VIKTOR JEROFEJEV
ZSENYKA THESAURUSA
- Tacitusnak igaza van - elevenedett
meg előttem Zsenyka. - Gyermekkor helyett,
bratye
, az élet
halálra váltása. Valójában azok mind
embergyűlölők. Nem tűrnek semmiféle öntevékenységet,
csak halj meg úgy, ahogy kell, és punktum. Szerette a fülemet
rángatni. Rángatta mindenért. Azért is áll
ki annyira. Okulásul. - De hát lehet-e mindet egy kalap alá
venni? - Na, szóval egyszerű lélek volt, kipakolt mindent.
Alávetettség, megbékélés, hajbókolás
és ráncigált fülek.
Köszönöm. Varsóból
egyszer csak amik jöttek forró üdvözlettel Zsenykától.
Erőtlenül hangzott a köszönet. Mi baj? - csodálkoztak
a jenkik (egyébiránt lengyel származásúak).
Lám, Lengyelország viszonzatlan szerelme Amerika iránt.
A történelem (nagybetűvel)
számomra, úgy tűnik, befejeződött, bárhogyan
is folytatódják, és egy másikra (nagybetűvel)
már nem fizetek be, mert elfogyott az üzemanyag, így
hát csak ültem unottan.
Szavaikból kitűnt,
hogy Zsenyka egyenesbe jött és megsokasodott. Négy leány.
Fiú egy szál se. A franctól ilyen hervasztóan
virgoncak ezek az amik? A közös eszme mint a virgonc lét
záloga... A'sszitek, nektek sose romlik el a propelleretek?
Valamikor együtt harcoltunk.
Én alighanem a magam módján még szép
is lehettem ebben a harcban, mivel Zsenyka felesége pompásan
sikerült házasságuk dacára mindig sokat sejtetően
simult hozzám, egész testével átadva magát
üdvözlő- s búcsúcsókjaink kockázatmentes
minimalizmusának. Aztán örökre elutaztak; mi sírtunk
- tehát éltünk.
Különben ő, észrevétlenül
kicsinosítva magát, s kapiskálva rosszkedvem jelzéseit,
elkezdte telebeszélni a fejemet, hogy én az Olümposz
lakója vagyok, ők meg - a hangyaboly, de ma már ezzel
nem veszel le a lábamról; Biarritz hűvös-keserű
vizében meg-megmártózva elveszítettem az utolsó
ütközeteket, utolsó történelemadta esélyemet
szalasztottam el, midőn feküdtem a részvétlen
elterülő félpucér strand békés homokján
- semmi együttérzés, csak a zászlók erőlködtek
a fagylaltárusnők fölött, én viszont virgonc
lettem újra, ismét közös eszmére lelvén,
s azzal minden visszatért. A történelem galacsinná
gyűrődött.
Unott kedvem csalóka önhittségnek
álcázta magát, s én röstelkedve megjegyeztem,
hogy ugyan már miféle szaros Olümposzom lehet nekem.
Amivel mindenkit, magamat is beleértve, gondolkodóba ejtettem.
Megdermedtünk, mint csöppnyi gyíkocskák.
No, és Zsenykával
mi van? Hogy megy a sora? Azt beszélik, hogy nem színész
már, hanem író, persze, azelőtt is kacérkodott
az írással, elmesélte az ötleteit.
Hogy te micsoda alattomos gazember
vagy, gondoltam magamról némi elragadtatással, hogy
micsoda ritka, puha gazember.
Egy trehány kis varsói
folyóiratban rábukkantam a "szenzációs" - így
írták - kisregényére. A varsói luxuskurvákról
szól. Vad szlengtúltengés, kanáliskatasztrófa,
korcsdekameron. Szilveszter van, a kurvák kliensek után epednek,
szidják a karnevált, mert amiatt kell vesztegelniük,
és megosztják egymással a tapasztalataikat. Egy szó
sem igaz belőle, jelentettem ki az ijedt amiknak. Meg különben
is. Nem szeretem a mosott nemi szervekkel való kereskedést.
Valahogy nagyon elszaporodtak a
lengyelek a világban. Nem is tudom, miért telefonáltam.
Nem azért jöttem Párizsba, hogy lengyelekkel csevegjek.
Bámulatos, mennyire hidegen hagy a lengyel kultúra. Halvány
fogalmam sincs róla, de azért megjátszom magam. Nem
olvastam tőlük semmit, a történelmüket nem
ismerem, nem tudom, hogyan kell írni Báthori király
nevét, azt se, hogy miről híres, nem is érdekel.
Akkor utaztam Varsóba, amikor nem engedtek sehová; Európa
szemetében akartam turkálni - úgy tűnt, jó
lelőhelyek vannak arrafelé.
Most mulatságos nézni
a görcseiket. De akkor Zsenyka, a mellét kidüllesztve,
a csupasz testére fölvett Mao Ce-tung-jelvényes farmerdzsekiben
járt. Nekem eszembe se jutott volna, hogy így is lehet. Zsenykán
mint egy vezetéken keresztül valami belém is átszivárgott.
Jó, éppen csak egy kicsi, szinte semmi, de azért mégiscsak
valami. Főleg a hülye maós jelvényen át.
Most megint farmerdzsekiben volt,
de a melle már nem pucér, megváltozott a méret.
Annak idején sovány volt - és jelvényes. Teli
emlékekkel angolkóros gyerekkoráról. Erre most
tisztára olyan lett, mint az apja. Szinte rosszul lettem tőle.
Akkor ideges, zaklatott volt az arca - vergődött a karrierje
felé. Barbár franciasággal rendelt két sört,
aztán még kettőt, és gyűrött egyfrankosokat
halászott ki a zsebéből. Igaz, azóta én
is felszedtem magamra egy keveset. Szégyen, nem szégyen,
de a glásznosztynak köszönhetően. A presszó
kicsi és zajos volt. Az asztal fölött átkiabálva
mondta el, hogy elővárosban lakik, van családja - csupa
lány, Evka nem dolgozik, de szépen megélnek, Varsóba
nem akar visszamenni, mert Lengyelország szar, amilyen szar volt,
olyan szar ma is, sőt, még szarabb lett, egyszóval
ott nincs mit csinálni. Visszafogottan egyetértettem vele,
és válaszképpen átkiabáltam neki, hogy
átutazóban vagyok Párizsban, New Yorkba repülök,
onnan meg egy hónapra Los Angelesbe, különböző
ügyek végett, hát szóval én is ilyen
svjatovij
international
vagyok, vele együtt.
Zsenyka ennek váratlanul
megörült, és különben is különös
elragadtatással töltötte el a
zpodkaniénk
,
elővett egy vastag füzetet, és ellátott egy halom
213 kezdetű telefonszámmal. Hollywoodi lengyel slepp, kikönyököltek
maguknak ezt-azt a sajtóban és a filmbizniszben, de aztán
nem hívtam föl egyiket se, mert kidobtam a telefonszámokat
egy párizsi szeméttartóba. Még hogy lengyelekkel
kelljen találkoznom Los Angelesben! Igazából nem is
nagyon kívánkoztam Los Angelesbe, ebbe a mély, narancsos
paradicsomba, rossz előérzeteim voltak, de ezt most hagyjuk.
Aztán, kiáltottam oda haverilag, hogy van a te kis cicis
Evkád? Zsenyka rögtön hurcolt is volna ki a Párizs
melletti idillbe, de azt azért nem. Az ember Párizsban gyorsan
ellustul, keveset sétál, utazik. Különösen
nem egy elővárosba.
Szilveszterkor volt az is, egy varsói
lakásban, hogy a konyhában, a hűtő mellett Evka
cicije föltárult teljes életnagyságban. De maga
tehetett róla, vagyis hogy nem tehetett róla, hanem akarta.
Van a lengyel csajok közt egy ilyen kategória. A dugós
fajta. Meglehet, a legdugósabbak a fehérek közt, a feketéket
nem ismerem. Egy pillanat, és már tiszta lucskosak. Zsenyka
meg a maga Maójával olyan kanos lett, mint egy falusi bika.
A padlón ültünk,
és lengyel tiltakozó dalokat énekeltünk. Lengyelországban
akkor frankó fiatalság volt, nemcsak a baszásmennyiség
tekintetében. A mi lomha fafejeinkhez képest két nemzedékkel
előbbre jártak, még pontosabban néhány
századdal. Szóval erősen meglátszott, hogy Oroszországban
nem volt reneszánsz.
A kopasz Bug folyón átívelő
híd közepén kezdődött az oltalmat adó
Európa. A túlsó oldalon, térdig fölhajtva
házilag varrt farmerjüket, apró halra horgásztak
a gyerekek. A mi oldalunkon - katonák rejtőztek géppisztollyal.
Pan prokuror ma racije
Mami v Polcie demokracije...
Éjfélkor az egész
banda a karácsonyfa alá bújt. Evka, aki mellettem
ült, egy pakli dán kártyát kapott ajándékba.
Dánia akkor vezető hatalom volt e téren, és
Evka örült a színes malackodásoknak. Nem nagyon
ismerem Miczkiewiczet, de az a gyanúm, hogy okosabb lehetett orosz
barátjánál, Puskinnál. Másfelől
persze a lengyel nem egy tehetséges nép; akár a túlhajszolt
rejszolás, kimerítette a szerencsétlen geopolitika.
Evka apja, egy pártbölény,
rá akarta beszélni Zsenykát, hogy menjen egyetemre,
jövendő vejében az egyház (95 százalékos
támogatottság, ha nem több) elleni küzdelem remek
harcosát látva. Evka orosz kaviárt zabált,
és a saját "bogárhátúján" járt.
Nyolcvanhárom csajjal feküdtem le eddig, vallotta be Zsenyka.
Ámultam az őszinteségén.
A vörösök hatalma
öröknek tűnt még Lengyelországban is. Evka
kedvesen megmutatta nekem az egyik dán kártyalapot, amelyiken
a nő szopott, izzadtan és spermával lespriccelve. "Szegény
dán csaj, hogy ezzel kell keresnie a kenyerét..." - gondoltam.
- És te szereted így csinálni? - kérdezte,
pedig még a nevemet se tudta. A lengyel mezők lágy
körvonalai megnyugtatják az idegeket. Gólyák.
Fűzfák. Gólyák. Evka nem volt kivétel.
Bár otthon kommunista kényelem vette körül, nem
ismerte az oroszokat, és félt tőlük. Az, hogy
a félig orosz Zsenykához ment feleségül, lengyel
viszonyok között tettnek számított.
A kérdéséből
a megivott vodka fűtötte melegség és öröm
sugárzott. Ez az öröm ismeretlen a Bugtól keletre
fekvő földeken. - És te? - kérdeztem, hamisítatlan
ruszki módjára, egyszerre egyenesen és kitérően.
- Nagyon - bólintott a legkisebb zavar nélkül.
A vér dübörögni
kezdett a halántékomban. Én is orosz vagyok - mondta
nekem lengyelül Zsenyka; sovány és ideges volt, és
akkor még reményekre jogosító színész.
Egyáltalán nem volt oroszos a járása, a mozgása,
és erősen kidomborodott a mellkasa. Észrevéve
kételkedésemet, vagy talán a közönyömet
vagy legalábbis mérsékelt érdeklődésemet,
Zsenyka közölte, hogy már hosszú évek óta
keresi az orosz apját.
Egy-egy pohár jazsembjakával
kimentünk a konyhába. Jó sok berkenyepálinkát
magunkba töltöttünk már, és Evka, a hűtő
mögé bújva nagyon barátilag megmutatta nekem
jó karban lévő cicijét, amit a beleegyezésével
óvatosan meg is foghattam. Nem sokkal később elkezdtem
noszogatni a lépcső, a pince, az utca felé, ahol épp
csak tessék-lássék volt hó, nem a mi jó
kis buckás-nemezcsizmás telünk, és a nyirkos
levegő nem orosz módra volt benzinszagú. Zsenyka talpraesetten
elrejtette a szóban forgó cicit, és berángatta
Evkát a vécébe, ahonnan az vagy húsz perc múlva,
sugárzó mosollyal kecsesen kiúszott. Nem akartam tolakodni.
Zsenykával elhatároztuk,
hogy barátok leszünk.
Egy divatos művészbárban
a kerek pultnál elmesélte szerencsétlen gyermekkorának
történetét. A nagynénje eljött a temetésre,
mint egy fúria, nagyot sóhajtva Zsenykára nézett,
és undorral elvitte. Élete végéig meg volt
győződve róla, hogy a húga akarattal halt meg,
csak azért, hogy a nyakába varrjon egy hároméves
kis gazfickót.
Megkérdeztem okos lengyeleket,
kihez adnák szívesebben a lányukat: némethez,
zsidóhoz vagy oroszhoz (mindhárom nációt ki
nem állhatják; idegen a vallásuk). Az oroszok abszolút
vereséget szenvedtek: oroszhoz mindegyik kevésbé szívesen
adta volna a lányát, mint zsidóhoz.
A mostohaanyja bezárkózott
vele a büdös vécébe. Mindenféle hülye
dolgokat művelt vele, imádságokra tanította.
Ha nem jegyezte meg, bekente az arcát és a nyakát
szarral. Zsenykából ügyes, találékony
ember lett. A nagynénje szerette a tisztaságot és
az egyszerű, megstoppolt ruhát, megvetette mások fényűzését,
imádta a csecsebecséket, és gyűlölte a
néphatalmat.
Úgyhogy, barátocskáim,
a kommunizmus mégiscsak jobb. Itt legalább agyonlőheti
magát az ember, és akkor kész, nem létezik
többé, ott viszont még lövöldözni is
tilos, minden gondolat szabadon lebeg, látszik föntről,
és nincs hová elrejtőzni.
- Azért kicsit óvatosabban!
- húztam össze magam.
Panyi Kása megtagadta, hogy
még egy rund vodkát töltsön nekünk.
- Miféle vodkát akartok
még,
panove
? Hallgassátok csak meg magatokat, hiszen
már oroszul beszéltek!
- Ja, de mi oroszok is vagyunk -
vihogtam.
-
Daj zpokuj
! - haragudott
meg a kedves, kövér panyi Kasa.
- Hiába, úgyse ad
- mondta Zsenyka, szelíden legyintve rá. - A nénikémnek
sikerült elérnie, hogy élvezettel olvastam az őskeresztények
szenvedéseiről. Különösen az őskeresztényekéről.
Borzasztóan tetszett az Anasztázia nevű jeles vértanú
megkínzatása. Hallottál róla?
- Ugyan honnan? - tártam
szét a karom.
- Gazdag volt és szép
a kis ribanc! Különben azok mind gazdagok és szépek
voltak... Különböző módszereket vetettek be
- szavalta színész módjára Zsenyka -, hogy
hitük megtagadására bírják őket,
de egyik sem járt sikerrel. Akkor borzalmas kínhalálra
ítélték... - kivárt, apró szemeit az
enyéimbe mélyesztette. - Négy oszlophoz kötözték,
tüzet gyújtottak alatta, és elevenen elégették.
Az új Novej Svjaton
ballagtunk. Félszeg szocialista neonok égtek. A folytonos
lefejezések néha egészen ízetlenek voltak,
Zsenyka képzelete minden lelkesedés nélkül rágódott
rajtuk, mint félkész bolti répafasírton, de
néha igazi finom falatok is akadtak: - Imádságoktól
és anyjuk intelmeitől lélekben megerősödvén
három süldő leány, akik közül a legidősebb
is csak tizenkét éves volt... Zsenykát éjszakai
pollúciók gyötörték.
Zsenyka beilleszkedett Evka
családjába: kipihente a gyerekkorát. Azt akarta, hogy
próbáljam megkeresni neki az apját. Megígértem,
de nem tettem semmit. Ez volt a mániája: hogy megtalálja
az apját.
No és, kérdeztem
tőle Párizsban, megtalálták Ivan Szergejevics
gyilkosát? Nem találják azt meg, felelte határozottan.
Az apádról írj, mondtam neki, az sokkal érdekesebb,
mint a kurvák. Zsenyka elhúzta a száját. Ami
Evkát illeti, nem emlékszem pontosan. Éppen lefektette
a kislányt. Zsenyka forgatáson van. Az új lakásban
sötét a konyha, az atyai protekció ellenére.
Teát ittunk. Úgy rémlik, a kezét próbáltam
fogdosni, de valószínűleg nem jött össze
belőle semmi. Kitessékelt az ajtón, és kedvesen
megsimogatta az arcomat. A szovjet kapcsolatai révén Evka
"bölénye" diplomáciai úton megkerestette Zsenyka
apját. Aztán gyorsan befizették Zsenykát egy
körutazásra, ami Leningrádban kezdődött.
Ólmos, meleg éjszaka.
A lengyel konzulátus, amely a "bölény" kérésére
oltalmába vette Zsenykát, zárva volt, mint egy széf.
Az álmos rendőr félig állt, félig ült
az őrbódéban. Ivan Szergejevics erősen zihálva
a fekete rácshoz lépett. A zsibbadt lábú őr
ugrott eléje nyomban. Ne bántsák, kiáltotta
a lengyel Zsenyka. A lengyeleknek nagy szemük van. Oroszország
tekintetében mindent felnagyítanak pontos történelmi
ismereteikből kifolyólag. A két síró
árnyék, ujjaikat a rácson át összefűzve,
ott állt reggelig, egymás kezét puszilgatva.
Zsenyka sovány hátizsákját
magukhoz véve boldogan, mint az újdonsült házasok,
az első vonattal elutaztak Moszkvába.
A kisded gyönyörű
gyűrűt húzott az ujjára, és azt mondta
neki: "földi vőlegényt nem ismerhetsz". Jekatyerina szívében
megmagyarázhatatlan örömmel ébredt.
Az apák és
ősök sorából nem holmi operettből, netán
operából, s még csak nem is balettből vett balfácánt
szereztek neki, nem eszest vagy ostobát kínáltak elé
- apát kínáltak, mely önmagában volt bizonyíték:
durván, nyersen, ahogy jött, bele a közepébe. Mint
egy kiskutyát, úgy hajították Zsenykát
Leningrádba, mulatságból, aztán Moszkvában
máris jött a kulmináció: a kristálypoharas,
konyakos, sózott halas, marinált gombás, kalácsos
(azt Ivan Szergejevics, az ínyenc, maga sütötte) vacsora
után ittak is doszt, és a legeslegelső este (minek
húzni az időt?) - desszertként felszolgáltatik
az atyai vallomás.
Emlékszem, Szent Ágostont
azt mondta: "Nem azért akarok emlékezni múltbéli
ocsmányságaimra és lelkem érzéki romlottságára,
mert szeretem, hanem hogy Téged megszeresselek, Istenem."
Ágoston annyira megigéz
ma is, hogy akár még (lényegében) véletlen
elbeszélésem kárára is a végéig
viszem a gondolatát, amely csöndben imádsággá
változik: "Örvendeztess meg, Uram, te nem álságos
Öröm, boldogság és háborítatlanság
Öröme, gyűjts egybe engemet, ki szétszórtságában
és szétdaraboltságában elfordult Tetőled,
az Egyetlentől, és sok mindenben útját veszítette.
Egykor ifjú koromban égő szívem pokollal kívánt
belakni, lelkem nem riadt meg attól, hogy sűrűn benője
a sötét szerelem dudvája, de szépségem
szétolvadott, és rothadék lettem a Te szemed előtt".
Valahányszor találkozom
Ágostonnal, hogy is fejezzem ezt ki, mindig dizzy leszek tőle
(nem tudom, ki érti ezt meg). De nem fontos. A hippói püspöktől
eltérően az orosz "rothadék" nagy lelkesedéssel
emlékezett saját múltbéli ocsmányságaira.
A háború után
erdei partizánokra vadászott Litvániában, bifszteket
csinált belőlük.
- Isten voltam! - kiáltotta
Ivan Szergejevics kipirulva. - Csináltam mindent: kínoztam,
kényszerítettem, megbecstelenítettem, verbuváltam,
ítélkeztem, büntettem, gyötörtem, kivégeztem.
Mintha csak direkt gyűjtötte
volna az igéket, amelyek az emberi erkölcs szabályainak
áthágását fejezik ki.
Egyébként volt
ebben némi fondorlat: a vallomás túlságosan
absztraktra sikeredett - üres szavak, csupa-csupa ige. Egyszóval
nem éppen szépirodalmi alkotás. Képtelen volt
akár csak néhány emlékezetes részletet
rendesen elmesélni, panaszkodott később Zsenyka. Csak
az derült ki, hogy sok embert felaprított.
Én viszont felizgultam
az elbeszélés tehetségtelen voltán: a bizonyíték!
Nem azért hiányoztak a színek, okoskodtam, mert nem
léteztek a valóságban sem, hanem azért, mert
azok, akik célul tűzték ki Zsenyka ráncba szedését,
nem voltak képesek művészi színvonalon hazudni.
Az egész kínzásos mese, úgy tűnt, inkább
csak a miheztartást szolgálta, mintsem valóságos
képeket festett - egyszóval nem hatott hitelesnek.
A cselekmény logikája
folytán most már gondoskodni kellett Zsenyka fogantatásáról
is. Amint az hasfelmetsző Ivan elbeszéléséből
kiderült, hamarosan rávetődött a bosszú árnyéka.
Egyszer rohammal bevettek valami kunyhót, amiben természetesen
szakállas partizánok bújtak meg, és végre
kapott egy golyót a hasába.
Ha nem lennék lusta,
leírhatnám kidülledt szemeit, azt, ahogy a hasához
kap, nem érti, mi történt, sokkos állapotban
van, ostobán, gépiesen fut tovább a szuronnyal, a
keze csurom vér stb. A kórházban tért magához.
Aztán ott az ápolónővér,
aki hogy, hogy nem, lengyel, fakó, falusi, szovjetbarát,
de valahogy mégis Lengyelországban találta magát
a nagy hasával.
Hogy ki küldte oda,
minek ment el, amikor az úgynevezett apa határozottan kijelentette,
hogy szerelemről volt szó? Persze, világos, hogy a
fia előtt annyira hangsúlyozta a szerelmet, pedig hát
mi más a férfi szerelme, mint az egyik nő bágyadt
és korántsem állhatatos előnyben részesítése
a többivel szemben?
Egyszóval a mi sintérünk
nem hal meg. Zoscsa meggyógyítja. Zoscsának fertőtlenítőszaga
van, mint egy régi Aeroflot-gépnek. És valahol ott
az ágyneműs kamrában vagy talán az elkorhadt
tornác alatt megfogan szerelmük, és az apa élvezheti
fensőbbségét üresjáratban serénykedve
lábadozó elvtársai fölött.
Mikor meggyógyult,
Ivan Szergejevicset Szibériába vezényelték:
mindenesetre, amikor búcsúzott Zoscsától, elsírták
magukat (az egyik változat szerint) - a másik szerint el
sem búcsúztak egymástól.
A lágerőrségben
végzett szolgálatáról (Istenem, még
egy agyonjátszott lemez) nem mesélt semmit (igaz, senki nem
is kérdezte), de, úgy látszik, volt róla akta,
mert Sztálin halála után kirakták a cégtől
(vagy azért, mert politikailag bűnös viszonyt létesített
egy külföldi nővel - nyilván az történt,
hogy azok a kilyukasztott bőrű bajtársai valóban
- ha lehet itt egyáltalán valóságról
beszélni - besúgták, miután képtelenek
voltak elviselni a sikerét annál a kétségtelenül
kissé fakó, de azért még egyáltalán
nem olyan öreg lengyel bigénél, vagy a litván
lakossággal szemben elkövetett kegyetlenkedéseiért,
vagy akár mindkét, egyenlő mértékben
súlyos bűne miatt).
Élete további
részében revizori rangot kapott, és a rablók-sikkasztók
elleni harcban, mivel becstelen ember volt, alaposan megszedte magát,
de közben teljesen elzárkózott a világtól
(a lakása Koptyevo legrondább részén olyan
volt, mint egy sötét erőd, telizsúfolva bútorral,
kicsomagolatlan ládákkal, hűtőgépekkel,
kajával. Meg brilliánsokkal, tette hozzá Zsenyka.)
Miután befejezte csekély
irodalmi értékkel bíró vallomását
megtalált fia előtt, Ivan Szergejevics váratlanul zokogó
hangon a másik végletbe esett:
- Meg tudsz bocsátani
nekem, fiam?
- Megbocsátok, tato!
- felelte gondolkodás nélkül a megdöbbenéstől
elernyedt Zsenyka.
- De hát hogy lehet
ilyen egyszerűen csak megbocsátani nekem? - csapta össze
a kezét elkeseredetten Ivan Szergejevics. - Hiszen revolvert dugtam
a hájas litván asszonyok pinájába, és
tüzelni kezdtem, mint aki megveszett...
- Szörnyű, szörnyű!
- kapott a fejéhez Zsenyka. - De akkor ilyen idők jártak,
tato. A háború...
- Az ügyünk igaz
volt, fiam.
-
Razumem
.
- A kerítésen
vertem szét a litván csecsemők fejét!
Zsenyka megköszörülte
a torkát.
- És azt minek,
tato
?
- Hogy még jobban
harcoljak a fasizmus ellen.
-
Tak-tak, razumem
.
- Ártatlan földműveseket
küldtem gázkamrába!
- Hogyhogy, a komisszároknak
is voltak gázkamráik? - csodálkozott Zsenyka.
- Nekünk volt mindenünk
- felelte szomorúan Ivan Szergejevics.
-
Tato
- mondta Zsenyka
-, mindegy, hogy milyen ember voltál, örülök, hogy
megtaláltalak.
És könnyekkel
a szemében megcsókolta az apja jobb kezét.
- Akkor imádkozzunk
az ikon előtt - szikrázott fel Ivan Szergejevics szeme, és
a szomszéd szobába cipelte Zsenykát, ahol térdre
hullott, és Zsenykát is biztatta, hogy térdepeljen
mellé. A katolizicmussal megmérkezett Zsenyka ellenállt.
A diszkrepancia eredményeképpen,
amely a gyanúm szerint lerombolta a büntető program alapjait
(Zsenyka nagylelkűségére apelláltak?), némi
fennakadás következett, afféle time-out a helyzet átgondolására.
Amikor az óra újra elindult, Zsenyka kinyitotta a száját.
- Családi! - mondta
az apja büszkén. - Az egyetlen asszony, akit szeretek.
Zsenykára szomorú
parasztmadonna nézett a felbecsülhetetlen értékű
orosz ikonról. Az aranykeret kövekkel volt kirakva, és
ragyogott, mint egy ünnepi oltár.
- Melyik századból?
- kérdeztem Zsenykától.
- A tizenötödikből.
- Te vallásos vagy,
tato?
- Nagyon - hangzott a halk
felelet.
- Bocsáss meg neki
- kérte szenvedélyesen Zsenyka a pravoszláv madonnát,
térdre ereszkedve. - Bocsáss meg ennek a bűnös
öregembernek.
Zsenyka mindig a gazdagságról
álmodozott. Ivan Szergejevics megkísértette azzal,
hogy beleegyezett az ikon kivitelébe. Én időnként
hivatali útlevéllel Lengyelországba utaztam tovább
képezni az ottani orosz tanárokat, akik vidrákat,
menyéteket és nyulakat tenyésztettek. Az apa és
a fia szörnyen elkezdtek udvarolni nekem, tömték belém
a fekete kaviárt.
Nem mondtam nemet, de belül
kategorikusan visszautasítottam a kérést. Közben
ők ketten kéz a kézben sétáltak a Sándor-kertben
és eljártak a Tretyakov-képtárba.
Amikor a harmadik napon megnézték
a Népgazdasági Kiállítást, Zsenyka apja
lefekvés előtt odaállt az ikon elé, és
letolta a nadrágját.
Hasának redőibe
a gumik egyenetlen barázdákat vájtak. A köldöke
mellett tisztán látszott egy gomb lenyomata, mint valami
történelem előtti madáré egy kövön.
Az arca hirtelen pajkos kifejezést öltött. - Gyere te
is!
Zsenyka elnémult a
javaslat hallatán. "Igen - villant fel a fejében, helyesen
mondják nálunk Lengyelországban: a németekkel
elveszted a szabadságodat, az oroszokkal - a lelkedet".
- Csináljuk együtt.
-
Nie hce
!
- Úgy gondolod, ez
istengyalázás?
Most, sok évvel később,
azt hiszem, már értem a kérdésben rejtőző
távoli szándékot. Ha Zsenyka egyszerűen rávágja,
hogy "igen", valószínűleg minden gond nélkül
elsimult volna. Ehelyett azonban szégyenletes gerjedelem fogta el
a túlcsorduló viszolygástól.
A pajkos, puffadt testű
revizor, aki a saját nyelvén csevegett istennel, nem tudta
ezt nem észrevenni. Revizorszem - sasszem... Zsenyka menekülőre
fogta, és bezárkózott a fürdőszobába.
Ivan Szergejevics sebtében, hadarva elkezdett szerelmet vallani
neki.
A vén onanistája...
Mindenesetre Zsenyka mint kuriózumot mesélte el nekem ezt
a mókás kis történetet.
És... és mi
volt aztán? Aztán minden huzavona nélkül radikális
lépés következett. Másnap este jól beittak.
Botladoztak a szőnyegekben, nekimentek a bútoroknak, az ajtóknak.
- Na, béküljünk
ki - javasolta Ivan Szergejevics.
- Jól van - felelte
Zsenyka.
- És te ki vagy? -
kérdezte Ivan Szergejevics.
- Tudod te azt - felelte
Zsenyka.
- Nem tudom - makacsolta
meg magát Ivan Szergejevics.
- Mit akarsz tőlem?
- kérdezte Zsenyka.
- Szerelmet - mondta Ivan
Szergejevics. Elsírta magát. - Azt hiszed, sajnálom
azt az ikont? A tiéd. Ne, vigyed! De te se felejts el engemet. Olyan
nehéz az neked, vagy mi?
- Nem felejtelek el - hebegte elhűlve
Zsenyka.
Na, szóval kétcsövű
volt a fiú, mint minden reményekre jogosító
színész. Volt némi csekély kis tapasztalata,
amire, természetesen, büszke is volt. Meg aztán: eladja
és gazdag lesz. Egyszóval éppenséggel nem bágyadtan,
de nem egész érthetően felelt az apjának (hogy
mi? mármint hogy azt?), és nekem, aki nem látom világosan
magam előtt se ezt a részeg beszélgetést, se
a dagesztáni szőnyegeket, amelyekben botladoztak, se az ezt
megelőző ikon előtti pollúciót - semmit,
nekem fájdalmas most ezt folytatnom.
Zsenyka, az ikonról
ábrándozva, udvarias visszautasítással válaszolt,
majd lefeküdt aludni, és éjjel odament hozzá
az apja.
Már kijózanodott
valamennyire, de öreg, viseltes teste rossz szagot árasztott.
Pedig mennyire szeretnék
egy másik találkozásról írni: bárcsak
volna másik! Volt lágerfogoly, a kommunisták rendíthetelen
rabja és ellensége, meggyőződéses egyházi
ember, aki egyszer csak rátalál szkeptikus fiára.
A fiú megtér! Könnyfakasztó, igaz, helyes, a
lelki szilárdságot megjutalmazó történet
volna. Miért is van az, hogy azok a vidám vértanúk
(ha egyáltalán értek valamit az egészből)
szentté avattatván sem voltak elég nagylelkűek
ahhoz, hogy átkovácsolják a bosszút olyan szeretetté,
amilyenre Zsenyka annyira vágyódott, miért, hogy nem
akarták sokasítani ezt a szeretet? ki válaszol nekem?
senki, soha (értem én, nem egyenlő erőkről
van szó, és most hülyén festek, de nem tudom
türtőztetni magam).
Zsenyka felébredt
a különös érzéstől. Ivan Szergejevics
szemüvegesen, könyvelői könyökvédőben
szorgalmasan rázta a farkát, és amikor látta,
hogy Zsenyka megmozdult, halkan megszólalt:
- Várj, mindjárt
elélvezel.
Zsenyka azt hitte, csak álmodja
az egészet, és megrándult, hogy elűzze magától
a képtelen álmot, de a rándulástól elévezett,
és teljesen felébredt. Ivan Szergejevics a száját
nyalogatta. Petyhüdt bőr az arcán... beteg ember volt.
Zsenyka egy pillanat alatt megértett mindent, és kegyetlenül
szájon rúgta az apját sarokkal, felugrott, felkapta
a ruháját, az apja meg fölhasadt szájjal futott
utána:
- Tiéd az ikon!
Zsenyka a hajnal előtti
órán taxit fogott, és elrohant az egyetlen barátjához,
akivel összejött ebben a szörnyű orosz városban.
Sokáig nem tudott lecsillapodni. Mászkált a lakásban,
kávét főzött a konyhában, cigarettázott
és nyögdécselt.
Szép kis eset. Képes
ilyen mocsok módra elélvezni álmában.
Reggel telefonált
Ivan Szergejevics: eltűnt Zsenyka. Nincs-e ott nálam? A sebesült
kéjenc izgatott, édeskés hangon beszélt. Zsenyka
kitépte a kezemből a kagylót, és elkezdett káromkodni,
az orosz szavakat lengyelekkel keverve, ahogy az a lengyelekre jellemző.
Ezt még megbosszulja
rajtad, mondta Zsenyka, és nem tévedett. Ivan Szergejevics
széles körben elterjesztette a pletykát, hogy találtunk
két Gorkijból való kurvát, és csoportos
orgiákat tartunk. Én lengyelként mutatkoztam be nekik,
és aztán nagyon kényelmetlen volt folyton akcentussal
beszélni. Megetettük őket a hűtőmben talált
készletből, ami jórészt Zsenyka apjának
ajándéka volt.
A kicsinek csöppnyi
(mint a gránátgarnéla), fürge cicije volt, a
másiknak szép nagy, úgyhogy szégyenlősen
eltakarta egy kék kendővel, amit fehér, baráti
feliratok díszítettek. Zsenyka rögtön levetett
magáról mindent, és fél lábon ugrált,
azok meg vihogtak rajta. Nem nagy, de nagyon technikás, magyarázta
Zsenyka. Tőle meg ne féljetek - mondta rólam. - Igazából
impotens, de képes belevaló baszógépnek álcázni
magát. Mutasd csak meg, mi lóg ott neked. A csajok csak vihogtak
megint. Kikészített Zsenyka humora, megsértődtem,
nem mutattam meg rögtön.
Telefonáltak valahová.
Aztán megjelent még egy harmadik is. Öt is gyorsan rábeszéltük,
hogy vesse le a blúzát, de a nagymellű megkért,
hogy ne csináljunk vele semmi mást, mert még kicsi.
A harmadik a fotelből nézte-nézte a táncot,
majd ifjonti basszussal megjegyezte: eredeti. A húga volt egyébként
valamelyiknek, azt hiszem, a nagymellűé. Aztán a csajok
kimentek a fürdőszobába, és törülközőbe
csavarva jöttek vissza. Majd lehullottak a törülközők.
A harmadik közben ki se mozdult a fotelből. Zsenyka addigra
berúgott. Elment az elsővel, aztán visszajött,
és elaludt a díványon. Akkor azok ketten elkezdték
leplezetlen érdeklődéssel fogdosni és nézegetni
egymás mellét. Utána mindannyian, az alvó Zsenykát
kivéve, a harmadik csaj mellét fogdostuk, de mást
nem csináltunk vele. Amikor belefáradt a bujálkodásba,
nagyokat ásított, csöppnyi arca csupa ránc lett,
és gyorsan elaludt a fotelben. Mi a nagymellűvel bementünk
a hálószobába, és mindent csináltunk,
csak dugni nem dugtunk. Aztán bekopogtatott az első, hogy
aludhasson az ágyon, de semmi hülyéskedés. Reggel,
ahogy felébredtünk, én meg a magas, sovány gorkiji
leány, megörültünk egymásnak, mint két
szerelmes, és komolyan nekiláttunk szűk és sötét
Vénusz-dombja feltárásának, mind tovább
és mélyebbre hatolva; az első közben segített
nekünk: kéjesen sóhajtozott és a tojásaimat
markolászta, de aztán észrevettem, hogy mindannyian
véresek vagyunk. A sovány kénytelen volt bevallani,
hogy csak most másodszor az életében, és az
első nem sikerült. Egy ál-lengyel vette el a szüzességét,
akinek reggelre kiszellőzött az akcentusa, ahogy ez filmekben
szokott lenni, de senki sem csodálkozott rajta. A vékony
kis kurva szüzessége azonban fellelkesített, és
kedvem támadt valami szépet mondani neki, adni valamit emlékbe,
vagy egyszerűen csak rikkantani az örömtől. Amikor
véres hassal kiment mosakodni, már nekiláttam volna
az elsőnek, de az a döntő pillanatban kijelentette, hogy
pisilni akar, azzal kiment és eltűnt, s aztán a fürdőszobában
találtam meg a két barátnőt, a padlón
ott hevert az én összetört Brown villanyborotvám,
a harmadik lány meg egész korán elment, magától
megbirkózva a zárral. A sovány diadalmasan feszített
a kádban. Megsütöttünk hat tükörtojást
és jó étvággyal felfaltuk, barátilag
tervezgetve közös életünket. Zsenyka későn
kelt fel, fájt a feje, morgott, s mivel tőlünk hiába
várt együttérzést, céltalanul ténfergett.
Valahol Gorkijban, azaz Nyizsnyij
Novgorodban él egy véres hasú leány. Vagy talán
elköltözött valahová a drága? A tükörtojás
után örökre elbúcsúztunk egymástól.
A pisilése óvott meg, vagy talán az, hogy megszánt.
Zsenyka szifiliszt kapott
tőle, Varsóban kezelték. Az apja értesült
a szifiliszről, és mindenért engem okolt. Szörnyű
pletykákat terjesztett rólam. Evka szintén úgy
döntött, hogy mindenért én vagyok a hibás,
és a távollétemben örökre kitagadott a barátai
sorából.
Amikor meggyógyult,
Zsenyka újra eljött Moszkvába, elnézett Koptyevóba,
és beverte Ivan Szergejevics pofáját a feleségének
intézett telefonok miatt. Azonkívül követelte az
ikont mint kártérítést. A megalázott
apa odaígérte neki, de egy kis haladékot kért.
Zsenyka csöndben elvolt nálam, még mindig ijedten a
szifilisze miatt, és várta az ikont. Az apja gyakran meglátogatott
bennünket. Levetette a cipőjét az előszobában,
és a fotel szélére ült le, maga alá húzva
málnaszínzoknis lábait. Bonbont és konyakot
hozott. Mi kegyesen elfogadtuk az adományt. De inni nem ittunk vele:
undorodtunk.
Az ikon kiviteléért
Zsenyka kész volt akár dollárban fizetni. Én
hallani sem akartam róla. Különben is féltem a
dollártól. Egyszer, le sem véve a cipőjét,
Zsenyka apja azt mondta, hogy napközben, amíg ő dolgozott,
kifosztották a lakását, és az ikont is elvitték.
Zsenyka csak nevetett rajta: nem rázol át, öreg. Ivan
Szergejevics felajánlotta, hogy menjünk el hozzá együtt,
és nézzük meg a saját szemünkkel, s közben
könnyezett. Ezt nem élem túl, suttogta újra és
újra útközben. Az ajtó be volt törve. Az
edények szanaszét, a padló csupa cserép és
szilánk. A brilliánsok eltűntek. Az ikonnak hűlt
helye. Elvitték mindenemet. Hallgattunk. Tudták, hova jönnek,
mondta Zsenyka apja tompán. Ez csak olyan ember lehetett, aki jól
ismer. De hiszen nincsenek barátaid - mondta Zsenyka. - Ne hazudj!
Az apja hallgatott. Ezt te magad csináltad,
zkurviszinye
!
- üvöltette hirtelen Zsenyka magából kikelve, ugrásra
készen. Az apja elsírta magát, mint akit megsértettek.
Zsenyka megvonta a vállát. Kimentünk.
Kikísértem
Seremetyevóra. Addigra belenyugodott, hogy az ikon kicsúszott
a kezéből, de a tekintete komor volt. Átkozott ország,
mondta búcsúzóul, még Lengyelországnál
is rosszabb.
Vagy úgy fél
év múlva behívatott egy nyomozó, és
rögtön - ehhez nagyon értenek - bele a gyomrom közepébe:
naná, a pszichologizmus százéves hagyománya.
Az orosz irodalom emlőjén nevelkedtek. Nem szeretem én
az ilyesmit. Azt hittem, a fekete ikonról van szó. De nem.
A telefonszámomat megtalálták Zsenyka apjának
noteszében, miután kilökték az öreget a
vonatból valahol Észak-Kaukázusban, ahová revízióra
utazott. Az Észak-Kaukázus puszta említésétől
felkavarodott a gyomrom: nem szeretem az olyan embereket, akiknek a szeme
gyorsan megtelik vérrel. És ki nem állhatom az aranyfogaikat.
A betörésről
a nyomozó nem tudott. Amennyire meg tudom ítélni,
sötét alak volt, jegyeztem meg. Egyetértett velem. A
magam dolgát letudtam néhány általánossággal,
az általam ismert részletekbe nem avattam be. Elvégre
Zsenyka mégiscsak a barátom volt. A nyomozó türelmesen
várta, hogy kipakoljam, amit tudok. De hiába. Tetszik? -
kérdezte, amikor látta, hogy a kis muzeális Remingtonjában
gyönyörködök. - Klassz! - Egy újságíró
ezerkétszázat ajánlott érte. - Két fiú
zúdult be a szobába nagy zajjal, kopogás nélkül,
egész kenyérrel a szájukban. A nyomozó idegesen
előkapta a pisztolyát a hóna alól. - Bejelentést
akarunk tenni - mondták a fiúk rágódva. - Kifelé!
- üvöltötte a sovány (valahogy túltengenek
itt a soványok) nyomozó, és elrakta a pisztolyt. Azok
rágva távoztak. Én szintén távoztam,
a Remingtonnal a hónom alatt, elégedetten. Nem lehet, hogy
magától ugrott ki? - kockáztattam meg búcsúzóul.
- A franc se tudja - mondta a nyomozó.
Ülünk a zajos,
szűk presszóban a Montparnasse-on.
- A gyerekeid meg vannak
keresztelve?
- Igen. Miért? - csodálkozott
a kérdésemen Zsenyka.
- Vagyis Tacitusnak mégsincs
igaza? - mondtam kaján kis mosollyal.
- Miféle Tacitusnak?
Ja, Tacitus! Hát, szóval Evka így akarta.
- És Tacitus?
- Itt ilyen az élet,
haver. Ez itt Párizs. Kit érdekelnek az orosz kérdések?
Lebarnulva, kopaszodó
halántékával hasonlított az apjára,
csak a hamisítatlan szovjet stíl hiányzott róla.
Megtalálták a gyilkosát? - folytatom az orosz kérdéseket.
- Hogy megtalálták-e? Nem találják azt meg
soha - húzza el a száját Zsenyka. - És az ikon?
- Az ikonon, bratye, itt lakást vettem magamnak. De nehogy azt hidd,
hogy tizenötödik századi volt! Alig tudtam elpasszolni.
Na, eljössz velem? Evka örülne. - Holnap repülök
Amerikába - mondom. - Ki kell aludnom magam.
Akkor adta meg a Los Angeles-i
lengyelek telefonszámát, én leírtam, és
kint az utcán megöleltük egymást.
- Mondok valamit, amin elcsodálkozol
- mondta Zsenyka.
- Ki vele - feleltem különösebb
lelkesedés nélkül.
- Tudod, ki ölte meg
az apámat?
- Ki?
- Próbáld kitalálni
- mondja nevetve.
- Inkább mondd meg.
Szinte kihívóan
néz rám.
- Komolyan nem jöttél
még rá?
- Szeretsz mítoszokat
gyártani - mondom. - Akkor te nem is voltál a Szovjetunióban.
- Ha csak becsuktam a szemem,
azt láttam, hogy folyik a spermám a száján.
Minden éjszaka. Nem volt valami kellemes, bratye. Meg akartam szabadulni
tőle.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu