VINTILA MIHAILESCU
EGY KIS ETNOANALÍZIS
A demokráciának és a nacionalizmusnak Bibó István szerint közös a gyökere. Az a különbség, hogy míg a "régi" nyugati nemzeteknél "a közösség céljai egybeesnek a szabadság céljaival", addig Kelet-Európában az országnak a nemzeti közösség általi birtokbavétele nem jár együtt az individuum felszabadulásával. Többé-kevésbé a herderi módon kollektív individuumokká növesztették közösségeiket Kelet-Európa "fiatal" nemzetei, és ezek az individuumok inkább a függetlenség semmint a szabadság alanyai. Ez a csúsztatás a nemzetépítésben fontos oka lehet annak a hisztérikus félelemnek, ami Bibó szerint a nacionalista viselkedés mögött meghúzódik. Ezt szeretném közelebbről szemügyre venni.
A határ-fantazma
A téma kapcsán érdemes
felidézni Claude Raffestin elméletét a határok
általános természetéről, amit ő
"limológiának" nevez. A "limit"-nek ebben a nagyon széles
értelmében a határ nem a térképen meghúzott
vonal, és nem is természetes akadály egy adott területen,
hanem reális mechanizmus, amely minden cselekvés mögött
fellelhető. Az élő sejtektől a nemzetekig "a határ
strukturális invariáns, ha nem éppen morfológia,
amelynek konstrukciója egy öko-bio-szocio-logikai kapcsolat
függvénye, és amely fordításként,
szabályozásként, megkülönböztetésként
és viszonyításként működik."
További lépés
lehetne a limológia antropológiára vonatkoztatásában
az, amit határ-fantazmának fogok nevezni. Ha feltételezünk
egy általános igényt a megkülönböztetésre,
el kell fogadnunk, hogy a differenciálás egyénítést
és viszonyítást is jelent: az azonosság és
a másság ugyanannak a játszmának a részei,
amelyben mindegyiknek megvan a maga szerepe. A határ-fantazma tehát
a megkülönböztetés "valódi virtualitása".
A differencia a legbenső lényegéhez tartozik ennek
a fantazmának, a határ az elért megkülönböztetés
eredeti kifejezée, az átlépések határa
és a határok átlépése egyszerre.
A nemzeti identitások kényes
kérdését vizsgálva Pierre Centlivres azt állítja,
nem kétséges, hogy "a jelzéseket, amelyekben az identitás
problémája jelentkezik, tüneteknek kell tartanunk",
mégis kérdésesnek tartja, hogy tekinthetjük-e
őket pusztán fikcióknak. Átfogalmazhatjuk a
kérdést, és megpróbálhatunk rá
választ adni. A határnak mindezek a többé-kevésbé
fiktív jelzései valójában nem igazi tünetek,
kivéve egyet: a határt magát. (Ez volna a végállomása
minden dekonstruktivista logomachiának, ahogy Zizek nevezi.)
A limológiai szempont "álláspontként"
is használható, megfigyelési pontként, amelyik
lehetővé tesz egy "középutas" megközelítést,
elkerülni próbálva mind az azonosság mind a másság
elfogultságait és/vagy kényszereit. Ebben a tekintetben
egyetértek Barth interakcionizmusával, aki az etnikai identitás
folyamatainak tanulmányozásában inkább távoltartja
magát az egyes etnikai csoportok jellemzőinek elemzésétől,
és inkább a határok kutatása érdekli
a történelemben. Hozzátenném, hogy az interakcionizmus
eljuthat a végső állapotig: megszervezve saját
"élvezetét" a "Nemzet Dolog" (Zizek) elér egy bizonyos
"ontológiai konzisztenciát", ami önreferenciális
rendszernek is felfogható.
Vissza a történelemhez
A modern Románia nemzetépítő
folyamatát tematizálva nem szándékozom a történelem
rejtett zugait felülvizsgálni, inkább jólismert
tényeket szeretnék új megvilágításba
helyezni. Ennek során a ma is aktuális politizálás
egy "eredeti forrását" szeretném azonosítani
egy olyan "fiatal nemzetnél", mint Románia.
Kiindulhatunk a 18. századból,
amikor Cantemir fejedelem moldáviai és Brancoveanu oláhföldi
utolsó kísérletei egy pszeudo-függetlenségre
drámai véget értek, s minderre az ottomán birodalom
által az országra kényszerített idegen fejedelmek
Fanariot-rezsimje következett, a helyi arisztokrácia öröklött
privilégiumainak elvesztése, a birodalmi konfliktusok kereszttüzében
fekvő román területeken zajló hét háborúval
járó pusztulás, 25 év idegen katonai megszállás
alatt, és egyéb Európának ezen a fertályán
megszokott szerencsétlenségek. A század derűsebb
oldalán találhatók a modern ipar és kereskedelem
kezdetei, életstílus-minták, melyeket az idegen hadsereg
tisztjei hoztak magukkal, a francia konzulátus jakobinista propagandája,
a helyi elitek beletanulása a nemzetközi diplomáciába,
stb. Ez is hozzátartozik ehhez a korszakhoz. Mindez együttvéve
kialakított egy független gondolkodást, ami jelszóként
is megjelent a középnemesi értelmiség körében.
Két kérdést
kellett tisztázni ezzel a mozgósítási paranccsal
kapcsolatban: Kinek a függetlensége és kivel szemben?
A válasz erre a két egymást kiegészítő
kérdésre kijelöli a román nemzet igazi mivoltát
és politikai választásainak terét.
Térbeli határok. A nép mint a függetlenség alanya
"Kinek a függetlensége?"
Nyilvánvalóan a Népé, de nemigen lehetett népről
beszélni a szó szoros értelmében. "Függetlenség
kivel szemben?" A Nép "megrontóival" szemben, de ezekből
meg túl sokféle volt. A nemzetépítő folyamat
tehát először is a határ kijelölése
a Nép és megrontói közé. A Nép
mibenlétét úgy határozzák meg, hogy
a Nép a függetlenség alanya, történelmi
szubjektumként a közös függetlenségre törekvésből
meríti öntudatát és egységét. A
függetlenség szubjektumaként való létezés
konstitutív alapja valamilyen függőség a megrontó
másságtól. A "belső antagonizmus", amiről
Zizek beszél, ilymódon nem más, mint beépített
külső antagonizmus. A Népnek ez a nagyon konstitutív
"realitivisztikus" (valamihez viszonyított) jellege az, ami a Romániához
hasonló "fiatal nemzeteket" megkülönbözteti az "öreg",
demokratikus nemzetektől, ahol a Nép - állampolgárokat
jelent, akik a szabadság alanyai (Bibó), ami egyetemes vonás,
és azzal függ össze, amit keleten autonómiának
neveznek.
A függetlenség alanyának
lenni a szabadság alanya helyett, ez mindig tartalmazza tehát
a rejtett heteronómia kiküszöbölhetetlen maradványát
a külső igazolás állandó igényében.
A konjunkturális függetlenségi
törekvést még viszonylagosabbá teszi az a tény,
hogy a függetlenség többnyire a nagy európai országok
jóakaratán múlik, ilymódon valójában
egyfajta függő függetlenség: "Nagy Románia",
Nagy-Bulgária, Nagy-Szerbia vagy éppen Nagy-Magyarország
a nemzeti akarat és az arra adott nemzetközi áldás
közös produktumai voltak. Eltűnésük a népekben
a magárahagyottság frusztráló érzését
hagyta. "A magyar nemzet két emléket őriz lelkében:
annak emlékét, hogy Európa magárahagyta függetlenségi
harcában, és annak emlékét, hogy az idegen
nemzetiségek képesek voltak a demokrácia szabadságát
arra használni, hogy elszakadjanak Magyarországtól."
(Bibó) Más történelmi háttérrel
nagyjából ez volt a románok érzése is,
és más népeké nemkülönben.
A Népre mint a Függetlenség
alanyára alapított nemzetépítő folyamat
a nemzetállamot úgy állítja be, mint a független
Nép fölötti védőernyőt, a Függetlenség
szervező és védelmező ágensét.
Ettől a küldetéstől vezettetve a Hatalom állandóan
a függetlenséget és a területi integritást
fenyegető kihívásokkal legitimizálja magát.
Nemzete "függő függetlensége" feletti aggodalmában
igyekszik mindig "jó képet" kialakítani népéről,
és rontani a riválisokét a Nagy Testvér szemében.
A nemzeti identitás és a Mások
Kezdetben a nemzetépítésnek
ez az ideológiai folyamata csak a paraszti népességre
tudott támaszkodni, amelyik ugyanazt a nyelvet beszélte egy
jól meghatározható területen. Ez a virtuális
Volk, amelyik valóságosan helyi közösségekben
volt adva, a függetlenség egységes alanyává
kellett hogy formáltassék ahhoz, hogy modern nemzetállam
váljék belőle. Egy olyan definíció volt
használatos ezzel kapcsolatban, hogy a népet az egyszerű
emberek alkotják, nem a" megrontók klikkje". Elit nacionalizmusok
egész nemzedékei voltak kénytelenek tehát meghatározni,
hogy ki is a Nép és kik a Megrontók - és ezeken
a paramétereken belül cselekedni. Az elutasítás
és az azonosulás komplementer stratégiáit kellett
kidolgozni annak érdekében, hogy ennek a célnak eleget
tudjanak tenni.
Előszöris világos
határnak kellett elválasztania a Népet és a
Megrontókat, hogy elutasíthassák az utóbbikat,
és lehetőséget teremtsenek az előbbi tiszta identitásának
kialakulására és megvédésére.
Eminescu, a nemzeti költő
a "felső osztályokra" utalt, a "falvak különféle
megrontóira", akik történetileg inkább idegenek,
mint autoktonok. A xenofóbia tehát konstitutív dimenziója
a nemzetépítő identitásnak, része a függetlenségi
mozgalomnak, alapvetően a társadalmi igazság követelésének
formájában jelentkezik -- de állandóan kész
a túlkapásokra. Az antiszemitizmus könnyen kerül
ennek a xenofóbiának a centrumába, lévén
a zsidók, Eminescu szerint, a tiszta megrontók (Mindig csak
fogyaszt és sohasem teremt), az abszolút Másik. (Nem
az a veszélyes, hogy a zsidók minden tulajdont fölvásárolhatnak,
hanem az a tény, hogy nem románok, és nem is válhatnak
azzá, amiképpen nem válhatnak belőlük németek,
angolok, franciák vagy olaszok.)
(Itt érdemes rámutatni,
hogy a hasonló görög kérdés, amelyik végigvonult
a 18. századon, majdhogynem eltűnt az állami függetlenség
elérése után, mivel a görögök hajlandók
voltak az integrálódásra, sőt akarták
is, és mivel a Phanariota-rezsim idején az ő életmódjuk
már átjárta a román társadalmat, és
bizonyos értelemben a mi életvitelünk részévé
vált.)
A xenofóbia mélyen
gyökerezik tehát a nemzeti elitek önreflexiójában,
ez egyfajta "metafizikai nacionalizmus", ahogy Micklos mondja, melyet a
Nemzet "ontológiai konzisztenciája" foglalkoztat. Ez megmagyarázza,
hogy "a románok esetében a xenofóbi miért nem
zárta ki a román területen letelepült más
etnikai vagy vallási csoportok iránti tolerancia változatlan
attitűdjét. Megmagyarázza azt- is, miért elsősorban
intellektuelek voltak azok, akik osztoztak a 30-as évek xenofób
nacionalizmusának lelkesült fellendülésében,
amikor a Nemzet "ontológiai konzisztenciája" és függetlensége
maga látszott veszélyben forogni. "A lelkesedés a
delírium egyik formája", ondja Cioran visszatekintve.
(Érdemes itt utalni egy társadalmi
distancia-skála vizsgálatra, amelyikből az derül
ki, hogy az intellektuelek szélsőséges válaszokat
adtak - az idegen teljes akceptálása vagy totális
elutasítása -, míg közepes és alacsony
képzettségű megkérdezettek válaszai valahol
a kettő között, középen mozogtak.)
A Mások elutasítása
nem elegendő az önazonossághoz és egységhez.
A reflexív xenofóbiára szükség volt a
román etnicitás társadalmi kiépítése
során, rá kellett mutatni azokra, akik nem a Nép.
Egy komplementer mozgalomnak precízen meg kellett volna mondani,
hogy ténylegesen kik alkotják a Román Népet.
Ehhez csökkenteni kellett a szakadékot a feudális nemesség
(mindenekelőtt a középszintű bojárok, ide
tartozott majdnem minden nemzetépítő elit) és
a parasztság között. A jó földesúrról
és a karizmatikus vajdáról szóló mítoszok
- és az elit azonosulása a "népi kultúrával"
segítette ezt az osztályok felett átnyúló
integrációt.
Az elutasítás és
az azonosulás hasonló stratégiáit kellett követni
a nemzeti identitás külső vonatkozású keretei
között. Cantemir fejedelem a 18. század elején
volt talán az első, aki kikelt az ortodoxon egyházon
belül a szláv nyelv használata ellen, machiavellista
eszköznek tartván azt a szlávok kezében az európai
identitás aláásására. A román
nép "hamis" keleti rokonságának elutasítása
együtt járt a románok római eredetének
állításával, ami a 17. században vette
kezdetét. "Románia modern kultúrája Róma
eszméjénél kezdődik" - szögezi le egy román
történész. Más intellektuelek emlékeztettek
a románok dák gyökereire - ami majdnem kizárólagossá
vált Ceausescu idejében. Az identitás visszatért
a lojalitáshoz - felváltva az "európaibb" római
eredetet. Változtak az idők és változott a politika
is.
A nemzeti identitásnak ezt
a másikra vonatkozását ki kellett egészíteni
egy önmagára vonatkozó, egységépítő
folyamattal. Jó herderiánus fogalmakban az egységet
úgy fogták föl, mint ami a közös kultúrán
(azaz "népi kultúrán") alapul, alappillérével
a nyelvvel együtt (amelyik adott esetben valóban szokatlanul
egységes). Egy diffúz önetnológia - átfogva
mindenféle értelmiségieket a költőktől
a földrajzkutatókig - vállalkozott a román népszellem
illusztrálására és védelmezésére.
Ezt a folyamatot úgy kell érteni, ahogy Gellenr leírja:
"Nem arról van szó, hogy a nacionalizmus kierőszakolja
a homogenitást egy szándékos kulturális hatalomvágytól
vezettetve, a homogenitásra irányuló objektív
igény tükröződik a nacionalizmusban". Magának
a nemzetépítésnek a logikája nyomja a nemzeti
eliteket abba az irányba, hogy inkább előidézzék,
semmint kikényszerítsék a népi kultúra
egységét - és közös értékké
tegyék, azaz a nemzeti büszkeség tárgyává.
A "nemzeti kultúrának"
értékes egységéről kialakított
általános konszenzus foglalkoztatta mindazokat, akik román
"érzésűek" voltak, akik a lelkükben tapasztalták
ezt az értéket. "Fogjon kezet mindenki, kinek román
a szíve" - így hangzik az egyesülés himnuszának
kezdete. Egy "román életvitel" volt kialakulóban,
és számos "idegen" léphetett be a nemzeti panteonba,
mint az örmény Asachi, a félig görög Panait
Istrati vagy Carageale, egy olyan képtelen tulajdonságuknál
fogva, hogy "román volt a szívük", védelmezői
és nagy ismerői voltak ennek a sajátos életmódnak.
A fordítottja ugyanígy igaz: nem egy románt lehetett
(és lehet még mindig) "árulóként" kezelni
a "román érzülettől" való elidegenedése
okán. Az ilyen nemzeti egység ereje és gyengesége
tehát abban áll, hogy eleve osztozni kell bizonyos szeszélyes
prerekvizitumokon.
Időbeli határok - a nép mint a tradíció és a modernség alanya
Évszázadokon át a román paraszti társadalom helyi "obsti devalnacék" közösségeként szerveződött, melyeket "primitív demokratikus" módon irányított a közösség szabad parasztjainak gyűlése. A népesség növekedése és a gazdasági fejlődés felbomlasztotta ezeket az obstikat, amelyek akadályozták a közösség globális és és "demokratikus" politikáját. Hogy megvédjék jogaikat az újonnan jöttekkel szemben, a falu régi családjai mítoszokat gyártottak a "helyi ősről", úgy állítva be magukat, mint ennek az ősnek az örököseit. Ez a fajta "jogi fikció", ahogy Sumnar Main nevezi az ilyesmit, lehetővé tette az autokton embereknek, hogy igazolják szokásjogukat a közösségben. A genealogikus kritériumokat tehát a természeti jogok megerősítésére használták. Ismétcsak Sumner MÍaine nyomán úgy összegezhetjük ezt a folyamatot, mint valami visszatérést a státusz és a természeti összefüggéseihez.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu