyelvi-nemzeti keretekben
fejlődő, széttagolt irodalmi folyamatokból egy
egységes világirodalmi folyamatot hoz létre. Valóban
meggyőző válasz, tekintve, hogy a műfordítás
nélkül nem volna világirodalom sem. Hogy egészen
pontosak legyünk, a nyelvükbe zárt helyi kultúrákban
mindenütt meglévő többnyelvű elitnek köszönhetően
még elképzelhető volna olyasféle szűk,
egy-két, legfeljebb három "sprachliche Feld"-re (Jost Trier),
"champ sémantique"-ra (Steiner) kiterjedő szűkös
világirodalmi folyamat, mint amilyen a reneszánsz nagy klasszika-fordítási
hullámát megelőzően a latinul és görögül
tudó európai elit "világirodalma" volt. Ez azonban
lényegesen különbözne attól a világirodalmi
folyamattól, amely teljes pompájában a romantika korától
fogva bontakozott ki, s fokozatosan magába integrálta előbb
a legnagyobb európai nemzetek irodalmát, majd egyre kisebb
nemzetek, sőt régiók írásbeliségét,
hogy végül mára az Európán kívüli
irodalmak kezdődő bekebelezésével valóban
a szó szoros értelmében "világ"-irodalommá
váljon, mégpedig nem csupán egy szűk elit, hanem
- a kötelező iskolai oktatásnak és a könyv
expanzív világpiacának köszönhetően
- egy soha nem látott méretű olvasóközönség
számára.
Tételünket tehát
így finomíthatnánk tovább: "A műfordítás
nélkül a világirodalmi folyamat sem földrajzi,
sem nyelvi, sem szociológiai értelemben nem volna olyan átfogó
folyamat, mint amilyen ma." Azonban szükségtelen tételünket
finomítanunk és állításunkat gyengítenünk
kell, mert a korábbi, erősebb formájában sem
áll. Ha ugyanis a műfordítás értelmét
abban vélnénk felfedezni, hogy nélküle nem volna
világirodalom, akkor a világirodalmat eleve valami olyasminek
tekintenénk, aminek "lennie kell". Ezzel az erővel azonban
az egész okoskodást megspórolhattuk volna, kijelentvén,
hogy a műfordításnak "lennie kell".
Elkerülhetetlenül fel
kell tennünk tehát a kérdést: "Mi a világirodalom
értelme?" És akkor már azt is meg kell kérdeznünk,
mi az, aminek értelme volna, tehát hogy "mi a világirodalom".
És itt ütközünk bele egy problémába,
amelynek tudatosítása véleményem szerint az
egész kérdezősködésnek új irányt
szab. Lehetetlenség ugyanis a "világirodalmat" a részletek
felől - vagyis az azt összetevő nemzeti, regionális,
lokális, nyelvi, etnikai stb. irodalmak felől - definiálni.
E részleteket ugyanis a fenomenológia szintjén éppen
a szakadatlan műfordítói tevékenység
integrálja világirodalommá; a kérdésre,
hogy a nemzeti irodalmakból hogyan lesz világirodalom, a
választ az adja meg, ha megmondjuk, mitől válik egy
nemzeti irodalom valamely műve világirodalom részévé.
Nos, egyedül attól, hogy
műfordításként
sikert - méghozzá tartós sikert - arat a művek
világpiacán. A világirodalom értelmét
eszerint a műfordítás adná meg, és viszont.
Azaz Münchhausen báróként saját hajunknál
fogva próbáltuk kihúzni magunkat az ingoványból.
A világirodalom eszerint
nemigen gondolható el olyan valamiként, ami a nemzeti irodalmakból
tevődik össze; nem definiálható a részek
felől. Inkább olyan valami, ami egy nagyobb egység
alá rendelve létezik, s mint ilyen integrál magába
zár ezt-azt a nemzeti irodalmakból. Babits Mihály
A magyar irodalom
című tanulmányában
a tőle megszokott pontossággal nevezi meg ezt a valamit: "az
egyes irodalmak nem népek, nem is országok, hanem nyelvek
és kultúrák szerint különülnek el egymástól,
s az, amit a nemzeti irodalmaknál a
nemzet
szóval
jelölünk, voltaképpen nyelvi és kulturális
közösség. Az irodalom mindig kultúrának
kifejezése a szó legtágabb értelmében
... és a világirodalom kifejezője annak, ami több
nemzet kultúrájában közös, valamely nagy
internacionális kultúrfolyamatnak."
A következő bekezdésben
pedig szabatos leírását is megadja ennek a "nagy internacionális
kultúrfolyamatnak", vagyis annak a bizonyos nagyobb egységnek,
amely alá rendelve a világirodalomnak létezik: "világirodalmon
nem minden irodalmi jelenségnek összességét értjük,
amely az egész földkerekségen valahol és valaha
megtermett; mert akkor alig beszélhetnénk róla mint
egységes folyamatról. Világirodalmon csak az
európai
irodalmat értjük: azt a kultúráramlatot,
mely a görög népből kiindulva először
a Földközi-tenger környékét öntötte
el ... Más, keleti irodalmak gyümölcsei csak annyiban
fontosak számunkra, amennyiben e nagy nyugati fejlődésbe
valahogy, bár kívülről, belekapcsolódnak
... az
Ezeregyéjszaka
vagy Háfiz világirodalmi
értékétől szólva csak azt a helyet érthetjük,
amelyet a mi európai kultúránkban foglalnak el. Ez
a világirodalom voltaképpen csak egy földrész
irodalma, egy háromezer esztendős folyamat. S ez valóban
egység volt, egységes szervezet, ahol minden rostot táplált,
minden ágat szívósan együvé tartott ...
az, ami minden kultúrának összetartó lelke, keringő
vére, eleven egysége: a tradíció, egy közös
hagyomány."
Babits Mihály 1912-ben íródott
soraihoz csak annyit tehetünk hozzá, amennyit a közben
eltelt idő hozzátett az általa találóan
jellemzett kultúrfolyamathoz és közös tradícióhoz:
egyfelől a szecesszió, az avantgárd és a posztmodern
érzékenység-változásai hatalmas mennyiségű
Európán kívüli tradíció integrálását
és szervülését tették lehetővé
1912 után ebbe a valóban európai gyökerű
és törzsű nagy kultúrfolyamatba; másfelől
a század derekától feltárt régészeti
anyag a mezopotámiai, asszír-babilóniai és
nyugati sémi kultúrák olyan döntő kölcsönhatásaira
derített fényt, amelyek alapján a Babits által
említett háromezer évet bízvást megtoldhatjuk
egy évezreddel, s a görög nép helyébe a
sumér népet írhatjuk be. Mindez persze 1912-ben nem
volt előre látható.
Foglaljuk össze, mire jutottunk.
Van egy négyezer éves kultúrfolyamat, egy négyezer
éve bővülő közös hagyomány, amelyből
a világirodalom fogalmát, s ezáltal a műfordítói
tevékenység értelmét levezethetjük. Másképpen
szólva, előttünk áll egy evolúciós
változásokra képes rendszer, amelyben a hagyomány
közössége, az irodalom és a műfordítás
sajátos, jól strukturált kapcsolatban áll egymással.
Ha így áll a dolog, akkor az evolúciós rendszerek
néhány ismert törvényszerűségét
figyelembe véve, talán közelebbről is elemezhetjük
ezt a kapcsolatot. Nos, az evolúciós rendszerek strukturális
kapcsolatai eredetileg olyan merőben esetleges koincidenciák,
amelyek adaptációs előnyhöz juttatják a
rendszert, s ezáltal strukturálisan rögzülnek.
Továbbá, az így rögzült strukturális
kapcsolatok egy újabb adaptációs "ugrás" esetében
soha nem "törlődnek el", hogy egy új koincidencia mintegy
az "üres helyükön" rögzítsen egy új strukturális
kapcsolatot. Inkább maguk szolgálnak az újabb, eredetileg
ugyancsak merőben esetleges koincidencia alapjául. Ennek magyarázata
az, hogy különben két előnyös véletlen
- a "törlődés" és a "rögzülés"
- egyidejű bekövetkeztére volna szükség,
aminek valószínűsége a két valószínűség
szorzatával, vagyis gyakorlatilag a nullával egyenlő.
Ez így meglehetősen
elvontan hangzik, engedjék meg, hogy megvilágítsam
egy példával. A példát szándékosan
nem a biológia területéről veszem. Feltehetően
véletlenszerű koincidencia, hogy az incesztus kulturális
tabujának bevezetése egy kis embercsoportnál olyan
körülményekkel esett egybe, amelyek között a
csoport létszámának növekedése egy leheletnyivel
nagyobb esélyt adott a csoport túlélésére.
Ez az előny vezetett az incesztus-tabu strukturális rögzüléséhez
(azaz egyszerűen elszaporodtak a tabut betartó embercsoportok
más csoportok rovására), s ezáltal a nemzetségi
szervezet kialakulásához. Egy történetileg jóval
későbbi pillanatban, amikor az emberek csoportjai már
jóval nagyobb területek és kiterjedtebb erőforrások
ellenőrzéséért rivalizáltak egymással
(ne tessék a vulgarizált darwinizmus "örök harcára"
gondolni: itt ismét csak egyesek elszaporodásáról,
s ezáltal mások kiszorításáról
van szó), jelentős előnyhöz jutott az a csoport,
amely a vérségi összetartozást - egy esetleges
kulturális koincidencia közbejöttével - szimbolikus
összetartozással tudta helyettesíteni: a társadalmi
szervezet méretei a szaporodási rátától
függetlenül korlátlanul növelhetőkké
váltak. Ez azonban nem úgy következett be, hogy egyfelől
megszüntették a nemzetségi rendszert, "elfelejtették"
annak szókészletét, tabuit, mítoszait és
előírásait, s helyette "feltalálták"
a nemzet fogalmát - noha elképzelhetők olyan kulturális
koincidenciák, amelyek külön-külön vagy az egyiket,
vagy a másikat eredményezhették volna. Ahhoz azonban,
hogy a csoport fennmaradjon, e két kulturális véletlennek
egyszerre
kellett volna bekövetkeznie, aminek a valószínűsége
gyakorlatilag nulla. Inkább az történt tehát,
hogy a meglévő vérrokonsági rendszert terjesztették
ki szimbolikusan (gondoljunk a hét "magyar" törzs "vérszerződésére").
Ezért van az, hogy a "nemzet" fogalma mögött, a szimbólumok
szintjén, a mai napig ott rejlenek a nemzetiségi társadalom
totemjei, tabui és vérrokonsági mítoszai.
Térjünk most vissza
eredeti kérdésünkhöz, és Komoróczy
Géza néhány tanulmánya segítségével
próbáljuk meg rekonstruálni a közös hagyomány,
a műfordítás és az irodalom közötti
strukturális kapcsolat rögzülésének pillanatát.
Az ie. 18-19. században vagyunk, Mezopotámiában. Soha
nem látott méretű munkaszervezetek alakultak ki, éppen
megkezdődött az ún. templomgazdaságon alapuló
városállamok integrációja egy lokális
birodalommá - valószínűleg a világ első
"világbirodalmává". Az államszervezet fenntartása
és működtetése elképzelhetetlen az egy
évezred óta felhalmozódott sumér nyelvű
tradíció birtoklása és alkalmazása nélkül.
Az írást már feltalálták, raktári
lajstromok vezetésére használják, a tradíció
azonban pusztán szóbeli: nem írták még
le,
mert nem volt miért.
Csakhogy észak felől
évszázadok óta sémi - akkád - törzsek
szivárognak be. Sarrukín már a III évezred
közepén "Sumer és Akkád Királyság"-ban
egyesítette Mezopotámiát. Az akkád etnikai
elem nekilát a birodalomszervezésnek, s eközben veszedelmesen
csökken a sumerül beszélő népesség
aránya.
Íme, a történelmi
koincidencia. Össze kell gyűjteni, és agyagtáblákra
kell írni a sumer nyelvű szájhagyományt.
Megszületik
az irodalom.
Az összegyűjtött sumer hagyományt
le kell fordítani akkádra.
Megszületik a műfordítás.
Az összegyűjtött szájhagyományból
a leírás által a hagyomány egyszer és
mindenkorra rögzített korpusza lesz.
Megszületik a
tradíció
, a voltaképpeni értelemben vett
hagyomány. Hiszen a hagyomány az, ami a halottak után
marad ránk. A hagyomány, igazi és eredeti értelmében,
egy kihalt nép kultúrája - amely egyedül azáltal
marad fenn, hogy írott korpuszként rögzül.
Hogy mennyire szerencsés
koincidenciáról van szó, azt bizonyítják
azok az esetek, amikor egy birodalom eredeti alkotó etnikuma hasonló
módon felszívódott, s mégsem jött létre
az akkádokéhoz fogható "kritikus ugrás". Az
eredeti etnikum nyelve ilyenkor rendszerint a zárt papi kaszt szent,
titkos nyelvévé vált (ez történt például,
mégpedig nagyjából ugyanebben az időben, a II
évezred fordulóján, a hatti nyelvvel a szomszédos
hettita birodalomban). Természetesen csak találgatni lehet
e szerencsés koincidencia összetevőit; ám minden
bizonnyal szerepel köztük az a tény, hogy Mezopotámiában
az ékírásos rendszer már eleve főként
világias-gyakorlati célokat szolgált, s ilyen formájában
teljesen kifejlődve kínálkozott a hagyomány
egyszeri, s ugyanígy gyakorlati-világias jellegű volt
az írás ismerőseinek írnoki kasztja. A "táblák
háza", az Edubba, ahol az írnokokat képezték,
a királyi hatalom felügyelete alatt állt.
A hagyomány lefordításával
egyszersmind lefordítódik
a birodalom
. Ez a translatio
itt:
translatio imperii
, birodalomváltás. Ez a tradíció
itt:
traditio imperii
- a birodalomváltás másik
neve. Az irodalom, a hagyomány és a műfordítás
értelme ez: más kezekbe megy át, s ezáltal
fennmarad egy birodalom. Mellesleg nemcsak a birodalomváltás
latin fogalmai alkalmasak efféle szójátékra:
magyarul is csak egy betű különbség van "világirodalom"
és "világbirodalom" között. Nyilvánvalóan
véletlen, de jól kifejezi a lényeget.
Úgy tűnhetnék
valakinek, hogy fejtegetéseimben szándékosan összemosom
a "műfordítás" és a "fordítás"
fogalmát. Mi értelme volt "műfordításnak"
neveznem azt a fordítói kampánymunkát, amelynek
keretében egyszerűen akkád nyelvre tettek át
egy halom információt, ami sumer nyelven fennmaradt a szájhagyományban?
Nos, e fordítások
tetemes része nyilvánvalóan egyszerűen csak
fordítás volt. Én azonban szándékosan
emeltem ki az anyagnak azt a - ki tudja, mekkora - részét,
amely valóban
translatio
volt, a translatio imperii, a birodalomváltás
értelmében. Hogy megvilágítsam mondandómat,
engedjék meg, hogy visszatérjek Babits idézett szövegéhez.
Babits, nem csak itt, hanem hasonló tárgyú egyéb
írásaiban is, mintha mindvégig nem tudná, vagy
nem akarná eldöntetni, hogy az egyes nemzeti irodalmak nyelvi,
avagy kulturális elkülönülésen alapulnak-e.
Idézem ismét: "az egyes irodalmak ... nyelvek és kultúrák
szerint különülnek el egymástól", "amit ...
a
nemzet,
szóval jelölünk, voltaképpen nyelvi
és kulturális közösség". A továbbiakban
azonban - és ez ismét jellemző - már csak kultúráról,
kultúrfolyamatról, kultúra és irodalom kapcsolatáról
beszél. Feltételezésem szerint az a sejtés
áll e bizonytalanság mögött, hogy a nyelv önmagában
nem jelent kulturális elkülönülést, a kulturális
elkülönülés azonban valahogyan mégis a nyelvben,
a nyelv által adódik. Minden természetes nyelvnek
vannak ugyanis olyan elemei, amelyek jelentése nem "algoritmizálható",
mert az adott lexikai és szintaktikai ismérveken túl
olyan kulturális kontextuson alapul, amelyet
éppen a kérdéses
nyelvi elem
rögzít. A nyelvi jelentés kulturális
kontextusa tehát valóban nem a nyelvhez, hanem a kultúrához
tartozik, ám mégsem választható el a nyelvtől,
mert mégiscsak egyedül a nyelvben adott.
És most megkockáztatok
egy tételt: két nyelv között végzett transzformációs
művelet akkor tekinthető műfordításnak,
ha ezt a nyelvben adott kulturális kontextust érinti. És
mi az, hogy érinti? Nagyon is meghatározott módon
kell bánnia ezzel a kulturális kontextussal. Mert mit jelent
a műfordítás a
translatio imperii
értelemben?
Akkád vagyok, és enyém lesz a sumerek világbirodalma,
ha kultúrájukat át tudom hozni - translatio, traditio,
metapherein -
az én akkád nyelvembe. Nem véletlenül
ejtettem el a latin translatio görög tükörfordítását,
a
metapherein
-t. A metaphora ugyanis, definíciószerűen,
az a nyelvi jel, amely a kulturális kontextust hordozza. Mármost
hogyan tudok "áthozni" egy sumer metaphorát az akkád
nyelvbe? Semmiképpen nem úgy, hogy egy "analóg" akkád
metaforával helyettesítem: mert akkor önmagamnál
maradtam, továbbra is itt állok az én szerény,
korántsem világbirodalmi akkád kultúrámban.
Át kell hoznom a sumer metaphorát, be kell iktatnom nyelvembe
egy elemet, amely lexikai és szintaktikai szerkezetében -
amennyire lehet! - akkád ugyan, de kulturális kontextusa
nagyon is sumer
. ősi-szép akkád nyelvemben ezáltal
olyan jelek kezdenek megjelenni, amelyek egy járulékos, láthatatlan
jelet -
Bábel jelét -
hordozzák magukon. E
jel jelentése:
sumerből fordítva.
Ha már a szavaknál
tartunk (és mindig is ott tartunk), elég feltűnő
szemléleti különbség van az indoeurópai
nyelvek fordítást jelentő kifejezései - translatio,
traductio, Übersetzung, metapherein, prevod - és a magyar "fordítás"
szó között. Az előbbiek transzfert jelentenek, transzformáció
nélkül, míg a magyar szó, ellenkezőleg,
transzformációt transzfer nélkül. Maga a konkrét
transzformáció - fordítás - talán azt
a tapasztalatot rögzíti öntudatlanul, hogy a környező
indoeurópai nyelveken megfogalmazott mondatok szórendjét
rendszerint meg kell fordítani ahhoz, hogy magyar mondatot kapjunk.
Mindenesetre az idegen nyelvi tényt a magyar kifejezés sugallata
szerint ott kell hagyni eredeti összefüggésében,
legföljebb kicsit elfordítani, hogy innen, a mi nyelvünkből
is rálássunk; az indoeurópai nyelvek sugallata pedig
az, hogy a jelentést az egyik kontextusból a másikba
kell áthelyezni, változtatás nélkül. Az
utóbbi elképzelés nyílván az indoeurópai
nyelvek egymás közötti fordításának
tapasztalatából született, a szintaxis és a lexika
párhuzamosságai miatt a fordítás viszonylag
kevés transzformációs műveletet igényel,
míg a magyar elképzelés a teljességgel heterológ
indoeurópai nyelvekkel való viaskodás tapasztalatait
rögzíti, a transzformáció kínjait, melyekhez
képest a transzfer mintegy észrevétlenül végbemegy.
A különbség mindenesetre viszonylagos, hiszen a transzfer
és a transzformáció a fentebb elmondottak értelmében
minden műfordítás megkerülhetetlen mozzanata.
Ha eddig kifejtett gondolatmenetemnek
egyáltalán van valami értelme, akkor a műfordítás
definíciója ez: egy világbirodalom elsajátítása
a metaforák hordozta kulturális kontextus elsajátításával
egyfelől, a honos jelölők megkettőzése
Bábel
jelével
másfelől.
Idézek a Mitológiai
Enciklopédiából: "Mezopotámia területéről
eddig egyetlen régi, tisztán sémi kultusz sem került
elő. Minden általunk ismert akkád isten sumer eredetű,
vagy régóta sumer istennel azonosították."
És minthogy a mítosz elválaszthatatlan az istenektől,
bízvást hozzátehetem: egyetlen olyan akkád
mítoszt sem ismerünk, amely ne valamely sumer mítosz
fordításán alapulna.
Mi vette rá az akkádokat
egy ilyen hihetetlen méretű és bizonyára igen
gyötrelmes műfordítói vállalkozásra?
Hogy a gyötrelmek nem lehettek csekélyek, arról az írnokok
munkáját bemutató szövegek tanúskodnak.
"a sumer nyelv embere rám
szólt: Hibásan mondod a sumert! - és megütött;"
- ábrázolja a tanuló gyötrelmeit "A tábla
házának fia" című szöveg. Avagy így
zajlott le egy vizsga az Edubbában, a "tábla házában":
"Amit sumerul tanultál: tudod-e letakarva? Tudod-e magyarázni?
Ha az akkád (szöveg) van felül, és a sumer alul,
illetve ha a sumer van felül és az akkád alul: tudod-e
fordítani és magyarázni?
...
Ha az írnoki tudás
táblája van előtted, és az akkád van
felül?
tudod-e, letakarva, sumerre fordítani?
...
Tudod-e a sumer szavak akkád
jelentéseit?
...
Tudod-e az akkád nyelv változatait?
Az arany- és ezüstműves nyelvét, a pecsételő-vésnök
nyelvét? Megérted-e a beszédünket?
Tudod-e a marha-hajcsár,
marhapásztor, a hajós nyelvét? Megérted-e a
beszédünket?"
A közmondások gyűjteményében
pedig ilyen, akkád körökben nyilván közkeletű
bölcsességekre bukkanhatunk: "Ha az írnok nem ismeri
a sumer nyelvet, miféle írnok?" avagy: "Ha az írnok
nem ismeri a sumer nyelvet, hogyan készít fordítást?"
Gilgames és Enkidu mítosza
számomra nem csupán magyarázatát adja, hanem
lelki mozgatórugóit is drámaian megvilágítja
ennek a hihetetlen
akkulturációs
erőfeszítésnek.
A mítosz sumer változatában Enkidu mellékszereplő,
Gilgames rabszolgája. Az akkád változatban Enkidu
vadállatok között lakozó
vadember
, akit
az istenek teremtettek, hogy Gilgamest elpusztítsa. Egy templomi
szajhát küldenek ki hozzá, hogy becsábítsák
a városban. Enkidu megismeri a szalha szerelmét,
megkóstolja
a kenyeret és a bort,
s ezután otthagyja az erdőt,
bemegy a városba, ahol megküzd Gilgamessel. Minthogy nem tudják
legyőzni egymást, örök barátságot
fogadnak. Együtt ölik meg Huvavát, a cédruserdő
őrét, együtt küzdenek meg Istar bikájával.
A Gilgamesre haragvó istenek büntetésül, Gilgames
helyett, Enkidut ölik meg.
Az akkád mítosz hőse
nyilvánvalóan Enkidu. Enkidu, az akkád, aki a vadság
állapotát egy csábításért feladja.
Mi csábítja el Enkidut? A birodalom. A templomi szajha, aki
a Jelentések Könyvében Babiloni Szajhaként szerepel,
aminthogy minden birodalom szajha azóta is; a kenyér és
a bor, mindkettő a földműves társadalma, az első
birodalomnak
jellegzetes terméke, s részben mint ilyen,
részben pedig mint egy másik, az
utolsó birodalom
jelképe szerepel máig a szentáldozásban - egyaránt
a birodalom csábításáról tanúskodnak
a mítoszban. Az akkád mítosz rejtett tartalma: a
félelem
a vadság állapotába való visszazuhanástól
-
s ugyanakkor, vagy ettől elválaszthatatlanul, az ősökkel
kapcsolatos, ismert bűntudattal teli szorongás sajátos,
felfokozott változata: a bűntudat amiatt, hogy egy halott
nép hagyatékán élnek. Ez a bűntudat nyer
szimbolikus feloldást abban, hogy Enkidunak Gilgames helyett, Uruk
város legendás sumer királya helyett kell meghalnia.
Ennek a bűntudatos szorongásnak egyébként számos
más jelét megtalálhatjuk az akkád mítoszokban:
Istar pokoljárásának történetében
Istar - a sumer Innin akkád megfelelője - azzal fenyegeti
a pokol kapujának őrét, hogy ha nem nyer bebocsátást,
betör az alvilágba, felhozza onnan a halottakat - s akkor a
felső világban többen lesznek a holtak (értsd:
a sumerok),
mint az élők.
A műfordítás
- és ami ugyanennek a dolognak a másik oldala: a tradíció
- a birodalom csábításának köszönheti
létét; és mindkettőbe beleivódott ez
a jellegzetes, kettős szorongás: a félelem a vadságba
való visszahullástól, s a félelem az "ősöktől"
a jelek eredeti tulajdonosaitól. Bizonyára nehezükre
esik elfogadni ezt a gondolatot, ám ennek talán nem az a
magyarázata, hogy ostobaságokat beszélek. Messze vagyunk
a birodalmaktól, mi több úgy tudjuk, hogy legyőztük
őket; a homályos szégyennel és gyűlölettel
átszínezett múlt részévé váltak
a számunkra. Legalábbis a látszat ez. Szólnom
kell tehát néhány szót a birodalomról.
Ehhez pedig egy másik, immárt teljes egészében
sémi mítoszt szeretnék felidézni: Bábel
tornyának történetét. Bábel, jól
tudjuk, a műfordításról szóló
irodalom nagy közhelye. Az itt elmondottak fényében
azonban talán új jelentéseit is kihámozhatjuk
a mítosznak. Amint jól tudják, Bábel tornya
egy mezopotámiai zikkurath lehetett. Ha azonban így van,
akkor Isten bosszúja, az építők nyelvének
összezavarása talán a - mint láttuk, meglehetősen
gyötrelmes következményekkel járó - sumer-akkád
nyelvváltás elhomályosult emlékét őrzi.
A hübrisz pedig, a mértéktelen elbizakodottság,
amellyel az égig kívánták emelni a tornyot,
az első
világbirodalom
létrehozásának
hübrisze. Hiszen a hübrisz nem egyéb, mint az ember beavatkozása
az isteni műbe. Ne feledjük, hogy sémi mítosszal
van dolgunk. A nyugati sémi törzsek a világon egyetlen
birodalmat ismernek el: Isten, Jahve örök, eljövendő
birodalmát. Az egész ószövetségi hagyomány
a földi birodalmak elleni gyűlöletben fogant. Mint Komoróczy
Géza felhívja rá a figyelmünket: maga a translatio
imperii, az egymást váltó birodalmak sorozatának
gondolata ószövetségi elgondolás: a birodalomváltás
eszméje a földi birodalmak esendőségének
elgondolásával kapcsolódik össze, és a
sor végén Jahve valódi, örök birodalmának
eljövetele áll. Dániel próféta így
fejti meg Nabukadnezár babilóni (!) király álmát:
"Utánad egy másik birodalom támad, egy nálad
kisebb, majd egy harmadik birodalom, amely bronzból való
lesz, és uralma alá kerül az egész föld.
A negyedik birodalom kemény lesz, mint a vas. ... Ezeknek a királyoknak
az idejében az ég Istene olyan birodalmat támaszt,
amely nem szűnik meg soha.
Ez a birodalom nem száll
át más népre. Összetöri és elpusztítja
az összes többi birodalmat, maga azonban állni fog mindörökké."
A gnosztikus hagyomány közismerten
kulcsszerepet szán a műfordításnak. Úgy
okoskodik, hogy a Bábel előtt beszélt nyelv az általános
és határtalan megértés nyelve, Isten nyelve
volt. A nyelv, amelyen Isten szándékai világosan érthetőek.
Bábel tornyának építése afféle
második bűnbeesés, a műfordítás
pedig nem szűnő kísérlet Isten nyelvének
rekonstrukciójára. A műfordítás itt tehát
közvetlenül Isten birodalma felé mutatja az utat.
A birodalmak valóban egymást
váltották, és az örökösök sorra
megbirkóztak a műfordítás, a translatio imperii
gyötrelmes feladatával. A rómaiak így örökölték
a görög hagyományt, s hogy ehhez milyen bűntudatos
szorongásokat kapcsoltak, azt elég világosan mutatja
egy nagyon is kései mű, Vergilius
Aeneise.
A művet
mindenki ismeri, engedjék meg, hogy mellőzzem a szövegszerű
bizonyítást. A hatalmas görög-latin műfordítás-irodalom
egyik csúcspontja Cicero működése. Tőle
származik a műfordítás egyik aranyszabálya:
vissza kell adni a görög auctorok "minden gondolatát mind
formájuk, mind jelentésük és egymásra
következésük szerint, szavaikat azonban csak abban az
esetben, ha a latin nyelv megengedi". Olyan alapszabály ez, amelyet
például Horatius szinte azonnal megszegett; nemcsak "imitatio"-iban,
de ódáiban is kimutathatók a "graeczizmusok": erre
éppenséggel a mi jó Kazinczy Ferencünk hívja
fel a figyelmet Dayka Gábor neologizmusait - s egyszersmind a sajátjait
- mentegetve: "Horác nem csak azt a szabadságot adja az íróknak,
hogy szókat változtassanak, teremtsenek, hanem hogy az idegen
szólásokat is vigyék be nyelvökbe, ha ezek által
a nyelv szépül, bővül. ... Horác a III könyv
utolsó ódájában graeczizál: Dicar qua
violens obstrepit Aufidus, / Et qua pauper aquae Daunus agrestium regnavit
populorum - az az: agrestibus regnavit populis; s ne feledjük, hogy
a vers jó vers fogott volna lenni, ha dativust tett volna is a genitivusi
görögös constructio helyett."
Aminthogy a magát Cicero
tanítványának valló Szent Jeromos sem tartja
be a "non verbum e verbo, sed sensum exprimere de sensu" alapszabályt
hatalmas munkája, a
Vulgata
létrehozása közben.
Lehetetlen felsorolni, mi minden nincs meg a latin hagyományban
- a "verbum" szintjén sem - Jeromos előtt. De itt már
egy másik, szimbolikus világbirodalom, Isten birodalmának
translatiója folyik. A
Vulgata
létrejötte gyökeres
fordulatot jelent: a csábító ettől fogva nem
egy valóságos, hanem egy jelképes értelemben
felfogott világbirodalom. Valószínűleg ennek
tudható be, hogy a fordításelmélet gnosztikus
hagyománya új életre támad, és az európai
kultúrában a Herde-Goethe szakaszig követhető.
ők állnak a sor végén, s egyszersmint - ahogy
már említettem - egy új sor kezdetén. Jellemző
rájuk, hogy
nem tudják eldönteni,
mivel helyettesítsék
Isten megígért birodalmát. Egyszerre mozdulnak kétfelé:
egy esztétizáló univerzalizmus és egy univerzalizált
nemzeteszme irányába. A műfordítás birodalma
számukra egyrészt a spritualizált
Weltliteratur
(a kifejezés, mint tudjuk, Goethétől származik),
másrészt a nemzeti lélek, a
Volksgeit
egyetemessége.
Az első nyilvánvalóan szűkös, mert a "világbirodalmat"
ismét egy szellemi elit hatókörébe utalja. Mégis
nélküle elképzelhetetlen volna például
a magyar Nyugat körének nagyszerű műfordítás-irodalma,
mely teljesen ennek jegyében áll. A Világirodalmi
Lexikon minden kötetének hátsó borítóján
olvashatjuk Babits nevezetes metaforáját, amelyben a világirodalom
elég nyilvánvalóan a szekularizált Szentlélek,
a Weltgeis diafániája: "a világirodalom a nemzeti
irodalmak közegén át nyilatkozik. Bennük válik
láthatóvá, mint a szél a hullámzó
erdőkben. Erdő nem egy van: de egy szél."
S a borzalmas politikai következmények
ellenére ugyancsak hatalmas eredményeket hozott a herderi
Volksgeist
birodalmi csábítása: a világirodalom
részévé vált egy valódi, s addig nem
ismert nagy hagyomány, a közép-kelet-európai
parasztkultúra. Vuk Karadzic német fordításkötetének
hatástörténete eléggé közismert,
két másik példát mondok: 1869-ben D. Miron
Marko királyfiról szóló szerb hősénekeket
jelentet meg románul, eredeti deseteracban; kicsit később,
az 1890-es években Johannes Groove ugyancsak eredeti deseterac-ban
fordítja dánra a
Zidanje Skadra
című
szerb hőséneket.
S ennek ellenére egyre nő
a zavar a fordítás körül. Egyre gyakrabban fordul
elő, hogy rossz, alapjaiban elvétett munkák jó
fordításként kerülnek be a köztudatba. Műfordításnak
számít olyan szövegek fordítása, amelyeket
eleve nem volt érdemes lefordítani, mert a fogadó
nyelvbe, a fogadó kultúrába semmiféle metaforikus
többletet nem hoznak magukkal. Műfordításnak számít
egyébként műfordításra érdemes
szövegek olyan fordítása, amelyben Bábel jelét,
az áthozott többletet hiába keressük, csupán
saját elkopott metaforáinkra lelünk. Hadd idézzek
egy jellegzetes példát. Mladen Leskovac írja Csuka
Zoltán honunkban ünnepelt Njegos-fordításáról:
"Csuka fordításának nyelve és dikciója
sima és hanyagul szónokias, ügyesen középszerű;
ez a nyelv olyan gördülékeny, mint Njegosé sohasem."
Rossz fordítók persze
mindig bőven akadtak, ahogyan rossz írókban sincs soha
hiány. Sőt, ha hihetünk George Steinernek - s én
hiszek, mert tapasztalataim megerősítik, amit mond - a műfordítói
tehetség jóval ritkább, mint az írói
tehetség. Azonban ha egy korban túl sok rossz vers kerül
forgalomba, akkor nem a dilettánsok sokasága, hanem a versről
alkotott fogalmak elbizonytalanodása a ludas. És alighanem
így van a műfordítás esetében is: a birodalom
eszméjének spiritualizálódásával,
felbomlásával majd elhomályosulásával
a műfordítás megítélésének
biztos belső mércéjét veszítettük
el. Hiszen a műfordítás minőségét
nem formális szabályok garantálják - láttuk,
a szabályokat maguk a szabályok megalkotói szegik
meg elsőként -, hanem az a mély belső szükséglet,
az a leküzdhetetlen vágy és szorongás, amely
a műfordítást élteti négyezer éve,
azóta, hogy akkád írnokok először helyezték
el Bábel láthatatlan jelét szövegeikben.
Észrevételeit, megkegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu