ZUFAR GAREJEV
KINCSTÁRI
őSZ
ELBESZÉLÉS
- Tulajdonképpen - mondta Babics
hadnagy, miközben a személyzeti állomány előtt
járkált és azon iparkodott, hogy hanglejtése
kellemességét és vonzerejét megőrizze
-, magától értetődik, hogy nem feledkezhetünk
meg arról, milyen bonyolult is a dolgok természetének
mikro- és makrostruktúrája...
- ... ha Lucretiust olvasunk! - érte
el a hadnagy fülét egy izgatott suttogás.
- És nem csak Lucretiust, de a múlt
minden gondolkodóját - egyezett bele Babics. - Nem titkolom,
a mai napra eső szakasz során egyidejűleg a szabadságoltak
azon tömegét is helyettesítenünk kell, melyek szektora
érthető okok miatt ideiglenesen hiányzik. Ez nem csupán
azon szociológusok és pszichológusok bánata,
kikkel szerveink manapság közösen együttműködnek,
ez társadalmunk egész szerkezetének bánata,
mely a mai napra, sajna, ideiglenesen nem tudja ellátni magát
minden funkcionáló rajának nélkülözhetetlen
meglétével...
Babics, folytatván a járkálást,
újdonatúj csizmájának nyikorgását
hallgatta, melyet ma hosszas, mélyreható beszélgetés
után személyesen a századparancsnok adott ki neki
a széfből. Rejtjelre zárván a széfet,
Didenkó százados hevesen megölelte Babicsot, háromszor
megcsókolta, majd odasúgta:
- Bocsáss meg, Oleg, de krém
a csizmához, sajnos, nincs...
És most, ebben a percben, amikor
a személyzeti állomány a soron lévő alámerülés
előtt a feladat további elmélyítésére
várván türelmetlenül nézegette őt,
egy elkésett meleg válaszérzés váratlansága
hirtelen úgy mellbevágta, mintha éles eke hasítaná
a szűzföldet. Babics hevesen halántékához
emelte elfehéredett kezét, és megingott elgyöngült
lábán. A hű Petrenkó és Kapitonov szakaszvezetők
odaugrottak hozzá.
- Vizet..., vizet... - kérte Babics
cserepes ajkaival, miközben elsötétült előtte
a világ. Eszméletét lassan nyerte vissza. "Én
elkésett érzésem, te magányos - elmélkedett
szemeit nyitogatván Babics -, mi lehet a kebelben keservesebb náladnál?
Nyugtalanítóbb náladnál? Vétkezőbb
náladnál?"
- Oleg, nem hagyhatod el a Földet...
- úszott Babics szemei előtt Kapitonov hihetetlen, átható
keserűségtől eltorzult imbolygó arca; hol elmosódott,
olyannyira, hogy időnként leginkább egyszerűen
egy világos ködfoltra hasonlított, hol hirtelen fájdalmasan
ismerős arcvonásokká rendeződött; és
akkor Babicsnak világos és tiszta sírhatnékja
támadt, akárha gyermek volna. - Tudod, Oleg, nem hihetek
mást..., semmiképp nem tehetem, ne is kérlelj... És
nem az én bűnöm, érted, nem az enyém...
Így mondta gyermekkorunkban a mező, a patak és a kiserdő...,
hát így van ez, testvér, bocsáss meg...
Babics elmosolyodott vértelen ajkaival.
- Mert mi a halál? - folytatta Kapitonov,
immár szakaszparancsnok-helyettesként fordulva a személyzeti
állományhoz. - Halál nincs, fiúk, halljátok!
Az ember elvben halhatatlan, így van ez, testvérek! Halál
nincs, fiúk - és ezért neki élni kell.
Babics ismét elmosolyodott: gyöngéden,
finoman; így mosolyog a napfényre az imént sarjadt
zöld hajtás. Hálásan Kapitonov óriási
tenyerébe törölte orcáját, aki görcsösen
söpörte le a gyér férfiúi könnyeket,
és esküvel fogadta:
- Kapitonovnak igaza van, fiúk...,
nem mehetek el tőletek..., tudjátok, nekem, nem lehet...,
másoknak lehet, de nekem nem...
- Úgy van, hadd menjenek el mások!
- zúgta helyeslőn a szakasz. - Te pedig maradj, testvér!
Arcával Kapitonov óriási
tenyerében nyugodva Babics elégedetten elmélkedett:
"Boldog vagyok, mivel daliáinknak egészében véve
tulajdonságuk egyfelől a mindennapi elmélkedéció
magas foka, másfelől az érzelem kelendő dinamikája,
mindez szépséges vallomásolással és
kultúrbázissal sokszorozva. Hisz ha a hamburg-számítás
alapján gondolkodunk,
mi
képezi a szükségszerű
alámerülés legelső feladatát? Természetesen
az, hogy rendelkezzünk valaminő gondolatka-falatka, akárminő
kurta érzés fölötti uralkodás gyakorlatával,
melynek tárgya ez is, meg az is, s ahogy mondani szokás:
emez is, meg amaz is..., s ládd csak: az ember meg újjászületett...,
hogy micsoda izé-mizék vannak."
Ezt gondolván, meglehetős
fürgeséggel talpra ugrott, noha még gyengének
érezte magát. Petrenkó és Kapitonov alakzatba
fejlődtek.
- Kérem szépen, bonyolult
föladat végrehajtása végett oszolj - adott jelt
erőtlen kezével Babics.
- Értettük, oszolj! - kiáltotta
Petrenkó és Kapitonov az alakzatban. Egyesek viszont gondolataikba
merülve szépen ottmaradtak. Ám kisvártatva ők
is elmentek. "Derék daliák!" - gondolta Babics egyedül
maradván és leült az árnyékban egy fehérre
festett, aranyló levelekkel beszórt fatönkre. A visszaemlékezés
pedig ismét a szívébe robbant.
- Bocsáss meg, Oleg, krém
nincs - szűrte mélyrehatóan Didenkó, majd arca
forróságával és leeresztett szemhéja
rabságával küszködve hozzátette. - De most
olyasmiről szeretnék beszélni, ami hasonlíthatatlanul
nagyobb és csodásabb, azonban - mint az a bizonyos nyelvetlen
hattyúmadár - a mimika és a gesztusok körülményeire
vagyok kárhoztatva, s így élni kínzóan
nehéz...
"Ne törődjék, Oleg, a
pontatlan szófűzéssel - kiáltott ezalatt gondolatban,
elsárgult sarkaiglan ujjongva, Babics válaszölelésében
Didenkó százados lénye. - Virájgszálat
keressen a zsebemben!" Ámde - bármily meglepő - Babics
kifinomult pszichológiai hallása dacára sem hallott
ki semmit Didenkóból. Didenkó fölsóhajtott
és alázatosan elhallgatott.
- Vezessen az ablakhoz, Oleg... Rég
nem volt szerencsém síküvegek előtt állhatni,
melyek mellett az ész gyötrő lázálma és
a torok hangtalan kiáltása tengeti szánalmas, szívet
tépő életét - egyébiránt a mimika
és a kínzó gesztusok körülményeinek
való szoros megfelelésben...
- Ah igen, persze... - motyogta Babics,
megfogva Didenkó meleg, érdes kezét. - Mily erős,
mily szünetlen pulzusának lüktetése, százados
elvtárs!
- Maga ezt hallja? - Didenkó könyörgő
tekintetét Babicsra emelte; ismét kezdett visszatérni
belé valami homályos remény. - Oleg, nézze
csak, micsoda nagyszárnyú madár röpül az
ablakon túl... Szárnyai egy óriási, törékeny
érzésre hasonlítanak - mily nehéz lehet ezen
szárnyaknak az üveges levegőben vergődni... Ilyetén
a szerelem rabsága.
Didenkó zaklatott agya lázas
hévvel dolgozott a mimika és a gesztus jármában
- zavaros lázálomban leledzve voltaképp, amikor is
egyik érzet a kísérleti vadászgép sebességével
váltja a másikat, amikor is a szív hullámai
recsegve és ropogva úsznak egymásra, akárha
tavaszi életadó erő törné tombolva a folyó
jegét, s a jégtáblák siettükben egymásra
torlódnának; és, pillantást vesztegetve rájuk,
meghitten és finoman mondhatjuk: "Ah!"; mindezt reszketve, elhalón,
titokban azt várva, mikor hasonul végre az alsó jégtábla
az érzethez, mikor veszi magára a felső robusztus,
brutális terhét - s mikor tűnik elő a panaszos
és örvendetes érzés attól, hogy az élettelen
természetben is megesik a szükséges fedeztetés...
- Mesélje el a harci lövedék
legendáját, százados elvtárs - szólott
Babics szelíd kérő mosollyal az ajkán, amikor,
egymást kézen fogva, az ablakhoz léptek. - Hallottam,
hogy egységünk tiszti állománya készséggel
adja tovább ezt az ifjú utánpótlásnak...
- Így is van - felelte Didenkó
sóhajtva. "Babics nem leli meg zsebemben a virájgszálat."
- gondolta.
Természetesen Babics hadnagy semmiképp
nem jöhetett rá erre, lévén ebben a pillanatban
a fehérre festett fatönkön ült, aranyszín
őszi levélke repülését állítva
meg, majd ujjai közül kieresztvén utánamondá:
- Szállj, levél, szállj!
A nem messze lévő központi
parkbejáratnál megállt egy sárga-piros, őszi
almára hasonlító villamos, és a fiatal hadnagyok
csoportja panaszosan föl-fölkiáltva, hangosan csivitelve
hozzálátott a testes Konovalov ezredes leszállításához.
Óvatosan a földre tették, mire fölkiáltott:
"Nem kapok levegőt, alig kapok levegőt!" - és a fiatalok
legyezni kezdték arcát zsebkendőik megindító
fehérségével. Az ezredest a hintához vezették,
beleültették, megkérték, hogy erősen fogóddzék
a kötelekbe, s óvatosan hintáztatni kezdték.
- Repülök! Repülök!
- kiáltott föl az ezredes. - Fiatalemberek, nézzék
csak, milyen magasra adatik repülnöm: a felhőkhöz,
a naphoz és a csillagokhoz!
- Mint Gagarin! - kiabált az ifjúság
az ezredes fülébe. - Mint Tyitov!
- Istenem, de jó! - hatódott
könnyekig az ezredes. - De jó is... - És orcáját
a kenderkötélhez nyomta, költői suttogás
kíséretében. - Nyomd orcádat a kenderkötélhez...
"Ah, mintha a zsidó Oszip Mandelstam lennél..." - suttogta
válaszul a kötél a nagyothalló ezredesi fülbe.
- "Mintha Oszka lennék - válaszolta Konovalov. - A fennkölt
Mandelstam lennék, mintha! Akkor is, ha föladtam volt bajtársaimat
a vezérkarnál, akkor is, akkor is..."
Ekkor a hintát megállították.
Az ezredes békésen elővette kötését,
és a kötőtűk, élénken villogva ujjai
közt, száguldtak, rendben váltogatva egymást.
Kezében katasztrofális gyorsasággal kezdett növekedni
egy sapka, az orr alá dünnyögött álmos motyogástól
kísérve:
- Ah, ő, vénségem bolyhos
barátnéja! Csak te vagy hű hozzám... Hát
így van ez, fiatalemberek... Vagyok mint Gogol, amint éppen
leguggol...
Hamarosan elaludt a hintában. A
kötés térdéről a földre csúszott,
a fiatal hadnagyok pedig lábujjhegyen szanaszét szaladtak
a parkban. Csupán közülük egy, név szerint
Dolgih főhadnagy, állt meg nem messze a hintától,
mivel szívét erősen fölizgató kép
tárult a szeme elé. Nem messze a kerek filagóriától,
ahol töprengéstől elbájoltan, hajadonfőtt,
fejével gyöngéden a fehér kis oszlophoz simult
Fangyejcsev sorkatona, Tyerentyjev őrvezető állt meg,
kellem- és zavartelten azon foglalatosság előtt, melynek
épp át szándékozott adni magát, s amely,
kétségtelen, bírt némi intim jelleggel. Mintha
bizony Tyerentyjev egy szűz lenne, aki reggel fölkelve az ágyból
odaméne az ablakhoz, maga mögött hagyván az ágynemű
bevetetlen mivoltát, kezét a kerek, nyírott fejhez
érintette, mintha csak azzal a céllal, hogy a hajat hajtűvel
fogja össze, ami, mellesleg, teljes mértékben indokolt
volt, mivel - csodák csodája - kis hajtűk, akárha
aprócska napsugaracskák csillogtak az őrvezető
ujjai közt. Dolgih főhadnagy megremegő kezei közül
kicsúszott az adó-vevő, melyben aggasztó hang
böbbent:
- Aggasztón böbben a hang!
Aggasztón böbben a hang!
- Uramisten! Uramisten! - fohászkodott
Dolgih. - Aggasztón böbben a hang!
Tyerentyjev ezalatt elkapta bajtársa
elragadtatott pillantását. Orcái még az előbbinél
is jobban kipirultak és az egyik hajtű - majd utána
egy másik - a földre esett, gyémántként
csillanva. Dolgih hadnagy akaratlanul előrelépett egyet. S
ugyanebben a pillanatban Tyerentyjev, mintha álom volna, szertefoszlott.
Dolgih hadnagy apró szökellésekkel az előbbi elbűvölő
látvány helye felé mozdult. Tyerentyjev most mintegy
ötven méternyire volt tőle. Ismét zavarba jött,
leejtett két hajtűt és ismét szertefoszlott
az őszi légben; és Dolgih ismét rövideket
szökellt, lehajolt, és ismét fölemelt két
hajtűt. És a csábító bajtárs látványa
ismét mintegy ötven méternyire tűnt föl,
és Dolgih ismét a nyomába eredt, és ismét
fölemelt két hajtűt; és e kacér játék
sokáig folytatódott, míg a hadnagy végelgyengülésben
térdepelve és főlehajtva meg nem dermedt az angolkert
smaragd pázsitján - bajtársa örökké
eltűnő látványa után nyújtogatva
aprócska hajtűkkel teli tenyerét, melyek oly vakító
villogást árasztottak, hogy azonnal elkápráztatták
Fangyejcsev szemeit, minek következtében a "Hadi Hírlap"
szerkesztője fölkiáltott a hófehér filagóriákban,
kezét a föld felé révedő szemeihez emelte
és már-már leheletszegve rogyott a padokra. Költői
pennája kihullott erőtlen kezéből és füstölögve
feküdt mellette...
Nem minden elégültség
nélkül nyugtázta ezalatt Babics hadnagy a végbement
metamorfózisok rendkívüli szépségét
és filozófiai telítettségét, miközben
fölkelt a fatönkről és a filagóriához
tartott, már messziről észrevéve - mindig készen
erre az eshetőségre - szemével a csodás módon
hófehér gipsszé változott Dolgih főhadnagy
formáinak tökéletességét. Ott, a gipszúttörő
mellett - ki is történelmileg perspektívátlanul
jobb lábával a magasba törő kürtös nyomába
lép - a frissen végzett, s mára már az örökkévalóság
áttetsző tüzében a szerelemtől elégett
katonai főiskolás térdeplő alakja még
a jól fölkészült Babicsot is elképesztette
kezei antik törékenységével, különösképp
az ujjakéval, melyek filigránul mintázott gyémántvillogású
markot képeztek. Csupán a szerelmes nyakában lógó
gipsz rádiadó-vevő emlékeztetett arra, hogy
a mostantól immáron a világkultúra részévé
lett Dolgih főhadnagy nemrég még csupán Babics
bajtársa volt.
- Aggasztón böbben a hang!
- szállt az adó-vevő felől. - Aggasztón...
aggasztón... aggasztón... De hát ez az élet.
Ez az élet...
Ah, apropó, az élet! Babics
elvonta tekintetét a szoborról, miközben nem győzött
azon örülni, hogy akárcsak ezer évvel ezelőtt,
a való élet telis-tele van a szerelem és a barátság
rejtelmeivel. Barinov és Dzsegarda szakaszvezetők fagylaltoztak,
kacér pillantásokat váltottak a mozgóárussal,
Terterjan és Ivanov sorkatonák pedig kézen fogva sétáltak.
Magasra lendítették összefűzött tenyereiket,
vidáman vihogtak valamin, majd kezeiket el nem engedve nekivágtak
a fasornak.
- Avanesz! - ajánlotta Ivanov. -
Itt van a közelben a muris Hullámvasút! Jöjjön
hát!
- Fussunk hát! - igazította
meg hetykén fekete bajszát Terterjan, s a katonák
eltűntek.
Közben még Udovicsenkó
és Tolbubajev is elhaladt - libasorban - Babics mellett, aki egy
időre titkos szemtanúja lehetett bonyolultan fejlődő
érzéseiknek.
- Valerjuska! - szólította
Iljuska a barátját és hangja évődőn
reszketett az érzelemkitöréstől. - Nem találtál
virájgszálat a zsebemben, nem, nem találtál...
- A fák közt bolyongva, észrevétlen
közelgett felénk a vérősző barom - sóhajtott
Tolbubajev, bájosan oldalra hajtva fejét, úgyhogy
a lehulló haj fekete szárnya eltakarta arcát, és
csak a - fájdalmasan ismerős - kerekre tágult szem
forgott meglehetősen vadul, kitekintvén a szárny mögül,
utólagosan vonva kérdőre Udovicsenkót.
Iljuska Udovicsenkó hangja ehelyt
fölerősödött:
- Mindenkor megtalálható
a kezemben!
És kinyitotta tenyerét, melyben
egy tűzokádó rózsácska vált láthatóvá.
- Ah, lánglobogás! - kiáltott
föl Valerjuska s az előbbinél is hangosabban folytatta.
- Hogy-hogy eddigelé a tenyérkédben őrizted-gyűrögetted,
te beste, mintha bizony henyehányó lenne! Nem lehetne, hogy
a zsebedben tartanád?
- Jaj, azt mondod, hogy a zsebecskében?
Hát a zsebecskékben is rosszul kotorásztál,
te kis böte!
- Egyet mondok, kettő lesz belőle.
Még ha mumlasz vagyok is, most megrugdállak ezért
a sértésért!
- Jaj, bár rugdálnál
már! Örömet szerzel ezzel is: alig várom a rugdát
tőled. Miért ez a gyötrődés a szerelmünkben,
mi, Valerjuska?
- Jaj, Iljuska, így hirtelen föl
sem érem ésszel, oly szokatlan kérdés adódott
itt minálunk...
- Akkor hát rugdálj, Valerjuska,
ez is jólesik. Ez is valami, több a gyötrő semminél.
- Iljuska, nem tudom, hirtelen föl
sem érem ésszel. A szerelmünk, úgy van, szánalmas
szenvedés; mintha epekeserűség öntené el
arcocskáinkat... S most ég áldjon! Félek, meg
talál pillantani valaki: a bajtársak szeme éles, füle
hegyes! Majd még elered a pletyizés a században...
Ég áldjon hát, erőt, egészséget!
És Valerjuska lélekszakadva
nekivágott a fasornak, körül-körülnézve,
kezét intésre emelgetve: "Ég áldjon!"
- Állj meg, kedves... - motyogta
könnyei közt Udovicsenkó. - Ej, de futni támadt
kedved...
Metszőn, szívet tépőn
fölrikoltott egy madár - az a bizonyos, a nagyszárnyú,
melyet ma reggel látott az ablakból Didenkó százados.
A hófehér kerek filagóriában fölocsúdó
Fangyejcsev sorkatona az elrepülő madár után nyújtotta
tenyerét, melybe ezúttal is egy hosszú toll hullott,
aranyhegyét villantva. Másik romantikus kezébe egy
papírlap hullott, minek következtében az egyszerű,
közönséges katona - melyből ezerszám akad
seregünkben - szemgyönyörködtetőn elsápadt
és ájtatosan suttogta:
- Üdv néked, meg nem kezdett
oldal fehérsége...
"Micsoda daliáim vannak! - gondolta
Fangyejcsevben gyönyörködve Babics - Tagbaszakadtak! Busafejűek!"
- Parancsára, Szergejev zászlós
a feladat teljesítésére készen haladéktalanul
megérkezett! - hallatszott Babics füle fölött Szergejev
zászlós üde hangja.
- Csodálatos! - felelte Babics -
Pihenj!
- Igenis, pihenj! - Szergejev levette tányérsapkáját,
kendőjével letörölte az izzadságot homlokáról.
- Micsoda ősz, Oleg Ivanics! Ezüstösen csillog és
arannyal fénylik az egész, mintha a mi Puskinunkról
másolták volna le, mi?
- Örülök, Ivan Tyerentyics,
hogy a maga által tett észrevétel teljes egészében
helyes és kellő mértékben filozofikus... Lásson
hozzá!
Szergejev a közeli csalitba vonult
és meglehetős félénkséggel kezdte fehér,
jól táplált testét vetkőztetni. "Mily
illetlenül is néz ki egy elhanyagolt test a tökélyes
természet közepette." - elmélkedett ezalatt Babics hadnagy.
Szergejev, levetkőzvén, levetett ruhája mellett toporgott.
Megigazítván a katonai mosodában klórfehérre
fakult házi klottnadrágját, megsimogatván kopasz
fejebúbját, krákogott egyet és bátortalanul
megkérdezte:
- Nos hát, Oleg Ivanics, ússzam?
Babics nem felelt azonnal, lelkesülten
formálta a következő gondolatot: "Nagyüstökű
s kékszemű, távolba vesző keserves gyermekkora
föltehetőleg valahol Rjazany vagy Tambov környékén
telhetett..."
- Honnét származik, Ivan
Tyerentyics?
- Szaratoviak vagyunk, százados
elvtárs, van ott egy csendes városka, Sahtinak hívják...
- Néztem is - felelte nem minden
elégültség nélkül Babics, majd kiadta a
parancsot. - Lásson neki, legyen szíves...
Ám a következő pillanatban
figyelő szürke szemeinek tekintete önnönmagára
esett; Babics érlelődő elragadtatással ébredt
rá: a kitűzött feladat nehézsége gyakran
abból fakad, hogy az váratlanul talál adódni.
Babics periférikus látásával észlelte,
mint válik le lassan fejéről a tányérsapka,
s nemsokára maga is a park fölött repült - meg kell
hagyni, elég sebesen. De gondolatai tisztán és összehangoltan
működtek, egyebek közt az alábbiak körül
forogva: "Milyen jogon adhatnál most parancsot, Babics hadnagy,
Szergejev alantasnak, hisz fejfedőd tőled különváltan
lebeg a bal oldaladon, a pisztolyod pedig - tokjából kiszabadulva
- a jobb oldaladon? Ezenfelül, vedd észre, más is hibádzik
a rend szempontjából: zsebedből kirepült zsebkendőd
is hozzáad egyet s mást az abszurdum és a káosz
azon képéhez, melynek tombolásába oly hirtelen
csöppentél, hadnagy elvtárs... Hamar válaszd
hát a helyes irányt, mely felé el kell mozdulnod,
hogy a tányérsapkát, a pisztolyt és a zsebkendőt
komplett készletté állítsd össze!" A helyzet
gyors elemzése után Babics a pisztoly felé irányzottan
kezdett evickélni, mely önkényesen oldalt bukfencezett.
"Egyébként mily elragadó is a harci levegő kéksége!"
- jegyezte meg közben, mesterien nem feledkezve meg a gyakorlófeladat
lírai keretezéséről, melyet öntudatosan
gondolkodó modern parancsnokként kötelessége
volt mindig mindenképp elmélyíteni és gazdagítani.
Kezét a fegyver irányába nyújtotta. A jobb
keze és a harci fegyver közé kerülő ég
átható kéksége érezhetően ellenállást
kezdett tanúsítani, s nemsokára ellentámadásba
ment át, meglehetős ridegséggel csavargatva Babics
jobb kezét, miközben saját maga ravaszul és ügyesen
cselezte ki a Babics által bevetett begyakorolt fogást. A
földön mindez a másodperc tört részéig
tartott volna.
Egyébiránt Babics hadnagy
még ekkor sem jött zavarba: villámgyorsan sikerült
egy fogást alkalmaznia, s a következő pillanatban az
átható kékséget semlegesítve, a pisztolyt
már markába fogta. Viszont a tányérsapka, melyet
- egy begyakorolt fogást alkalmazva - a lábával érintett,
még messzebbre távolodott. Babics célzott a fejével
és egyszerre előretört. De a fejfedő zavartalan
birtokba vétele elsőre nem sikerült; nevetségesnek
tűnhet... de Babics hadnagy elhibázta. Mindent elölről
kellett kezdeni. Kiválasztott egy helyzetet, szakavatottan kiszámította
a pontot, melyben feje metszheti a fejfedőt, és óvatosan,
ezúttal már macskamód kezdett a tányérsapkához
lopakodni. Az most a megfelelő helyzetbe került a fején:
Babics hajszálra beleúszott. A zsebkendővel még
gyorsabban bánt el, noha az objektum mintha kisebb lett volna, s
a feladat, ebből következően, aprólékosabbnak
tűnt. Elsőre úszott rá célzásra
tárt zsebével a zsebkendőre.
- Előre, zászlós elvtárs!
- kiáltott le rendbe hozván magát. - Ne feledje a
tokot, pisztolyostul!
Szergejev fehér hasa fölé
csatolta az övét, elrugaszkodott duci lábával
és már evickélt is a sárga fakoronák
fölé, szanaszét vetve lábait. Végre ott
volt mellette; kézenfogva szálltak a park fölött.
A kishitű Szergejev kellőképp méltányolta
a százados karjának erős acélosságát.
- Bukfencezzünk? - javasolta vidáman
Babics.
- Ha óhajtja... - felelte élénken
a zászlós és önmaga számára is
váratlanul elsőként bucskázott át a fején,
megvillantva fehér combjait. Babics viszont lassítva hajtotta
végre a feladatot, ahogy mondani szokás: élvezettel
nyújtóztatta ki minden tagját a zuhanórepülésből
kifelé jövet, miközben szeme sarkából nyugtázta
a Szergejev arcán tükröződő együgyű
elragadtatást. Még kettőt bukfenceztek, a "széttárt
kar" elemet gyakorolva; aztán még négyet, figyelmüket
a lábak ideális ívelésére és
a fejtartásra összpontosítva.
- Mára elég volt! - fújt
takarodót végre Babics és földet érvén
folytatta. - A harci repülés lényegében egyszerű,
ha következetesen betartják mindazon mozzanatokat, melyek alkotják...
Szergejev ügyetlenül nyekkent
melléje és kicsit továbbhempergett a füvön.
"Az ilyesmi is megesik - jegyezte meg Babics -, amikor az egyensúlyozószerv
nem képes az azonnali alkalmazkodásra..."
Maga mögött hagyván Szergejev
zászlóst, Babics hadnagy meglehetősen sietős
léptekkel átvágott a párhuzamos fasorba és
megindult lefelé, azzal a szándékkal, hogy mintegy
húsz perc múlva Tyimirjazev veterán bajtársi
énekpróbáján vegyen rész. De még
száz lépést sem tett, amikor kénytelen volt
megállni a tekintete előtt föltáruló látvány
hatására. A pázsiton Minzsubajev-kurdaszt és
az őt figyelő Tyutyuricska-kurdaszt pillantotta meg. Minzsubajev
törökösen ült a fűben és lassan ide-oda
himbálva magát - mintha kobizt tartana a kezében -
egy kjujt adott elő, olyan zengő hangon, hogy az üres
sztyeppen kizi-kosnyira is elhallatszanék. Babics-zsarikti kezét
föltartván és piszmildát szónokolván
megdermedt. "Lesz majd nekem bajga - gondolta a zsasztangi -, mily csodás
basztangik kerültek a szemem elé, édesek és illatosak
mint a zsent!"
Ezalatt Tyutyuricska és Minzsubajev
még csak oly barátságot és szeretetet sem érzett
egymás iránt, mint a taj-tujak vagy a beszik-zsamba.
- Insalláh! - kiáltotta meglehetős
levertséggel Babics, miután belehallgatatott a Minzsubajev
ajkáról szálló szegijaz-ajákba. Minzsubajev
tübetejkája most Tyutyuricska tiszteletteljes kezében
nyugodott. Mint valami értékes holmit tartotta a kezében
- bizakodón szorítva szívéhez. Égszínkék,
tiszta szemeiből - melyek a szeplős kisfiú kárpátontúli
gyermekkorát tükrözték - könnyek potyogtak.
Minzsubajev énekelt:
A-lja-lja tübetejka csak-dujuk
Ilik csan csan-csan tübetejka csak
kajak...
Eléggé bosszúvágyón
hunyorította szűk szemét és nyilvánvaló
volt, hogy most a határtalan homok és a veszélyes
sivatagi bucka zubogó suhogását, valamint hőhullámát
bocsátja Tyutyuricskára, mialatt egy hűs oázisban
fakadó vízsugár elérhetetlen ezüstjével
és a megmentő teaház csészealjainak csengésével
hergeli. Bosszúvágyón hunyorított, és
nyilvánvaló volt, hogy délibábként tűnik
elé a fehér, sorvadó Tyutyuricska-kurdasz, aki Minzsubajev
tübetejkájával a kezében napok óta vánszorog
a homokban. Tyutyuricska nehezen emelte lábát az izzó
homokban, fölötte pedig egyre csak körözött Minzsubajev
monoton hangja: "Csu-u-u-u-csa-a-a-ak.", s ez a hang rövidesen acélabronccsá
lett, mind erősebben és erősebben szorítva Tyutyuricska
hosszúkás kamaszkoponyáját. Végül
Tyutyuricska nem bírta tovább ezt a kínzást:
feje hevesen szédülni kezdett és ő elvágódott
a homokban. Minzsubajev tübetejkája messze gurult, ám
Minzsubajev hangja egyre csak körözött az eszméletlen
Tyutyuricska fölött: "Ala-la-la... csak-la-la...", Minzsubajev
mintha most kányává vált volna - egy magasan
vitorlázó ragadozó madárrá, mely lőállásszerű
szemüregéből közömbösen kémlelte
Tyutyuricska-kurdasznak a végtelen homokban heverő apró
tetemét. "Meghalt az én Tyutyuricskám." - gondolta
Minzsubajev-kánya, és szavait alátámasztandó
Tyutyuricska lábra állt, vészesen hullámzó
kebeléhez kapott és hangtalan könnyek özöne
közepette, szemét a magas égben alig látszó
kányára emelve így szólt:
- Igen, meghaltam... Igen, nem bírtam
elviselni az emocionális-pszichológiai próbatétel
terhét... Ám én úgy, mint régen, féltőn
és vigyázón viszem a tübetejkádat, Minzsubajev,
halódó, gyöngülő kezemben... Hallod, Szerik?
"A katonai váll-lap szépsége
- elmélkedett Babics hadnagy - leginkább azon rózsaszín
zsebkendő finomságából ered, melyet most kurdasz
Tyutyuricska gyulladt szeméhez emel. Hm... pompásan pontos
megfigyelést tettem az imént, mellesleg. Kár, hogy
kénytelen leszek elszakítani ezt a raffináltan font
fonalat, mivel az ügy, úgy tűnik, az én személyes
beavatkozásomat igényli."
Tyutyuricska szeme, könnyekkel telve,
a távolba meredt. Babics óvatosan kihúzott a pisztolytáskából
egy zöld furulykát és ujjai alól szomorú
dallam ömölt, melyben arról volt szó, hogy milyen
gyönyörű a barátság és a szerelem
amikor süt a nap és amikor ketten elválaszthatatlanok.
Ám hirtelen fellegek borítják be az eget és
a szerelmesek elválnak. Nincs más hátra, mint szenvedni
és várni, hisz valamikor úgyis kisüt a nap és
a szerelmesek találkoznak...
Babics hadnagy ujjai az egyszerű
furulykából csalogatták elő ezt a gyönyörű
dallamot, oly ügyességgel, mely egyáltalán nem
tűnt meglepőnek - hisz az a szerelem zenéje volt, s
az sem tűnt furcsának, hogy a lyukacskákon való
futkosásukat a lélegzet epekedő heve kísérte...
Tyutyuricska továbbra is a semmibe
bámult réveteg szemeivel, majd így szólt, félre:
- Ah, úgy rémlik, zeneszó
hangjait hallám volt!
- Kétségtelen, zene szól
itt - válaszolta Babics, félre - Az idősb barát
ujjai, melyeket alig perzselt meg a maga szép érzésébe
bágyadó szerelmetesség, szépen szövik
a szerelem dallamának ligatúráját...
- Mily fenséges is az! - kiáltott
föl Tyutyuricska. - Hisz nem csak a barátság és
a szerelem gyönyörű, de annak a bánata is, aki látja,
miként múlik el egy másik szerelem és barátság.
- Úgy van! - felelte hévvel
Babics, félre. - Az érzés teljességét
nemcsak az éli át, aki szeret és aki szerettetik,
de az is, aki megfosztatott ettől, aki átadja magát
az érzések eme zöldárja fölötti ábrándozásnak...
- Egyszer ők is szerencséltetnek
ebben az érzésben, hisz megszolgálták... -
vetett ellent Tyutyuricska, félre.
- Meggondoljuk - felelte bátortalanul
Babics, levéve ajkairól a furulykát.
- Az én furulykám most szomorú
és hallgatag - szólt Tyutyuricska halkan. - Bárki
légy is, idősb barát, köszönet néked
a gyönyör perceiért...
Babics átnyújtotta Tyutyuricskának
a furulykáját, Tyutyuricska pedig a sajátját
Babicsnak. Kétszeres ajakcsókot váltottak, majd Babics,
megérintve a közkatona vállát, megértőn
az arcába nézett. Mintha hályog hullott volna le Tyutyuricska
szeméről, szólott, mintha álomból ébredne:
- Különös látomásom
támadt az imént, hadnagy elvtárs. Mintha valakivel
furulykát cseréltem volna: remek, okos, meglepően pszichologikus
valaki volt...
Babics csupán észrevétlenül
elmosolyodott és megköszörülte a torkát:
- Megesik... Már mért is
ne eshetnék meg az ilyesmi...
Tyutyuricska nyugtalansággal pillantott
Minzsubajevra, aki, miközben továbbra is égette a nap
és cserzette a szél, egyre csak hunyorgott és hosszan
kilengve ide-oda himbálta magát, énekelt:
Csulik-kilik min nanga
Min nanga kilik-csuljuk...
Babics szólt:
Észrevételeit, megjegyzéseit
érjük küldje el a következő címre:-
Tudom, persze, hogy tudom, mily kíméletlen Minzsubajev sorkatona
dalainak kivitelezése. Része van benne a Csardzsou sivatag
perzselő hőségének, és a Kara-bas - ami
annyit tesz, mint "Fekete Fej" - égető szelének, és
a magányos vándor kiszáradt torkának, aki fehér
kendővel letakarva bolyong, a sótól és a homoktól
óvva magát...
- Ah, zsasztingok! - kiáltotta erőtlenül
Tyutyuricska és szemeiből, melyek az előbb még
könnyel voltak tele, Babics a "ne folytasd" kérést olvasta
ki.
Babics Minzsubajev mellé ült
és vállára tette kezét, tenyerével tapintva
a sorkatona ezüsttel kivert váll-lapjának szépségét.
- Allah-piszmilda a szívednek, csuncsitik.
Gyönyörű az ezüst bunsutok csengése! Mily fenséges
a büszke tujumti-csak fénye! Nincs is rá szó,
semmi sem fogható a világon az almazarakhoz! De ismered-e,
Szerik, a tarka Kárpátokat, szertelen szőnyegeit, melyek
fenségesen nyúlnak el, egészen a Dnyeperig, ahol partjain
szépleányok fonják koszorúikat, a vízbe
vetik őket, majd kézenfogva, hosszan barangolva utánuk
erednek, csodás hangjukkal a benderovi melódiák hasonlíthatatlan
báját idézve föl?
Minzsubajev elhallgatott és igenlőn
bólintott. Tyutyuricska földerült, még mielőtt
a rózsaszín zsebkendőt gyulladt szeméhez emelte
volna. Óvatosan elmosolyodott:
- Szerik, te tényleg tudtad mindezt?
- De még mennyire - bólintott
Minzsubajev.
- Akkor hát meg is barátkoztunk
volna, százados elvtárs! - szökkent föl vidáman
Tyutyuricska.
Minzsubajev is fölszökkent, díszegyenruháját
igazgatva. Babics akaratlanul is elgyönyörködött a
párban. Tyutyuricska vékony és finom volt, mint a
májusi nyírfák, Minzsubajevnek viszont a zömöksége
volt elragadó, szélescsontúsága, nyílt
és megértő kedélye, mely a türk vonások
bocsánatos vadsága mögött rejlett.
- Engedélyt kérek fagylalt
beszerzésére, százados elvtárs! - kiáltottak
föl egyszerre vidáman.
- Hát persze, engedélyezem
- bólintott rá Babics.
Egyébként a jó barátok
ezt már nem hallották. Kézenfogva nekieredtek a fasornak,
vidáman egymásra pillantgatva, élénk kiáltásokat
váltva.
- Szerik, sehogy se tudom elhinni! Te tényleg
tudtad mindezt?
- Természetesen, Szerjózsa!
- Jaj, de jó! - tapsolt Tyutyuricska.
Megállván megcsókolták
egymást: Minzsubajev sorkatona széles tenyere formásan
simult Tyutyuricska vékony termetére, ugyanúgy, ahogy
enyhén vad ajkai szép rendben övezték bajtársa
ajkainak szűk körvonalát. Babics hadnagy csupán
elmosolyodott, lesütve szemét és megvakarva tarkóját:
"Hisz fiatal az ügy, forró, hogy is lehetne meg enélkül..."
Az aszott, lepkecsontú Tyimirjazev
veterán arcát az ablakfüggönynek szorítva
várta Babics hadnagyot a Dáma- és Sakkpalotában,
mely egy zöldre festett alacsony kerti ház volt tulajdonképpen,
két virágággyal övezett bejárattal. Babics
óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót, levette
tányérsapkáját és letörölte
verejtékét. Tyimirjazev fölemelte súlyos, életkoptatta
vén szemhéjait, melyeket a veterán tulajdon életarzenáljában
már régóta "ahá"-ként - azaz "alig használt"
- könyvelt el, majd bágyadtan intve kezével, engedélyezte
a gyakorló jellegű énektanulást. Babics elég
frissen vágott bele, miközben a gondolat és átélés
mélysége révén igyekezett a hadastyán
által megélt hosszú évek sorába pillantani:
Hej, tacsanka-csatagépünk,
Büszkeségünk, örömünk!
Géppuskádból sokat
lőttünk!
Tyimirjazev leintett, és enyhe pírral
az arcán, így szólt:
- Tudja, Oleg Ivanics, a hosszú
használat következtében csatadalunk gyakorlatilag egy
lírai, szívélyes hangvételű, mély
filozófiai tartalmat magában rejtő románccá
változott..
"Szóval így!" - gondolta
elragadtatva Babics, lelki szemeivel a hetven év terét pásztázva,
mely e csodás metamorfózis következtében most
új, szeszélyes fényben ragyogott.
- őszinte leszek - kiáltott
föl Babics -, a beállítottság eme változását,
gondolkodásom és érzelmeim hajlama folytán,
régóta türelmetlenül vártam!
- És ez ma bekövetkezett -
mosolyodott el lágyan a veterán. Arcát lírai
meditálás és valami új, bájos érzés
ragyogta be, mely kétségtelenül összefüggött
az előállt körülményekkel. A militarizált
hadastyán ezüstszürke fejének fenséges,
s egyszersmind kecses hajlása most mintha egy vállról
aláhulló leánycopfra emlékeztetett volna -
ezt maga Babics is meglepetve fedezte föl, aki ezek szerint vonzódott
a klasszikus szépséghez. S mintha a hadnagy bontakozó
érzése elé sietne, Tyimirjazev énekelni kezdett,
szégyenlősen lesütve szemeit: "ta-a-a-a-a-csa-a-a-an-ka
csa-ta-a-a-a-a-gépünk..." Babics pedig a föltámadó
gondolatok meleg hullámába kezdett merülni. Az idősebb
bajtárs remegő hangja behízelgőn szüremkedett
a függöny puha redőibe és részben el is veszett
bennük, ám mintha pótlólag fokozta is volna a
tegnapi csatadal hetyke szárnyalásának és zengő
tágasságának időszerűtlenségét.
Tyimirjazev meg csak haladt sorról sorra, ügyelve a gondolat
és az érzés plaszticitására s rajzolatára,
az új anyag románcként való elsajátítása
által megkövetelt komótos dallamvezetéssel -
amely egyelőre a megszokott harcias kivitelezéshez képest
még valamelyest disszonánsan hatott -, miközben az éneklést,
a lehetőségekhez képest kecsesen, a padlón való
csúszkálással kísérte, egyszerre tűnődőn
és fenségesen, a magától értetődő
szüzességgel összhangban. "Érzés és
gondolat ily bámulatos kifejezését még nem
volt alkalmam láthatni." - figyelte leplezetlen elragadtatással
Babics idősebb bajtársát, mígnem Tyimirjazev
meg nem szólalt, keringőjét könnyedén az
ablakhoz kormányozván:
- Minap magáról álmodtam,
Oleg Ivanics...
- És mit? - kiáltott föl
Babics - Gyorsan, alig bírom kivárni!
- Ah, valóban, elmeséljem-é...
- mosolyodott el szomorún Tyimirjazev, miközben arcát
a függönyhöz nyomta. - Adja a nagykendőmet... furcsa
és hideglelős érzésem támadt...
Babics óvatosan a veterán
vállára dobta a közelben föllelt sötétmeggyszín
nagykendőt.
- Jólesik látnom arcának
riadalmát - mondta szórakozottan, félre a veterán.
- Ezüstpihe könnyűségű
fejének hajlása a szövethez - szólott úgyszint
félre Babics - vajh nem képes-é fölébreszteni
bennem egy reszkető és szép érzést az
idősb, gyűrött társ iránt? - Azzal Babics
fölocsúdott és tudnivágyón megkérdezte.
- És most miképp hangzik a mi kedvencünk, Ivan Tyimofejics?
- Az összehasonlítás
kedvéért - válaszolta Tyimirjazev és kissé
rezgő hangon dalra fakadt:
Me-e-e-e-ssze, a fo-lyó-ón
túl
Ki-i-i-i-i-hunytak a fény-e-e-e-ek...
Alighanem ez a hasonlat ismét kifogástalannak
bizonyult. Tyimirjazev elképzelte: a vérvörös ovális
földön vágtató fiatal harcosok alakja nyúlni
kezdett, amiképp az estéli árnyak - hosszúkás
arcuk szigorú volt és elszánt, mintha mindegyikük
Jézus Krisztus volna.
- Valamint - szólt Tyimirjazev,
elmélkedésre invitálván Babicsot - hátuk
feszül, mint a zengő húr, s bárha gimnasztyorkájuk
szövete páráll is az izzadságtól, de ez
a brutális illat is, mely az imént a románc hatására
csodásan átváltozott, elvesztette eredendő bűzét
és mostanára már tömjénként füstölög
az ifjúság fölött...
A románc terének fenséges
művészi alkotása az idősebb bajtárs arcára
volt írva; és Babics immáron minden kétséget
kizáróan látta, miként hajolt Tyimirjazev fölé
és lehelt csókot ajakára minden egyes repülő
harcos; és egyik ifjú archoz sem volt rest fölnyújtózni
a veterán. Meglehetős serénységgel fonta körül
aszott karjaival mindegyik harcos nyakát, válaszcsókok
pecsétjét hintve rájuk - hasonlíthatatlanul
szenvedélyesebben, mint tették azt a vöröskatonák,
ami nem kerülte el a hadastyán figyelmét, mivel így
szólott minden alkalommal:
- Igen-igen, ajakim a szeretet utolsó,
valódi lázában égnek, arról téve
tanúbizonyságot, hogy közelg éltem alkonya...
- Magától értetődik
- válaszolta Babics -, de a saját tapasztalatomból
tudom, hogy az ifjak nem csupán a katonaélet terén
szenvednek hiányt útmutatásokban, hanem kifinomultabb
dolgokban is, s ha lehetek őszinte - részben még az
intimitások terén is. Ez alighanem annak a következménye,
hogy még haditetteik közepette sem fáradnak bele szeretteik
fölidézésébe.
- S így igaz! - kiáltott
föl Tyimirjazev, szemmel láthatóan fölélénkülve
Babics magyarázatától - Annál is inkább,
mert most, évek múltán szemügyre véve
a románc hadszínterét, úgy találom:
a túlélők kötelessége, hogy az öregkor
távlatából épp ebbe az irányba tereljék,
mely azelőtt valahogy elsikkadt a látómezőből...
Hát nem ez az őszinte segítségnyújtás
a románcnak, noha részben becsmérlésével
jár együtt?
- Mikor fogunk hát klasszikusokat
énekelni? - kérdezte érthető türelmetlenséggel
Babics. - Hisz a fiúk már gyülekeznek a tisztáson...
- Törvényszerű nyugtalanság
- felelte a veterán, s elhagyván a kerti lakot, kiléptek
a tisztásra és egy darabig a sárguló nyírfa
alatt időztek.
- Becsüld hát élted
alkonyán a szeszélyes mondat ütemes lejtését
- szólt talányos hirtelenséggel Tyimirjazev, önmaga
talányos szavaira hallgatva, melyek kétségtelenül
részben ezt a bizonyos szeszélyes mondatot testesítették
meg, mely beragyogta élete alkonyát. Mély csönd
telepedett közéjük. Tyimirjazev félig áttetsző
apró feje - mely most minden eddiginél inkább hasonlított
egy üres tojáshéjhoz - fülével ezen elröppenő
mondat felé fordult. A hadastyán minden bizonnyal a mondat
susogását figyelte, érintkezési pontjainak
súrlódását, amikor is az, beteljesítvén
egy sötét, ámde vonzó értelmet, végre
lehull az alant heverő avar halmába - ahol egy lassított
robbanás színes bíbor szökőkútként
szórja szét, s a mondat ezek után elhal a földön,
a fölülről súlytalanul aláhulló levelektől
eltemettetve; de oly lassan, hogy némelyikük immár a
hullás percében az októbervégi fagyoktól
ezüstöztetik.
Így mondta Tyimirjazev hadastyán,
és már valóban ősz volt. Így mondta,
és valóban fölemelt egy parányportól ezüstözött
levelet a földről - száraz tenyerét azon nyomban
ezüstréteg vonta be, celluloid koponyájának égszínkék
hajszála szintén zúzmarától csillant.
Tyimirjazev ámulva méregette csodamód átalakult
kezét, megcsóválta a fejét és halkan
hallatta kellemes tenorját:
Hajnaltájt föl ne ébresszed
ő-ő-őt...
Csillogó ujjait a hang nyomában
nyújtotta, mely tulajdon szájából röppent
ki, mintha alvó szépleányt kísérne,
mielőtt valaki idegen kezére adná.
Hajnaltájt oly édes az
álma-a-a-a...
- igazította ki magabiztos baritonjával
Babics, ami azt jelentette, hogy kíméletesen szívébe
fogadja a szépleány álmát.
Oly é-é-é-é-édes
az álma...
Tyimirjazev tenorja elhalkult - mintha
a hadastyán most satnya kezével megérintette volna
a szépleány álombilincsbe vert égi vonásait
-, szenvedőn halkult el, mivel közelgett ama pillanat, midőn
Tyimirjazevnek Babics kezébe kelletett átadni az álmot.
Ezenközben Babics hadnagy az előbbeni kíméletességgel,
lábujjhegyre állván - mintha bármely pillanatban
kész lenne fölröppenni - tenyerét a tisztásra
lépő Tyutyuricska felé irányította, aki
készségesen nyújtotta sajátját, s aztán
együttesen így állapodtak meg. Immáron Tyutyuricska
is egy gyönyörű klasszikus álmot dédelgetett,
szándékát ifjúi fejhanggal erősítvén:
Oly é-é-é-é-édes
az álma...
Másik kezét a térdeplő
Borovoj szakaszvezető feje fölé terjesztette, aki gondolataiba
mélyedve, lesütött szemekkel ott állt mellette,
a bajtársai által megjelenített érzés
szépségéhez illőn, bár kissé kilógott
a kórusból, mivel teste ifjonti külsővel bírt
ugyan, ámde nem volt sem félénk, sem kecses. Borovoj
szakaszvezető méteres szélte méteres hosszal
párosult, s ezért a kórus valamely kifinomultabb szemlélője
azt hihette volna, hogy töprengő főlehajtását
nem annyira a pillanathoz illő oldottság okozza, hanem inkább
- belső poézis híján - például
saját ivarérett szervezete fiziológiájára
fülel: részben még saját, sárga pattanásokkal
borított vörös hátát - ami részben
Vronszkijéra emlékeztetett, melyet Anna Karenyina oly iszonyattal
figyelt, ugyanakkor arra a hideg kínzó eszmére döbbenve
rá, hogy mily határtalan és sötét is szenvedélyének
mélysége szerelmese abszolút vétlensége
mellett - is maga elé képzelve.
A reggel szendereg kebelé-é-é-én...
- hullámzott föl ismét
Tyimirjazev kellemes tenorja, és Babics meghatódott szíve
lovagi vonzalommal húzott a militarizált nyugállományos
felé. Önnön érett, férfias hangfekvése
baritonálisan Tyimirjazev gyönyörű tenorjához
társult, amit Tyimirjazev bátorító főhajtással
nyugtázott. "Ne ébresszed föl, ó, ne ébresszed
föl - mintha Babics azt mondaná most. - Mily zsenge is a szemlélt
leánykebel! Pompázatos sátorként illatoz ő,
mint a reggeli rózsa a harmat gyémántsziporkái
közepette, mintha egy ébredező kertre tárt ablak
képét tükrözné a maga teljességében..."
Pompáza-a-a-a-a-tos sá-á-á-torként...
- csatlakozott az énekléshez
Borovoj szakaszvezető hangja, miután a töprengést
félbehagyván fölemelte fejét. Szemeit égnek
emelte, s a szétterülő sátor magassága
oly mérhetetlennek tűnt - mintha egy mászóboton
alapjától rózsaszín mellbimbaja felé
kapaszkodott volna nagyserényen, de minduntalan bukfencezve legurult
volna már az első tíz méter után - ily
magas volt a szépleány kebelének rugalmas sátra!
"Nem, nem, ne ébresszed föl
- válaszolt ezalatt visszafogott hangon Tyimirjazev Babicsnak. -
Különös, ó be különös nékem,
a szűznek, illatozó kebelemmel a férfiúi tekintetek
közepette fürdenem: hisz való - oly sokat ígérnek,
mint mindig; vajh nem jobb-é látományokat és
ábrándokat ízlelni, mint fölébredni, avagy
a kertbéli törzs, minden ága és minden szirma
nemde azt súgja nékem, a szűznek: hajnaltájt
oly édes az álma, oly édes az álma... s mit
jósol nékem az ébredés? mily forgandóságot?"
Lámcsak, mit fejezett ki Tyimirjazev
hangja. Keze ezenközben a térdeplő Udovicsenkó
vállára ereszkedett, aki fölvetette magát, lábujjhegyre
állván húrként kihúzta magát,
kezeivel szaggatott mozdulatot tett, mintha baljós ujjaival most
a csípőire majdnem merőlegesen szárnyaló
balettszoknya hófehér selymét illetné. A következő
pillanatban viharként rontott ki helyéről és
kecses tánclépéssel Tolbubajev irányába
iramodott, mialatt a távolabb lévő Tolbubajev egész
lényével Tyimirjazev felé fordult, édesdeden
kontrázta a szomorú sort:
Mit jó-ó-ó-ó-ó-sol
néki az éb-re-d-é-é-és...
Udovicsenkó - akárcsak azelőtt
- nemsokára elcsendesedve térdepelt Tolbubajev előtt.
Kezei közül kihullott az elhalt virág, mely nem talált
utat bajtársa szívéhez. Tolbubajev kezét puhán
szerelmese világos hajfürtjeire eresztette.
"Hogyan! hogyan! - erőltette mégis
gálánsan Babics hadnagy hangja. - Nem lehet oly lehangoló
a szerelem forgandósága, hogy édesebbnek tűnhessen
az álomnál is, bármily tündéri is legyen
az! Egyedül az ő, Babics szemei tapadtak a lágyék
puha mélyedésébe - avagy nem kelnek-é gondolatok
az elkövetkező, mindent levezeklő szerelmi gyönyörről,
amikor a figyelmes tekintet, az akadémikus esztétikák
minden szabálya szerint, pontosan pásztázza a t e
tökéletes, kerekded kebeled formáit, melyeket a reájuk
dobott, illatozó selyem fehérneműk sátrai rejtenek?"
"Mily lenyűgöző is a szüzesség
bája, mely ezen a keblen piheg! - s mégis az iménti
kétkedéssel vonszolta másfelé a szépleányt
a hadastyán. - Az álmának csipkéjét
áttetszőn szövő aranykori klasszikusok fonala oly
vékony, hogy egyelőre csakis én vagyok jogosult egy
halk kiáltásra, miközben fehér, erőtlen
kezem lehull halántékomról: hajnaltájt föl
ne ébresszed őt, hajnaltájt oly édes az álma!"
Így szálltak a csodálatos
kórus hangjai - sóhajtozva, őszi levelekként
susogva a kertben, hol gyöngeség simult a férfiassághoz,
hol férfiasság a gyöngeséghez, egymásba
olvadva vagy egymásnak kontrázva, az alvó szépleányt
hol az egyik, hol a másik irányba hurcolászva, min
kétségtelenül leginkább az ösztövér
veterán buzgólkodott, mindezt időről időre
féltékeny szemének zord pillantásaival, vagy
ritkás fogazatának csikorgásával kísérve
-, így keringtek a fehér nyírfa előtt a tisztáson.
Végre az erejét vesztett hadastyán leejtette fejét
a merengés színültig telt kelyhe előtt, mely a
szépség szemlélésére termett, és
hosszan nézett bele. Babics hadnagy a személyzeti állománnyal
egyetemben távolodni kezdett. Lépegettek, már-már
keringőre kaptak, s mindük közül maga Babics volt
a legkecsesebb. Már nem is csak gálánsan siklott a
füvön, hanem kezeit óvatosan lengetve körözött,
mintha el akarná csitítani a kicsinyes hívságot
általában, valamint a létezés kicsinyes zajgását
konkrétan is, mely utóbbit tulajdon csizmatalpa okozhatna
rosszkor, fölriasztva a Tyimirjazev kezében nyugvó kelyhet:
vízfodrot indítván útnak rajt, mikor is a hadastyán
arca összegyűrődnék, sírásra torzulna,
amit Babics hadnagy semmiképp sem engedhetett meg. Babics hadnagy
megállt, álldogált és halkan rázendített,
buzgón a veterán felé hajlítva hangját:
ne ébresszed föl...
És mára búcsúzón intett a kezével.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu