GLEB PAVLOVSZKIJ
MI
LESZ OROSZORSZÁG HELYETT?
EGY KIVÁNCSI
EGYED FELJEGYZÉSEI A HOMO POST-SOVIETICUS-RÓL
Első rész. Politoid elöljáróbeszéd
Az oroszokról szóló
elmélkedésektől mindenki rögtön valami világszámot
vár: akár a jegyekkel felfegyverkezett közönség
a cirkuszi sátorban, amikor zsibongva a helyét keresi. Pedig
hát Oroszországon nincs mit megérteni, legfeljebb
hallgatni: elméleteket a vereségekről, a nemzet újabb
zsákutcájáról, ahol a fordulópontok
és tragikus végkifejletek kárpótolnak a sovány
expozícióért, s arra késztetik a russzológust,
hogy bohóctréfákkal bódítsa a publikumot.
Persze nem kell félteni a mi russzológusainkat: "írnak
ők, ha kell, dalra fakadnak szégyentelenül". És
Oroszországgal is mindig történik valami.
Oroszországról beszélni
annyit tesz, mint buzdítani vagy rémisztgetni, ráadásul
anekdotizálva: viccesen felépített cselekmény,
csúcspont, csattanós zárlat, tér-idő
egység - enélkül nem létezhet valamirevaló
koncepció. Oroszország, metaforák birodalma: idomítandó
állat teoretikusoknak.
A főkérdés persze
az, hogy: mi, oroszok, kik vagyunk? - Akiknek dicső osztályrészül
jutott, hogy beteljesítsék a világtörténelmet.
S mi a világtörténelem? Okulásul szolgáló
katasztrófa. Az Oroszország-mítoszok egyik fő
eleme épp ez a nevelő célzatú katasztrofizmus:
kizárólag azért sújtják pogromok és
földindulások az egyik embert, hogy a kivégzés
látványa észre térítse a többit.
Az oroszok ebben a történetben az egyetemes katasztrófa
cselekvő részesei, míg a többiek, a sötétben
leledző maradék, csupán elszenvedői. Igen, hangzik
a szokvány-válasz: ha a világ fertelmes bűnben
fetreng, mi épp azért vagyunk itt, hogy móresre tanítsuk
a vétkezőket.
Így lesznek utolsókból
az elsők. Megnyomorítottakból a pohosok, zsírosok.
Kifosztottakból a helyzet urai. Mert, mondom ismét: "oroszoknak"
épp azokat nevezik, akik a végzetet beteljesítik,
Oroszországnak pedig azt, ahol a történelmi küldetések
pályája véget ér...
*
Az alábbi szöveg
egy
kíváncsi egyed feljegyzéseinek
sora, a
kíváncsi
szónak abban a kettős értelmében, amint a titkot
tudni vágyó
és
megkívánó
egyszercsak maga válik láthatóvá, hogy tét
nélküli ténykedése immár a kutató
tekintet izgalmas tárgya legyen. Csakhogy az afféle mély
értelmű kérdéseknek - "Hogyan épül
fel ez a realitás? Mi történik benne valójában?
Mi a teendő?" - semmi közük a dolog lényegéhez.
Mert nem a megértés a dolgunk, hanem a túlélés.
Az "ostoba szocsa"<$szovok, szovkovij - eredeti jelentése szemeteslapát;
az utóbbi kb. tíz évben használják lépten
nyomon a "szovjet ember, a szovjet mentalitás" pejoratív
jelentésében.> mitológiájának fonákja
régi jó ismerősünk, "a társadalomfejlődés
tudományos elmélete", melyet olyan nagy gonddal vertek a
fejünkbe, mintha az igazi tudás a politikai átlényegülés
képességével is felvértezne bennünket.
De most mást kell megtanulnunk: újrafogalmazni a kérdéseket.
Nem igaz teóriák kellenek, hanem hogy érdekeljen bennünket
az eleven ember természete - igen, ezé, a reális emberé
-, s hogy legyünk képesek józan ésszel fölmérni
a vele való együttélés személyes és
politikai kockázatát. Nem könnyű. Oroszországban
egyszerűbb elnyomottnak lenni, mint kíváncsinak. Kiváltképp
azokat szemléljük "lustán és unottan", akik valójában
pusztításunkra törnek.
Cikkünkben azt a gondolkodási,
magatartási mintát és politikai jelenséget
tesszük értelmezés tárgyává, amelyet
a közismert brosúra címe:
Nincs más út
<$Inovo
nye dano. A peresztrojka-korszak elméleti alapműve és
állandó hivatkozási alapja: neves értelmiségiek
tanulmányaiból álló gyűjtemény.>
foglal tömören össze, s amelyet olykor eufemisztikusan az
orosz állam és társadalom genetikus eleve elrendeltségében
rejlő "korlátozottságnak" ("totalitárius mentalitásnak",
"autoritárius örökségnek") neveznek. Ez utóbbi
lehetőséget azonban most félretesszük, mivel a
NINCS MÁS ÚT [EZ VAN!] mint "hárítási
mechanizmus" szempontjából nyilvánvalóan eleve
instrumentális jellegű. A NINCS MÁS ÚT jelenségét
olyan mesterséges viselkedési mintaként kezeljük,
amelyet az az egyed talált fel, aki feleslegesnek ítéli,
hogy nyilvános kapcsolatot teremtsen a realitással, aki nem
tekinti értéknek sem ezeket a kapcsolatokat, sem ezek értékét,
s az egész rajta kívüli világról azt állítja:
eleve csinált, kreált, manipulált.
Ez az egyed, nevezzük
posztszovjet
ember
nek (a sajtóban gyakran előfordul még az egymással
különben ekvivalens "oroszajkú polgár" vagy az
"oroszországi etnikum" kifejezés), két dimenzióban
mozog: egyrészt a régi rendet igyekszik lebontani, tehát
mindazt, amelyen belül a szubjektum nem tud önmagáról,
másrészt azonban ennek a rendnek az összes elemét
mint sajátját, mint frissen felfedezettet teszi magáévá
s konstruálja meg belőlük azt az "új realitást",
amelyet viszont már nem tekint az alternatív értelmezés
összes formája szempontjából tiltottnak és
zártnak. Ez az új, rendszerint "Oroszországnak" nevezett
realitás végeredményben a "posztszovjet ember"<$Az
eredeti szövegben itt s a további helyeken e terminust a "belovezsszkij"
jelöli, utalva arra, hogy a Breszt melletti belorusz kormányrezidencián,
Belovezsszkaja Puscsában írta alá Jelcin, Kravcsuk
és Suskevics 1991. december 7-8-án azt a megállapodást,
amely kimondta a Szovjetunió mint "nemzetközi jogi alany és
geopolitikai realitás" megszűnését. A magyar
politikai publicisztikában azonban olyannyira nem terjedt el ez
a szimbolikus hely, hogy kénytelenek vagyunk a szerző által
"belovezsi embernek stb." nevezett jelenséget a jóval általánosabb
"posztszovjet" jelzővel illetni - a ford.> bábjának
gubója: mélyebb metamorfózisának tér-ideje.
A NINCS MÁS ÚT gomolyagában
rejlő misztifikációk magva a "peresztrojkának"
nevezett s a Szovjetunió (vagyis "A" birodalom) mint állam
megszűnéséből következő közismert
történelmi esemény. Az egyik leglényegesebb kérdés
az, hogy végülis minek következtében jelent meg
a "homo novus": a szovjet ember szabadon bocsátásának
sokkhatására, vagypedig csupán zártsága
régi hagyományának folytatásaként, a
tradicionális szovjet típusok fölgyorsult szelekciója
nyomán?
A NINCS MÁS ÚT hivatalos
értelmezésének posztulátuma az, hogy a Gorbacsov
előtti szellemi szituációból hiányzott
minden alternatíva. Ez az értelmezés azonban azzal,
hogy "a mindent megmagyarázó hetven évre vezeti vissza",
voltaképp eliminálja a főkérdést, mondván:
"a totalitarizmus alatt bármi megtörténhetett". A totalitarizmus,
amelynek fogalmát a Szovjetunióban végülis egyáltalán
nem dolgozták ki, eleve a megmagyarázhatatlan birodalmába
utaltatott: "A Sztálin által teremtett szörnyűséges
totalitárius államban olyannyira hihetetlenül eltorzult
a jó és rossz fogalma, hogy mindaz, ami történt,
rossz álomnak tűnt"<$H
omo sovieticus
. Szlovar peresztrojki.
Szpb., 1992>.
A NINCS MÁS ÚT-mentalitást
jelen cikkünkben a peresztrojka emberének olyan alapvonásaként
kezeljük, amely nem
megelőzte
e folyamatot, hanem ezen
belül
keletkezett s vált középpontivá.
Ideje belátni, hogy valójában
tudatficam
történt:
volt más út
, egészen addig, amíg egyáltalán
hajlandóan voltak
meglátni
valamit, ami más,
amíg az - utóbb "reformfolyamattá" transzponált
- "peresztrojka" nem vált
egyedüli,
kétségbevonhatatlan
adottsággá
, afféle alakját változtató
lénnyé, amely fején átbucskázva, a "korigénynek"
megfelelően mindig mást jelent, a változás pedig
csupán annyiban merül ki, hogy az egyik "adottság" felváltja
a másik "adottságot". A tudatnak itt nincs joga saját
koordinátái felől tudakolódni, a valósággal
való kapcsolatát is csupán az legalizálja,
hogy szponzora beéri a makulátlan önmanipulációval.
"Végülis, nincs értelme a vitának. Még
ha igazunk is van. A történelem ugyanis megújult, s
van módunk, hogy részt vegyünk benne.
Más
esély nem lesz
"<$N
INCS MÁS ÚT
. i. m.
159. o. Ezek a szavak, bármilyen hihetetlen, a kiváló
történésztől, Leonyid Batkintól származnak
- kiem. tőlem. G. P.> A Nagybetűs Eseményként,
a kor tényleges tartalmaként ezek után nem azoknak
a jelentékeny változásoknak az összességét
tartották számon, amelyek a szovjet piramis legtetején
1980-as évektől, Gorbacsov hatalomrajutásától
kezdve lezajlottak, s amelyek lassan, rétegről rétegre
haladva leszivárogtak a mélybe, újabb és újabb
rejtett politikai ellenáramokkal találkozva, hanem épp
ezt a "találkozást": azt, ahogyan e két romboló
erő, egymáson belül - lavina a lavinában - egymásnak
feszült. És a
tények
ettől kezdve senkit
nem érdekeltek... Megint beszippantott bennünket valami különleges
tér, ahol megint nem célravezető az ésszerű
viselkedés. Aki racionálisan beszél, azt vagy showman-nek
nézik, aki csak szórakoztatja a népet, vagy gyáva
féregnek, aki viszont csak húzza az időt, kerülve
a "dolgok beteljesítését". A Beteljesítés
Bajnoka pedig, semmivel sem törődve, diadalittasan mászik
be a sötét zsákba: a zsákot a folyóba
dobják, ahonnan aztán holdvilágtalan éjjelen
előmászik Az, Akinek Végképp Nincs Alternatívája.
És tényleg nincs.
Nincs alternatíva, mert nincs Oroszország sem. Ami helyette
van, csak a kiürült zsák.
Második, posztszovjet rész
A mai Oroszország intellektuális
tájképe, ha nem is tartalmas, de látványos;
kaleidoszkópjában rejtélyek tömege tarkáll:
Oroszország, a rabszolga-birodalom; az ateizmus zárványa;
a civilizáció utánfutója stb. De hol itt a
talány? Nyugati viták ötlenek csak fel, ahol egymás
után vetették fel és fogalmazták meg a nemzet
sorskérdéseit - de kit érdekelt mindez
itt
?
Ez a folyamat csak annyiban hasonlított eszmei evolúcióra,
hogy egymás után ráncigáltak elő bizonyos
címkéket, az eseményeket azonban valójában
ideológiai "artefaktumok", eszmékről lehámlott
"ideoidok" vezérelték, amelyek a jelenségeknek nevet
és nyelvet adva bevonultak a
Nagy Évtized
<$F1985-1995,
a glásznoszty és peresztrojka évtizede> által
teremtett "újbeszédbe". Az efféle "ideoidok" váltogatása
persze korántsem
egy
feladatnak alárendelve történt:
olyan eszmék szorították ki egymást, amelyekről
eladdig senkinek eszébe sem jutott, hogy egymás alternatívái
lehetnének. Az egész Nagy Évtized alatt nem volt forgalomban
egyetlen eszme sem, amely éppen mint eszme játszott volna
szerepet a politikában, amelyet éppen mint eszmét
kaptak volna fel s emeltek volna a viták központi tárgyává.
És bennünket most épp ez érdekel: hogyan alakult
ki ez a mindent felfaló, eszmétlen és
eszmélet-len
"Orosz Hely", ahol tulajdon eszüktől, nyelvüktől
és házuktól egyszerre fosztották meg az embereket.
Hulláikat épp most cipelik le a posztszovjet színpadról,
de már akkor keresztet vetettek rájuk, amikor egy moszkvai
cinikus még a Politbürótól kérte számon,
létezhet-e akkora szenvedés, mely megérné akár
egyetlen "gyermekcse könnyét" <$Dosztojevszkij: A Karamazov-testvérek>.
S a hulla akkor még élt, lihegve fülelt s észvesztve
tapsolt neki...
Egyvalami bizonyos: mindez nem ösztönös,
nem vak erők műve volt.
Miután összeomlott a
értelmiség által uralható, mesterségesen
korlátozott tér (ahol többnyire az elérhetetlen,
a
csak
hallomásból ismert dolog számított
értékesnek és jelentékenynek: az olyasmi, mint
a német egzisztencializmus, a fogyasztói társadalom,
vagy épp az esküdtszék), s miután eltörölték
a más kultúrához tartozó és más
nyelven született szövegeket sújtó tiltásokat,
az oroszajkú egyed még csak meg sem kísérelte,
hogy mindezeket tényleg elsajátítsa: azaz meg se próbálta,
hogy igazi kultúrlény legyen. Hiába nyílt ki
előtte politikai értelemben a világ összes civilizációja,
beleértve a sajátját is, megtagadta, hogy a saját
anyanyelvén létező kultúrában jelen legyen,
s mit sem törődve ezzel a feladattal, ismét "tokba bújt",
kizuhant a termékeny térből és "kényszerpályára"
sodródott. Megszületett a "posztszovjet oroszországi
polgár", az "oroszajkú homunculus", aki valami furcsa, szellemi
fogyatékos eufóriában leledzve, boldogan kárpótolja
magát megnyomorodott gondolkodásáért a "stabilizációs"
nyugdíjpótlékkal, vagy épp egy frissen gründolt,
jóljövedelmező banditabiznisszel.
És ebből az eltompult,
csökevényes kultúrtudatból most már csak
valami nagyon súlyos csapással lehet őt kibillenteni.
A posztszovjet polgár legfőbb
feladatának most azt tartja, hogy e szabadsághiányt
interiorizálja (és személyiségének részévé
tegye!), ami úgy történik, hogy megpróbálja
lehalászni a glásznoszty-kotyvalék tetejéről
a NINCS MÁS ÚT-sűrítmény - manipulálásra
legalkalmasabb - darabkáit. Kívülről a posztszovjet
egyén prognosztizálhatatlannak látszik, ő maga
sem tudja, milyen lesz holnap: ő már csak ilyen, hisz MÁS
NEM ADATOTT neki! Tudna persze bármilyen alakot ölteni - s
erre számtalan bizonyítékot nyújtanak a
Nagy
Évtized
orosz-szovjet személyiségeinek salto mortaléi
-, valójában azonban nem erről van szó. A posztszovjet
ember
nagyon is pontosan tisztában van vele, milyen lesz holnap.
Olyan lesz, amilyen "nem lehet" ma, ami "nem adott" ma, mert tilos, ő
maga tiltja meg magának, miközben a tiltást a gyűlölt
és megvetett MÁS-nak - konzervatívoknak, gonosz ellenzékieknek
- írja oda. Ez a folyamat a visszájára fordított
időben zajlik, olyan regresszusként, melynek során
az egyén által felhalmozott komplexitások szépen
rendre leegyszerűsödnek. Az egyén, végletekig
redukált formáját keresve, sejti ugyan, hogy autentikus
mivoltát elveszíti, e szakadatlan és kínzó
élveboncolásban mégis arra törekszik, hogy saját
hajdani skizofrén állapotaiból önmagát
mint abszolút végső mikroorganizmust [Stamm] nyerje
ki.
Az 1985-95 közti állapotok
puszta extrapolációja a helyzet további cseppfolyósodását
jelzi: túlságosan múlékonyak a posztszovjet
ember inverz formáiban felvillanó mutációi.
A hallatlanul primitív procedúrák végtelen
ismétlődései azonban nem maradhatnak örökre
észrevétlenek. Történelmi analógiák
alapján arra juthatunk, hogy az eredmény olyan
metainverzió
lesz, amelyben már nem csupán az utolsó maszk, hanem
az egész álarcláncolat végleg kifordul önmagából,
saját pusztulását okozva. Az egyén pedig (megintcsak
ördögi kacajjal) megtagadja összes korábbi inkarnációját,
sorsát eme
végső
summázatot képviselő
alak kezébe helyezi, hogy hosszú időre bebábozódjék
annak belsejében.
A posztszovjet lény sorsa
tehát minden bizonnyal egy újabb individuumfölötti
orosz nirvána hatókörébe kerül, s az az
érzésem, hogy ezt a nirvánát megintcsak az
orosz hatalom sajátítja ki. Igaz, új tartalommal feltöltődve,
új világtörténelmi forgatókönyv alapján
- a nagy elődök, a Moszkvai Cárság, az Orosz Birodalom
s a Szovjetunió méltó árnyaként. De
talán, egyszercsak fölébred a posztszovjet egyed is,
kinyújtóztatva ázalagos állábait, s
ravaszul elmosolyodik: gyerünk, dologra! Már majdnem hülyét
csináltak belőlem. Nem, ezt nem lehet hagyni: Oroszország
az ő világrajöveteléért, nem másért
szenvedett.
A kérdés csak az,
orosz-e még egyáltalán?
Azt látnunk kell, hogy szociális
értelemben igen szívós lénnyel van dolgunk.
Primitív, de sem az óorosz kultúrától,
sem az orosz klasszikus korszaktól, sem a "szocsától",
sem a kortárs világproblémáktól nincs
elszigetelve. A posztszovjet ember százszorta egysíkúbb,
mint a szocsa (igen vicces hallgatni sületlenségeit, amint
az ezüstkor után sóhajtozik). Már elfeledte az
orosz egyetemes utópiák maradékát is, az 19-20.
századi nagy orosz kultúraközvetítő terveket
pedig végképp eltemette. Nem nyomasztják a birodalom
késői korszakának polgárát sújtó
terhek: nem kell végeláthatatlan, hiábavalóságokkal
küszködnie, nem kell túlpörgetett kulturális
tiltások, túlkomplikált metaforajátékok
és az örökös ambivalencia hálójában
vergődnie, abban a tudatban, hogy egyszerre vagyunk részei
az egyetemes civilizációnak s vagyunk kizárva belőle.
Azt szokás mondani, hogy
a posztszovjet ember átmeneti jelenség. Meglehet. Az átmenet
irányát és tartamát azonban ma még senki
nem tudja meghatározni. A posztszovjet embernek már semmi
köze sem a gazdag orosz múlthoz, sem a viharos szovjet félmúlthoz:
bebábozódott tudata eltaszítja magától
mindkettőt, nincs szüksége az általuk képviselt
konfliktussal terhes értékekre. ş az - az értelmiség
által hőn óhajtott - késői barbár,
aki azért jött, hogy az Oroszország/Szovjetunió
civilizációs dilemma gordiuszi csomóját elvágja,
saját lényével helyettesítve benne minden komplexitást
és finom árnyalatot. Ám e barbár lény
már rozoga aggastyán: az elfásult szovjet ember elvadulásának
terméke. Ettől azonban nem csupán még ördögibb,
még veszélyesebb, hanem újból kiirthatatlan
orosz figura lett. A felszínén felvillanó "nyugatosságból"
semmi sem maradt: világtörténelmi szerep iránti
igény elavult tálalásban - nem több. Nem érdekel
senkit. A posztszovjet ember jobban alkalmazkodik a káoszhoz, mint
civilizált elődje, a puhány és elkényeztetett
szocsa. Úgylehet, már a 21. századi nemzetség
ősatyja áll előttünk, az egyetemes ezredforduló
által teremtett lény, aki nemcsak megfelelni akar a kor kihívásainak,
hanem - jól is akar lakni.
Nem tudom, megmondani, hány
posztszovjet ember él a volt Szovjetunió területein.
Egy biztos, ha már megszületett, itt akar maradni. Bárhogy
is húzódozzunk, a következő század Oroszországában
orosz és posztszovjet együtt lesz kénytelen élni.
Harmadik, "oroszországi" rész
Az "oroszországi" [rosszijszkij]
szó roppant kényelmes, mert fiktív és személytelen:
az Oroszországi Föderáció egyetlen alanya sem
veszi magára, s még kevésbé gondolja ilyennek
magát. Az "oroszországi" csupán egy ragasz annak jelzésére,
hogy magunkat bizonyos "tárolókapacitásba" helyezzük
bele - hogy bizonyos dolgok épp ebbe a göngyölegbe valók.
Nem következik belőle sem az, hogy orosz, sem az hogy csukcs,
csak az, hogy a "föderáció jogalanya", legföljebb
a torzszülött "oroszországlakó" [rosszijanyin]
fogalmát lehet belőle levezetni, azaz egy újabb címkét
az állampolgárság jelölésére, amely,
a "szovjet emberhez" hasonlóan, már-már giccses gipszcímerként
utal a lojalitásra is. Az "oroszországi" a nyelvi konkurenciaharcban
azért győzhette le az "oroszt", mert az utóbbit már
korábban lefoglalták nyers etnikai azonosításra.
Az "oroszországi" a "szovjet" nélkül maradt területeken
gyökeresedett meg, s teljes egészében a helyére
lépett.
Az "oroszországlakó"-ról
nem tudni, kicsoda: nem én, nem ti, nem mi: afféle személytelen
das Man, kargopoli agyagfigura*?, bütyökkel a fenekén,
hogy ne dőljön fel.
Az egyelőre csecsemőkorát
élő posztszovjetekre különben is roppant jellemzőek
a hangzatos, ám korábban tabunak számító
szavak: tényleges nemzeti entitások híján foggal-körömmel
ragaszkodnak a messziről származó szuvenírekhez,
ahol, nem úgy mint nálunk, minden
igazából
van. Ilyen szó például a
geopolitika
, ami ráadásul
még megőrzött némi hamisítatlan birodalmi
ízt is. Az
erő
hangsúlyozása (erős
szociálpolitika, erős végrehajtó-hatalom<$sőt
az orosz nyelv minden katonai jellegű, belügyi, hadügyi
intézmény az erő- előtaggal jelöl>, amely
fogalmakra, nem véletlenül, a Nagy Évtized alatt kapott
rá a NINCS MÁS ÚT-mentalitás szóhasználata,
ezzel is mintegy játékosan kompenzálva az államiság
megszűntét (amely intézményesült formáiban
eleve magába foglalta az erőt). Bizonyos értelemben
a "geopolitika" nagyon is jól jött az ugyancsak globalizáló
jellegű kommunista ideológia pótlékai között.
A geopolitika, és csakis a geopolitika volt képes arra, hogy
felékesítse "Oroszország", "Ukrajna", a "Krím",
"Eurázsia" élettelen pusztaságait. A játék
tétje itt is az inverz elsajátítás volt: az
az enyém, amit én nevezek el...
Az
erő
hiányának
problémája valójában Oroszország megkonstruálatlanságát
jelenti. Oroszországot valójában nem elvesztettük,
hanem föl sem találtuk. Pedig orosz állam nagyon is
lehetséges. Még az sem kizárt, hogy tényleg
Oroszországnak fogják nevezni. Úgy azonban nem lehet
megteremteni, hogy nem látjuk be: az 1991-ben halálosan megsebzett
állam ugyancsak Oroszország volt - mégpedig leginkább
valószínű, bár ugyancsak nem egyedül adott
formájában. Ha nem látjuk be, hogy a Szovjet Szocialista
Köztársaságok Szövetsége Oroszország
neve is volt, méghozzá súlyos örökséget
jelentő "családneve", akkor soha nem szabadulunk meg a családi
kóroktól, öröklött átkoktól.
Hiába határoztuk el akkor, hogy "radikálisan megújulunk",
azonnal megdermedtünk és "betokozódtunk". Most antikommunista
Szovjetunióban élünk, megnyirbált, megsebzett,
elrongyolódott országban, ahol mégsincs nyugalom,
de még több a veszély.
A nemzeti önazonosságot
nem lehet kölcsönvenni. Nem jöhet kívülről.
Nem következhet az objektív helyzetből. Hanem egy sor
döntés, mégpedig - jórészt - visszavonhatatlan
döntés eredménye. Az új állam csak új
állam
eszme
által lehetséges. Ilyen eszmének
azonban nyoma sincs. Nincs másik Oroszország. Az erő
alkalmazása előfeltételezi az alapjául szolgáló
norma
létét. És az állam újjászületése
csak e norma újjáteremtésével együtt lehetséges.
A kelet-európai antikommunista
mozgalmak mégiscsak forradalmak voltak, mindegyikben fellobbant,
felcsillant a szabadság, az emberek, miután lába alól
kicsúszott a talaj, hirtelen mégiscsak új lehetőségekre
tettek szert, némi tulajdonhoz jutottak, vagy legalábbis
éltette őket a puszta lelkesedés. A forradalmakra olyannyira
jellemző igazságtalanságokat - például
a lusztrációt - összességében kiegyenlítette
a "történelmi igazságosság" zavaros folyama s
a kisember előtti horizontok megnyílásának pátosza.
Az augusztusi puccs utáni
Moszkvában szó sem volt ilyesmiről. Az oroszországi
történelem legönzetlenebb forradalma azt követelte
a "demokratikus forradalmártól", hogy ne éljen azzal
a szabadsággal, amit megszerzett, hanem érje be a kompenzációként
kapott könnyű nyereséggel.
Eltűnt a szabadság,
eltűnt a lelkesedés. Jelcin nem szánta rá magát
arra, hogy leverje a forradalmat, de arra sem, hogy élére
álljon. Gorbacsov cinkos kiszorítása az oroszországi
Legfelsőbb Tanácsból - ennyi maradt hírmondóban
a "nagy lehetőségekből" azoknak a kezében, akik
nem csentek bankot, vagy legalábbis egy telefonkészüléket
az SZKP-tól. "A licencia többet ér a lusztrációnál!"
- hangzott az 1991-es orosz konzervatív forradalom jelszava.
Lenin birodalma kudarcot vallott.
Annál inkább lehetségesnek bizonyult a szovjetek nélküli,
vörös zászló nélküli,
kétfejű
sas
os Szovjetunió. Oroszország és az államiság,
melyet Haszbulatov javaslatára 1992 őszén neveztek
el "Oroszországi Föderáció (Oroszország)-ak",
összetartozó fogalmaknak tetszenek. Vagy mégsem? Csak
mesterségesen vannak összeragasztva? Nincs a kettő örökre
egymáshoz rendelve - s mindenkinek végképp elege van
belőle?
[...] (A negyedik rész, amely ugyan rendkívül érdekes gazdasági és biztonsági kérdéseket taglal, terjedelmi okok miatt teljes egészében kimarad.)
Ötödik, teljesen orosz rész
Oroszország a Szovjetunión
belül teljesen valószerűtlen metaforikus körvonalak
közt élt: hol volt, hol nem volt. A Rusz testetlenül csörgedezett
a szövetség tagjai közt, látszólag élt,
mint légy a borostyánban, jé, még vízcsepp
is van a lábán, dehát döglött már,
még csak meg se rezzen. Az Oroszországi Szovjet Szocialista
Föderatív Köztársaság, az orosz kommunizmus
özönvízelőtti utópiájának buborékja
volt: még fiktív és korlátolt kormánya
is a Kremlen kívül székelt. A nemlétező
Oroszország e kétértelmű létezése
a szovjet birodalmi tudat fontos mítoszaként funkcionált,
feladata az volt, hogy az egységes szovjet-orosz tradíciót
konszolidálja.
A Nagy Évtized alatt közkeletű
tézissé vált, hogy Október megszakította
az Első Impérium állami és vele összefüggő
kulturális tradícióját. Szívesen nevezik
ezt egyenesen "raszkol"-nak, mintha a szovjetkorszakban minden, ami kulturális
értelemben tartalmas volt, csupán "az oroszországi
kultúra katakombákba szorult válfaja" lett volna,
az elsővel szembenálló, s attól független,
második kultúra. Az orosz katakomba-kultúra hetven
éven át élt együtt az ateista bolsevik hatalommal,
oktatta kölykeiket, s hát a sajátjait is ugyanabba az
egységes munkaiskolába íratta. A háború
utáni szovjet világ a negyvenesek-hatvanasok nemzedékében
helyreállította az orosz folytonosságot: a Szovjetuniót
mint Oroszországot már könnyebb volt megvédeni.
És ez nem volt hazugság, szó szerint így történt.
Következménye az lett, hogy az ígéret Oroszországát
még a lázadó szovjet ellenzéki is a Szovjetunió
nemzetközileg elismert határai közt és csakis ott
remélte, nem pedig az "Oroszországi Szovjet Szocialista Föderációban"...
Oroszország ma két
fő hiposztázisában létezik: posztszovjet hatalomként
és a posztszovjet ember gondolkodásának vakfoltjaként.
A vakság e görcse, a tudatlanság bénultsága,
a személyiség eme öncsitító nemléte
(micsoda erő ez!), valamint a szószátyár (példátlanul
szószátyár) és hiperaktív NINCS MÁS
ÚT-mentalitás azonban már átvezet a következő
törészónába: mindez már a közeljövő
földcsuszamlásának előhírnöke. De
ami
utána
következik, azt Oroszországnak nevezni
- már valóban súlyos sértés lenne az
oroszok szellemi hazájára nézve...
Térjünk vissza múltunk
elhanyagolt, előlünk elzárt titkaihoz, amelyek közt
már készen megvolt mindaz, amit most nagy erőfeszítéssel,
izzadva-fújtatva, harvardi, stanfordi professzorok szíves
közreműködésével, szépen "újra"
felfedezünk. A morális és intellektuális ellenőrzés
minden formája elől elzárt és elrejtett létezés
azonban időközben olyannyira felduzzadt, hogy immár semmi
más nem fejlődhet kis belőle, csak... Csak újabb
hatalom.
Hatalom, a szó oroszországi értelmében,
tehát egyetemes-történeti jelenség, amely felér
egy világraszóló találmánnyal, akár
a tranzisztor vagy a kompjuter. S akár ezek a külföldi
csodamasinák, az oroszországi hatalmat is lehet sorozatgyártásra
bocsátani, futószalagon előállítani:
a modern hatalom ugyanis (amely valami miatt "végrehajtó"
hatalomnak nevezi magát, holott csak azt hajtja végre, amihez
kedve szottyan) a korábbihoz képes kulturális értelemben
teljesen arctalan és azonosíthatatlan. Az orosz hatalom végképp
sohasem volt és nem is lehet nemzeti jellegű: ugyanolyan "szlávok"
vagyunk, mint a "szkíták".
Ne feledjük, hogy Oroszország
mint civilizáció a világon belüli határvonalak
újrahúzása következtében alakult ki: külső
határait a 15-16. századi nagy expanziók jelölték
ki, s Oroszország végülis a Kelet-Nyugat közti
civilizációs határ mentén épül
ki. Ez a vízválasztó ténylegesen létezik,
holott egyrészt nem Oroszország akaratából
alakult ki, másrészt nem Oroszország területén.
Tehát velejéig hamis,
akár egy moszkvai váltó.
A moszkvai hatalom mégis
ebbe a résbe hatolt be és ezt játszotta ki, hol Nyugatként,
hol Keletként adva el magát. Gyönyörűen,
az öntudatlan szenvedély teljes erejével jelenik meg
ez az ambivalencia Blok
Szkíták
című
poémájában: 'Gyertek csak, gyertek, fehér emberek,
frakkotokban, zsebóráitokkal, hozzátok csak kis vagyonkátokat.
Ha nem jöttök, ledobáljuk magunkról és összetapossuk
az összes ostoba európai rekvizitumot, harci díszbe
öltözünk, s példátlan dolgokat művelünk'.
Blok még prófétikus extázisában sem
feledkezik meg a népgazdasági motívumról: "a
hulla zsebeit fogják tapogatni".
Oroszország tehát
most megint egyfajta egyetemes visszhangra talált, amelyen belül
"elmaradottsága" akár geopolitikai előnyként
is értelmezhető lesz. A moszkvai civilizáció
ugyanis most egyre újabb és újabb
hatalmi
formákat
talál fel és alkalmaz az újabb és újabb
világhelyzetekre. Nem érdekli más - voltaképp
sem maga Moszkva, sem Oroszország -, csak a világtörténelmi
küldetés mint a korlátozatlan elnyomással működő
mindennapi hatalom alappillére. Már folyik a moszkvai hatalom
által korábbal elvesztegetett élettér visszaszerzése,
már folyik a tapogatózás a korábban a Szovjetunió
számára elérhetetlen hídfőállások
felé.
A gyenge hiába kívánja
meg az erős pénzét, úgysem képes megkeresni:
ezért aztán gyengeségéből óhajt
maximális hasznot húzni. Summa Rossiae: a "civilizált
hatalmi formák" szabadalmaztatott sorozata, a vele járó
tömegmészárlás, a járványos szolgaság,
kifinomult elmék dekadenciája, világ hulladékának
temetője. Az orosz hatalom, miután szellemi és kulturális
teremtő erejét fölemésztette, szokványos
módon elvesztette emberi arcát, s immár egyáltalán
nem tart igényt az emberi szabadságra...
Az "orosz" kultúra nem fog
újjászületni, amíg csupán mint "oroszajkút"
- "oroszországit" - értenek e szó alatt, hasonlóan
a húszas évek "proletárkultúrájához".
Egy fiktív ideológia alapzaton nyugvó reális
államhatalmat meg lehet teremteni, fejlett történelmi
nyelvet beszélő, fiktív nemzet azonban nem lehetséges.
A posztszovjet ember már
nem képes nagy terveket kovácsolni, nagy eseményeket
elindítani, így aztán beéri a történtekre
adott válaszreakciókkal, pótcselekvésekkel.
Oroszország ott tüsténkedik, ott sürgölődik
az összes világfórumon. De hogy mi sül ki egy
ilyen
Oroszországból, s kell-e egyáltalán valakinek?
Nem tudni.
Mi fontosabb nekünk, oroszoknak:
Oroszország geopolitikája, vagypedig az eljövendő,
a lehetséges Oroszország civilizációja? Egyáltalán,
mit fogunk kezdeni geopolitikai "helyünkkel", ha meg is szerezzük?
Ülünk és melegszünk rajta? Mire lesz jó a
világban, Kína, Amerika Ausztroázsia szomszédságában,
a világtörténelem e sugártemetője, ez a
civilizációs másodlagos nyersanyag-lelőhely?
Arra, hogy trikolórral ékesített hőlégballonokat
eregessenek róla, a nemlétező orosz állam dicsőítésére?
Hogy még egyszer "átépítse" magát? Hogy
újra "gyorsuljon"? Nem, erre már senki sem hagy időt.
Legfőképp a
gyerekeink
nem hagynak időt, akik
már kollidzsokban, kurzusokon tanulják, mi volt a mi bajunk,
akik derűsek, tarkák, munkabírók, okosok, kemények.
Tőlük várjunk kíméletet? Tanácsot?
Pénzt?
A tömegember, amelyik nem tud
video-alteregoja nélkül és metróban olvasott
könyv nélkül élni, de eközben semmit sem produkál,
minthogy leszokott a kérdezésről, eszmék kovácsolásáról
és megvalósításáról, azaz egész
egyszerűen intellektuálisan is, morálisan is megbecstelenítették,
nos ez az ember már csak egyetlen dologra képes: hullarablásra
az egyetemes civilizációban.
Az orosz nyomor az akarat ínsége:
az akaraté, mely nem képes belátni, hogy
eléggé
sokoldalú ahhoz, hogy saját eszével megéljen
saját államában. Az orosz elme ma nem képes
rá, hogy erőit erre összpontosítsa. Enerváltan
kapirgál az eszközök között, nem tudja semmire
elszánni magát, kivár. Nem koncepciója van
kevés, hanem akarata foszlik szét, ahelyett, hogy egyetlen
feladat megoldására koncentrálna.
Hagyjunk fel végre a szellemi
maszturbációval, ne Bergyajevnél meg Kisztyakovszkij
professzornál keressük az ezeréves tradíciót!
Ne építsünk Moszkvában több méregdrága
díszes betonkolosszust az ősök emlékére!
Úgyse szereti meg többé senki az oroszokat, se az igentisztelt
őseiért, se az új gondolkodásáért!
Csak saját akaratából mozdulhat el a helyéről
- legfeljebb ha szomszédja kicsit meglöki: Hé, Moszkva,
mozdulj!
Utolsó lehetőségünk
az, hogy megrázzuk magunkat, s némi erőfeszítés
árán minden újra felbukkan emlékezetünkben:
hagyomány, kétely, tapasztalat, mint az iskolai angol útlevél-ellenőrzéskor
a határállomásnál. A nyelv és az élet
párbeszéde ez; a szabad akarat pedig nem egyéb, mint
nehéz pillanatokban megszólaló szellemi érzékenység.
A posztszovjet mentalitást
azonban egyelőre a saját magát megsokszorozó
ostobaság mozgatja. Ennek végső határa ott húzódik,
ahol az ember már akkor is képes örvendezni-ujjongani,
amikor egyre újabb és újabb kudarcok érik,
amikor önpusztító szenvedélye egyre "sikeresebb".
Az abszolút végpont, a teljes degradálódás
pedig akkor jön el, ha már se ujjonganivaló, se ujjongó
nincs. NINCS MÁS ÚT? Dehogynem, tessék! Lehet örvendezni!
Itt van Groznij, a nagy választási diadalok helye: kilencven
százalék Jelcinre, a peresztrojkára! Kell ennél
különb?
Lehet, hogy tényleg ezt kéne
csinálni? Ezt az ostoba, a bolond Oroszországot kitanítani?...
1994 augusztus-november
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu