ZILAHY PÉTER
KÍNA ÍNYENCEKNEK
"A kantoniak felfalnak mindent, ami a földön mászik, a vízben úszik és a levegőben repül."
A piac mellett volt az állatkert.
A választék kisebb volt mint a standokon, de a ketrecek nagyobbak
voltak mint az állatok, fel lehetett állni bennük, sőt
még nyújtózkodni is. Mi voltunk a fő látványosság,
mindenki minket bámult ahogy szabadon sétáltunk, felügyelet
nélkül, veszélyesen közel a hurkasütőhöz.
Műanyag zacskókkal
tömik a zsiráfot a játékos kedvű látogatók,
a jegesmedvét kővel hajigálják, mert nem mozdul
a dög. Egy kiskorú kis kínai hatalmas játékmackót
vonszol maga után a lábánál fogva. A mackó
néha fennakad és magával rántja a gyereket,
aki újra meg újra feltápászkodik, és
összeszorított fogakkal folytatja előre az oroszlánketrecek
felé. A Panda-házat McDonalds-ék szponzorálják
- aranyszínű logojuk alján a lennoni értékek
posztmodern kiterjesztése:
Az ember szeretete a vadállatok
fennmaradásának egyetlen biztosítéka.
Akkor
kérek egy jurasszik kólát, egy quarter pandát,
meg egy big jakot. A rögök közt apró tábla:
a gyep mindannyiunkké
- sehol egy fűszál.
Felmentünk az óriáskeréken
megnézni, hogy néz ki Peking madártávlatból,
de nem találkoztunk madarakkal, legfeljebb nyárson a bámészkodók
kezében, akik tüntetőleg nem a panorámában
gyönyörködtek, hanem a nagyorrú, kétlábú,
tollatlan lényekben.
Az ötvenes években a
párt elrendelte a madarak likvidálását. Hetekig
döglött madarak potyogtak az égből. A stratégia
körmönfontan egyszerű volt - nem engedték leszállni
az ellenséget. A nép ráébredt számbeli
fölényére. Az amúgy sem kötélidegzetű
pekingi verebek addig röpködtek ágról ágra,
tetőről tetőre, emlékműről emlékműre,
amíg halálosan belefáradtak. A többi néma
csend. Madarak lógnak az égből. Megint a gyengébbet
bántják.
A madarak pusztulásával
magáramaradt rovarpopuláció letarolta a fákat.
A lombok elleni orvtámadás megtizedelte az árnyékos
területek számát - veszélybe került a munkások
nyugalma. Ekkor a párt kimondta a halálos ítéletet
a rovarok felett is. A rovaroknak menniük kell, írmagjuk sem
maradhat, jött az ukáz, például napi tíz
legyet kellett fogni mindenkinek a körletében, és felmutatni
az aktíván. Így jár minden légy, aki
szembeszáll a nép akaratával. A nép pedig megmérgezte
a virágokat, kifüstölte a károkozókat, és
felásta a környéket, amitől fellazult a talaj
és elszabadult a homok. Tavasszal fúj a "sárga szél",
és fekete lesz, aki útjába áll. Az áprilisi
ínyenc Pekingben leginkább csak homokot nyel. Minden attól
függ, melyik étterem irányából fúj
a szél. Édes-savanyú, fűszeres vagy sós.
Ha kitör a homokvihar, az emberek biciklijüket az út közepén
hagyva papírzacskókkal, szemetesvödrökkel a fejükön
menekülnek fedezékbe. De a finom por mindenhová beférkőzik:
orrba, szájba, alsógatyába, még a köldöködben
is homokot találsz, kvarckristályok a hónaljszőrzetben,
csikorog fogaid közt az étel, fogpiszkálódon
csillogó szemcsék. A Góbi aranya.
A tiltott városba hajtunk,
tüdőmben fél kiló a legfinomabb porból,
pórusaim légmentesen elzárva, orrom bebetonozva, mint
egy emlékmű. Az előttem guruló bicikli az egyetlen
támpont, nem látni a portól a szmogot. Szemöldökömre
fekete csík tapadt, mint a bányászoknak, akiket gyerekkoromban
buzinak néztem. Alig látszom ki a testből. A kosz olyan,
mint a ruha, van amelyik dögösen mutat, van amelyik dandy-s,
van amelyik egyenruhaként áll meg az emberen. Most kezes-lábas
hegesztő alkalmit viselek, ami kiválóan illeszkedik
a város átmeneti arculatához. Las Vegas-i mintára
emelkednek a cukorsüveg felhőkarcolók, százával
húzzák föl a szállodákat, biznisz szentereket,
a tetejükön cuki kis pagodákkal, hogy meglegyen a helyi
jelleg. Eredetileg színházba készültünk,
de azt az utcát már lebontották, a helyén műanyag-üveg
szállodasor épül. Éhbérért folyik
a munka, éjjel lámpa mellett folytatják, néha
egy ember lepottyan, semmi se drága, itt van Amerika, olcsó
a hús, csupa bevándorló. A járdán lelógó
elektromos vezetékek, az úttesten nyitva felejtett csatornanyílások
- a közlekedés nyílt kieséses rendszerben folyik,
a szabályok játék közben alakulnak ki. Felirat
egy építkezésen:
Egyesítsük erőinket
egy hatékony kínai típusú szocializmusért!
Darwin örülne, ha látná.
A fergetegben taxik cikáznak
utasokra vadászva, egyikük hirtelen elém vág
és fékez, koppanni sem marad időm. Követem testközelből.
Kínaiul a taxit nem fogják, hanem ütik. Üssünk
egy taxit, mondja a pekingi, ha meglátja a sárga mikrobuszt.
Egyébként kiscipónak becézik, de némelyik
kemény falatnak bizonyul, és előfordul, hogy kenyértörésre
kerül sor. Mintha kifejezetten a vér látványa
vonzaná őket, nem ismernek félelmet, féket,
bele a sűrűjébe, ők tunkolni jöttek. Buszravárók
vágtatnak át a járdáról a belső
sávba, az ajtó nyílik, menet közben felugrálnak.
Senki sem néz körül mielőtt az úttestre lépne,
ha látná mi jön, úgyse merne lelépni.
Pedig lépni kell. A lámpák színe irreleváns,
nem mintha meg tudnék állni - felnyársalnának
a mögöttem jövők. Az út közepén
néhány ottfelejtett bicikli, lepottyant tégla vagy
munkaeszköz, légkalapács, kasza, miegymás. Előttem
kavarodás, két busz egymásba szaladt, teherautó
ajtók csapódnak ki fékező járgányokból,
lehúzom a fejem. Szúnyogfing a szélviharban.
Így jár, aki gyorsan
vezet, mondja a texasi láncfűrészes gyilkosságra
hajazó fotócsendélet képaláírása,
és nincs ebben semmi fenyegető, csupán kötelező
udvariaskodásnak tűnik. Az ember lépten- nyomon létezési
előírásokat közlő tacepaókba botlik.
A következő kereszteződésben egy gyöngyszem:
A nép ellenőrzi a nép városát, ellenőrizd
te is a várost a néppel!
Megállunk egy szállodában
mosakodni. Mikor kiderül, hogy fehérek vagyunk, előzékenyen
bocsánatot kérnek. Nem szeretik a borús színeket.
Én sem a naptól barnultam le, szivi.
A vihar eláll, átvágunk
egy éledező piacon, majmot porolnak légycsapóval.
Kipakolják a zöldséggel, fűszerrel, afrodiziákumokkal
megrakott kosarakat. Orrszarvú, gekkó, óriáskagyló,
ginzeng, fakéreg, bolondgomba, szárított tengeri csemegék,
háromfajta őzfarok, csak ami a legszükségesebb.
Az állattartás a befőtt szintjén. Kis lábosokban
szalamandrák, tengeri kígyók, pontyok, aranyhalak;
zsúfolt ketrecekben békák, nyulak, csirkék,
kacsák fulladoznak. Egy vödörben vagy ötven bazi
nagy béka tülekedik egymás hegyén hátán
felfelé a fényre. Az oxigén a béka segge alatt.
Fonott kosárban többszáz csibe forgolódik, mint
párnázott fogaskerekek. A vevő műanyag zacsekban
veheti át az árut, ennivaló kis fészek, féltucat
sárga szivacslabda, némelyik picit már megnyomódott.
Vigyázz, a tejet tedd alulra! Divatos a stressz kaja, a hosszú
agónia része a konyhai előkészületeknek,
mint a pácolás, megváltoztatja az állatok ízét.
Kómában pácolt gyöngytyúk, neuraszténiás
törpeharcsa, mánia-depressziós pekingi kacsa. Némelyik
állat önkezével vet véget nyomorult életének.
Az egyik ketrecben libányi galambok, felettük fonott kosárban
kígyók tekeregnek. Szellemes párosítás,
mérget vehet rá, hogy könnyebben tojnak. A húst
baltával és vésővel aprítják,
a hentes mellett kifőzde is működik. Néhányan
csíkokra vágott sült belet falatoznak jóízűen.
Cimborám állatorvos és a terítéken lévő
állatok többségét naponta hozza vissza a halálból.
Most végre lehetősége nyílik szemügyre
venni a másik oldalt is, de húzza az orrát, ez a mészáros
egy barbár, közli velem, a szike és a balta pedig úgy
aránylik egymáshoz, mint a zen íjászat és
a karóbahúzás. Azért macerás lehet szikével
fát vágni. Tőlem jobbra kígyót pucolnak,
először a fejénél fogva feltűzi egy szögre,
hogy ne ficánkoljon annyit, aztán egy pengével farokirányban
felvágja a hasát és kitépi a gerincét.
Fröcsi vér, rángatozó izmok. Az egésznek
körülbelül olyan hangja van, mintha tépéseket
csinálnának durva vászonból. Megakad az ember
torkán. A kifőzde pultján csirkecombok, de nagyobbak
és feltűnően szőrösek, éhes vagyok,
és ennek hangot is adok, barátom szemében könnycsepp,
vagy csak a pára, a hentes élvetegen hadonász a bárddal:
akkor egy kutya vagy két kutya lesz, kérdi széles
vigyorral. Az ember legjobb barátja.
Először a múzeumban
vettem észre, hogy figyelnek. Épp a kínai császár
óragyűjteményét gusztáltam - történetesen
egy kitömött kakadut, ami már évek óta nem
ketyegett - amikor hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Én
nem láthattam őt, mert ha elfordítottam volna a fejem,
beleverem az orrom, de tudtam, hogy mellettem áll, kék egyenmaóban
és engem bámul önmagáról tökéletesen
megfeledkezve. Engem fixál, nézi az orrom, kíváncsian,
gyermeki őszinteséggel, engem, aki láthatóan
fittyet hányok a fizika törvényeire, és fennmaradok
- nem bukom előre. Felebaráti szeretetből egy darabig
mozdulatlanul állok, mint meditációs eszköz,
miközben felebarátom lassan imbolyogni kezd. Fokhagymaszagáról
és fesztelen viselkedéséről, becsületes,
nyíltarcú munkásembernek képzelem, akinek talán
az én orrom az utolsó lehetőség, hogy megkapaszkodjon
a hétköznapok egyhangú taposómalmában.
Végül elfordulok, otthagyom révületben, ő
már messze jár. A másik oldalon négyen figyelnek
egy padról, megértően, szinte gyengéden, terapeutikus
együttérzéssel. Egyet se búsuljak, őrizzem
meg a hidegvérem, most ez a legfontosabb, a lélekjelenlét,
maradjak nyugton és várjak, majd csak akad egy felcser aki
lefűrészeli. A kínaiak orra ritkán takarja el
az arcuk, ez nekünk fel se tűnne, de nekik annál inkább
a miénk. Aki nóziügyben érzékeny, kerülje
el nagy ívben az országot. Aki viszont úgy véli,
hogy környezete kevés figyelmet pazarol rá, vagy netán
le akar szokni az exhibicionizmusáról, még ma szálljon
gépre. A kínaiak összekiabálnak a hátad
mögött, nézzétek ott megy az idegen: láováj,
láováj! Kínában szupersztár leszel.
Amerre jársz, forognak a fejek, két lábon járó
televízió vagy. Ha sétálni indulsz, hamarosan
kisebb tömeg verődik össze a háttérben, bámulják
hattyúnyakad, kecses járásod, libegő hajfonatod,
formás feneked. Élő adásban vagy, ha megvakarod
a segged, azt legalább kétszázan látják,
nem is beszélve a nemesebb szervek gatyába rázásáról
- néha elviselhetetlen a hőség. De mindennél
nagyobb sikert arat, és pillanatok alatt tömegeket vonz, ha
az orrodat kezded el piszkálni. Privátszférád
legfeljebb ami az öklödben elfér, nem lesz nyugtod a vécén
sem, ahol összeér a vállad a melletted gubbasztókkal,
plusz veled szemben nyögdécsel másik tíz, és
akkor a takarítónéni nyugodtan besétál,
és ő is téged néz, tehetetlenül, földbegyökerezett
lábbal, nem tehet róla, igen, igen, ne is szerénykedj,
lenyűgöző, csodálatos lény vagy.
A császári palota
tróntermében homokot fúj a szél. Az utolsó
császár gyerek volt. Lakosztályát úgy
alakították ki, hogy bicikliközlekedésre alkalmas
legyen - onnan tülkölt a miniszterekre. A Tienanmen térre
biciklivel behajtani tilos, tankkal is csak külön engedéllyel,
a mennyei béke kapuján Mao képe lóg. Minket
néz, mint aki mindannyiunkat jól ismer, arcán túlvilági
nyugalom tükröződik a felkelő nap fényében.
Az árnyékos, nyugati oldalon, egy halvány mosoly.
Mint akit már nem érhet meglepetés. Bibircsókját
mértani pontossággal egyensúlyozza ki a gallérja
alatt fénylő szürke gomb, ami lehetne bármely
gombfocicsapat sztárkapusa. A mennyei gombfocipályán,
ahol egymillió játékos hallgatta könnyes szemmel
a himnuszt, amikor végignézte saját temetését
az emelvényről. Ahogy ma is rendületlen nézi a
diszkréten antikosított egyenszürkéből
a szemközti maozóleum nyüzsgő világát.
Az ő sírja, az ő tere. Mint egy születésnapi
zsúron későn érkező tekintélyes
rokon, végignéz a srácokon, lehetne bármelyikük
bácsikája, vagy nénikéje, nemek feletti ő,
szupersztár, ajkán visszafogott kis mosoly, szinte somolyog,
Mona Lisa a kitörés előtti pillanatban, meddig kell még
egyhelyben ülni, hány ecsetvonás még, melyikük
fog először pislogni, vagy tüsszenteni, a viaszosvászon
vagy a viaszbaba, a festmény vagy modellje? Ha sokáig nézed,
észreveszed rángó arcizmait, a könnye csorog
igyekezetében, hogy feltartsa a gurgulázó nevetést,
mely egyszer s mindenkorra rombadönti majd a rendszert. Mao teste
és Mao képe, mester és műve farkasszemet néznek
a sírból, kettejük közt csillogó pártlimuzinok
suhannak át a téren, melyikük bírja tovább
visszatartani?
A történelmi múzeum
előtti transzparensen Hong Kong órája az utolsókat
üti. A numerikus fejléc visszafelé számlál
az egyesülés pillanatáig - vissza a jövőbe.
A boldog végig. Hány szívdobbanás még?
A múzeum háború utáni részlegét
átrendezés miatt meghatározatlan időre bezárták.
A felirat az órán lakónikus egyszerűséggel:
A kínai kormány visszakapja hongkongi tulajdonát,
visszaszámlálás 1997 augusztus elsejéig.
Pontos időjelzést adunk, készítsék elő
óráikat, még hetvenmillió ötszáznegyvennégyezer-nyolcszáznégy
másodperc, már csak hetvenmillió ötszáznegyvennégyezer-hétszázkilencvenkilenc.
A történelem visszafelé folyik. A ketyere masszív
darab, a számlapot figyelve könnyen beletemetkezik az ember,
és közben örül az szíve, hogy valami ennyire
konkrét legyen és semmi lacafaca. A látványos
dizájn honkongi akciófilmek pokolgépére emlékeztet.
A pirosat vágd el Jack, a pirosat vágd el.
Kína
kedveli a nyilvánosságot, lásd Tienanmen téri
nyilvános diáktüntetések, nyilvános katonai
parádéval egybekötve, nyilvános önkritika,
nyilvános kivégzések, stb. Lelki szemeim előtt
megjelenik a múzeum pincéje, ahol minden városnak
van egy órája - és visszafelé számol.
Ami még hátra van.
A párt határozatban
mondta ki, hogy noha a nagy férfiú 30%-ban tévedett,
ugyanakkor 70%-ban igaza volt. Ezt az arányt a balzsamozás
során is figyelembe vehették, mert még hulló
könnyem záporán át is feltűnő volt,
hogy a régi harcos már nem a régi. Pedig a kínaiak
mindent elraknak, vettem egy doboz skorpióbefőttet, darabja
egy pénz, mondta a kofa, húsz darab húsz pénz.
Savanyúságnak kicsit drága, de aki szereti a csípőset,
az nem sajnálja rá a lét. Az ínyencek kortyolhatnak
hozzá méhpálinkát, a méheket vagy lenyeled,
vagy kiköpöd. Egy barátom szerint attól lehet csak
igazán berúgni, mármint a méhektől, minél
több méreg van benne, annál egészségesebb.
Mármint a szívnek. A szív titkai.
Kínai turistacsoport masíroz
a tiltott város irányába, nyugdíjasok lehetnek,
apró kék emberkék behúzott nyakkal. Élükön
rangidős, láthatólag katonaviselt férfi megafonnal.
Határozott parancsszavak peregnek, a turisták felfejlődnek
négyes sorokba, balraátoznak és meghallgatják
a kiselőadást. Aztán jobbraátra tovább
menetelnek szabályosan párokban, betartva a kötelező
könyéktávolságot. Két kisöreg, házaspárnak
nézem őket, kilóg a sorból, elbámészkodik.
Az idegenvezető rájuk üvölt a megafonból,
de úgy, hogy majd kiesnek a nadrágjukból, aztán
eléjük áll és félméterről
bömböli a megrovást függelemsértésért.
Vezényszavak hangzanak, a két öreg a félelemtől
megbénulva egyhelyben topog, ahelyett hogy a helyükre állnának,
csak a közvetlen veszélyre tudnak gondolni, arra a kellemetlen
hangra, amely ütlegeli őket. Végül a nő kapcsol
előbb és helyére húzza reszkető párját.
A tiltott városban tilos
dohányozni, de az étteremben mintha egyenesen kötelező
volna. Vendéglátóm minden korty pálinka után
az orrom alá nyom egy cigit. Nem szeretném megsérteni,
azért néha szabódok. Már a harmadik cigarettára
gyújtok és még csak a második tányérnál
tartok. Filteremen a felirat:
USA tastes cigarettes.
Kerekasztal
forgószínpaddal. Fogások nincsenek, mindenki középről
vesz, mondhatni egy tányérból mazsolázunk.
De ami az asztalon van, az nem mazsola: a ponty, amit én rendeltem,
még zihál a tányéromon az édes-savanyú
mártásban, pedig látszólag megsütötték.
Barátom a tehetetlen orvos szemével nézi a hidegvérűt.
Későn hozták be, már nem lehetett megmenteni.
Az élet jelei annál is groteszkebbnek tűnnek, mivel
a hal tetemes részét már elfogyasztották a
többiek. De ez mind piskóta a déli rokon tányérján
látható szívszaggató kis fészekhez képest.
Három sikoly a fogás neve, ami játékosan arra
az akusztikai együttesre utal, amivel az eleven állat afeletti
nemtetszését nyilvánítja ki, hogy A: evőpálcikával
megragadják, B: belemártják a szójaszószba,
és végül C: amikor eltűnik a szájban. Gyújtsak
rá. A tucatnyi patkányembrióból már
csak néhány lézeng a tányéron elanyátlanodva.
A déli rokon - csak így szólítják a
többiek - külön ezért jött Pekingbe, ezért
ülünk most mi is ebben az étteremben, mert itt istenien
készítik a patkányt. Nem értem mire céloznak,
hiszen a patkányok élnek, illetve remélem már
nem - külső beavatkozásnak nyoma se látszott.
Én tényleg nem értek semmit, a táplálkozás
a lényeg, okítanak ki, hogy mivel etetik az anyát.
Hülye vagyok, hogy erre nem gondoltam, az anya az edény, a
kölykei a hozzávalók. Egyszerű, mint az evőpálcika,
a nyakánál kell felemelni, a fejével beletunkolni
a szószba, aztán már csak arra ügyelni, hogy
ne csöpögjön a tiszta új ruhára, amit szintén
ebből az alkalomból vett fel.
Ha a kínaiak szórakozni
mennek, az vagy vacsora, vagy karaoke. A karaoke a kamikáze és
a walkman sajátos keveréke. Ezt is a japánok találták
ki, mint a többi antiszociális keleti vívmányt,
ami nyugaton bombasiker lett. A karaoke lényege a közös
éneklés, mint ahogy a kamikázéé a végső
győzelem, vagy a walkmané a monoton erdei séta feloldása.
A gyakorlatban azonban egy vagy két ember ül a képernyő
előtt és utánozzák a tévét. A
tökéletes karaoke a televízió és a walkman
kombinációja lenne, de bízom benne, hogy az ötlet
nem hever parlagon.
Lambada szól a hangfalakból,
de az emberek ráénekelnek, pop, nép, és mozgalmi
dalok váltakoznak Rod Stewarttól a Katyusáig véletlenszerűen.
A kiszolgáltatottság felajzza érzékeim - kevesebbel
is beérném. A műélvezetet tovább fokozva,
a népfrontos díszzsoké bele-beledumál shantungi
dialektusban. Bizakodó hangulatban zötyögünk dél
felé, három órája álldogálunk
már egymás lábán meg a felhalmozott szemétdombokon.
Mire sikerül kényelmesen befészkelni magunk, két
hely felszabadul. A földön szotyola, műanyagflakon, kenyérhéj,
konzervek, sörösüvegek és cigarettásdobozok
hordalékából épült termeszvár emberi
nyállal összetapasztva. Kétóránként
jön a kalauznő és összesöpri a genyát,
illetve arrébb tolja a kocsi végébe és kilöki
az ajtón. Öten ülünk egy sorban a keménypadon,
a többi támaszkodik ránk, két fejig lehet ellátni
a füsttől. A velem szemben ülő tüdőbeteg
félpercenként leköhög, aztán kisterpeszben
tárogat és a lába közé köp. Befőttesüvegek
állnak a kisasztalon, abban tartják a teát, némelyik
úgy néz ki, mint egy akvárium: zöld növényzet
közt apró állatkák úszkálnak a
mélyben. Esni kezd, a vonat megáll, kínai kabarét
adnak a hangosból, a mesélő harsány bruhahákkal
kíséri saját poénjait, az emberek elkomorulnak.
Csendben szemerkél, félórát állunk a
semmi közepén, lehet hogy nedvesen nem közlekedik, fut
át az agyamon a kétely, de aztán meglódul megint,
és otthagyjuk a semmit a zokogó esőben. Valaki mégis
fölszállt és most felém igyekszik, csúnya
gorillaarcával átfúrja magát a tömegen,
úgy ítéli meg, a tér vállamra eső
része még viszonylag üres, és belekönyököl.
A másik vállamon már hortyog egy teveképű,
akit hiába próbáltam meg elhessegetni, mindig visszahuppant
- gumiból van a nyaka. Zsebkendőkkel dúcoltam alá,
időnként csordul a nyála. A tüdőbeteg hirtelen
támadt ötlettel belevágja a körmét az epeszínű
zselébe. A gorilla mélynövésű, a vállamat
pultnak használja, szemem sarkából figyelem. Ha elfordítanám
a fejem, a teve az ölembe hullna. Esőszaga van, a fülembe
liheg, hamar kifújja magát, aztán előhúz
a zsebéből hat kemény tojást nejlonban és
falatozni kezd. A tojáshéjt a földre pucolja, bele a
dzsuvába, a tüdőbeteg rosszallóan felnéz,
megzavartuk a köreit. Engem néz, mintha összetartoznánk,
végül is az én vállamon könyököl,
felelőséggel tartozom érte. A gorilla pillanatok alatt
lenyomja a hat tojást, aztán előkap egy literes sört
a másik zsebéből, felpattintja a fogával és
leküldi egyhuzatra. A tüdőbeteg megunja bámulni
a ronda pofámat és arrébb kullog. A megafon a csendes
éjt játssza, emberem a vállamra dől szelíden,
és elszunyókál. Remélem, nem tengeri beteg.
Mint nagymama a ronda unokáival, így zötykölődünk
dél felé a tompa hortyogásban, a hangosból
szól a jazz, néha egy-egy magányos sírdomb
töri meg a repceföldek monotóniáját.
Egy taiwaniaknak készült
kétnyelvű brosúra szerint Shanghai élen jár
a higéniai versenyben, és a legjobb úton halad afelé,
hogy elnyerje az egészségügyi mintaváros vándorzászlót,
például jelentős eredményeket mutathat fel a
felgyülemlett koporsók eltakarításában,
és a bűzlő tavak betemetésében. Egyszóval
okkal büszkék a Shanghai-i lokálpatrióták.
Nem véletlen az sem, hogy ebben a városban alakult meg a
kínai kommunista párt. Hogy mennyire nem ültek ölbetett
kézzel, alátámasztja az a tény, hogy az alapító
tagok közül mindössze ketten végezték ágyban,
párnák közt. Az egyiket Maonak hívták.
Mao példaképe egy amerikai forradalmár, George Washington
volt, akinek emlékművét mindössze néhány
évvel Mao születése előtt adták át
a róla elnevezett városban, melynek mennyei szimmetriája
tükröződik a pekingi főtér kialakításában:
múzeum, kongresszus, alapító atya kegyhelye, emlékművek,
papírsárkányok.
Shanghai a Kelet Kurvája,
mondják a napszemüveges, elviszfrizurás, menedzsertípusú
kínai jampik nosztalgiával, mint akik emlékeznek még
azokra az időkre, aztán elvisznek a porsché-jükön
a Park Hotel-ig. A Central Parkból átültetett Art Deco
épület a patinásan csengő Népparkra néz,
az egykori lovira. A nép parkjában ül a sok nép
a padon, olvassák a nép napilapját az árnyékadó
fák alatt. Nem messze innen a nép áruháza,
ahol a nép a nép-pénzén szinte mindenhez hozzájuthat.
Más népek a népkonyhán tömik maguk, illetve
sorban állnak. Kínában a sorbaállás
tevékeny részvételt jelent a közösség
életében, nem pedig unalmas ácsingózást,
mint Európában. A sugaras szerkezetű kínai sor
feloldja a hagyományos európai sorok monoton linearitást,
a kívülálló szemlélőnek csupán
az nyújt támpontot, hogy a nép szintén egyenként
kerül sorra. A lóversenypálya épületét
könyvtárrá alakították át. Teng
Xiaoping összes művei előtt kékkabátos öregek
játszanak römikártyával. A lapokon kacér
európai lányok bikiniben - szinte hallani a tengert. Az épület
falán lelkes tacepaó:
Fáradozzunk a nép
minőségének emelésén!
A népi
konyhával szemben a Kentucky Fried Chicken neonnal kivilágított
masszív műanyag szentélye. Odabenn néhány
feltűnően jólöltözött kínai dandy
piszkálgatja az ételt, elegánsan ülnek a csirkék
a szájban. A gyorsbüfé előtti megállóban
várakozó busz, a motor leállítva. Csak akkor
indul el, ha megtelik, ami akkor van, ha kalauz ráver az oldalára.
De nem ver. A buszon vagy kétszáz kínai összepréselődve
a szürkületben, rosszat sejtve bámulnak kifelé,
már egy evőpálcát sem lehetne leejteni.
A nép terén a félhomályban
táncoslábú kínaiak ropják. Stilizált
tömjéntartókba rejtett hangfalakból szól
a zene. Körben a nép kéz a kézben, boldogan lépeget
egymás lábára, korhatár nélkül
10-90-ig átszellemülten járják a rumbát,
tangót, keringőt, two-steppet. Elvegyülök a nép
között, szívet melengető érzés, ünnep
van, senkit sem hoz zavarba, ha véletlenül elvéti a
ritmust vagy éppen rátalál, ugyanazzal az elégedett
vigyorral tologatja tovább a partnerét, a beavatottak fénylő
tekintetével, némán, többszáz kínai
együtemre százfelé lép.
Taxival megyek haza, a sofőr
kifordított kék köpenyben, mint egy rakoncátlan
iskolás fehér szakállal. Mao képe a taxaméteren,
amit lecsap, minden új beszállónál. A folyóparton
videóklippet forgatnak. Kínai popcsillag könnyű
nyári kosztümben forró szerelemről énekel
a jeges szélben. A háttér a kivilágított
Bund birodalmi oszlopfői, az egykori Shanghai Bank gránitkupolája,
és a tetején egy másik csillag. Élő adás,
sietni kell, tíz perc múlva lámpaoltás van.
A volt polgármester szobra kővédermedt lendületben
felügyeli a mély dekoltázst hátában a
bámészkodó tömeggel. A folyóparti sétányon
felirat:
A születésszabályozás hasznot hajt
az oszágnak és hasznot hajt a népnek is.
No és
a vadromantikának.
Az első csöngetésre
megjelenik gyezsurnajám börtönőri kulcscsomóját
rázogatva, alvajáró, a szeme félig lehunyva,
mégis beletalál a lyukba, az ajtó felpattan, majd
elballag láncait csörgetve. Valaki járt itt, a diszkréten
ágyamon felejtett hét pontból álló létezési
útmutató arra int, hogy vegyem figyelembe a civilizációt
(
szó szerint
), továbbá söpörjek félre
hat veszedelmes férget. Ez utóbbit felelőtlenül
eleresztem a fülem mellett. Másnap reggel hat apró sebhelyet
fedezek fel a bal kézfejemen. Ezentúl jobban odafigyelek
a feliratokra. Készítettem is nyomban egy feliratot az utánam
jövőknek:
Vedd figyelembe a hat férget!
Néhány forró húsgombóccal
indítom a reggelt, darabja hetven fillér, az egyikbe félreértésből
lótusz került, de nem reklamálok. Reggel nem. Ma úgy
érzem, hosszú élet áll előttem, nem akarom
felhúzni magam. Vénséges vén anyókák
spárgázva lazítanak az ágak között.
Egy öregember vívógyakorlatokat végez esernyővel.
Egy kékkabátos csoport a fejét vakarja, egy másik
piros legyezőkkel forgolódik. Érett nők ballagnak
a parton karddal a kezükben. Sok a vörösre festett haj.
A Shanghai-i nők nem sütik le a szemük. Újra meg
kell szoknom a női tekinteteket. A Shanghai-i nők férjvadászok,
egy holland barátom szerint Shanghai-i nőt kizárólag
házassági ajánlattal lehet levenni a lábáról.
Az emlékmű tövében öreg taicsí mester
verekszik egymagában, körülötte kisebb tömeg
próbálja meg utánozni kevés sikerrel. Belülről
mozog, félig lehunyt szemmel, mintha egy belső árnnyal
vívna, hirtelen hátraugrik, elhárít egy alattomos
ütést, nem győz rajta a túlerő. A taicsí
sohasem üt, de őt sem lehet megütni, mert eggyé
válik az ellenfelével - tudja, hogy az igazi ellenfél:
önmagunk. Mao ezt a bölcsességet ötvözte némi
hollywoodi retorikával négymillió katonájához
intézett szózatában:
Ha győzni akarunk, ismerjük
meg önmagunkat, és akkor megismerjük az ellenséget.
Ő pontosan tudta, kivel áll szemben. Nem véletlenül
tűztek ki negyedmillió dollár vérdíjat
a fejére. A bokrok között érzelmes vallomás
virít vörös festékkel:
A néphadsereg
szereti a népet.
A marketing még gyerekcipőben
jár, mennyivel hatásosabb lenne a mondanivaló fába
karcolva, nyíllal átlőtt szív közepén.
Biciklin indulok a francia negyedbe,
az úttest a megszokott hármas felosztású, de
korlátok nélkül: középen autók, kétoldalt
cajgák, szélén gyalogosok. A járda parkoló
biciklikkel és áruval eltorlaszolva. Néha egy gyalogos
megunja a gátfutást és lelép az útra,
ilyenkor a biciklisták egyik fele kicsúszik az autók
elé, a másik fele felszalad a járdára. Az autók
fékezve átcsúsznak a szembejövő sávba,
a szembejövő autók pedig a biciklik közé.
A biciklisták felhajtanak a járdára, ami újabb
gyalogosokat vet az úttest forgatagába. És így
tovább. A játék változatos és kifogyhatatlan,
mivel háromszor annyi bicikli, autó és gyalogos van
az úton eleve, mint amennyi elférne. Felcserélődnek
a sávok és a szembejövő autók között
szlalomozok. Nehezítésképpen néha oldalbakap
a búvópatakként feltörő keresztforgalom.
A nagyobb kereszteződésekben közlekedési rendőr
áll, a vörös lámpa csak tovább vadítaná
a kedélyeket. A rendőr még hadonász a keresztbe
jövőknek, miközben a két várakozó
sáv felsorakozik teljes szélességben egymással
szemben, mint egy lovagi tornán. Az első sorban állok,
könyököm a mellettem álló veséjében,
a vesémben a mellettem állók könyöke. A
bíró int, meglódulunk teljes gőzzel előre,
szemben az ellenséges lovagok mindkét sávban, mögöttünk
dudáló autók erősítik a harci morált.
Előretett lábbal csapódom a tömegbe, de az utolsó
pillanatban a fal megnyílik, és bringám átsiklik
a résen. Ketten-hárman fönnakadnak, de a forgalom nem
áll meg. A mögöttem jövő autók nem fékeznek,
hanem aprókat löknek a sárhányón, hogy
ébren tartsák a figyelmemet - nehogy hirtelen rükvercbe
váltsak. Feltűnik egy felirat az egyik volt gyarmati banképületen:
Vidáman járj munkába, békével térj
haza!
Néhányan behajtanak a bankba, utánuk farolok.
Márványolt klasszicista belsőben ping-pongasztal áll
a parkoló biciklik közt - csak alkalmazottaknak. Vidáman
járj dolgozni! Van mit tanulnunk a kínaiaktól. Hej,
ha minden bankban lenne egy ping-pongasztal, hol a háló mindenkinek
egyforma magas. Beszivárogtatni az olimpiai szellemet a pénzvilágba.
Nem a nyereség a fontos, hanem a részvényes. A kistőkés,
az amatőr, a balek, a nép - a játék.
Shanghai-ban megvan minden, amit
a nyugati világ építészete a háborúig
felhalmozott: az angol birodalmi kőépületek megbízhatósága,
a párizsi belváros manzárdos négyemeletesei,
New York Art Deco felhőkarcolói, historizmus, szecesszió
és neogótika, még a monarchia nyomai is fellelhetők,
európai munkásnegyedek kétszintes gettói holland,
német, angol módra, orosz ortodox templomok - no és
persze mint minden európai városban, itt is van chinatown.
Az új trend a high-tech üveg-acél felhőkarcoló,
melyben a lift
megáll
a tizenharmadik emeleten. Lebontják
a régi babonákat, csakúgy mint Shanghai lényegét,
a gettókat: a faragott kőteraszokat, a vöröscserepes
háztetőket, a kalitkában függő énekesmadarakat,
a száradó ruhákat és a kapuban álldogáló
öreg néniket. A putongi negyedben három műszakban
folyik az építkezés, a munkások bennlaknak,
a tervek szerint egy-két éven belül felépítenek
egy új városrészt, mely túl fogja szárnyalni
Hong-Kongot. Végigtekersz egy ilyen sugárúton, kétoldalt
árkok, az árkok előtt kézzel rajzolt épületek
40-50 emelet magasságig. Ott van a város papíron,
és felépül, ha nem lopják ki belőle az
anyagot, de ha kilopják, akkor is. Szintenként merül
fel a semmiből, mintha nem is a város nőne, hanem mi
mennénk össze, felhőkarcolók emelkednek bambuszálvánnyal
papírforma szerint. Az új áruház homlokzatán
görög istenek, a bejárat fölött Ámor
és barokk testvéreinek puttói röpködnek
nyilakkal teli tegezzel. Szép, új világ.
Álmos eső borul a városra,
de alatta izzik több millió biciklivázon és szemüvegben
tükröződve a rohanás. Terménytőzsde
az ortodox templomban. Shanghai lüktet és fojtogat, mint egy
izompacsirta több számmal kisebb gatyóban. A kínai
negyedben gyalogos forgalmi dugóba keveredek, mozdulni sem lehet,
a hely egyre szűkebb, hónom alatt fejek csúsznak át,
aztán én is mások hónalja alatt, aki nem figyel,
szétmorzsolódik az emberi ketrec falán. Egy étterembe
tuszkolnak be az utcáról, az ellenállás értelmetlen,
legfeljebb egy másik étteremben kötnék ki. Gondolkodás
nélkül az A menüt kérem. A séf kivesz egy
kígyót az akváriumból, lecsapja a fejét
és egy lavórba csurgatja a vért. Hosszában
felhasítja, a kígyó varrás mentén szakad,
kitépi a gerincét, a beleit, a kígyó még
mindig rángatózik, illetve ami az állatból
legnagyobb összefüggő részként megmaradt,
az tovább kígyózik a szakács kezében,
mozog, de már nem él, csak emlékezik, arra hogy kígyó
volt. Az izmok és idegek tánca. A szakács a jól
végzett munka örömével nézi a hűvös
halomba vágott testet, aztán bedobja egy fazékba.
Az izgalmakra zöld színű kígyópálinkát
tesz az asztalra. Meghúzom, olyan érzés, mintha megszűrnének.
Kihozzák a fogásokat
- a levesnek nem értem a nevét, a szomszédos asztaltársaság
egyik tagja kisegít angolul. Sárkány-tigris-főnix
leves, ami nem más, mint kígyó-macska-kakas leves,
de így sokkal jobban hangzik, mondja. Erről egy kujlini hegy
jutott az eszembe, mégpedig a "majom őszibarackot szed" nevű,
de a "zöld béka mereng a holdon" elnevezésű karsztcsúcs
is eszembe juthatott volna éppen, vagy stílszerűen
a "két sárkány labdázik" nevű szikla.
Egyébként a kínaiak szeretnek háromféle
dolgot összekeverni. Ilyen összeállítás
a híres Három Pénisz Pálinka, amely tigris,
szarvas és fóka nemiszervéból érlelt
férfias ital, bár az utóbbi időben megcsappant
tigrisállomány következtében csak eldugott kis
patikákban lehet hozzájutni. Szarvaspénisz már
2-3000 forintért kapható, és állítólag
csodákat művel az elaggott hímtaggal. Valamivel drágább
mulatság, és még a szarvasnál is nagyobb teljesítőképességet
ígér a fókapénisz, amely import áru
lévén már 15-20 ezerbe is belekerül.
A séf az akváriumhoz
lép megint, kiránt egy csúszómászót,
felnyitja a már ismertetett eljárással. Új
fordulatként a vérét vizespohárba csurgatja,
zsírpapírt tesz a tetejére, majd kivágja a
szívét és ráhelyezi. Most, hogy szív
és pohár, tele búval, borral, tálcán
nyújtja át a legtekintélyesebb vendégnek, aki
bekapja a kígyó szívét, kortyol a vérből,
aztán körbeadja. Úgy sejtem, ez lehetett a B menü.
Desszertnek sült férget
kaptunk dísztányéron. Olyan volt az íze, mint
a cukorkának, rengeteg kalória, mondta a séf vigyorogva.
Az utcai piacon lépésben
haladok a tömegben, a lépést viszont nem én diktálom,
hanem a sodrás ereje. Akkor se tudnék megállni, ha
valami megtetszene, gyorsan kell döntenem, ha nem akarok körbemenni
még egyszer az "óriáskeréken". Ezzel az alkuszok
is tisztában vannak, a legtöbbjük megafont használ,
mély átéléssel, mint díszzsokék
konferálják fel portékáikat a szűk sikátorban.
Jön szembe a piac, mintha futószalagon vásárolnék,
különböző hangeffektek és frekvenciák,
autódudák és biciklicsengők keverednek az általános
zsongásban. Egy átlagos abakusszal minden kínai megszámolható.
A kiállítási
csarnok sztálinista palotája mögött áll
az Amerikai Nemzetközi Központ felhőkarcolója, ugyanaz
a hármas felosztás, csak a méretek különböznek.
A komcsi épület háromhajós katedrális
kivitelben, az amcsi épület három hatalmas totemoszlop.
Lehet, hogy bennem egy világ omlott össze, és most a
múlt összes emléke feltorlódik, de az éjszakai
kivilágításban a sztálini tornyok ártalmatlan
kis mézeskalács házikónak tűnnek az amerikai
felhőkarcolóhoz képest.
A Béke szálló
- az egykori Cathay - gótikus báltermében harmincas
évekbeli jazz-t játszanak a gyarmati nosztalgiával
felöltözött turistacsoportnak. A zenészek ránézésre
ugyanazok lehetnek, akik hatvan éve is itt mulattatták a
közönséget. A publikum arcán jólét
és biztonságérzet, azok a mesés harmincas évek,
Shanghai pulzál, mint egy pozán és dolgozik tovább
a legközelebbi japán megszállásig.
Ahogy dél felé hajózunk
a kínai tengeren, a levegő ragadni kezd, csúszik a
tenyér és tapad a borotva, a szél már nem hideg,
inkább nyúlós. Éjjel felébredek, nincs
rajtam takaró és izzadok, derékig kihajolok a kerek
kajütablakon: ráadásul teli a hold. Kivánszorgok
a tatra és átpisilek a korláton, mintegy bizonyítandó,
hogy nem vagyok a hajó foglya. Lefekszem a fedélzetre. A
motor hangja tompa remegés, mintha babszemek ugrálnának
egy dobon - a lélek szeizmográfja. Nem hallom, mégis
tudom - dobog a szívem.
Sokáig úgy tűnt,
nincs a hajón egyetlen nő se, akit nézni lehetne legalább,
de a harmadik este lejött az első osztályról egy
hongkongi csinibaba ezüst színű retiküllel a vállán.
Mintha egy hetvenes évekbeli James Bond-filmből lépett
volna elő, sztrecsben és tűsarkú tipegőben
flangált a fedélzeten vacsora után a forró
szélben, mint valami eltévedt parti madár - piroslábú
cankó - és sóváran kémlelte a távoli
partot a vaksötétben. Közben a társalgóban
Lehár-operetteket játszottak popfeldolgozásban. A
lét elviselhetetlen könnyűsége.
Mikor megérkeztem Kantonba,
a várost éppen lerombolták. Kétoldalt a Nép
útján elbuldózerezték a házakat, aztán
kalapáccsal fentről lefelé szétverték
ami állva maradt. Az állomáson egy óriásposzter
egyesített Kínát követelt. A kibelezett épületek,
mint egy mészárszék elfekvő állománya,
beindította a gyomorműködésem. Találtunk
egy éttermet a közelben, a kirakatban folyami rák, languszta
és korallhalak. Az előtérben kiderült, hogy a
kricsmi két részből áll, és a baloldali
helységben mérsékelt árakkal dolgoznak. Ott
is állt egy akvárium, tele ponttyal, tetején hatalmas
felpuffadt béka lebegett. Úgy döntöttünk,
ezúttal nem fogunk garasoskodni, elvégre Kantonban vagyunk,
és beültünk a drágább helyre. Már
az étlapért megérte, számos védett állat
közül válogathattunk, de voltak egészen egyszerű
kis kaják is, mint például: dinsztelt galamb szilvaszószban,
párolt majomagy mogyoróval, pácolt kígyóbőr
négyféle kígyóból, kispanda ragu, bagoly
vadasan, óriásszalamandra, cápauszonyleves, párolt
halajkak és szemgolyók, édes-savanyú béka,
kacsalábak osztrigamártásban, disznóarc leves,
lóhúgyban áztatott rohadt tojások, szárított
tintahal, cápauszony gombócban, kutya és macskaragu,
teknőcleves, különböző vadételek szarvas,
medve, vaddisznó, mosómedve, majom és hangyász
húsából - ínyenceknek medvetalp, mint egy Karl
May regényben. A kímélő ételek között:
három fajta őzfarok csirkelevesben - jót tesz a vesének;
őrölt szarvasagancs vérkeringési zavarokra hideglábúaknak;
szárított gekkó asztma ellen, de afrodiziákumként
is ajánlott - ebben az esetben célszerű egy hím
és egy nőstény állatot egyszerre fogyasztani
el; és végül ott van a multifunkcionális szárított
tengeri csikó, mely a nyaki ciszták, a magas koleszterinszint
és a vesebetegségek legjobb ellenszere - továbbá
szükség esetén fokozza a férfiúi teljesítőképességet,
ha ezek után még lehet.
Én a magam részéről
marhahúst rendeltem csalánnal. A barátom megkérdezte,
össze tudnának-e ütni gyorsan valami finomat, mert nagyon
éhes, csak néhány kikötése van az étellel
kapcsolatban: ne éljen, ne legyen benne kutya és ne legyen
védett. A pincér a fejét vakarva elgondolkodott, aztán
felcsillant a szeme és elrohant a konyhába. Rövidesen
visszatért egy nagy tál hasábburgonyával (french
fries).
Másnap nekivágtam
a városnak biciklivel. Először a 72 mártír
mauzóleumát néztem meg a sárga virágok
hegyén, mert egy prospektusban azt olvastam, hogy a szabadság
és a demokrácia építészeti szimbólumainak
kreatív fúziója: konkrétan a New York-i szabadság-szobor
egy piramis tetején, két egyiptomi obeliszk, a Liberty Bell
és a trianoni kastély. Nem akarok kekeckedni, hogy egyedül
a szabadságszoborra jöttem volna rá magamtól,
pedig már jártam itt-ott - mert az elv a fontos - hogy Kínában
is látható a szabadság-szobor, és nemcsak a
Tienanmen téri tüntetéseken, sőt egy piramis is,
az egyiptomi nép szabadságszeretetének örökbecsű
mementója. És Trianon.
Két teherautó áll
a téren kopaszra nyírt rabokkal, szemük lesütve,
kezük hátrabilincselve. Szégyelljétek magatokat!
- mondja a vezetőfülke tetején elhelyezett elmaradhatatlan
megafon. Aztán a csengő női hang felsorolja bűneiket:
sikkasztás, rablás, nemi erőszak, kábítószer-kereskedelem,
gyilkosság, külföldiek ellen elkövetett bűncselekmények.
A büntetés halál. Tiszteljük a törvényt!
- fuvolázza a csengő hangú és továbbhajtanak.
A nyilvános televíziós kivégzések már
kimentek a divatból, mert nehéz jól vágni az
anyagot, de a halálraítélteket még végigfurikázzák
a városon, hogy tanuljon belőle a nép, és ne
csináljon butaságokat.
vA piac felé egy szűk sikátorban
döglött patkányra hajtottam. A száradó ruhára
koncentráltam, későn vettem észre - akkora volt,
hogy már nem tudtam kikerülni, megdobott, majdnem a falnak
repültem fejemen egy bizonytalan eredetű kínai fehérneművel.
A patkányt ez teljességgel hidegen hagyta, feküdt tovább
a fehér ruhák alatt következő áldozatára
várva.
Éktelen csiripelés,
károgás és káromkodások. Ezerféle
madár miniatűr ketrecekben, az egyik fülembe súgja:
I love you. Nem tud levenni a lábamról. Tukánfiókák
kapkodnak az ujjam után. Egy óriási kakadu szó
szerint guggolni kényszerül, hogy elférjen a ketrecében.
A madarakhoz sáskát is adnak, sáska minden méretben.
Tikkadt sáskanyájak legelésznek plasztikban tarka
gyíkok társaságában. A sáskákat
kívánság szerint feldarabolják ollóval,
ha a madár nem szeret vacakolni velük.
Arrébb az egyik pulton ugráló
halfejek és félhalak dobogó szívekkel. Haldokló
állatot szívesebben vesznek, az élőt meg kell
ölni, a döglött meg ki tudja mennyire friss, vagy hogy mitől
döglött meg. Az egyik pulton tőrfarkú rák
teteme. Tavasz van, telihold, ilyenkor párzanak a parton. Ezen a
piacon lehet a hozzávalókat kapni az étlaphoz. Medvék,
szarvasok, vaddisznók, majmok, mosómacik, hangyászok,
óriásszalamandrák, óriásteknősök
élő és halott kivitelben. Élő állat
feliratú ládában hátára fordított
teknősbéka, mint egy kollégiumi mosdókagyló
tele mosatlannal. Ez a teknős már generációkkal
ezelőtt kihalt. Macskák, kutyák és nyulak közös
ketrecekben félig ájultan a hőségtől.
A zöldségesnél lovagias felirat:
Igazságosan
kereskedjünk, nőket és gyerekeket ne csapjunk be!
A kétéltű szekciónál
békákat árulnak. A fürgekezű eladó
három másodperc alatt megnyúzza és kibelezi
a békát. Ennek az egynek itt véletlenül a szeme
is kijött, félredobja az asztalon, de a béka tovább
kúszik és ugrál. Nincs bőre, nincs belseje,
nincs szeme, de még mindig béka és ugrál az
asztalon. Beleütközik egy sörösüvegbe, kétkézzel
átöleli és még mindig béka, tovább
küzd, lökdösi az üveget előre, hátsó
lábaival tempózik az asztalon. Nincs az a beteges fantázia,
amelyik ilyet produkálni képes. Az eladó észre
se veszi, újabb békákat pucol meg és vág
a szatyorba, a vevő türelmetlen, látszik rajta, hogy
él-hal a békacombért. A béka átkarolja
az üveget, mint aki meg akarja húzni, közben huszárosan
csapkodja a bokáját. Valahonnan egy közeli ablakból
ismerős muzsika csendül fel, de lehet, hogy eddig is szólt,
csak nem halottam, erre járja kétéltű vitustáncát
a vak béka. Megnyúzott nyulak lógnak fejjel lefelé
kilógó protézissel - mintha vigyorognának.
Liszt magyar rapszódiája az éterben. A kantoniak ugyanis
imádják Lisztet.
Epilógus:
Hong Kongban a Times Square előtti villamosmegállóban trópusi pillangó erőlködik a párás levegőben. Fekete-piros-fehér mintázata kifejezetten divatosnak hat, felkelti néhány nagykalapú gyarmati lédi érdeklődését. A pillangó kihasználva a kedvező termiket átsuhan a villamos áramszedői közt - a hölgyek felszisszennek. A pillangó hirtelen kedvezőtlen áramlatba kerül és majdnem a földhöz csapódik, de aztán újra a magasban, erőre kap, most már úgy tűnik semmi sem állíthatja meg. Kisebbfajta ováció a hölgyek részéről, már éppen elfordítaná a fejét mindenki megnyugodva, amikor a magasból lecsap egy galamb és valósággal kettészelve zsákmányát egy közeli ablakba hurcolja. Ő nem a békét hozta el nekünk. A hölgyek vigasztalatlanok. A megállóban álló kínai kuli arcán cinkos mosoly, nem a káröröm, hanem életvidámság, és talán humorérzék - számára ez cseppet sem szomorú. A galamb az áramlatok segítségével felemelkedik a felhőkarcolók magasságába, alatta a nyüzsgő tömeg, emeletes buszok és villamosok, Rolls-Royce-ok, öltönyös-nyakkendős menedzserek, háztartásbeliek, cipőpucolók, kurvák, golfozó playboy-ok, takarítónők, szobapincérek, pilóták - hány szívdobbanás még?
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu