GEORGE E. MARCUS - MICHAEL M. J. FISCHER
AZ ANTROPOLÓGIA MINT KULTÚRKRITIKA
A 20. századi antropológia
egészen más, mint amilyen a 19. század közepén
és végén volt. Az idő tájt, mint a Nyugat
tudományának virágzó ágát, a
társadalmi haladás eszméivel átitatott korban
az Ember általános tudományának, és
az egyre magasabb fokú racionalitás felé haladó
hosszú emberi evolúciót kormányzó társadalmi
törvények felfedezésének a reménye hatotta
át. Az antropológia mai szakterületei - archeológia,
biológiai antropológia, szocio-kulturális antropológia
- akkor még összefonódtak az egyes antropológusok
munkáiban, akik a múlt- és jelenbeli emberi sokféleség
skáláján levő adatok összehasonlításával
az emberiség általános jellemzőit kutatták.
A mai szocio-kulturális antropológusok e korszak szellemi
atyjai közül az angol Edward Tylort és James Frazert,
a francia Emile Durkheimot és az amerikai Lewis Henry Morgant emlegetik
a legtöbbet. Mindegyikük nagyszabású intellektuális
tervezeten dolgozott: a modern intézmények, rítusok,
szokások és gondolkodási sémák eredetét
kutatták, az emberi társadalom fejlődésének
egyes szakaszait összehasonlítva. A korukbeli "vadak" vagy
"primitívek" között gyűjtött anyag számukra
élő, a modern embert a múlthoz kötő kulturális
analógiák tárháza volt. Ezt nevezik ma a "karosszék-etnológia"
korszakának. Az etnológusok, bár hébe-hóba
utaztak is, lényegében utazók beszámolóira,
gyarmati feljegyzésekre, valamint misszionáriusok írásaira
támaszkodtak, ezeket első kézből származó
adatoknak tekintették. Ezek az írók határozták
meg - többek között - egészen a 20. századig
az antropológiai viták stílusát, körét
és tárgyát.
Az angol és amerikai antropológiai
kutatás alapvető átalakulása a 20. század
első harmadában következett be. Ezt a változást
a társadalom- és a bölcsészettudományok
szakosodásának tágabb kontextusában érthetjük
meg (különösen ami az Egyesült Államokat illeti).
Napirendre került a tudományos munkamegosztás, a szakosodás,
kialakultak az egyes tudományágak jellegzetes módszerei,
analitikus nyelvhasználatuk és mércéik. A 19.
század nagyratörő, általános szakterületei
- a hagyományosak, mint pl. a történelem, és
az új jövevények, mint az antropológia - ekkor
már számos más terület között sorakoztak;
becsvágyó programtervezetükből születtek
a bürokratizálódó tudományos élet
egyes ágai.
A - tudományos intézményeink
nagy örömére és nagy elkeseredésére
- leginkább rendbontó és interdiszciplináris
szak az antropológia lett, mely végül a társadalomtudományok
között foglalta el intézményes helyét az
egyetemen. A szociális és a kulturális antropológia
sokáig a társadalomtudományok perifériáján
tengődött, ímmel-ámmal fenntartotta kötelékeit
történelmi partnereivel, az archeológiával és
a biológiai antropológiával, és gyakran kellett
megküzdenie a váddal, hogy csak a furcsa, egzotikus, "primitív"
szokások érdeklik. Bár a 19. századi szellem
és retorika még mindig él az antropológiában,
és bár néhányan továbbra is az Ember
általános tudományának kötelezik el magukat
- különösen a tanításban -, az antropológusok
módszerei ma már jóval specifikusabbak, érdeklődési
körük pedig szokatlanul eltérő.
E szemléletváltás
következtében az egyik jellegzetes módszer a szociális
és a kulturális antropológia alapja lett. Ez a módszer
az etnográfia. Fő újdonsága abban állt,
hogy egységes szakmai gyakorlattá vegyített két,
addig különálló folyamatot: a nem-nyugati népek
közötti adatgyűjtést, melyet azelőtt főként
amatőr tudósok végeztek, és a karosszékből
folytatott elemzést és elméletgyártást,
amivel az elméleti antropológus foglalkozott.
Az etnográfia
Az etnográfia kutatási
folyamat, melynek során az antropológus közelről
megfigyeli egy másik kultúra mindennapjait, részt
vesz életükben, és lejegyzi megfigyeléseit -
ez a
terepmunka-módszer
-, majd a részleteket külön
hangsúlyozva beszámolókat ír erről a
kultúráról. Bár a közhitben máig
is az él, hogy az antropológusok az egyszerű, úgynevezett
primitív társadalmak iránt érdeklődnek,
ma már mindenfajta társadalmat kutatnak, beleértve
a nyugati társadalmakat is, a vallástól a gazdaságig
szinte mindent átfogó témakörökben. Ma az
angol és az amerikai antropológusok is egyvalakit tartanak
az etnográfiai módszer alapítójának:
Bronislaw Malinowskit, aki fő művének, az
Argonauts
of the Western Pacific
(1922) című könyvének
nyitó fejezetében részletesen leírja módszerét,
mely máig is az angol és az amerikai egyetemekről kikerülő
antropológusok gyakorlatának az alapja.
A modern szociális és
kulturális antropológia abban a furcsa helyzetben van tehát,
hogy elsődleges céljául a világ kulturális
sokféleségének leírását tűzte
ki, az Ember általános tudományának nagyszabású
tervezete pedig gyakorlatilag meghiúsult a tudományos intézmények
említett átalakulása során.
Az 1920-as és 30-as évek
alatt az amerikai kultúrantropológia a kulturális
relativizmus, az angol szociális antropológia pedig a funkcionalizmus
jegyében fejlődött. Az utóbbi lényegében
a terepen gyűjtött anyagok értelmezésének
és az etnográfiai beszámolók feldolgozásának
egyfajta elmélete volt; az európai társadalomelmélet
egyik irányzata, melyet az antropológia leíró
és összehasonlító céljaira honosított
meg. Akár a funkcionalizmus, a kulturális relativizmus is
eredetileg módszertani irányelvek összessége
volt, melyek lehetővé tették a kulturális sokféleség
rögzítését. Azonban az 1920-as és 30-as
években az Egyesült Államokban zajló tudományos
és ideológiai viták során a kulturális
relativizmus egyre kevésbé számított módszernek,
mint inkább doktrínának, állásfoglalásnak.
Bár az antropológiát
a nagyközönség ma már leginkább a kulturális
relativizmussal azonosítja, az amerikai társadalomtudományokon
belül továbbra is megmaradt az antropológiában
az általános érvényre törekvés
hagyománya. Az antropológia alaposan kivette a részét
számtalan vitából, melyek a racionalitásról,
az emberi univerzáliák létéről, az emberi
intézmények kulturális képlékenységéről,
valamint hagyomány és modernitás természetéről
szóltak, a változó világban. Az Egyesült
Államokban a kulturális antropológia a liberalizmus
szövetségese volt, és erősen hatott rá.
Tapasztalati megalapozású, etikai beállítottságú
relativizmusa ellenszegült az emberi sokféleség redukciójának
és semmibe vevésének, ami a többi társadalomtudomány
munkáját jellemezte, miközben túlbuzgó
lelkesedésükben általános törvények
után kutattak. Továbbá megalapozta az 1950-es években
népszerű, majd a 60-as években egyre inkább
kétségbe vont gondolat kritikáját, mely szerint
létezik értékmentes társadalomtudomány.
Az etnográfia központi
szerepét a modern szociális és kulturális antropológiában
kétféle módon lehet megközelíteni. Az
egyik magának a műfajnak a fejlődése, a másik
az antropológia szakmai meghatározásában és
gyakorlatában játszott szerepe.
Intézményes szempontból
az etnográfia jelentőségét az antropológusok
szakmai fejlődésében betöltött három
szerepén lehet lemérni. Először: a példaszerű
etnográfiai szövegek olvasása és tanítása
az egyik legkézenfekvőbb módja annak, hogy a diákok
megtanulják, hogyan dolgozik és mit tud egy antropológus.
A klasszikus antropológiai művek az idővel nem válnak
elavulttá, mint más tudományok szakirodalma, hanem
továbbra is élőek és időszerűek,
új fogalmi és elméleti problémák megvitatásának
örökös forrásai maradnak. A mai etnográfiai
művek általában hangsúlyozzák, hogy adott
történelmi kontextusban születtek, és elutasítják
az olyan olvasatokat, amelyek leírásaikat örökérvényű
társadalmi vagy kulturális modellekként rögzítenék.
Másodszor: az etnográfia
nagymértékben személyes közeg, ahol a képzelőerő
is nagy szerephez jut, az antropológusoktól azonban azt várják,
hogy a szakmán belüli és a szakmán túlmutató
elméleti és intellektuális vitákhoz járuljanak
hozzá etnográfiai írásaikkal. A terepmunkát
egyedül végző etnográfus bizonyos értelemben
sokkal önállóbban rendelkezik kifejezőeszköze
fölött, mint ahogy azt a többi tudomány ismertető
műfajánál megszoktuk.
Harmadszor, s talán ez a
legfontosabb: az etnográfia a beavató szertartás,
amelyik megalapozza az antropológus karrierjét és
hírnevét. Nem lehet túlhangsúlyozni annak az
elvárásnak a fontosságát, hogy minden kezdő
antropológus idegen nyelven, kultúrában, és
életkörülmények között végzett
terepmunkában mérettessék meg, hiszen bármihez
is kezd a későbbiekben - s az antropológia a kutatási
lehetőségek minden más tudománynál szélesebb
skáláját nyújtja -, az etnográfiai munka
közös élményében minden antropológus
részesül.
Ami pedig a terepmunka írott
termékét illeti, az etnográfiai írások
műfaji konvenciói eredetileg magukba olvasztották a
19. századi antropológia generalista beállítódású
hagyományait. Az Ember tudományának nagyszabású
19. századi programjától a 20. századi, az
etnográfiai módszer körül újjászerveződő
antropológiához vezető átmenet folyamán
a szociális és a kulturális antropológia generalista
ambíciói kétféleképpen öltöttek
új formát az etnográfia gyakorlatán belül.
Először is: átértékelték az antropológia
19. századi tendenciáját, hogy elsöprő,
globális kijelentéseket tegyen. Mint etnográfus, az
antropológus ma már másfajta holizmusra törekszik:
nem egyetemes igazságokat akar kinyilatkoztatni, hanem egy adott
életmódot igyekszik a lehető legteljesebben ábrázolni.
A holisztikus ábrázolás lényege a modern etnográfiában
nem katalógusok vagy enciklopédiák alkotása
(habár a tekintélyét alátámasztó
klasszikus feltevés szerint az etnográfiaszerző birtokában
van az effajta háttérismereteknek), hanem a kultúra
elemeinek megfelelő összefüggésbe helyezése,
s a köztük levő kapcsolatok feltárása.
Másrészt: az összehasonlítás
alapja többé nem az evolúció, az egyes kultúráknak
a "racionális" értékek felé való haladásban
elfoglalt helye, habár az összehasonlítás továbbra
is tetten érhető minden etnográfiai szöveg retorikájában.
Az etnográfiai leírás az író és
az olvasó számára egyaránt jól ismert
világhoz viszonyított, eltérő és fejletlen
Másik kultúráját helyezi a központba.
Az antropológiai tudás létjogosultságának
mind ez ideig egyik legfőbb érve épp ebből a
"mi-ők" szembeállításból indult ki, márpedig
manapság ez is átértékelésre szorul.
A műfaji szabályok
laza összességét, amelyek a szociális és
a kulturális antropológia utóbbi hatvan éve
folyamán az etnográfiai szövegeket meghatározták,
és megítélésük alapjául szolgáltak,
Marcus és Cushman
etnográfiai realizmusnak
nevezte
el, a 19. századi realista regény analógiájára.
A realizmus egy világ, illetve egy életmód valóságának
az egészét szándékozik ábrázolni.
A realista etnográfia is arra törekszik, hogy az egészet
mutassa be olyan részeken keresztül, amelyekben a társadalmi
és kulturális totalitás mutatkozik meg. A realista
írásmód további jellemzői a részletek
aprólékos leírása, valamint annak állandó,
gyakran fölösleges demonstrálása, hogy a szerző
valóban ott volt, és részt vett az idegen világban.
Az etnográfia mint műfaj hasonlóságokat mutat
az utazók és a felfedezők beszámolóival,
amelyeknek fő motívuma az olvasó számára
ismeretlen népek és tájak romantikus felfedezésének
elbeszélése. Bár az etnográfusok írásaiban
mindig megvolt ez a romantikus felfedezői hajlam is, igyekeztek a
tudomány céljainak is eleget tenni, és eltávolodni
az utazók és az amatőr etnográfusok beszámolóitól.
Az etnográfia mint tudomány legfőbb célkitűzése
a nyugati civilizáció elterjedésétől
fenyegetett kulturális sokféleség megőrzése
lett, különösen a gyarmatosítás korában.
Az etnográfus a változó kultúrák hitelességét
igyekezett megragadni írásaiban, hogy aztán beiktassa
őket az antropológia nagyszabású összehasonlító
munkájába, melynek a társadalmi és a gazdasági
fejlődés nyugati elképzelését kellett
alátámasztania. A megőrzés mint érvényes
tudományos cél motívuma (a ma már halványabb
romantikus felfedező-motívummal együtt) napjainkban is
erősen jelen van az etnográfiában. Jelenleg az a probléma,
hogy ezek az indíttatások már nem elég hűen
tükrözik a világot, amelyben az etnográfusok dolgoznak.
Ma már nincsenek ismeretlen, felderítetlen népek,
s az elnyugatiasodás fogalma túlságosan leegyszerűsített
képet ad a mai kulturális változásokról,
nem elég ahhoz, hogy az antropológia más kultúrák
iránti érdeklődését a megőrző
szándékkal indokolja. De az etnográfia funkciója
ettől még nem avult el, csak elbeszélő céljai
változtak. A világ népeinek kultúráját
állandóan
újra
fel kell fedezni, mivel a változó
történelmi körülmények között a
népek maguk is állandóan újrateremtik saját
kultúrájukat, különösen egy megbízható
metanarratívákat vagy paradigmákat nélkülöző
korban, márpedig a miénk a "poszt-állapotok" kora
- a modernitás, a gyarmatbirodalmak, a hagyományok utáni
kor. Az etnográfia funkciójának folytonossága
új elbeszélő célokat kíván, s
az etnográfiai realizmus múltbeli hagyományaival való
kísérletezgetések valójában arról
szólnak, hogy mik is legyenek ezek az új célok.
Az etnográfiai művek
egykor a kultúra holisztikus ábrázolására
törekedtek; ez volt a funkcionalizmus, a szociális és
a kulturális antropológiában uralkodó elmélet
rendeltetése is. Az 1960-as évektől kezdve azonban
a gyakorlati érdeklődés és az elméleti
viták egyaránt elmozdultak a "szellemi kultúra" megfejtésének
és értelmezésének irányába -
"megérteni a bennszülött nézőpontját,
az élethez való viszonyát", az etnográfiai
módszer Malinowski-féle klasszikus megfogalmazásában.
A terepmunka és az etnográfiai írások feladatának
ebből az újragondolásából született
az interpretatív antropológia.
Az interpretatív antropológia kezdetei
Az interpretatív antropológia
az etnográfia gyakorlatáról és a kultúra
fogalmáról szóló szerteágazó
elmélkedések fedőneve. Az 1960-70-es években
nőtt ki az akkor uralkodó társadalomelméleti
irányzatokból: Talcott Parsons szociológiájából,
a klasszikus weberi szociológiából, valamint számos
filozófiai és eszmei divatirányzat - a fenomenológia,
a strukturalizmus, a strukturális és transzformációs
nyelvészet, a szemiotika, a frankfurti iskola kritikai elmélete
és a hermeneutika - együttes hatásából.
Ezekből az elméleti forrásokból merítettek
a példátlanul akadémikus viták, melyek az etnográfia
kezdeteitől fogva meglévő, elsődleges törekvéséről
szóltak, mely szerint az etnográfus célja, hogy felderítse
a "bennszülött nézőpontját", és megvilágítsa,
hogy a különböző kultúrák valóságértelmezései
hogyan hatnak a társadalom mozgásaira. Ezeket az elméleteket
alkalmazták a kommunikatív folyamatok vizsgálatára
is, amelyek során a terepen dolgozó antropológus ismereteket
szerez a vizsgált alanyok kulturális jelentésrendszereiről,
hogy aztán etnográfiai szövegekben ábrázolja
őket. Az etnográfiai értelmezések érvényességét
magának a kutatási folyamatnak a teljesebb megértésén
és megvitatásán mérték le. Az interpretatív
antropológia tehát egyszerre két szinten működik:
beszámol más világokról, és egyben elmélkedik
az effajta beszámolók ismeretelméleti megalapozásáról.
Az elmúlt két évtizedben
az antropológiában lezajlott változásokról
szóló kommentárok mind azt emelik ki, hogy a hangsúly
a viselkedés és a társadalomszerkezet - a "társadalom
természetrajza" - ábrázolásáról
a jelentés, a jelképek és a nyelv feltérképezésére
tolódott át, annak az új felismerésnek a következtében,
hogy a társadalmi élet elsősorban a jelentésekről
szóló egyezkedés. Ám az, hogy ma a kultúrát
elsősorban jelentések rendszereként értelmezik,
magára az értelmezési folyamatra, vagyis az etnográfiára
mint az ismeretszerzés folyamatára is kihat.
A Clifford Geertz-féle metafora,
a
kultúra mint szöveg
, élesen elkülöníti
a behaviorista tudóst és a kultúrák értelmezésének
a hívét. E nézet szerint a cselekedetekből a
megfigyelő ugyanúgy jelentéseket olvashat ki, mint
az írásos vagy a szóbeli anyagokból. Sőt,
nemcsak az etnográfus "olvas bele" jelképeket a tettekbe,
hanem maguk a megfigyeltek is, egymással való kölcsönhatásaik
során. A kérdés persze az, hogy ez a hatásos
metafora - az értelmezés mint szövegek olvasása,
mind a megfigyelő, mind a megfigyelt által - hogyan jelentkezik
a kutatási folyamatban. S ez az interpretatív antropológiában
ma uralkodó problémához vezet: hogyan gyárt
értelmezéseket az antropológus, aki maga is informátorai
értelmezéséből dolgozik. Az interpretatív
antropológia vonzereje ma épp abban áll, hogy elgondolkoztat
az etnográfiai beszámolók természetéről,
melyek nemcsak a (bármely elméleti irányzatot képviselő)
antropológiai tudás alapjai, hanem más társadalomtudományoknak
is segítséget nyújthatnak abban, hogy az ábrázolás
érvényességének mai válsága közepette
megoldják saját problémáikat.
Az 1930-as évektől
kezdve az etnográfiai írásokat egyre jobban áthatotta
a Bronislaw Malinowski és A. R. Radcliffe-Brown által Angliában
kifejlesztett funkcionalizmus. A funkcionalizmus módszertani irányelvek
összessége volt, melyek elsősorban azt hangsúlyozták,
hogy az etnográfus mindig tegye fel magának a kérdést:
egy adott intézmény vagy hiedelem hogyan kapcsolódik
a többi intézményhez, és milyen mértékben
járul hozzá a szocio-kulturális rendszer egészének,
vagy bizonyos kialakult társadalmi tevékenységeknek
a fennmaradásához. A funkcionalisták különösen
azt szerették kimutatni, hogy a társadalom látszólag
gazdasági intézményeit valójában a vallás
vagy a vérségi kapcsolatok alakították ki,
hogy a rituálé serkenti a gazdasági termelést
és politikaszervező erővel is bír, s a mítoszok
nem haszontalan mesék, hanem a társas viszonyokat szabályozó
okiratok.
A zsákutcából,
amibe az egyre merevebb és akadémikusabb tipológiai
vitákkal, és az intézményrendszerek száraz
felvázolásával jutott, az antropológia az 1960-as
években került ki a francia strukturalizmus, és - furcsa
módon - az akkori legjelentősebb funkcionalista teoretikus,
Talcott Parsons hatására. Mindkét irányzat
azt vizsgálta, hogy milyen fogalomrendszeren alapulnak az adott
kultúra intézményei. A Parson-féle kulturális
rendszer minden társadalmat a saját viszonylatain belül
vizsgált, míg Lévi-Strauss strukturalizmusa a minden
kultúrára jellemző, egyetemes grammatikát kutatta.
Tehát mindkettő áthelyezte a hangsúlyt a társadalomszerkezetről
a szellemi vagy kulturális jelenségekre.
A követendő modell a
nyelvészet lett, mert a nyelvet egyre többen tartották
a kultúra központi jelenségének, és mert
a nyelvészet az antropológiánál egzaktabb módszert
fejlesztett ki a kulturálisan meghatározott struktúrájú
jelenségek vizsgálatára, és e jelenségek
a beszélők számára nem tudatos, úgynevezett
mélystruktúrákként való azonosítására.
A nyelvészeti modellekkel többféle módon is kísérleteztek:
a legfontosabb változatok a kognitív antropológia
(Tyler), a strukturalizmus (Lévi-Strauss), és a szimbolikus
analízis (Geertz). Az első megkísérelte kulturálisan
semleges kategóriák "objektív" hálózatán
ábrázolni a kulturális kategóriákat;
a második a kultúrát különbségek
rendszereként ábrázolta, ahol egy egység jelentését
más egységekkel való szembeállítása
határozza meg; a harmadik pedig a szavak, tettek, fogalmak, és
más szimbólumok által hordozott rétegezett,
többszintű jelentéshálózatokat igyekezett
feltárni.
A kognitív antropológia
objektív hálózatairól bebizonyosodott, hogy
azok is csak kulturálisan meghatározott konstrukciók;
korántsem semlegesek, hiszen áthatják őket az
elemző saját kulturális kategóriái és
feltevései. A strukturalizmust - kevésbé megsemmisítő
módon - azzal bírálták, hogy túlságosan
eltávolodott a társadalmi szereplők szándékaitól
és tapasztalatától, az antropológiai szimbolikus
analízist pedig épp az ellenkezőjével vádolták:
nem elég rendszeres, ott (és úgy) lát jelentést,
ahol (és ahogy) az elemzőnek jólesik, nincs objektív
módszere és elbírálási szempontjai.
Az egyik válasz erre az volt,
hogy a kultúrák egymást megértése (s
ez igaz minden társas kapcsolatra) voltaképpen csak párbeszéd
által több-kevesebb sikerrel megkísérelt közelítés,
más szóval a megértés korrekciója mindkét
fél által, egész addig, amíg az adott interakcióhoz
szükséges egyetértési szintre el nem jutnak.
A kritikára több antropológus
úgy reagált, hogy megpróbálta fogalmilag megragadni,
mit jelent a kultúrát a bennszülött szemszögéből
ábrázolni. Ezek a kísérletek az európai
gondolkodás különféle irányzataiból
merítettek. A fenomenológia az antropológiában
a bennszülöttek világlátásának a
részletes leírását jelenti, ahol az etnográfus
véleménye lehetőség szerint zárójelbe
kerül. A hermeneutika ugyanígy annak szentel a legnagyobb figyelmet,
hogy a bennszülöttek hogyan fejtik meg saját komplex "szövegeiket",
legyen szó bár valódi szövegekről, vagy
a kulturális kommunikáció más formáiról,
például rítusokról. A marxista elemzés
pedig azzal foglalkozik, hogyan szolgálnak a kulturális eszmék
politikai vagy gazdasági érdekeket.
Az interpretatív antropológia
kísérleti etnográfiai írásai e három
elméleti hatásról árulkodnak. Az írásról
zajló vitákban mostanában egyre inkább a párbeszéd
metaforáját lehet hallani, s a korábbi szöveg-metafora
lassan feledésbe merül. A párbeszéd fejezi ki
azt az aktív kommunikációs folyamatot egy másik
kultúrával, amelyben az antropológus (és olvasója)
részt vesz. Kétirányú, kétdimenziós
csereüzletről van szó, hiszen mind a kulturális
rendszeren belül, mind azon kívül, a jelentésrendszerek
között szükség van értelmezésre. A
párbeszéd egyszerűnek látszó fogalma
mögött bonyolult elméleti - de az etnográfiai gyakorlatra
is közvetlenül vonatkoztatható - gondolatok rejlenek,
úgymint Gadamer dialektikus párbeszéd-fogalma; Lacan
megfigyelése, mely szerint minden kétoldalú párbeszédben
vagy interjúban jelen van egy "harmadik fél" is; valamint
a Geertz-féle "tapasztalat-közeli" és "tapasztalat-távoli"
fogalmak szembeállítása.
A bennszülött szemszögének
megértéséhez Geertz szerint nem az kell, hogy beleéljük
magunkat a helyzetébe. Az empátia jól jöhet,
ám a kommunikáció kettőn áll. A mindennapi
beszélgetésben számtalan fölösleges üzenet
hangzik el, és a felek addig módosítanak, amíg
el nem jutnak az egyetértéshez, illetve a jelentéshez.
A kultúrák közti kommunikáció során,
valamint akkor, amikor egyik kultúráról írunk
egy másik kultúra tagjainak, a kulturális Másik
tapasztalat-közeli, helyi fogalmai szembekerülnek az írónak
és olvasóinak megszokottabb, tapasztalat-távoli fogalmaival.
Csakhogy nem társadalmi kontextusuktól
elszigetelt fogalmak, illetve kategóriák egymás mellé
kerüléséről van szó. Lacan és mások
rámutattak, hogy két ember beszélgetésében
mindig jelen van legalább egy harmadik, vagyis a közvetítők:
a nyelvbe ágyazódott, tudattalan kulturális struktúrák,
terminológiák, és nem nyelvi jellegű viselkedésformák.
A kommunikációnak ezek a közvetítő struktúrái
a párbeszédként felfogott etnográfiai elemzések
tárgyai.
Gadamer történelmi hermeneutikájának
a párbeszéd-fogalma végül magában foglalja
mind az egymás mellé helyezés, mind a közvetítés
fogalmát. Gadamer a történelem múltbeli horizontjának
az értelmezésével foglalkozik, de az értelmezés
problémája ugyanaz, akár időbeli, akár
kultúrák közötti utazásról van szó.
Minden történelmi korszaknak megvannak a maga feltevései
és előítéletei, s a kommunikáció
folyamata nem más, mint saját korszakunk (vagy kultúránk)
fogalmainak a mozgósítása a másik fogalmainak
a megértésére. Elkerülhetetlen tehát,
hogy - mondjuk - Tours-i Gergely műveit a 9. századi és
a 20. századi olvasó minőségében és
tartalmában is egészen máshogy fogja fel. A történelmi
hermeneutika feladata, hogy megvilágítsa, miben áll
ez a különbség, a kulturális hermeneutika pedig
az etnográfiai folyamatra vonatkoztatva teszi ugyanezt.
Hogyan kapcsolódnak ezek
a legutóbbi antropológiai elméletek a tudományág
múltbeli hagyományaihoz? Az amerikai antropológia
modern történetének kontextusában az interpretatív
antropológia a relativizmus új erőre kapott és
kifinomult örököse, hiszen a kulturális antropológia
úttörő szerepet töltött be a relativizmus elterjedésében,
sőt az 1920-30-as években maga a tudományág
is a relativizmus alapjaira építkezett. A relativizmust sokan
vádolják azzal, hogy nem módszer, s nem az értelmezési
folyamat egyik elmélete, hanem doktrína. Bírálói
szerint a relativizmus minden értékrendszert érvényesnek
ismer el, s ezzel lehetetlenné teszi az erkölcsi ítéletet;
a kulturális különbségek túlzott tiszteletben
tartása pedig gátolja az általános sémák
létrehozását, amelyek minden tudomány fejlődéséhez
nélkülözhetetlenek.
Napjainkban azonban az interpretatív
antropológián belül a relativizmus erősen elméleti
beállítottságúvá vált, a vitás
kérdéseket ma már jóval sokrétűbben,
és történelmileg megalapozottabban teszik fel, mint
az antropológia úttörő korszakában. A mai
interpretatív antropológia, ami a korábban tárgyalt
párbeszéd-metaforával foglalható össze,
voltaképpen maga a relativizmus mint a kultúrán belüli
és a kultúrák közötti kommunikáció
vizsgálatának módja. A tagadhatatlanul globális
politikai és gazdasági hatalmi struktúrákkal
szemben az etnográfia, mint a relativizmus és az interpretatív
antropológia gyakorlati megtestesülése, megkérdőjelezi
az olyan társadalomelméleti valóságképeket,
amelyek átsiklanak a kulturális sokféleség
ténye fölött, hogy általánosíthassanak,
vagy egyetemes értékeket állapíthassanak meg.
Az interpretatív antropológia nem tagadja az alapvető
emberi értékek hierarchiáját (ahol a tolerancia
a csúcshoz közel helyezkedik el), s az általánosítást
sem ellenzi, csupán a kritikus igen fontos szerepkörét
tölti be a társadalomtudományok és a többi
társtudomány között.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu