BORIS GROYS
LENIN
ÉS LINCOLN:
A
MODERN HALÁL KÉT ALAKVÁLTOZATA
Kétségtelen, hogy a
halálhoz való viszony egy kultúra leglényegesebb
ismertetőjegyei közé tartozik. Mégis: jelenkori
kultúránkban csak felületesen jártak utána
ennek. Ezért most megkísérlem - jóllehet vázlatosan
-, hogy a modern halálértelmezés két pregnáns
példáját végiggondoljam: a Lenin-mauzóleumot
Moszkvában és Abraham Lincoln beszélő emlékművét
Disneylandben (Los Angeles, USA).
A halál e két ábrázolása
annyiban összevethető, hogy mindkettő reprezentatív,
ugyanakkor mindketten hazájuk jelenlegi politikai rendjének
egykori megalapozóit testesítik meg.
A Lenin-mauzóleumot 1924-ben
Lenin halála után építették és
rövid időn belül a szovjet birodalom vitathatatlan középpontjává
vált. A fővárosban áll a Vörös téren.
Legalább kétszer egy évben - a forradalom napján
és május elsején - hatalmas tömegek vonulnak
(pontosabban: vonultak) el előtte, miközben a párt és
az állam vezetői a mauzóleumon állva integetnek
az embereknek. Ezáltal szimbolikus jelentőségűvé
lett, hogy a mauzóleumban nyugvó Lenin múmiája
úgyszólván az állami rend alapköve.
A mauzóleum felépítése
komoly viták tárgya volt egykoron. A régi bolsevik
gárda többsége úgy vélte, hogy egyetlen
személy ilyetén megdicsőítése nem felel
meg a marxi kollektivizmus eszméjének. Maga a család
is a mauzóleum ellen volt. Sztálin volt az, aki keresztülvitte
a mauzóleum eszméjét, hogy aztán Moszkvát
már ne is lehessen elképzelni nélküle. A régi
rezsim összeomlása után merült fel ismét
az emlékmű további fenntartására irányuló
kérdés.
A mauzóleum külsőre
az egyiptomi vagy babilóniai piramisokra emlékeztet, melyekben
az antik uralkodókat temették el. Ezt a körülményt
különösen hangsúlyozták a mauzóleum
egykori ellenzői. Ugyanakkor épp ez az érv, amely a
halál tradicionális és modern értelmezése
közti különbséget nyomatékossá teszi.
A fáraó múmiája a halandó test eltemetése
után nem látható többé. A fáraó
háborítatlan túlvilági életének
talán legfontosabb feltétele az elrejtettsége a piramisban.
A piramis egy titok őrzője. Középpontjában
a távoliság, a láthatatlanság, az elrejtettség,
a Másság uralkodik. A világ tér-idő homogeneitása
itt szétrombolódik és helye támad a másfajta
létezés lehetőségének.
Rendkívül jellemző
vonás, hogy az európai felvilágosodás kezdete
óta komoly erőfeszítéseket tettek, hogy a piramis
titkát napvilágra hozzák és ezáltal
a más, a szakrális, a távollevő terét
fizikailag is szétrombolják. A piramisokat megnyitották,
a bennük őrzött múmiákat összegyűjtötték
és Európába fuvarozták. A British Museumban
vagy a párizsi Louvre-ban a felvilágosodás trófeáiként
tették közszemlére, mintegy bizonyítékaként
annak, hogy nem létezik többé semmiféle titok.
Mostantól miden látható, megvilágítható,
kiállítható.
Jóllehet Európában
a régészetnek, különösen pedig az egyiptomológiának
ez a dimenziója teljesen világos volt. "A múmia bosszúja"
igen fontos toposszá vált az elmúlt két évszázad
tömegkultúrájában, számtalan film és
regény cselekménye alapult ezen az elképzelésen.
Ebben a háttérben
még világosabban látszanak a Lenin-mauzóleum
ellentmondásai. Maga a mauzóleum az egyiptomi piramisok és
a British Museum keveréke. Lenin becses múmiája a
"Mauzóleum" nevű piramisban van elraktározva. Ezzel
egyidejűleg a "Mauzóleum" nevű múzeum őrzi
Lenin testét. És kétségtelen, hogy a modern
kor múzeumi történetének legsikeresebb kiállítása
ez. Hogy a Vörös téren mindenkor hatalmas emberkígyó
gyűrűzik a mauzóleum bejáratához, tudja
ezt bárki emberfia, aki Moszkvába látogat. Ez részben
az állam által előírt rendszabályok betartásának
következménye. De pusztán ez nem ad magyarázatot
a tülekedésre. Lenin múmiájának varázslatos
kisugárzása van, mely közvetlenük hat az emberekre.
A szekularizált, kiállított, múzeumivá
tett múmia most ismét szakralizálódik. A misztérium
tehát nem semmisíthető meg teljesen a múzeumi
kiállítás által. Akkor hát kérdés:
milyen módon raktározódik el a titok?
Lenin múmiájának
nyughelye nyilvánvalóan nem a személyes feltámadás
helye többé. Az állandó őrszolgálat
és a csaknem szakadatlanul odaáramló kandi embertömegek
biztosítják, hogy a hulla hulla marad és nem történik
csoda.
További biztosítékul
a múmia külső megjelenése szolgál. Lenin
tökéletesen triviálisan van felöltöztetve,
"mint az életben" - öltöny, ing, nyakkendő. Az egyiptomi
szarkofágokkal összehasonlítva alig túlszárnyalható
a banalitása: semmi Ünnepi, Transzcendens, Más. Semmi
sem sugallja a testi vagy szellemi transzformációt, ugyanannak
az örök visszatérését. Valószínűleg
éppen ez a radikális banalitás alkotja Lenin múmiájának
titkát és ez a forrása vonzerejének. Az ember
elcsodálkozik, miért éppen ez a férfi és
nem egészen más került erre a kivételezett helyre.
A képtelenség, hogy ezt vizuálisan bármiképpen
is megalapozzuk - éppen ez teremti meg a feszültséget.
E feszültséget minden
modern nyugati múzeum látogatója jól ismeri.
Ezekben a múzeumokban szüntelen olyan tárgyakkal találkozunk,
melyeknek a mindennapi életben nem tulajdonítunk semmiféle
különösebb értéket. Ezáltal különül
el a modern művészet múzeuma más gyűjteményektől,
melyek a korábbi korszakokból csak a Kimagaslót, a
Mást teszik közszemlére. A modern művészet
titka éppen az, hogy végül is nem alapozható
meg, miért éppen a banális dolgok vannak a múzeumban
elraktározva és miért nem inkább mások.
A Lenin-mauzóleum ebben az
értelemben talán a legradikálisabb megjelenési
formája a modern múzeumi eszménynek és a historikus,
szekularizált halhatatlanságnak általában.
Az egyiptomi múmiák rituális díszítése
egyike volt a modern festészet legfontosabb forrásainak.
Azóta minden művész megkísérelte, hogy
művében a saját, ám ugyanakkor más, ideális,
transzcendentális képét megalkossa, amely aztán
kiállíthatóvá is válik az idők
során. Lenin múmiája, mint a XX. századi művészet
összességében, mely ready-made koncepciójára
orientálódik, annak a jele, hogy megszűnt immár
a túlvilági transzformáció reménye.
A Túlvilági a muzeális alakjában ismétlődik
meg, mint a szószerinti Evilági, Profán, Banális.
De ez az ismétlődés még mindig valami különös
titkot rejteget.
A Szovjetunióban arról
hallani, hogy létezik egy különböző szakmák
specialistáit foglalkoztató intézet, melynek az a
feladata, hogy Lenin múmiáját karbantartsa. Arról
is pletykálnak, hogy voltaképpen több múmia van,
melyeket állandóan cserélgetnek, ha az éppen
kiállított átmenetileg megrongálódik.
Számtalan vicc és anekdota szól arról, hogy
Lenin múmiája feltámad és megbüntet bizonyos
embereket. Még olyat is hallottam, hogy Lenint eredetileg gaztettei
miatt nem szabadott eltemetni. A szovjethatalom tehát addig fog
fennmaradni, míg meg nem bánják Lenin összes
bűnét. Akkor aztán Lenin megváltódik,
és eltemetik - vele együtt a szovjethatalmat is.
Az efféle történetek
és képzelgések arra utalnak, hogy a mauzóleum
titka összefüggésben áll a múmia jelenségének
belső természetével. Bár mindenki szeme előtt
van kiterítve, még így is elrejti valódi természetét.
Egészen másképpen
találkozunk Abraham Lincoln beszélő szobrával
Disneylandben. Az emlékmű már első pillantásra
sem tartalmaz semmiféle szakrális elemet. Egy szabadidő
park kontextusában van felállítva, a szórakozás
és a játékosság területéhez tartozik.
Másrészt Disneyland figurái az amerikai népmitológia
csírái. Mickey Mouse vagy Donald kacsa alakját a vegytiszta
amerikanizmussal asszociáljuk: felnagyított alakjaikat népünnepélyeken
hordozzák körbe, akár korábban a pogány
istenszobrokat. Ezekkel és más Disney-alakokkal találkozunk
Amerikában mindenütt, ahol a Rendkívüli, a Más,
az Ünnepélyes lép működésbe. Disneyland
egész megjelenése úgy hat, akár egy világmetafora.
A valódi amerikaisággal a föld felszínén
lépünk kapcsolatba: az ételek, az épületek,
a ruhák hangsúlyozottan amerikaiak. A speciális attrakciókkal
a föld alatt találkozunk. A Rendkívülit az ember
akkor éli meg általában, ha leszáll a Föld
alá. Kis hajócskákon utazunk egy földalatti mesterséges
folyócska vizén. E patakocska a görög mitológia
Hádeszére emlékeztet. A parton különféle
alakokat figyelhetünk meg, valamennyien Európa múltjának
fontos képviselői. Ha közeledünk hozzájuk,
megmozdulnak, ha visszalépünk, ismét mozdulatlanná
merevednek - akár az Odüsszeiában. Az út a normalitás
világából az elmúltba, a szokatlanba vezet.
Lincoln szobra a park amerikai,
föld feletti részében található egy kis
pavilonban. Az idegenvezető felvilágosít, hogy voltaképpen
Amerika iránti hódolatról van szó. Mielőtt
magával a szoborral találkoznánk, bevezetnek egy terembe,
ahol kimerítő felvilágosításokkal szolgálnak
a szobor keletkezésére, technikai megvalósítására
vonatkozó problémákat illetően. A látogató
megtapasztalja, hogyan fest a szobor belülről, milyen nehézségek
léptek fel üzembe helyezésekor, miféle javítások
szükségesek vagy lennének kívánatosak.
Így hát semmi sem
marad rejtve. A hitelesség bármiféle illúzióját
módszeresen lerombolják. Lincoln szobra nincs semmiféle
kapcsolatban korábbi élő testével - amit Lenin
múmiája még sugalmazott, az immár nincs többé.
A szobor minden porcikája technikai termék, művileg
előállított.
Ily módon készítik
fel a látogatót a találkozásra a szoborral.
Az emlékmű egy pódiumon áll, egy adott jelre
megmozdul és beszélni kezd: Lincoln híres Gettysburgben
előadott beszédét deklamálja. A hatás
egy zombie-filmre emlékeztet - valamiféle lény a lét
és a nem-lét határán. A halhatatlanság
itt azonos a technikai ismételhetőséggel.
Mozgásával és
beszélőképességével Lincoln szobra jobban
emlékeztet az élő elnökre, mint Lenin múmiája
az egykori pártvezérre. Persze Lincoln szobra csak azt mondja,
amit Lincoln nyilvánosan is előadott, ami a történelem
részévé vált. A technikai reprodukció
kizár bármiféle vitát, nem-nyilvános
vagy organikus jelenséget. A történelmi halhatatlanság
csak a történelem dolga. A felvilágosult technikai reprodukció
csak a nyilvánosat reprodukálja. A technika, mikor pusztán
a nyilvánosat ábrázolja, magára veszi a vallás
funkcióját, mely a testet a lélektől elkülöníti.
Ami az eleven Lincolnt technikai utánzatától megkülönbözteti,
az csupán a testi, a mulandó, a lényegtelen. Lincoln
szobra jobban megtestesíti az elnök történelmi
dimenzióját, mint ő maga valaha is tehette.
Az emberi test technicizálása
voltaképpen már az egyiptomi múmiák esetében
is fellép, ez ad a testnek végleges, szocializált
és reprezentatív formát. A test örök nyugalomba
dermed, mely megfelel belső lényegének. És ez
a lényeg a numifikálási technika által meghatározott.
Ám a transzformáció, a feltámadás lehetősége
itt még nyitva áll, mivel a privát a piramis belsejében
megőrződik és fennmarad. Ez az esély a múzeumi
kiállítás nyilvánossága miatt már
erősen korlátozott.
Átláthatóság,
állandó mozgékonyság, a határok folytonos
átjárhatósága uralkodik Disneyland más
pontjain is. Apolló, a görög isten volt az, aki eredetileg
a gabonát óvta az egerektől. Mickey Mouse, a Disney-féle
mitológia központi alakja, így a szembenálló,
a dionüszoszi elvet képviseli. Az egerek minden határt
áthágnak és felzabálják azt, amire Apolló
vigyáz.
A Disneylandben szórakoztatóan
megvalósított utópia nem az örök nyugalom
és szemlélődés klasszikus utópiája,
hanem a szakadatlan mozgás rendkívül modern utópiája.
Ha ez az eksztatikus mozgás organikusan nem folytatható többé,
a technikai reprodukció eszközeivel pótolják.
Kétségtelen persze, hogy valami elvész ily módon,
az ugyanis, ami kivonja magát a nyilvánosságból
és ezáltal technikailag sem reprodukálható.
De ez a privát nélkülöz bármiféle
misztériumot, hisz titok régóta nincs többé,
így irrelevánsnak számít.
Így mozognak szakadatlanul
az embertömegek Disneylandben és e tömegben mindenki hordozza
a maga titkát, ami annyit tesz, hogy nincs immár semmi titok
- akár a megelevenedett egyiptomi piramisok, melyekből hiányzik
a múmia.
A mozdulatlan képek hangsúlyosabban
tartalmazzák az újjáéledés lehetőségét,
mint a mozgóak. Az újabb kor fantasztikus irodalma számtalan
megelevenedett szoborról vagy képről tudósít.
A hagyományos művészet még organikus és
redukálhatatlan kapcsolatot tartott fenn az eleven testtel. A Disneylandben
lévő Lincoln szobor soha nem fog feltámadni, azon egyszerű
okok miatt, hogy már él, már mozog, már beszél.
Semmit sem hiányolhatunk belőle. Lenin múmiáját
állandóan őrzik és bámulják, hogy
magán jellegű feltámadását megakadályozzák,
hogy biztosítják nyilvános mozdulatlanná dermedtségét,
és hogy meggyőződjenek arról, Lenin valóban
halott és semmiféle szociális veszély nem fenyeget
többé. Lincoln emlékműve a kényszer nélküli
szórakozás kontextusában funkcionál, mivel
alapvetően technicista karaktere bármiféle hasonló
veszélyt már születése pillanatában lehetetlenné
tett.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu