VAGYIMIR SZOROKIN
SZERGEJ ANDREJEVICS
Szokolov két száraz fenyőágat
dobott a tűzre, a lángok egy pillanat alatt átterjedtek
rájuk, nyújtózkodni kezdtek fölfelé, mohó
nyelvekként kezdték nyaldosni a tűz fölé
akasztott vödör kormos fenekét.
Szergej Andrejevics a kékes lángban
összezsugorodó tűlevélkéket nézte,
majd a fiatalok arcára fordította a tekintetét, akik
megbűvölve meredtek a tábortűzre.
Pompás kis tábortűz,
igaz?
Szokolov rábólintott:
Az...
Lebegyeva fázósan húzta
össze keskeny vállát:
Szergej Andrejevics, én száz
éve nem voltam erdőben. Nyolcadikos korom óta.
Miért? Szergej Andrejevics levette
a szemüvegét és rövidlátón hunyorogva
törölgetni kezdte a zsebkendőjével.
Hát, valahogy nem volt rá
időm mondta Lebegyeva.
És akkor az Isztrára mért
nem jöttél el velünk? kérdezte tőle csúfondárosan
Szavcsenko.
Nem tudtam.
Mondd, hogy lusta voltál. És
kész.
Egyáltalán nem voltam lusta.
Beteg voltam.
Dehogy voltál te beteg.
De.
Szergej Andrejevics békítőleg
fölemelte vékony ujjú, keskeny kezét:
Na, elég már, Ljosa, hagyj
békét Lénának... Inkább nézzetek
jobban körül, milyen szépséges itt minden. Hallgassátok
az erdőt.
A fiatalok körülnéztek.
A tábortűz virgonc lángjaitól
világosabbak lettek a bokrok és a fiatal nyírfák
sötét sziluettjei. Távolabb mozdulatlan falként
sötétlett az erdő, különféle, magasba
nyúló fáival, melyek fölött fényes
csillagtengerben lebegett a hatalmas hold.
Mélységes éjszakai
csend honolt, melyet csak a tábortűz ropogása tört
meg.
Folyóvíz, rothadás
és az égő fenyő szaga érződött.
De jó... mondta ábrándosan
a göndör hajú, széles vállú Jeliszejev
, pont mint a Derszu Uzalában.
Szergej Andrejevics elmosolyodott, amitől
vastag szemüveg mögé rejtett, fiatalos ragyogású
szeme körül apró ráncok futottak össze:
Hát igen, gyerekek, az erdő,
az egy csodálatos természeti jelenség. A világ
nyolcadik csodája, ahogy Mamin-Szibirjak mondta. Az erdővel
soha nem lehet betelni, azt nem lehet megunni. És mennyi kincs van
az erdőben! Oxigén, fa, cellulóz. Meg a bogyók,
meg a gomba. Tényleg egy nagy éléskamra. Nagyon nehéz
lenne az embernek erdő nélkül. Nem lehet élni
ilyen szépség nélkül...
Elhallgatott és az erdő fáinak
mozdulatlan falára meredt.
A fiatalok is azt nézték.
Hát igen, Szergej Andrejevics, persze,
az erdő az jó mondta halkan, mosolyogva Jeliszejev. De a technika
mégiscsak jobb.
Megütögette a vállára
akasztott hordozható magnetofont:
Technika nélkül manapság
már lépni se lehet.
Szergej Andrejevics a fiú felé
fordult, alaposan megnézte őt.
Technika... Hát hogyne, Vitya, a
technika kétségtelenül nagyon sokat nyújtott
az embernek. De énszerintem az a legfontosabb, hogy ne takarja el
az embert, hogy ne szorítsa háttérbe. Az erdő
soha nem tudna ilyesmit tenni.
A fiatalok Jeliszejevre néztek.
Az előretolta az alsó ajkát,
majd vállat vont:
Hát nem, én nem is azért...
Csak az, hogy...
Csak az, hogy meg vagy zavarodva attól
a popzenétől, ez a lényeg! vágott közbe
Lebegyeva. Enélkül a doboz nélkül egy lépést
se tudsz tenni.
Mért, az talán rossz dolog?
nézett gyanakodva Jeliszejev a lányra.
Nem az, hogy rossz, hanem káros!
nevetett Lebegyeva. Megsüketülsz, sehová nem fognak fölvenni!
A fiatalok elnevették magukat.
Szergej Andrejevics elmosolyodott:
Hát, Lebegyeva, te aztán
senkit nem kímélsz.
És ő, Szergej Andrejevics?
Mit van úgy oda attól a doboztól?
Mi közöd hozzá? - morogta
Jeliszejev. Te sem tudsz meglenni a konzervatóriumod nélkül...
Igen, de az a konzervatórium, te,
lökött! Bach, Haydn, Mozart! Nálad meg csak üvöltenek
azok a torzonborzok!
Te vagy a torzonborz.
Szergej Andrejevics finoman megfogta Jeliszejev
vállát:
Jól van, Vitya, jól van.
Elvégre a repülős főiskolára akarsz menni.
Egy pilótának pedig nagy önuralomra van szüksége.
Én nem pilóta leszek, hanem
konstruktőr dörmögte vörösre vált arccal
Jeliszejev.
Annál inkább... Tudjátok
mit, barátaim? Használjuk ki, hogy ilyen szép tiszta
idő van, idézzük fel, mit tanultunk a csillagokról.
Szergej Andrejevics fölállt,
tett néhány lépést, könnyű dzsekije
zsebébe csúsztatta a kezét, és fölnézett
az égre.
Sötét ibolyaszínű
volt az ég, a csillagok szokatlanul fényesen ragyogtak és
nagyon közelieknek tűntek. A vakító fehér
hold széléből mintha levágtak volna egy kis
darabot.
Jobb ez, szemléletesebb, mint bármelyik
térkép mondta halkan Szergej Andrejevics, és gyors,
határozott mozdulattal megigazította a szemüvegét.
Na kérem... Mi az a függőleges csillagkép? Ott
ni.
Fölmutatott az égre.
Nos, ki a vállalkozó? Oleg?
A Bereniké Haja? dörmögte
bizonytalanul Zajcev.
Szergej Andrejevics tagadólag ingatta
a fejét:
Az jobbra van és följebb. Ott
ni, a Vadászebek alatt... Vitya?
A Kassziopeia! vágta rá hangosan
Jeliszejev, farmerja zsebébe dugott kézzel, hátraszegett
fejjel. Pontosan, a Kassziopeia.
A közelben álló Szokolov
könnyedén elnevette magát.
Kettes alá mondta Szergej Andrejevics,
és már mutatta is: A Kassziopeia ott van, a Cefeusz mellett.
Lebegyeva fölnevetett.
Jeliszejev megvakarta a tarkóját
és vállat vont:
Dehát valahogy úgy hasonlítanak...
Persze, terád! vihogott Lebegyeva,
és Szokolov háta mögül tarkón legyintette
Jeliszejevet.
Ez nem normális nevette el magát
Jeliszejev.
Szergej Andrejevics a többiekhez fordult:
Tényleg senki nem tudja? Gyima?
Szavcsenko némán ingatta
a fejét.
Léna?
Lebegyeva sóhajtva vonta föl
a vállát.
A vizsgák után minden összekeveredik
az ember fejében, Szergej Andrejevics magyarázkodott Zajcev.
Jeliszejev elnevette magát, és
a lábával odébb tolt egy ágat, amelyik valahogy
kikerült a tűzből:
Van akinek összekeveredik benne, van
akinek meg pont fordítva, minden elszáll belőle. Mint
a szélcsatornában...
A többiek fölnevettek.
Azért Misa biztos tudja, látom
a szemén nézett huncutul Szokolovra Lebegyeva.
Szokolov zavartan bámulta a tüzet.
Szergej Andrejevics a fiú keskeny,
nyugodt arcára irányította a tekintetét:
Tudod, Misa?
Tudom, Szergej Andrejevics. Ez a Kígyó
csillagkép.
Úgy, úgy bólintott
helybenhagyólag a tanár. Nagyon derék. És a
Kígyó fölött mi van?
Az Északi Korona mondta Szokolov
fojtott hangon a néma csöndben.
Helyes. Az Északi Korona. Benne
egy első fényrendű csillaggal. És ott, balra,
az melyik csillagkép?
A Herkules.
És jobbra?
Az Ökörhajcsár.
Szergej Andrejevics elmosolyodott:
Csillagos ötös.
Jeliszejev a fejét csóválta:
Nahát, Misa, ezt nevezem. Mint a
Giordano Bruno.
Szokolov az eget nézte, közben
a dzsekije szélét húzogatta.
A vödörben fölforrt a víz,
és sisteregve a tűzre csorgott.
Hűha, elméláztunk!
pattant oda Jeliszejev, és megfogta a keresztrúd egyik végét,
amelyen a vödör lógott. Oleg, vegyük le gyorsan!
Zajcev megmarkolta a rúd másik
végét.
Levették a vödröt a tűzről,
és gondosan lerakták a pernyével borított fűre.
Szergej Andrejevics odalépett és
lehajolt:
Így van. Fölforrt. No, akkor
csináljunk teát.
A fiatalok az előre odakészített
zacskókból beleszórták a teát a forró
vízbe.
És mi lenne, ha rögtön
beleöntenénk a sűrített tejet is? nézett
kérdőn a tanárra Lebegyeva.
Tényleg, milyen jó ötlet
bólintott Szergej Andrejevics.
Jeliszejev elővette a két
konzervdobozt a hátizsákjából, és hozzálátott,
hogy fölnyissa őket. Eközben Lebegyeva egy frissen lecsupaszított
bottal kavargatta a teát a vödörben. Jeliszejev, miután
gyorsan kinyitotta a konzerveket, a vödör fölött megdöntötte
a dobozokat. Két elnyúló, fehér csíkban
csordult a tej lefelé...
A fiatalok és a tanár nemsokára
már élvezettel kortyolgatták bögréikből
az édes, zamatos teát.
Az enyhe éjszakai szellő,
amely magával hozta a folyó szagát, megbolygatta a
lassan kihunyó tábortüzet.
A gyengülő lángnyelvek
még táncoltak a borostyánszínű parázs
fölött, imbolyogtak, elenyésztek, hogy aztán újra
megjelenjenek.
Most lenne a legjobb rárakni a krumplit
javasolta Zajcev a teáját kortyolgatva.
Pontosan helyeselt Jeliszejev, és
egy bottal elkezdte széttúrni a parazsat, miközben hunyorgott
a forróságtól.
Szergej Andrejevics kiitta a teáját,
és lerakta egy fatönkre a bögréjét:
Léna, ugye te meg textilszakra készülsz?
Lebegyevának az ajka előtt
megállt a kezében a bögre.
A tanárra nézett, aztán
leeresztette a bögrét, és tekintetét a tábortűzre
fordította.
Én, Szergej Andrejevics... én...
Nagy levegőt vett, és határozott
hangon azt mondta:
Úgy döntöttem, hogy szövőgyárba
megyek.
A többiek szótlanul nézték.
A parazsat kapirgáló Jeliszejev
meglepetten hümmögött:
Hát, ezt nevezem! Éltanuló
létére megy a gép mellé. Tekerni az orsókat...
Ehhez semmi közöd! vágott
a szavába Lebegyeva. Igen, elmegyek a gyárba, egyszerű
szövőnőnek. Hogy a saját bőrömön
érezzem, hogy mi az ipar. Az ötöseim értékével
pedig tisztában vagyok.
Jeliszejev vállat vont:
Dehát akkor mehettél volna
estire vagy levelezőre és közben dolgozni...
De nekem az a véleményem,
hogy jobb, ha az ember egy évig csak dolgozik, és utána
megy nappalira. Tanulni is könnyebben fogok, és az életet
is jobban megismerem addigra. A mi családunkban hagyomány,
hogy az asszonyok szövőnők. A nagymamám is, a mamám
is, a nővérem is.
Nagyon helyes, Léna bólintott
Zajcev. Nekem a papám mesélte, hogy milyenek a fiatal mérnökök.
Öt évig csak tanulnak, de a vállalatot nem ismerik...
Szergej Andrejevics megértőn
belenézett Lebegyeva szemébe.
Derék dolog. A főiskolán
még jobb diák leszel. Egy év a gyárban az nagyon
hasznos lesz. Annak idején én is, mielőtt elkezdtem
az egyetemet, egy évet ledolgoztam egyszerű laboránsként
az obszervatóriumban. Viszont utána, a gyakorlati órákon
jobban is tudtam tájékozódni, mint a többiek.
Jeliszejev megvakarta a tarkóját:
Lehet, hogy nekem is előbb laboránsként
dolgoznom kellene egy évet az aerodinamikai laborban?
A mellette ülő Zajcev a vállára
csapott:
Ahogy mondod, Vityek. Te állsz be
a szélcsatornába a repülőgép helyett.
Mindannyian nevettek.
Na, ott kifújódna belőle
ez az egész magnetofonmánia! kiabálta túl a
nevetést Lebegyeva, és ezzel újabb hahotát
fakasztott.
Jeliszejev két kézzel integetett:
Na, elég a röhögésből!
Ne csináljátok már, mint a hülyék... inkább
rakjátok rá a krumplit, mielőtt kialszik a parázs...
Mindenki előszedegette a krumplikat
a hátizsákból, és a parázsra dobták
őket.
Jeliszejev egy bottal ügyesen betemette
a krumpliszemeket.
Szavcsenko az üres vödör
fölé hajolt:
Mi az, már nincs több tea?
Az elején is kevés volt,
csak félig volt a vödör, mert a többi víz
elforrt.
Gyerekek, valaki ugorjon el vízért!
kiáltotta Lebegyeva. Tegyünk föl új teát.
Szergej Andrejevics megfogta a vödröt:
Majd én elmegyek.
A mellette álló Szokolov
a vödörért nyúlt:
Majd inkább én, Szergej Andrejevics.
Nem, nem emelte fel a kezét a tanár.
Elzsibbadt a lábam. Annyit ültem.
Akkor elmegyek a tanár úrral.
Azért az messze van...
A tanár elmosolyodott:
Akkor menjünk.
Elindultak az erdőbe.
Lábuk alatt puhán surrogott
a zsenge júniusi fű, Szergej Andrejevics kezében halkan
nyikorgott a vödör.
Hatalmas, holdsütötte bokrok
vették körül őket mindenfelől, bujkálniuk
kellett közöttük, eltolni az arcuk elől a nedves gallyakat.
Szergej Andrejevics haladt elöl, komótosan,
közben valami egyszerű, szép dallamot fütyörészett.
Ahogy beértek az erdőbe, hűvösebb
lett, a vödör is hangosabban zörgött.
Szergej Andrejevics megállt, fejével
az ég felé bökött:
Odanézz, Misa.
Szokolov fölemelte a fejét.
Odafönt, a halkan susogó lombok
között piszkosfehér pászmákban tört
át a holdfény, a hold pedig a magas lucfenyők csúcsánál
csillámlott. A tejszínű pászmák ferdén
hullottak a fák törzseire, beezüstözve kérgüket
és leveleiket.
De gyönyörű suttogta a
tanár, és megigazította a szemüvegét,
melynek vastag lencséin kísértetiesen játszott
a hold. Rég nem láttam ilyet. Hát te?
Én se dörmögte sietősen
Szokolov, és hozzátette: milyen fényes a hold...
Igen. Nemrégen volt telihold. Egy
rendes távcsővel most olyan tisztán lehetne látni,
mintha ott lenne az orrod előtt...
Szergej Andrejevics némán
gyönyörködött az erdőben.
Kis idő múlva Szokolov megkérdezte:
Szergej Andrejevics, a mi osztályunk
minden évben találkozni fog?
Persze. Mi az, máris hiányoznak?
Nem is az... hebegte Szokolov zavartan.
Csak... mert én...
Mi? fordult vissza hozzá a tanár.
Hát én...
Elhallgatott, majd kisvártatva gyorsan
beszélni kezdett, egy mogyoróbokor ágát piszkálgatva.
Csak az, hogy... Maga annyi mindent tett
értem, Szergej Andrejevics... a szakkörben is, a csillagászatot
is azért szerettem meg... Erre most itt az érettségi,
és kész. Nem, persze, értem én, hogy önállóvá
kell válnunk, de akkor is... én...
Megmerevedett, és egyre reszketősebb
hangon gyorsan elhadarta:
Köszönök magának
mindent, Szergej Andrejevics. Én... én... soha nem fogom
elfelejteni, amit értem tetszett tenni. Soha! És... és
a tanár úr... a tanár úr nagy ember.
Lehajtotta a fejét.
A szája remegett, ujjai görcsösen
gyűrögették a nedves leveleket.
Szergej Andrejevics tétován
megfogta Szokolov vállát:
Ugyan már, Misa, miket mondasz...
Egy percig némán álltak.
Aztán a tanár beszélni
kezdett halkan, lágyan:
Tudod, Misa, nagy ember nagyon kevés
van. Dehogy vagyok én nagy ember, egy egyszerű középiskolai
tanár vagyok. Ha tényleg segítettem neked valamiben,
akkor nagyon elégedett vagyok. Köszönöm, hogy ilyen
szépen beszéltél rólam. Te tehetséges
fiú vagy, és meglátásom szerint biztosan remek
tudós lesz belőled. De az elkeseredésnek szerintem
semmi értelme. Új élet vár rád, új
emberek, új könyvek. Úgyhogy semmi okot nem látok
a rosszkedvre.
Megrázta Szokolov vállát:
Jó lesz minden. Az osztályotok
összetartó társaság. Évente találkozni
fogunk. És hozzám pedig gyere bármikor. Mindig örömmel
látlak.
Szokolov örvendezve emelte föl
a fejét.
Tényleg?
Tényleg, tényleg nevetett
Szergej Andrejevics és finoman meglódította a fiút.
Na, menjünk, mert soha nem lesz kész az a tea.
Megindultak a kísérteties
fényekben játszó erdőben.
Újra nyikorogni kezdett a vödör,
a száraz ágak megroppantak a talpuk alatt.
Szergej Andrejevics ment elöl, óvatosan
megemelte vagy félretolta a bokrok hajlékony ágait.
Az erdő eltűnt, ritkás
bozóttal benőtt, egyenetlen szélű meredekben
végződött.
Odalent, buján tenyésző
sásrengetegtől takarva megcsillant a folyó keskeny
csíkja.
A folyón túl hosszan elnyúló
fiatal erdő ritkállott, s csak nagyon messze tűnt fel
egy fenyőerdő sötét tömege.
Szergej Andrejevics egy darabig állt
a szakadék szélén, némán szemlélte
a feltáruló látványt, aztán megindult
és fiatalos léptekkel szaladt le a meredek, homokos lejtőn
a folyóhoz.
Szokolov is utána ereszkedett.
A folyó mellett tömörré,
nedvessé vált a homok.
Szergej Andrejevics rálépett
egy farönkre, amely kiállt a vízből, és
megmerítette a vödröt:
Így ni...
Baloldalt, a sűrű sás
közül fölröppent egy szalonka, és fütyörészve
tovaszállt.
Micsoda szépség mondta a
tanár, miközben letette a vödröt a homokba. Látod,
Misa, ez a természet...
Kis ideig hallgatott, aztán a dzsekije
zsebébe süllyesztette a kezét, és így
folytatta:
Milyen harmonikus itt minden. Átgondolt.
Spontán. Látod, ebből kell tanulni, a természettől.
Bevallom, ha legalább havonta egyszer nem jövök ki ide,
nem is tudok dolgozni...
Elnézett a messzeségbe.
A fenyőerdő egész a
látóhatárig nyúlt, ott beleveszett a finom,
rózsaszínű derengésbe, amely kelet felől
szűrődött lassan az éjszakai égre.
Szokolov halkan megszólalt:
Ami engem illet, Szergej Andrejevics, nekem
is nagyon tetszik ez a vidék. Mindenképpen vissza akarok
még jönni ide.
Csak gyere bólintott a tanár.
Itt erőt tud gyűjteni az ember. Lelki tisztaságot. Mintha
tiszta vizet innál egy féltve őrzött kútból.
És ettől a víztől megtisztul a lelked, Misa.
Minden semmiség, mocsok, hívság eltűnik ebben
a homokban...
Fölemelte a vödröt, és
megindult fölfelé a laza homokon.
Odafönt Szokolov a vödörért
nyúlt:
Szergej Andrejevics, inkább viszem
én, jó?
Vidd mosolyodott el a tanár, átadta
neki a vödröt, aztán hozzátette: Eredj, majd jövök
én is nemsokára. Szívni akarok egy kis valódi
erdei levegőt...
Szokolov fölemelte a nehéz
vödröt és elindult az erdőn át.
Szergej Andrejevics mellén összefont
karral, maga elé meredve álldogált a szakadék
szélén.
Vagy húsz lépés után
Szokolov visszanézett.
A fatörzsek között élesen
kirajzolódott a tanár mozdulatlan alakja.
Szokolov kicsit oldalt lépett és
beállt egy süvölvény fenyőfa mögé,
a vödröt pedig letette maga mellé.
A tanár még vagy öt
percig álldogált, aztán nekivágott az erdőnek,
kissé eltérve az iránytól.
Áthaladt két, egymás
közelében nőtt nyírfa között, majd megállt,
kicsatolta az övét, letolta a nadrágját és
leguggolt.
A holdfény egy széles sávja
éppen őt érte, megvilágította a hátát,
a fejét, a térdén összekulcsolt kezét.
Távozó gázok halk,
szaggatott hangja hallatszott, Szergej Andrejevics előre hajtotta
a fejét, halkan föl-fölnyögött, és Szokolov
fülébe megint eljutott ugyanaz a hang most hangosabb volt,
de rövidebb.
Szokolov a fenyőfa mögül
nézett, ujjaival a zsenge fenyőágat dörzsölgette.
A háta mögött vontatottan
rikoltozott egy madár.
Kis idő múlva Szergej Andrejevics
kissé megemelkedett, kinyújtotta a kezét és
egy mogyoróbokorról letépett néhány
levelet megtörölte magát, fölhúzta a nadrágját,
begombolkozott, és fütyörészve megindult abba az
irányba, ahol a fák között a tábortűz
lángja villogott.
Magabiztosan és gyorsan lépkedett,
roppantak alatta a száraz gallyak, meg-megcsillant a szemüvege.
Ösztövér alakja hamarosan
beleveszett az erdő sötétjébe, és kisvártatva
már a könnyed fütyörészés sem hallatszott.
Szokolov egy ideig hallgatózva állt
a sötétben, aztán fölemelte a vödröt
és elindult. Ahogy át akart lépni egy kidőlt
fát, óvatlanul meglódította a vödröt
- a hideg víz a cipőjére löttyent.
A vödröt a másik kezébe
fogta, megkerülte a fenyőfát, és a két,
egymás mellett nőtt nyírfa felé tartott. A holdfény
éppen súrolta a törzsüket, a nyírfakéreg
szinte világított a sötét fenyőfák
között.
Szokolov áthaladt a nyírfák
között és megállt. Parányi, holdsütötte
tisztás tárult elé. Az alacsony aljnövényzet
csillogott a harmattól, a mogyoróbokor levelei ezüstszürkének
látszottak.
A tisztáson friss ürülék
szaga terjengett, alig érezhetően.
Szokolov körülnézett.
Mindenfelé mozdulatlan fák
sötét sziluettjei derengtek. Lenézett a földre,
tett néhány lépést, aztán letette a
vödröt és leguggolt.
Az olajosan csillogó, kis ürülékhalom
ott lapult a fűben. Szokolov közelebb hajolt. Az ürüléknek
erős szaga volt. Az összeragadt kis hurkák közül
kivett egyet. Meleg volt és puha. Megcsókolta, és
gyorsan enni kezdte, mohó harapásokkal, ajkát, ujjait
összekenve.
Valahol a távolban újra felrikoltott
egy éjjeli madár.
Szokolov fogta a két megmaradt hurkát,
és hol az egyikből, hol a másikból harapva,
gyorsan megette az egészet.
Az erdőben csend honolt.
Fölszedte a puha morzsákat
is, gondosan megtörölte a fűben a kezét, aztán
megdöntötte a vödröt és mohón inni kezdett.
A sötét, feneketlen víz ott hullámzott-imbolygott
az arca előtt, együtt imbolygott vele a hold is és a
fölfordított csillagképek is.
Szokolov mohón ivott, két
izzadt tenyerével tartotta a vödröt, közben azt figyelte,
hogyan törik szét, hogyan szakad fényfoltokra a Kígyó
csillagképének függőleges pálcikája.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu