TATJANA TOLSZTAJA
SZEGÉNY OROSZORSZÁG...
"Azon a reggelen a szokásosnál
is nagyobb zsúfoltság volt az utakon: nyolc sávban
áradtak az autók, nemhogy egy keskeny folyosót, egy
rést sem lehetett találni, ahol átfurakodhattunk volna...
Az útfelügyelet rendőre sebtében leállította
a forgalmat, de mivel nem volt velünk a felvezető kocsi, nem
minden autós vette észre a rendőr mozdulatát.
Nekünk kellett volna fékezni és bevárni, amíg
mindenki meg nem áll. De a sofőr csak néz rám,
néz, én meg automatikusan intek neki: előre, gyerünk!
ő erre gázt ad, megelőz egy furgont, s már tiszta
is a terep. Ám ebben a pillanatban egy iszonyatos csattanás
- és vad fájdalom hasít a fejembe." [45. o.]
Ez az epizód kiválóan
jellemzi, mit jelent a hatalom Oroszországban. A sofőr, ahelyett,
hogy a dolgát tenné, a főnököt
lesi
utasításra várva, az meg, pillanatig sem kételkedve
felsőbbrendűsége és előjogai tudatában,
automatikusan
int a kezével: előre, gyerünk!
Így vetett véget Jelcin
- egyetlen intéssel - a Szovjetuniónak is: "Szívemmel
éreztem - jegyzi naplójába 1991. december 8-án
-, nagy döntéseket könnyedén kell meghozni" [151.
o.], s két évvel később hasonlóan könnyed
mozdulattal lövette szét a törvényesen megválasztott
parlamentet Moszkva közepén. Hogyan történhetett
ez? Jelcin szerint pofonegyszerűen: intünk, akár a rendőr
az autónak, s már megy is az államgépezet...
Valahogy túl sok lett ebben
a sebtében összecsapott önéletrajzban az autós
metaforákból. Persze, nem véletlenül: az autó
maga a hatalom; igaz, a függés sokszor visszájára
fordul, és az autó diktál a hatalomnak. Egyszer például,
amikor Jelcin még csak szverdlovszki első titkár volt,
november 7-re virradó éjszaka a sofőrje megcsúszott
az úton és beleborult a vizesárokban. Pedig Jelcinnek
pontban 10 órakor meg kellett volna jelennie a dísztribünön,
hogy integessen az Októberi Forradalom évfordulója
alkalmából oly kitörő örömet mutató
tömegeknek. És "ha a város első embere november
7-én, a legnagyobb országos ünnepen nincs ott a tribünön,
az egyenesen katasztrófa. Ilyesmi nem létezik. Ha mégis
előfordul, az két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy az illető
meghalt, vagy azt, hogy már le is váltották". Ígyhát
Jelcin gyalogol a tízfokos fagyban, hóban bukdácsolva
megy-megy egész éjjel, úttalan-utakon, szántóföldeken,
s közben egyre csak azt hajtogatja: "Csak nem feladni, csak nem leülni,
mert akkor nem kelsz fel többet". Reggelre oda is ér egy faluba,
ahol az egyszerű, minden hatalmi ambíciótól
mentes, igaz, már "tökrészeg" tömeg önzetlenül
segít neki: telefonhívására helikopter érkezik.
A hatalom meg van mentve!
Az autó a hatalom legfőbb
szimbóluma: időnként a szó legvulgárisabb
értelmében. "Az elnöki autó többnyire mindjárt
a bejáratnál, első helyen parkol. Egyszer azonban az
én kocsim a kormánylimuzinok karavánjának legvégére
került. A testőrségem azonnal halálra ijedt, s
hihetetlen kanyarral, az egész novo-ogarjevói pázsitot
letaposva, az élre hajtatott: elvégre Oroszországé
az elsőség!"[54. o.] Mert jaj annak, aki megfeledkezik az
efféle "sorrendről"... Hovatovább odáig fajult
a helyzet, hogy nem az autó nem véletlenszerű hatalmi
jelvényként jár bizonyos ranghoz, titulushoz, hanem
éppenséggel maga az autó teremti meg a hierarchiában
elfoglalt helyet. Különösen, ha igazi, tősgyökeres
orosz autóról - ZIL-ről - van szó: "Burbulisz
1991-92 során különböző magas beosztásokban
Jelcin legközelebbi tanácsadója> volt a legelső
az augusztusi puccs utáni új orosz nomenklatúrában,
aki ZIL autóba ült. Nagyszámú testőrsége
volt. Azt hiszem, valami különös kielégülést
érezhetett, amikor a ZIL-je előtt, villogva és szirénázva
megjelent a felvezető autó." [249. o.]
A gépkocsi arra is jó,
hogy ravasz taktikai fegyverként vessék be, s a hatalom felé
vezető úton az egyszerű nép szívét
megnyerjék vele: "Amikor még Legfelsőbb Tanácsi
képviselő voltam, visszaadtam a képviselőknek
járó szolgálati autót, nem igényeltem
dácsát, lemondtam a külön orvosi ellátásról,
a körzeti rendelőbe jártam." [35. o.] Igen, akkoriban
Oroszország leendő elnöke, valóban demonstratív
módon az oly elterjedt tömegközlekedési eszközön,
trolibuszon járt - és nyert! Az Oroszországi Legfelsőbb
Tanács elnökeként azonban minden további nélkül
visszavehette a dácsát a kocsit, az összes többi
privilégiumot. Elvégre megharcolt érte, nem? "Szuhanov
[Jelcin titkára] bevezetett elődöm hatalmas irodájába:
"Ide nézzen, Borisz Nyikolajevics - mondja ámuldozva -, mekkora
termet szereztek ezek maguknak!" Sok dolgozószobát volt szerencsém
már látni életemben, de ez a sok süppedő
szőnyeg, hipermodern csillogás, ez a ragyogás és
luxus engem is szíven ütött. "Na, és? Mi van akkor?
- gondoltam -, mi viszont nemcsak holmi irodát szereztünk,
hanem az egész Oroszország a mienk lett!" [33. o.]
Hát hisz épp ez az!
Hogy "mi van akkor"? A Jelcin-könyvnek angolul a fölöttébb
mesterkélt
Küzdelem Oroszországért
címet
adták, pedig kár a dolgot szépítgetni: minden
további nélkül lehetne ezt a hevenyészett önéletrajzot
Küzdelem a hatalomért
címen is forgalmazni. Az
orosz kiadás, igaz, merő álszerénységből,
Az elnök feljegyzései
címet viseli. Nem véletlenül.
Elnök! Micsoda édes dallam ez párttitkárfüleknek,
micsoda bűverő azoknak, akik évtizedeken át uralkodtak
a nekik rendelt "hűbérbirtokon" - köztársaságok,
járások élén -, de mindjárt alázatos
és remegő szolgává váltak, amint betették
a lábukat Moszkvába és a Kremlbe, s a Balsoj Nacsalnyik
színe elé járultak. Hogy kapaszkodtak a székükbe,
milyen éberen pillantgattak körbe-körbe: nem intrikál-e
valaki? Nem áskálódik-e? Hogy remegtek mindenért:
nem szerez-e nagyobb autót, nagyobb dácsát valaki,
mint amekkora jár neki? Na és a végső, a legnagyobb
félelem: hátha jön az ukáz Moszkvából:
"Leváltani!" - és kész, kampec...
De ki váltja le az Elnököt?
Ki merészel kezet emelni a nép választottjára?
Csakis a
nép
ellensége! Le vele! Üsd-vágd,
nem apád!
Nem, kérem, az Elnököt
errefelé csak úgy lehet eltüntetni, ha vele együtt
elpusztítják az országát is, a házát
is, a népét is. Jelcin ezt pontosan felmérte. És
ennek megfelelően cselekedett. Az egész könyv, ez a zavaros,
kesze-kusza, felfoghatatlan, el-elkalandozó, azonban nagyon is érthető,
részben valósághű elbeszélés végülis
arról szól, miként lázadt fel Jelcin Gorbacsov
ellen, miként tusakodott vele és miként győzte
le, szétverve birodalmát, elorozva tőle mindent. És
Jelcin győzött. ş lett Gorbacsov. És a vesztes...
Súlyos sérelemmel
kezdődött a konfliktusuk, nehezen megbocsátható
férfisérelemmel. 1987 októberében Jelcin, az
emlékezetes, kemény Gorbacsov-bírálat után,
kiesett a hatalom kegyeiből s a mélybe zuhant: méghozzá
onnan, legfelülről, a csúcsról, ahová oly
hosszasan és nagy erőfeszítéssel kapaszkodott
fel (emlékezhetünk szavaira: "egy a fontos, csak nem leülni
közben, mert akkor nem kelsz fel többet!"): már moszkvai
első titkár volt és a Politbüro póttagja,
ahonnan tovább
akkor
már nem vezetett út. És
akkor, derült égből villámcsapás: irány
vissza az Állami Építőipari Tröszthöz,
szánalmas miniszteri rangba. 'Ha annyira szereted Oroszországot
és különben is építész vagy, akkor
tessék, csinálj valami hasznosat, és ne hőzöngj!'
Azt, hogy valaki maradjon nyugton a fenekén, ha egyszer megbukott,
sajna, csak az egyszerű emberek logikájával lehet elfogadni.
Jelcin erre nem volt képes. Saját bevallása szerint
órákon át ült az új irodájában
és leste a telefont: megszólal-e? "Körülöttem
halotti csend és kongó üresség. Soha nem felejtem
el a bénult várakozás e pillanatait... Nem sokan ismerik
ezt a megpróbáltatást: ülni egy iroda síri
magányában, totális légüres térben,
ülni és öntudatlanul várni valamit... Például
hogy megszólaljon mellettem a címeres telefon. Vagy épp
hogy
ne
szólaljon meg... Mert minden porcikámmal szinte
azt éreztem, ez a készülék újabb fenyegetést
tartogat számomra, s hogy mindjárt újabb bajokat zúdít
rám... Épp ekkor érkezett ugyanis Gorbacsovval való
konfliktusunk a végső stádiumába... Sohasem
akartam személyes párharcba bocsátkozni vele, de mit
takargassam, számos lépésem indítéka
épp akkoriban keletkezett szembenállásunkban gyökerezik."
[31-32. o.]
Az ugyan nem igaz, hogy sohasem
akart személyes párharcba bocsátkozni vele; a helyében
egyébként is mindenki halálosan megbántottnak
érezte volna magát. Gorbacsov nyilvánosan megalázta,
a televízió pedig, frissiben engedélyt kapva arra,
hogy az köznapi halandó tekintete elől eladdig hét
lakattal elzárt politikai intimitásokat kiteregesse, országnak-világnak
mutogatta, miként vonul le a színről ez a büszke,
jóvágású férfiú, aki nemrég
oly karakánul kiállt saját véleménye
mellett, miközben kisstílű nagykutyák, nyüszítő
pártölebek mocskolódtak nyelvüket kiöltve,
pofákat vágva mögötte. És a nyáj
boldogan taposta a elbukottat. Gorbacsov arcán pedig, egész
képernyőt kitöltő nagytotálban, hamis részvét
és rosszul leplezett diadal.
Dehát ilyenek az apparátcsik
világ farkastörvényei: sohase tudtam együttérezni
azokkal, akiket a nomenklatúra csahosai martak véresre -
az efféle munkahelyi balesetek beletartartoznak munkakörükbe.
Csakhogy itt valami más történt: amint ott vonult Jelcin,
a rá zuhogó ütéseket tűrve a pokol feneke
felé, egyszerre csak a nézők szeme láttára,
kezdett emberi alakot ölteni. Lehámlott róla az ocsmány
pártpikkely, lehullott róla a farok, a pata, méltóságában
megsértett arcára emberi vonások költöztek,
s úgy került ki undok bíráinak karmai közül,
hogy sokan már-már tisztának, sőt szeretetre
méltónak látták.
Az oroszok - nem győzöm
elégszer elmondani - nem európaiak, még kevésbé
amerikaiak. Amerikában a győzteseket szeretik, nálunk
a legyőzötteket. Amerikában azt tisztelik, aki karriert
csinál, sok pénzt keres, a csúcsokra jut. Nálunk
viszont azt, akit bántottak, akit kifosztottak, aki véres
arccal, hasoncsúszva vonszolja magát. És ez teljesen
érthető. Az orosz nép azért szerette meg Jelcint,
mert magát pillantotta meg benne: évszázadok óta
vert, igazságtalanul büntetett, kifosztott énjét.
A megalázottság a vérébe ívódott
az orosz embernek: elmegy a muzsik az úrhoz, szörnyű
rosszkedvében találja, kucsmáját gyűrögetve,
egyik lábáról a másikra állva könyörög
neki, az meg csak int a szolgálóknak, lökjék
le a tornácról, s még a kutyákat is ráuszítja.
Mit kell azon csodálkozni, hogy ezek után a muzsiknak első
dolga az lesz, hogy felgyújtja az úr házát,
még a kutyaólat is, a rablott holmit meg szétosztja
rablótársai közt. S ha az osztogatásnak néhány
kivert fog lesz az ára, istenem, ezzel jár a jócselekedet...
Az amerikaiak kedvenc sztárja
Gorbacsov volt, aki mindig tisztára mosdva, sportosan, fogpasztareklám
mosollyal fogadta az ugyancsak kiglancolt hódolók tömegét:
valaki még azt is kitalálta, legyen ő az amerikai elnök,
vagy ha ez nem megy, legalább kormányzó lehessen Floridában.
Moszkvában viszont Jelcint éljenezte a nép: szívem
szorult össze a szánalomtól és a rettenettől,
amikor 1990 tavaszán, papírvirágokkal, kimázolt
gyerekekkel tüntetők örvényében találva
magam, ugyanazt a bornírt szovjet örömöt fedeztem
fel az arcokon, amiről Jelcin azon a november hetedikén annyira
nem szeretett volna lekésni, hogy még a szibériai
hóbuckákon is hajlandó volt átvergődni.
De ezek az emberek nem alakoskodtak: elgyötörten, megtépázottan,
nyomorúságosan is megőrizték igazi mivoltukat.
Borotválatlanok voltak, arcuk fakó, foguk odvas, ruhájuk
agyonmosott, mint mindig, de ahogy égő tekintettel, kurjongatva
táncra kerekedtek - jaj annak, aki elébük áll.
"Jelcin, Jelcin!" - üvölti a tömeg, hol kórusban,
hol szólóban, egy asszony meg kiperdül elébük,
és saját maga körül forogva visítja extázisban:
"Jel-ci-i-i-in! Olyan vagy, mint mi-i-i-i! Úgy zabálsz, mint
mi-i-i-i-i! Úgy vedelsz, mint mi-i-i-i-i!"
Akár tetszik Fukujamának,
akár nem, - itt, Oroszországban legalábbis -, még
nem ért véget a történelem. Folytatódik,
és ismétli önmagát. Még élnek a
mítoszok is, rendíthetetlenül. A népi cár,
a kozák atamán mítosza, aki kiáll a népe
mellett és megvédelmezi: újra meg újra eljátsszák
ezeket a nagy szerepeket, kinn a téren, a nagygyűléseken,
meg bent a szavazóurnák előtt. Így jutott fel
Jelcin is a népi indulat hullámán a legmagasabb csúcsra,
hogy Oroszország elnöke legyen. De mi volt akkor Oroszország?
Egy köztársaság, egy állam, semmi több.
Jelcin azonban nem Oroszországért harcolt, azt pillanatok
alatt zsebrevághatta, hanem a tényleges, a nyers hatalomért.
Gorbacsov helyére pályázott, a Szovjetunió
elnöke akart lenni, de nem egykönnyen mert belevágni.
Tudta, hogy neki már nem sikerül. Nem hagyják azok,
akik folyton ott lebzselnek a sarkában, akik megszimatolták,
hogy ugyanilyen jó kis zsíros zsákmányokhoz
juthatnak a többi köztársaságban "elnökösdit"
játszva. Mit, elnökök! Pártfőtitkárok!
Végre korlátlanul uralkodhatnak saját birodalmukban,
nem tartoznak számadással Moszkvának, nem kell hasoncsúszva
beszolgáltatni a tizedet, nem kell ajándékokkal elhalmozni
a főnököt, életnagyságú vázából
mintázva meg fizimiskáját, elég, ha otthon
megosztják a szajrét a rablótársakkal, s közben
még a nagy demokrata szerepében is tetszeleghetnek, jogegyenlőségről,
függetlenségről, szuverenitásról szónokolva...
1991 tavaszán Jelcin újra
és újra megpróbált a nyilvánosság
erejével kitörni a karanténból, de Gorbacsov
a televíziónak még csak a közelébe sem
engedte. "A tévékommentátorok nap mint nap a Szovjetunió
szétesésével, a polgárháború
veszélyével rémisztgették a közönséget,
ami roppant egyszerű volt, miközben folyton a mi álláspontunkat
titulálták destruktívnak, rombolónak. Ezért
akartam mindenképpen tisztázni magunkat" [37. o.] - olvashatjuk
makacsságára az utólagos magyarázatot. Barátai
egyre győzködték, béküljön ki Gorbival,
ne szítsa tovább az amúgy is feszült hangulatot.
Micsoda naivitás volt ez részükről! Semmit sem
értettek a helyzetből:
őket
nem alázták
meg nyílt színen,
ők
nem ültek órákon
süket telefonra meredve, kitaszítottan. Amikor Jelcin végre
nyilvánossághoz jutott, más lehetősége
nem maradt, csak a hazardírozás: "Van egy remek ötletem.
Féltek Jelcintől? Hát tessék, itt vagyok! Lehet
máris rettegni tőlem!" [38. o.]
Ez a kirohanás sokmindenkiben
vegyes érzelmeket keltett. Jelcin jól tudta ezt. Megállítani
viszont már nem lehetett: égett benne a bosszúvágy.
Tudta, hogy a "szabadság" szó megrészegíti
az embereket, de ami ezután következett, a polgárháború,
a menekültek özöne, azzal már nem törődött.
Hisz
az
már nem Oroszországban fog történni,
hanem mindenféle örmények-grúzok-abházok-oszétok-tadzsikok
közt, és ők, elvégre, úgysem oroszok, nem
igaz? Majd elbánnak velük az újsütetű főtitkár-elnökök!
Nem holmi Hávelek ők, hogy reszkessen a kezük, ha ütni
kell! A legfontosabb, hogy csak Oroszországban nyugalom legyen.
Ezzel az álszent kijelentéssel zárul az egész
hazug kötet is: "Oroszország nyugalma - ez volt a célja
ennek a nyugtalan elnöknek" [396. o.]
Az 1991-es puccs égből
pottyant ajándék volt Jelcinnek. Most lehet csak igazi népi
hős, Oroszország, a demokrácia védelmezője!
"Papa, mindenki tebenned bízik! Csak te menthetsz meg mindenkit"
- mondja neki a lánya. Milyen jó ezt hallani, csak el ne
felejtse beírni a jegyzetfüzetébe... Minden körülmény
Jelcin kezére játszott. A puccsisták gyávák
voltak és ostobák, Gorbacsov szerepe máig nem tisztázott.
Jelcin azt csinált, amit akart. Aláírta a paktumot
a Szovjetunió felszámolásáról, s aztán
- utána az özönvíz: mit izgatta őt, mi történik
a köztársaságokban, csak ő elfoglalhassa a trónt.
De azt is megmondta ő világosan: nem éri be a "trónteremmel",
neki egész Oroszország kell! Azt viszont, korlátolt
szverdlovszki apparátcsikeszével már nem érte
fel, mi a felelősség, mi a kötelesség, mi az orosz
állam történetének értelme, mi lesz a
következménye, ha az egész Krímet és az
orosz délvidéket balfácán módon odaadja
az ukránoknak, Kravcsuk parteigenossénak? És hogy
mi lesz a 25 millió orosszal, akik este saját hazájukban
térnek nyugovóra, de reggel már idegenként,
"külhonban" ébrednek? És azokkal, akik viszont Oroszországban
ragadtak alig-alig megtűrt idegenként? Velük ki törődött?
A berlini fal leomlott, de Jelcin
tucatjával emelte az újabb és újabb falakat,
saját tulajdon országában. Mert egy dolog az oroszországi
polgárok
védelme, megint más az
oroszoké
(megjegyzem, most ezek is, azok is teljesen védtelenek...)
Távol áll tőle
minden államférfiúi gondolkodás. Földhözragadt
szenvedélyei, legyenek mégoly emberiek, nem lépnek
túl nagyapás elérzékenyülésen.
Panaszolja, hogy most nem olyan szabad, mint régen: megy valahová
például helikopteren, lenéz, csörgedező
patak, selymes fű - Szálljunk le egy kicsit, üldögéljünk
a parton - fogja könyörgőre az Elnök, de a keményszívű
testőrség csak ennyit mond: "Na, de Borisz Nyikolajevics!
Mi lesz az atomgombbal? Most maga felel mindenért"...
Meg lehetett volna úszni
a Szovjetunió felbomlását áldozatok nélkül?
Sokan azt felelték erre: nem. Jelcin viszont magabiztosan kijelentett:
igen!... S az újdonsült orosz elnök és a kevésbé
újdonsült "orosz" parlament egyebek közt épp ezen
különbözött össze: szét kell verni, hagyni
kell szétesni, netán egybe kell tartani a volt birodalmat.
Szó se róla, az Oroszországi
Legfelsőbb Tanács is megérte a pénzét.
Többsége korrupt, hisztérikus, szeszélyes, faragatlan,
vérszomjas alak, egyszóval egy test egy lélek a néppel,
melyet képviselni volt hivatott. Ott tett keresztbe Jelcinnek, ahol
csak tudott. Bármiben engedett az elnök, a parlament csak mégjobban
nekibőszült, még többet követelt. És
Jelcin tovább hátrált. Odadobta koncul a reformátorokat,
reformostul mindenestül, hadd marakodjanak rajta. Csak őt hagyják
nyugton. Neki csak az kellett, hogy "megkaparintsa" Oroszországot,
a többi nem számít. A legfelelősségteljesebb
pillanatokban nyoma veszett, kitért létfontosságú
találkozók előtt, nem ment oda a telefonhoz, még
ha maga Clinton hívta, akkor sem. Azelőtt azt hitte: a hatalom
fenékig tejfel. Most vágyakozva gondol a nyugalomra, nyugdíjra,
pihenésre: "Amerikában lenne jó. Ott bezzeg, ha egy
elnök nyugdíjba meg, a kongresszus dönt, s már
épül is neki az elnöki palota, ott, ahol csak óhajtja.
És megtarthatja az elnöki könyvtárat is" (ez az
ártatlan vágykép egyébként az amerikai
kiadásból kimaradt, nehogy "precedenst" teremtsen, s ha egy
amerikai elnöknek netán arra szottyanna kedve, hogy elszakítsa
az országtól Kaliforniát, Nevadát, Floridát,
egyebeket, akkor a hálás amerikai nép legföljebb
csak Alaszkán utalna ki neki egy kunyhót, de a kutyákat
már megvonná tőle).
Jelcin önéletrajzának,
melyet 1994 márciusában adott nyomdában, legutolsó
és egyben legsötétebb fejezete a parlament szétlövetése:
tele hazugságokkal, félszavakkal. Minthacsak a szűkszavú
utalásokból magától kerekedne ki elfogadható
kép. Nem így történt. A főhős persze
megint maga Jelcin. Amint töri a fejét. És mélyen
gondolkodik. És sötét fejében megérik
az elhatározás: elég ezekből a makacsa léhűtőkből!
És tovább spekulál. Mert hogy korainak találja
a cselekvést. Aztán egyszercsak jön a megvilágosodás:
tedd ezt, csináld azt!... Hogy mi volt a valódi politikai
indíték, az olvasó előtt továbbra is
rejtve marad. Megtudjuk viszont, hogy álmatlan éjszakáin
- óh, sors iróniája -, megint Gorbacsov járt
az eszében. Meg Gorbacsov neje, a Raisza: hogy az ő Nainája
mennyivel különb nála. Mert a Mísának el
kellett számolnia minden lépéséről, gondolván,
hogy majd élete társában gyámolítóra
talál, ehelyett közben - óh, édes káröröm!
- utolsó papucsférj lett belőle. S Jelcinnek, az elkeseredés
álmatlan éjszakán ez a kis káröröm
is kéjes elégtételt nyújt: bezzeg ő nem
ilyen. Meg mer pisszenni az asszony, elég csak rámordulni:
"Hagyjál!", s máris nyugta van tőle.
Nagyon örülünk, hogyne,
hogy az asszony szót fogad neki, szépen, engedelmesen, de
inkább az érdekelne, korábbi elvbarátai, a
demoraták, miért mondanak folyton ellent neki? Csak nem azért,
mert nincs igaza?
Nem, nem, neki mindig igaza van.
Biztos a dolgában. Így döntött. Hogy miért?
Csak. Mert ő az
Elnök.
Azért. őt ne oktassa
ki senki. "Szeretném hinni - hangzik a könyv utolsó
mondata -, hogy az orosz polgárok többsége belátta:
a nyugalom egyedüli tényleges garanciája az orosz elnök
maga". [397. o.]
Azt mondja egyszer Jelcin sajtótitkára,
keserű iróniával, hogy Jelcin, ha a tükörbe
néz, Gorbacsovot látja benne. Mert hogy ugyanazt az utat
járja végig, mint amaz: a nép kedvence - mindenki
kiábrándul belőle - megpróbálja minden
erővel megtartani a hatalmát - vérontás - teljes
feledés. Mint egy rémtörténetben: azzá
változott át, akivel élethalál-harcot vívott.
Én viszont, híven
az orosz tradícióhoz, sajnálom a legyőzöttet.
Sajnálom Oroszországot.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu