BALASSA PÉTER
KETTŐS
Két szövegről és
rajtuk keresztül két íróról szeretnék
beszélni. Az egyik Nádas Péter: A látszat zavaros
forrásainál című lipcsei beszéde, amit
az európai megértésért elnevezésű
díj átvétele alkalmából mondott el,
a másik Esterházy Péter ugyanott elhangzott, dicshimnusznak
alcímzett A ritmus című laudációja. Mindkettő
megjelent a Népszabadság 1995. március 25-i számában.
Arról szeretnék beszélni, hogy miként függ
össze és miként különbözik ez a két
beszéd.
A dicshimnusz egy idézettel
kezdődik A Magyar Utazási Irodák Szövetségének
elnöke interjújából, amely a Kis Magyar Pornográfia
Trabantot dicsőítő mottójának hangját
eleveníti föl, mintha csak jelezni akarná az 1989 előtti
korszak közelségét: "a volt NDK-sokban él a nosztalgia
Magyarország, a Balaton iránt. Itt töltötték
gyerekkoruk nyarait, olyan kevés pénzzel, hogy nem tudtak
megvenni egy palacsintát, s most szívesen visszajönnek
egy Opellal, és most már ropogós márkával
fizetnek. Csak zárójelben jegyzem meg: szóvá
teszik, hogy tizenöt forinttal drágult a palacsinta. Vigyáznunk
kellene a volt NDK-sokra...ostobaság lenne elszalasztani őket
most, hogy pénzük is van, amikor negyven évig jártak
ide szegényen...a vendéglátó magát is
minősíti, ha a vendéget nem olyannak fogadja el, amilyen."
Ez a kísértetjáró idézet nyilván
nem kíván komoly kommentárt, hiszen vájt fülű,
igaz hamisságokra, kacifántos és ízléstelen
marhaságokra érzékeny közép-kelet-európaiak
vagyunk.
Esterházy mottójának
funkcióját az egész beszéd kulcsszavától
nyeri; a VerstÄndigung ez a kulcsszó, a kölcsönös
megértés, vagy efféle, melynek előmozdítására
kapta Nádas Péter a díjat. Mit tesz ezzel a szóval,
fogalommal Esterházy? Nagyítja és kicsinyíti,
blendét állítgat, a mottóval kifordítja,
kifigurázza, leleplezi, kigúnyolja, nyelvkritizálja,
megcsócsálja, hogy ezen a kanyargós úton rántsa
elő legvégül a dicséret zászlócskáját:
"azt sejthetni, hogy ez a VerstÄndigung fontos, komoly szó,
szeriőz emberek használhatják, illetve akinek köze
van hozzá, az valamit nagyon akar, valamit homályos, fontos
dolog." Esterházy művészetében visszatérő
nyelvi-gondolati motívum a sejthetően nagy dologról,
fogalomról ezt mondani: " homályos, fontos, nagy". Ami nagy,
azzal jobb, ha bizalmatlanok vagyunk, hisz oly nagy, hogy már nem
jelent sokat, vagy éppen túl sokat. A komolyba könnyebben
csúszik hazugság. A fontos dolgok és fogalmak éppen
azáltal azok, hogy nem megnevezhetők, nincs már végső,
azonosítható lényegük, illetve aki ezt állítja,
tán visszaél a nyelvvel és a tapasztalattal. A megértés,
a kölcsönös megértés tehát már
a laudáció elején nagyon is kétséges,
gyanús valamiként jelenik meg, hiszen az utazási iroda-vezető
beszéde a valódi, elemi tanúság arról,
ahogy magyarok és németek, európaiak és európaiak
nem értik, félreértik egymást, és másról
sem szól a beszédünk, mint erről a fatális
aritmiáról. A nyelvanalitikus felvezetés után,
mely, hadd emeljem ki, akár egy meditatív publicisztika vagy
elmélkedő próza, sőt fikció is lehetne,
Esterházy elmondja, milyen ironikus, hogy Nádas Péter
kapta meg ezt a díjat (melyet sokszorosan megérdemelt persze,
de nem azért, amiért az adományozók és
ünneplők vélik) : "Nem hiszem, hogy ő egy jottányit
is előmozdította volna a népek közötti megértést,
de talán mindenkinél többet tett annak érdekében,
hogy észrevegyük ennek problematikusságát, azt,
hogy valamit nem veszünk észre, azt, hogy a megértés
jegyében értjük félre egymást." Helyben
vagyunk. Ebből következnek aztán a laudáció
egymástól távoli pontjain a megnevezések, a
rámutatások, a jellemzés, immár annak tudatában,
hogy a megértés "fontos, homályos," nem tudjuk micsoda,
de mértékén mérve itt nem egy fogalomról
kellene beszélni, hanem egy rendkívüli személyiségről,
magatartásról, tartásról, kivételességről,
s hogy Nádas esetében is sokszor a megértése
egyben a félreértése, vagy pedig valami elkenés
csupán. Ezért ír Esterházy az író
magányáról, dermesztő és ironikus helyzetéről
Európában: "Nádas egy polgár akkurátusságával
iparkodik rendet teremteni. Lehet-e azonban valaki polgár polgárság
nélkül? Lehet-e valaki egy szál maga polgár?
Ez Nádas Péter magánya. Ez vezeti őt ...Thomas
Mannhoz. Mert ő, Mann, volt az utolsó, aki még egyben
látta - mit is? - az európai kultúrát. Nádas
olyan, mint Thomas Mann volna, Lübeck nélkül. Meglehetősen
dermesztő." És ehhez a bekezdéshez csoportosul a távolabbi
pontokon megjelenő többi rámutatás is. Hogy Nádas
"nagyon magyar író...de nem véletlen, hogy a németek,
a német olvasók rátaláltak", hogy "van benne
valami nagynénis is", és épp ebben a tantés
valamiben jelenik meg a laudátor szemében a szorongatóan,
lidércesen nagyszabású, "ami egy világrendre
vagy annak hiányára figyelmeztet." Ezen kívül
Nádas "kényelmetlen, de udvarias férfi, nem tesz szemrehányást,
nem siránkozik", mondja Esterházy, miután udvariasan
rejtett stílparódiaként egy teljes hasábnyi,
kényelmetlen Nádas-mondatimitációt produkál.
És végül, az utolsó sorokban úgyszólván
formaliter meghatározza a kollégát, ama zászlócskát
hirtelen kibontva, a megértés szó analízisétől
a ritmus szó szemantikai slusszpoénjáig íveltetve
beszédét: "Európa különb-különb
részei a szabadság-egyenlőség-testvériség...e
hármas egység elárulásának más-más
fázisában vannak. Más a ritmus. Ennek a ritmusnak
nagy írója Nádas Péter". Esterházy beszéde
a súlyos állításokon, körülírásokon,
állandó visszavonásokon, relativizáló
közbevetéseken, majd nyers megnevezéseken keresztül
maga is egy hatalmas ritmusszekvenciát bont ki, szövege maga
is ritmus, már-már a költői ritmus szerint alakul,
ironikusan himnizál, miközben felvonultatja szokásos,
jól ismert jelmeztárát. Úgy gondolom, hogy
meg kéne végre érteni a jelmezek, a kosztümösség
mélyebb jelentését Esterházy írásművészetében.
Szerintem ez másról sem szól, mint kitérőkről,
zsákutcákról, álságokról, kanyarulatokról,
hamis illegetésről és fura módon szeméremről
, azon az úton, amely azonban mindkettőjükre rá
van mérve - s ez a radikalitás útja, kinek-kinek a
maga módján gyökeres kérdezés. A clown
és a tragikus költő vitája ez, Esterházynál
a kérdés talán inkább úgy szól,
mint a megértés szó analízisénél
és kifordításánál látható
volt, hogy "mi micsoda, mi ez, ha nem az, aminek látszik", sőt
éppen azért aggat rá még több kosztümöt,
hogy nyersebben lelepleződjék szegényesség,
hamisság, nincstelenség és önsorsrontás.
Nádas ugyanazon a radikalitás-fokon inkább a "kicsoda
ő, ki ez" kérdésével szembesül, ahogyan
például mostani esszékötetében is többször
előbukkan a lényeges distinkció: kultúránk
állandóan és az utóbbi kétszáz
évében még inkább a " milyen ő, milyenek
vagyunk" kérdésének erőltetésével
feledte el a "ki ő, ki az ember" kérdését, mely
Burok című rövid írása szerint a mindenkori
történet burkában ül. Két, nagyon különböző
megközelítésről van szó, még azt
sem mondhatnám, hogy "ugyanannak" a különbözőségéről,
inkább a nagyon hasonló tökéletesen szétválasztható
verzióiról. Esterházy Nádas-értése
maga is a távolság, a különbözés, a
disztingvált szörnyülködés és csodálkozás,
no meg az egyszerű baráti szeretet műve, s mint ilyen,
éppenséggel arra a VerstÄndigungra ad lehetséges
példát, amely mai használataiban nagyon is elhasználódott,
nevetséges, tulajdonképpen eléggé nehezen megnevezhető,
meghatározható összemaszatolt fogalom az ezredvégi
kultúrában. Abban, mely a valódi dialógusra
való képtelenséget notórius ülésezéssel,
kerekasztalokkal, kellemkedő párbeszédekkel és
csillogó, jól nevelt konferenciákkal leplezi. "A barokk
termekbe szépen visszaköltözött a Bécsi Kongresszus
és a Kreml szelleme."Miközben tehát Esterházy
mélyértelműen eljátszik a megértés
nagy, fontos és homályos fogalmával, hogy a maga verzióját
bemutassa a kollégáról és barátról
való beszéd mikéntjén át, illetve egy
másik író ritmusát a sajátján
fűzze keresztül, voltaképpen ugyanazt csinálja,
mint mindig. A "mi ez, mi micsoda, van-e értelme még a fogalomnak"
szövevényein keresztül egy eleven, jelentékeny
embert rajzol elénk, épp úgy, mint amikor fikciót
ír. Beszéde emberábrázolás. Esterházy
az igazság jelmeztárának nagy kutatója, a kacskaringó
és a takarások írója, a radikális kérdezésnek
egy különleges, különálló auktora, aki
minden látszat ellenére kevésbé értett
és a maga módján inkább magányos, mint
hinnénk.
Nem mondok újat azzal, hogy
Nádas Péter egészen másképpen dolgozik.
Lipcsei beszéde is ezt tanúsítja. ő az igazságra
vezető útnak azt a formáját követi, amiről
írótársa ezt mondja: "Úgy beszéltem
eddig róla, mint jelentős gondolkodóról. Nem
az. Író, aki gondolkodik - ami egészen mást
jelent." Csakugyan: a fényt és melankóliát
hozó dialektika, a világosság/sötétség
kettősségének mestere. A kérdezz-felelek, a
tükörmondatok, az ellentétezés, az összehasonlítás,
a szembeállítás és újra összekapcsolás,
a kölcsönösség titkainak, csődjének,
drámájának a geométere. Egyöntetűen
tragikus szerző. Láthatóbb, első olvasatra látszólag
jobban megmutatkozó, valójában csiszolatlan, rettenetesen
megdolgozott, rejtélyes Nádas Péter közvetlenebb
beszédmódja is, esszéi, publicisztikái, előadásai.
Mintha mindent, amit mondani akar, világosan kimondana és
éppen ezáltal, egy-egy váratlan gondolati fordulat,
egy-egy, körmondatokra rácsapó tőmondat vagy rövid
mondat által úgy kötné el a szálat, a
cérnát, a fonalat, hogy a foglyai maradunk, s az olvasót
kényszeríti kibogozásra. Ám a titok olykor
csaknem kiszúrja a szemünket - pillantásunkat fokozottan
befelé kell fordítanunk. Nádas Péter súlyos,
olykor ünnepélyes esszéket ír, amelyek ellentétben
a jelmeztár igazságával, a meztelenség fokozatait
és igazságait jelenítik meg. A látszat zavaros
forrásainál című lipcsei előadás,
esszéisztikájának abba a vonulatába tartozik,
amelyet Esterházy is külön említ; a Szegény,
szegény Sascha Andersonunk, a Sors és technika és
a Helen című írások ezek. Radikális,
de nyugodt, valamennyire tényleg dermesztő, humoros szándékú
megfogalmazásaiban még inkább az, elegánsan
kíméletlen és igaz beszédek ezek a megértés
csődjéről, az európai kultúra szépen
és olykor igen magas színvonalon működő
agóniájáról, anélkül, hogy a kurrens
apokaliptikus beszéd zsákutcájába tévedne.
S az egész beszédhelyzet, a sajátját kérdőjelezi
meg, amikor így beszél Lipcsében: "Európa emberileg
és szellemileg olyan rossz állapotban van, hogy immár
nincsen gondolkodója, aki hitelesen bejelenthetné s csődöt.
Nem megy, nincsen több tartalékom, tévedtem, kimerültem,
nem bírom tovább."Nádasnál egészen másként
van jelen, mint írótársánál az arány,
a mérték. Míg amannál a telítés,
a telítettség és a fokozás végén
és után jutunk el valami pillanatnyi mértékeshez,
addig ő nála a dísztelenebb, a dísztelenebbül
elegáns drámaiság nagyon egyszerű alapformákra,
ritmusokra épülő ellentétezéséről
és feszültséget kioltó egyenletes hullámzásáról,
arányosságáról van szó. Nádas
és Esterházy két teljesen különböző
színházi előadás, de mindkettő színház,
olykor zenés színház. egészen más a
geometria, a ritmus és különösen a zeneiség,
egészen más a hangzás- és hallásélmény
egyiküknél, másikuknál. Mindenesetre a lipcsei
beszéd meg a többi Európa-tanulmány Nádas
Péter legfontosabb erényeit mutatja be: az ismerős,
de megszokhatatlan, ritka egyöntetűséget, egységességet,
következetességet és a mindebben működő
türelmet. Az ő alaptörténete kopárabban látható.
Ez a történet nem más, mint a görög-zsidó-keresztény
európai történet és metafizika egy-egy részletén
vagy reprezentációján át e történet
összeomlásának tanúsítása és
felmérése. Ugyanakkor a metafizika-keresés mai hiábavalóságát
és mégis egyedüli kényszerét artikulálja.
Ez a hiábavalóság, "ámde mégis" nem
kerülheti el a hajszálon, a mérték és
az arány hajszálán függő pátoszt,
valami anakronisztikusan, klasszikusan modern hangot, amelyet jókor
és pontosan eltalált helyeken csillapít az irónia,
olykor a fanyar, kissé fád humor és a groteszk fűszerével.
Nádas ebben az előadásában
és másutt is hosszú, egyenesben közölt elemzése,
distinkciók, logikai és fogalomanalízisek közé
rövid drámai jeleneteket, látványokat , megtapasztalt
érzéki példákat iktat, ezúttal például
egy féllábú, ostrom utáni pesti öregasszony
kérdő kiáltását, aki akár az Évkönyvben
vagy a Párbeszédben is szerepelhetne. Ezeken a fikciós
foltokon keresztül dúsítja fel érzéki
oldalról a mondanivalóját, így válik
kopárabbá és mégis gazdaggá, olykor
rejtélyesen magába csukódóvá a mondandó.
Tényleg udvarias férfiúról van szó,
udvariasság és kíméletlenség /elsősorban
saját magával szemben/ jól megférnek egymással.
Hűvösnek kell maradnia, mert különben még elájulna
az érzések erejétől. Ez azt is jelenti, hogy
nem erőlteti olvasójára a maga igazságát,
nem véglegesít feltétlenül, nem a birtokos testtartásában
beszél, ám afelől sem hagy kétséget,
hogy az a verzió, amit ő állít elénk,
nem megkerülhető. Beszédmódja egyszerre szabadítás
és kényszer. A kijelentés nem elkerülhető,
ha már annyi a kérdés. Mert végig, radikálisan
azt kérdezi, ki ő, és nem azt, hogy milyen. Olyan ember
kérdezi ezt szenvedélyesen és higgadt kétségbeeséssel,
aki egy interjújában azt mondja: "Ebben a kultúrában,
amely az én kultúrám is, elfelejtődött
két alapvető emberi indulat, a szerelem és a szenvedés".
És egy olyan gondolkodó író gondja ez, aki
többször, többféleképpen leírta: mintegy
szókratikus értelemben máshoz sem ért, más
sem érdekli, mint az, hogy mi történik, ha két
ember kölcsönösen kapcsolatba lép egymással,
szereti/gyűlöli, vonzza/taszítja egymást. A lipcsei
beszéd is, minden politikai esszéje és művének
java, a "szóljunk a politikáról, szóljunk a
szerelemről" önfelszólításának tesz
eleget. Nem kétséges, hogy Európa sorsa, a megértés
mibenléte, nem politikai metaforában, hanem egy rejtélyesen
átlátszó, de feltörhetetlen burokban ül,
valahol a Helen-történet mélyén, ott, ahol ez
a novellisztikus esszé befejeződik: "Végezetül
valami jót is kéne mondanom. Rögeszmés ember
vagyok. Gyerekek, Pierre szereti Helent! Emberek, Helen szereti Pierre-t.
Ennél jobbat nem tudok a falra írni. Ennél nagyobbat
nem kiálthatok..."
Összegzés helyett: nem tudok betelni azzal, ahogyan ez a két férfi udvariasan, bensőségesen, barátian és igen radikálisan különbözik egymástól, szolidáris magányban.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu