TIMUR KIBIROV
CSERNYENKO HALÁLA
Reggel hat óta zengte Chopin vértelen
ajka
a nagy gyászindulót, tódult
hang hang után;
sejtelmes lombzúgással, mint
álombéli tajga,
zúdult be a zene a kínok
ajtaján.
Tódult hang hang után, és
lepellé szövődött,
fehér lepedőként hullt
a tükrökre és
miközben folytak a könnyek, búcsúbeszédek,
folyammá duzzadt a tévé-közvetítés.
Árnyak beszédével
telítődött az éter,
a locsogás hatalmas hullámokban
kiáradt,
és csak forgolódtak álmatlanul
a fáradt
al- és társbérlők,
mint gyomorban az emésztetlen étel.
De a testükre filcesedett vattaszerű
ágymeleg
visszaölelte őket a dunyha alá:
ne kelljen az üres, lágy, hideg
hangok fekete-fehérjébe mártózni
legalább.
És trombita zeng, hegedű szól,
dob dörög,
jön, jön a sok hang, mint a trójai
falóból a görögök.
A műsorrend borult. A szerkesztőkön
kitört a frász,
de rendíthetetlenül közvetítődött
a gyász.
Kilenc felé viszont az elv- és
polgártárs,
a lírai hős, vagyis jómagam
hirtelen magához tért, és
felfogta, hogy mi van.
Felült az idegen ágyban, cigarettát
keresett,
aztán azt mondta: "Aha." És
igaza lett.
KONSZTANTYIN USZTYINOVICS
CSERNYENKO ELVTÁRS SIRATÁSA
Ó Konsztantyinom, ó én
Usztyinovicsom, hová levél?
Lehullottál, mint fáról
az őszi levél?
Szovhozelnöki orcádat elborította
az ősi, eredendő sötétség.
Ó Konsztantyinom, drága Usztyinovicsom,
hidd el, kérlek szépen: számból
nem a gúny szava beszél.
Friss sírhantodnál, azt kiáltottam:
Vannak hatalmak!
A bolygók, Konsztantyinom, Usztyinovicsom,
változatlanul megszabott pályájukon
haladnak
szigorúan, és a Szeretet
vezérli őket,
mint hajdanán, Dante
Korában, sétálnak
largo, avagy andante.
A toronyórák járnak.
A foglyok ülnek:
a katonaiskolák növendékei
pedig leteszik
a dialmat vizsgát, ó Konsztantyinom,
Usztyinovicsom,
leteszik.
Valamiképpen a katonaesküt
is, és megcsókolják a zászló nyelét.
És aztán Konsztantyinom,
én Usztyinovicsom,
megint feszes sorokban állnak a
boltok előtt
a Petrovok, Ivanovok, sem járók,
sem kelők.
Már semmi se szent.
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
nincs semmi, nincs semmi,
mint régebben volt némelyek
előtt. De kár a szóért.
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
alig egy évet álltál
a csúcson.
Addig bírtad a szívbajnokságot.
Mostanra pedig
mindenki elfeledett.
Ó Konsztantyinom, ó Usztyinovicsom!
Lezárták koporsódat,
én asztmás kehesem, talajboldogítóm.
Konsztantyinom, én Usztyinicsom.
Transit sicc! (sic) a
gloria mundi. A sírbeszédtervező
új idézetet keres...
Veszteséget
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
halálod
senkinek, de senkinek nem jelent.
Mert már vicc is mennyi van!
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
hajjaj,
de még mennyi, halihó!
Nem szerettünk mi téged
egy csöppet se, mivelhogy
mivelhogy
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
te olyan voltál,
te olyan milyenis? voltál, hogy.
De miért is hozakodom most elő
ezzel, mikor, sajnos
én is csak akképp szeretlek,
mint dalom tárgyát, mint
valaminek a megszemélyesítését.
A parancsolatot,
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
miszerint
szeressük felebarátainkat,
fájdalom, megszegtem, de hát
kinek voltál te akár fele barátja,
te szerencsétlen?
Megbocsátani, Konsztantyinom, én
Usztyinovicsom,
felette nehéz megbocsátani
úri huncutságaidat,
a viccosztályaidat, a futkosóidat,
eszelős szeszélyeidet.
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
te ülsz a meztelen hátamon,
a meztelen hátamon
a sorozóbizottság előtt.
És kegyetlen gonoszság uralkodik,
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom
ebben a hazában,
a mi közös hazánkban.
A kenyérjegyekről még
mindig
Koba néz a szemünkbe...
A koporsódból,
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
azt mondd meg inkább,
inkább azt mondd meg nékem:
Hogy vagy? Mi van ott, túl ama végzetes
vonalon?
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom!
Létezik ő?
Valóban létezik ő?
Ha igen, mit csinált veled,
te szemét?
Nem tagadom,
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
én nem tudtam volna,
nem tudtam volna,
ha az ő helyében lettem volna...
De ő megbocsátott neked, ugye?
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
az ő lábainál,
Jézus szögekkel általvert
lábainál
felfogtad végre,
hogy mi az, hogy "hamis" és "igaz"?
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
te mindenféle undoksággal,
fertelmes bűnnel,
szarral teli zsák,
ő megbocsát neked és
megvált téged mégis.
Konsztantyinom, én Usztyinovicsom,
hidd el,
nyomorult testvérem, hidd el:
ő nem tud más lenni.
Engem is, téged is megsegít.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu