CLIFFORD GERTZ
A
TÉNY UTÁN
- RÉSZLETEK
A KÖNYV EGYIK FEJEZETÉBŐL -
Minden emberi tudományok közül
talán az antropológia faggatja a legtöbbet önmagát,
hogy mi is valójában, s a válaszok inkább átfogó
világképeknek vagy hitvallásoknak hangzanak, mint
egy tudományág leírásának. Az utóbbi
években a tudományos életben végbement változások,
amelyek következtében az azelőtt remekül elkülönített
diszciplínák - történelem, filozófia,
természettudomány, művészet - meglehetősen
összekeveredtek, még nehezebbé tették, hogy az
antropológus egyenes, tárgyilagos választ adjon, ha
nekiszegezik a kérdést, hogy tulajdonképpen mivel
is kéne foglalkoznia. A tudományágunkat áttekintő
könyvek indexében manapság az első címszó
gyakran: "antropológia: az * válsága"...
Pedig a válság talán
csak optikai illúzió, amely abból következik,
hogy egyesek ugyanúgy próbálják definiálni
az "antropológiát", mint az "irodalmat", a "nyelvészetet",
vagy a "rovartant", vagyis mint egy bizonyos dolog tanulmányozását,
pedig az antropológia inkább különféle tudományos
pályafutások laza kollekciója. Ez a rendhagyó
diszciplína számtalan, önmagát definiálni
próbáló hivatást foglal magában. Az
én esetemben legalábbis erről van szó. Az én
szakmai életem pályagörbéjén, amely se
nem szabályos, se nem tipikus, amely szeszélyesen alakult,
és meglehetősen határozatlan irányba tart, mégis
egy antropológus pályája bontakozik ki.
Ad hoc
és
ex post
ügyről van szó. Csak akkor érted
meg, mit csináltál (ha egyáltalán megérted),
amikor már készen vagy.
A kérdés még
ennél is bonyolultabb, mivel az idők során az "antropológia",
bárhogyan is fogjuk fel, korántsem maradt ugyanaz a vállalkozás.
Ami 1950-ben volt, amikor irodalom-filozófia szakos diplomámmal
kibotorkáltam az egyetemről, a világhoz némiképp
közvetlenebbül kapcsolódó valamit keresve, és
az antropológiára találva; vagy 1960-ban, amikor már
mint büszke oklevél-tulajdonos, magam is gyarapítani
kezdtem a "szakirodalmat"; vagy 1970-ben, amikor egy illusztrisnak mondott
intézmény professzoraként azon vettem észre
magam, hogy régebbi munkáimat kezdik megvitatni és
értékelni; 1980-ban, amikor széltében-hosszában
idézett műveimet boncolgatták, elutasították,
helyesbítették, eltorzították, ünnepelték,
pocskondiázták, kiindulópontként használták
- nos, mindez alig vehető egy kalap alá. Persze más
területek is változnak, olyan is van, amely rohamosan és
alapjaiban; de olyan kiszámíthatatlanul, mint az antropológia,
talán egyik sem. Úgy változik, mint egy hangulat,
egy viselkedés, vagy mint a közvélemény.
Ha mégis meg akarjuk fogalmazni,
hogy mi "valójában" az antropológia - nem mindent
átfogóan és madártávlatból, ezt
a furfangot hagyjuk csak a tankönyvekre, amelyek elhanyagolható
szerepet játszanak az antropológiai gondolkodásmód
kialakításában és megszilárdításában,
hanem egyik eltökélt (mire is?) zarándokának
az útjával szemléltetve, aki számtalan ígéreten
és csüggedésen átverekedte magát - két
megközelítés látszik épkézlábnak:
(1) az antropológia tudományában végbement
intellektuális szemléletváltások számbavétele,
ahogy én magam kerültem szembe velük; (2) a munkafeltételek
alakulásának a leírása, amit sokan - én
nem - az antropológiai művek "termelési módjainak"
neveznének. Mivel a kettő szorosan összefonódott
(bár nem úgy, ahogy a termelési mód-koncepció
hívei képzelik), egyszerre is kell tárgyalni őket.
Elmélet és gyakorlat nem ok és okozat, ahogy az idealisták
feltételezik. Sem pedig okozat és ok, ahogy a materialisták
gondolják. Csupán különféle ténykedések
egy életpályán.
Önmagunk historizálása,
múltunk korszakokra bontása roppant kínos dolog. Nem
csak azért, mert minél távolabb kerülünk
a kezdettől, nyilvánvalóan annál vészesebben
közeledik a vég, hanem azért is, mert annyiféle
módja van; bármelyikhez nyúlnál, mindegyik
önkényes, mindegyiket kizárólag az elbeszélő
kénye-kedve alakítja. Ez nem is baj, ha csupán azt
akarom elmesélni, mit láttam, és mi mindenen mentem
keresztül. Senki sem ír önéletrajzot eskü
alatt, hiszen célja többnyire egy illúzió fenntartása.
De ha egy tudományág mozgásvonalát akarom felvázolni
úgy, hogy saját élményeimet jelképes
egységekbe tömörítem, az már bajosabb dolog.
Hiszen akkor elvárható, hogy legalább indokoljam a
felosztást, és elmondjam, mit jelképeznek az egységek.
Különösen időszerűvé
válik ez a probléma, ahogy a hatvanas évek felé
közeledünk. Hiszen az egyetlen általánosan elfogadott
(ettől persze nem feltétlenül igaz) tény az, hogy
- legalábbis az Egyesült Államokban - a hatvanas évek
merőben mások voltak, mint az ötvenes évek. Az
ötvenes évek gyermeke önelégült, a hatvanasaké
önmarcangoló; az ötvenes jól szabott, a hatvanas
szakadt; az ötvenes jó modorú, a hatvanas nagypofájú;
az ötvenes hallgatag, a hatvanas éles hangú. Vietnam,
a polgárjogi mozgalmak, az ellenkultúra - ez volt Amerika
kairosz
a: a pillanat, amely megváltoztatta a jövőt.
Ha hiszünk ennek a történetnek,
amely maga is az általa megénekelt időknek a terméke,
egyre erősebb lesz a kísértés, ahogy az Eisenhower-érától
a Kennedy-Johnson-éra felé közelítünk, hogy
mindent hozzá viszonyítsunk. De ami az antropológiát,
és általában a társadalomtudományokat
illeti, ez valahogy nem igazán működik. Tényleg
változtak az idők, méghozzá jelentősen.
De a változásoknak inkább ahhoz volt köze, amit
közvetlenül a háború utáni években
tanultunk vagy felejtettünk el, mint a társadalom egészének
különféle gerjedelmeihez. Nem annyira a töredezettség
és a közvetlenül sürgető körülményeknek
való alávetettség volt jellemző (ez később
jött), mint inkább az újragondolás, a konszolidáció,
a fő irány kijelölése.
A chicagói egyetem töltöttem
a hatvanas éveket, 1960 őszén érkeztem mint
formális képzésben még nem részesült
assistant professor
, és 1970 tavaszán hagytam ott
mint agyonképzett professzor: épp tíz év tehát.
Chicago nem volt épp távol az idők zűrzavaraitól,
voltak tiltakozó előadássorozatok, felvonulások,
sztrájkok; az adminisztrációs épületet
elfoglalták, volt olyan professzor, akit fizikailag bántalmaztak.
Az egyetemen kívül a Fekete Párducokat halomra lőtték,
a "chicagói heteket" bíróság elé állították,
a hippik levitáltak. Más egyetemeken (Berkeley, Columbia,
Cornell, Kent State) voltak talán szívfacsaróbb pillanatok,
és más események - a kubai rakétaválság,
a Kennedy- és a King-gyilkosság, a Watts lázongások,
Lyndon Johnson bukása - bizonyára maradandóbb hatásúak
voltak. De a zűrzavar mindenre kiterjedő jellege és
változatossága máshol sem mutatkozott meg jobban.
Ha tényleg rajtunk volt a világ szeme, ide nézhettek.
Mindez persze sokat foglalkoztatta
az egyetemi népességet. Az emberek vitatkoztak, tüntettek,
beszédet mondtak, csoportokat alakítottak, leveleket írtak
napilapoknak, Kanadába mentek, talán senki sem akadt, aki
legalább egy petíciót ne írt volna alá.
A háborúellenes tiltakozás, bizonyos mértékben
a polgárjogi mozgalom (az ellenkultúra jóval kevésbé)
a tanárok és a diákok energiájának jelentős
részét lekötötte. De mindez általában
- még akkor is, ha néha-néha megszakította
a dolgok rendes menetét, és káoszba taszította
az olajozottan működő egyetemi struktúrát
- tanterven kívüli elfoglaltság maradt. Az egyetem igen
jellegzetes, régi hagyományokkal rendelkező intellektuális
légköre - Arnold-i ideológia, Burke-i moralitás
- valójában nem sokat változott. A "hatvanas évek"
körülfogták a helyet, átszínezték
hangulatát, ám csak szórványosan, később
elenyészően, hatottak belső életére és
működésére. Az egyetemi munka - javára
vagy kárára? - komoly, céltudatos, önérzetes
és elmélyült volt.
És vállalkozó
szellemű. Erre az egyetemre is egy észbontóan multidiszciplináris
társadalomtudományi kísérlet keretében
pottyantam: az "új nemzetek összehasonlító tanulmányozásáért
felelős bizottságnak" voltam a tagja.
A Bizottság a maga módján
persze nagyon is a kor terméke volt. Viszont az európai imperializmus
1945 utáni bukását követő változásokra
koncentrált, figyelme tehát kifelé, a világra,
s nem a hazai betegséggócra irányult. Az 1960-as években
megalakult közel ötven új (s további ötven
potenciálisan megalakuló), szinte kivétel nélkül
ázsiai és afrikai, gyenge, labilis, szegény és
ambiciózus állam új vizsgálódási
terepet jelentett, ahol az összehasonlító tanulmányozás,
gondolták, majd külön fésüli a hasonlóságokat
és a különbségeket, s ezzel lehetőséget
nyújt az intelligens politizálásra. "Az új
államok realista, rokonszenvező tanulmányozása"
- írta Shils, a bizottság legelső elnöke a megalapozó
tanulmányban, ami olyan - pontos - képet ad a Bizottság
szelleméről, mely manapság, amikor a jótékonykodás
gyanús, önbizalommal pedig kevesen dicsekedhetnek, enyhén
szólva kínosan hat.
"Az új államok realista,
rokonszenvező tanulmányozása segítségünkre
lehet abban, hogy feléjük irányuló politikánk
megértőbb, körültekintőbb és hatékonyabb
legyen. Vannak jó szándékból eredő hibák,
melyeket jóvá kell tennünk, valamint rosszindulatból
eredő hibák, melyek ellen harcolnunk kell. ... A társadalomkutatás
általunk gyakorolt formája a tapasztalat módszeres
kiterjesztése. Az általunk használt kategóriák
ugyanazok, mint amelyeket saját társadalmunk tanulmányozásánál
használunk, s ezek az emberi lények alapvető hasonlóságán
alapulnak. ... Vállalkozásunk azonban nem prédikációk,
intelmek vagy manipuláció útján szándékozik
hatni az erkölcsökre, hanem felvilágosítással.
A felvilágosítás általunk választott
eszköze a módszeres kutatás, melyet a mai társadalomtudomány
legjobb hagyományainak égisze alatt végzünk."
A Bizottság, amelynek feladata
volt, hogy megvalósítsa ezt a roppant vállalkozást,
kb. 13 tagból állt. (A tagság néha változott.)
Két szociológus, három politológus, öt
antropológus, aztán volt még egy közgazdász,
egy jogász és egy pedagógiaprofesszor. Shils reménye,
hogy Amerikának a harmadik világ felé irányuló
politikáját majd a realizmus, a felvilágosodás
és az együttérzés fogja irányítani,
talán nem tökéletesen valósult meg. (Végül
is Katanga, a Tonkin-öböl, Kasmír és Biafra idejét
éltük.) De legalább kialakult egy tudóscsapat,
önálló stílussal és állásponttal
- nem kifejezetten iskola, de több, mint műhely.
Az egyetemen töltött első
éveim során teljesen a Bizottság pénzén
éltem, az utolsó öt évben viszont a Nemzeti Mentálhigiénés
Intézet egyéni ösztöndíján, és
szabadon kutattam, amire épp kedvem szottyant. De az egész
idő alatt megvolt a kinevezésem az antropológia tanszéken
is, és ott is szinte a kezdettől fogva mélyen elköteleztem
magam - vagy inkább, nyugtalanabb kollégáimmal együtt
belegabalyodtam valamibe, amiről lassan kiderült, hogy az etnológia
egészének átértékelésére
tett nagy hatású (és ugyancsak vitatott) kísérletről
van szó. Ez az átértékelési kísérlet,
amit leginkább "szimbolikus antropológia" néven ismernek
(bár ezt a nevet mások, máshol akasztották
rá, s én nem teljesen értek vele egyet, hiszen arra
enged következtetni, hogy - mint a "gazdasági antropológia",
a "politikai antropológia" vagy a "vallásantropológia"
- ez is csupán egy szakterület a tudományon belül,
nem pedig az egésznek az alapvető kritikája), abból
állt, hogy a jelentésnek, a jelentéshordozóknak,
és a jelentés megértésének a módszeres
tanulmányozását helyezte a kutatás és
az elemzés középpontjába; vagyis az antropológiát,
legalábbis a kulturális antropológiát hermeneutikai
tudománnyá nevezte ki.
Mi magunk persze ezt sohasem mondtuk
volna ki, hiszen ez a címke, és maga a mozgalom is, meglehetősen
ismeretlen volt az Egyesült Államokban akkoriban, s még
akik ismerték is, gyanúsan európainak, irodalminak,
vagy ami még rosszabb, filozofikusnak tartották. És
tényleg az volt. A tanterv generáljavítása
során a tanszék azon vette észre magát, hogy
az antropológia bevett hagyományain túllépve
általánosabb eszmei irányzatok - az elkövetkező
évtizedekben a nyelvészet, az értelmezés, a
social constructionism
, az új historicizmus, a retorika vagy
a szemiotika "fordulatának" elnevezett irányzatok - felé
fordul, amelyek a bölcsész- és a társadalomtudományokban
egyre jelentősebbekké váltak. Gondolataink nagy része
kétségkívül esetlen és kialakulatlan volt.
Szinte mindegyiket parázs viták kísérték.
Ám a "jelentés felé fordulás" igazi forradalomnak
bizonyult: elsöprő, maradandó, felkavaró, és
mély nyomokat hagyó forradalomnak.
Minden antropológus, aki már
megpróbálta, tudja: a fő nehézség, hogy
szinte lehetetlen kifejezni, miben is áll egész pontosan
ez a tudomány, sőt még azt is, honnan származik.
Némelyikünk analógiákkal próbálkozik.
(Az én kedvenc hasonlatom - bár talán még sohasem
vált be - a sakkjáték. A nyitójáték,
hagyományos helyzeti lépésekkel; elhelyezkedünk,
vizsgálandó alanyokat találunk, és így
tovább; aztán a középjáték komplex,
kevésbé szabványosítható kombinációi,
az ember kezdeményez, erre-arra tapogatózik, és miután
a figurák már kinn állnak a hadszíntéren,
és ők is tapogatózni kezdenek, megpróbál
kapcsolatokat létesíteni közöttük; végül
a minimalista végjáték merevebb, formálisabb
felszámolási eljárásai.) Mások hosszadalmas,
unalmas, és teljesen inadekvát leírásokba bocsátkoznak:
hogyan éltek, mit ettek, hogyan jegyzeteltek, kit kérdeztek;
esetleg még leltárokat, napirendet, kérdéslistákat
is csatolnak. Az utóbbi időben voltak kísérletek
arra, hogy a terepmunka élményét önéletrajz
formájában ábrázolják, s ezek gyakran
igen érdekesek. De valahogy inkább töprengésbe
és önvizsgálatba fulladnak, egy olyan tevékenység
egyéni kisajátításába, amely végső
soron közügy, ahelyett hogy szabályosan beszámolnának
arról, hogy mi a terepmunka mint a kutatás egyik formája.
Mint a pszichoanalitikus, aki ha megkérdezik, valamit dadog arról,
hogy "végigmegyünk a problémákon", képtelenek
vagyunk szavakba önteni, mi történik, miközben dolgozunk.
Mintha hiányozna egy műfaj.
Ami végül is kikerekedik
a beszámolókból (az enyémekből is), engem
egy ősrégi Red Skelton-filmre emlékeztet, a címére
már nem emlékszem. Skelton fiúknak szóló
kalandos történeteket ír. Fel-alá járkál,
és diktál az írnoknak. "Vagány Srác
csapdába esett a sátorban. Körös-körül
indiánok. A préri lángokban áll. Kifogytak
a golyói. Nincs több ennivalója. Közeleg az éj.
Hogyan jut ki Vagány Srác a sátorból? Vége
a 22. fejezetnek." Rövid szünet, Skelton összeszedi a gondolatait.
Majd: "23. fejezet. Miután Vagány Srác kijutott a
sátorból..."
Ostromsújtotta vállakozásunkat
besorolni a társadalomtudományok menetébe egyre nehezebbé
vált, mivel az előző két évtizedben kezdődő
filozófiai nyugtalanság a 70-es, 80-as évekre felerősödött,
és szinte teljesen szétzilálta mindazt a tudást,
amivel e tudományok saját mibenlétükről
rendelkeztek; arról, hogy merre is tart a menet. Nem csak arról
van szó, hogy megszűnt a kohéziós erő.
Sosem voltunk különösképpen egységesek - lásd
Durkheim, Weber, Marshall, Simmel. Sem arról, hogy hirtelen több
elütő hang szólalt meg. Hiszen a vitaszellem - Marx,
Freud, Malinowski, Pareto - mindig is jellemezte. Az történt,
hogy az alapok, amelyeken a társadalomtudományok ideája
nyugodott, legalábbis Comte óta, megcsuszamlottak, meggyengültek,
inogni kezdtek. Az erkölcsi és ismeretelméleti örvény,
amelybe a kultúrát a poszt-strukturalista, posztmodern, poszthumanista
kor taszította, a fordulatok és szövegek, az elpárolgott
szubjektum és a konstruált tények kora, rendkívüli
erővel sújtotta a társadalomtudományokat.
Ezt a történetet, amelyet
különféle módokon, különféle tanulságokkal
szoktak elmesélni, a híres nevek egy bizonyos választékával,
Nietzschétől vagy Benjamintól kezdve Kuhnon át
Derridáig, már épp elégszer mondták
el, egyébként is túlságosan bonyolult, nemigen
zanzásítható, és még mindig komoly változásokon
megy át. De az antropológián belül, ahol én
rábukkantam, vagy ahol rám bukkant, mára viszonylag
határozott formát öltött néhány alapvető
szorongás körül, amelyek olyan szorosan összefonódtak,
hogy szinte csak egymás újrafogalmazásai: szabad-e
mások helyett beszélni; a nyugati előfeltételezések
torzítóan hatnak arra, hogyan látunk másokat;
a nyelvnek és a tekintélynek komoly és meglehetősen
kétes szerepe van mások ábrázolásában.
Csokorba szedve ezek sokak szerint - szerintem, aki még mindig a
furcsa, tanulságos Marokkó-Indonézia páros
körül teszek-veszek, nem - aláássák a különbségeken
trenírozott összehasonlító etnográfia
eszméjét.
A mások helyett beszélés
miatt érzett szorongás az önvizsgálatból
nőtt ki, amelyet a gyarmatbirodalmak második világháború
utáni felbomlása váltott ki az antropológusokból.
A klasszikus tereptanulmányok nagy része gyarmati vagy félgyarmati
helyszíneken készült, ahol a nyugati fehér ember
státusa bizonyos előjogokkal, és - akarva-akaratlan
- bizonyos "bűnrészességgel" járt, s ez felvetette
a kérdést, hogy van-e joga a politikailag domináns
félnek szavakba önteni az alávetettek hitét és
vágyait. Az etnográfia története ma már
sokak szerint annak példája, hogyan sajátítják
ki az erősek a gyengék hangját, mint ahogy a munkaerejüket
vagy természeti forrásaikat sajátították
ki a - legalább nyílt - imperialisták; ezért
hát, érvelnek sokan, az etnográfiának nem áll
jól az önjelölt (és önelégült)
tribunusi szerep, melyet a mai világ hangjainak kisajátításával
akar játszani. S ha az eredet bűzlik, nem kellemesebb a tettek
szaga sem: hasbeszélni mások helyett, elinalni szavaikkal...
A másik aggodalom, mely szerint
a főként amerikai, angol, német és francia -
és szinte kivétel nélkül nyugati képzésben
részesült - antropológusok képtelenek arra, hogy
megszabaduljanak a saját kultúrájukból eredő
nézetektől, és "saját viszonylataikban" lássanak
más népeket, valójában nem más, mint
a mások hangjának a kirekesztése fölött
érzett aggodalom episztemológiai hangnemben. Ha az életben
való boldogulásunkat meghatározó jelentések
keretei olyan mélyen belénk ivódtak, hogy minden észlelésünket
befolyásolják, akkor a mások érzéseiről,
gondolatairól, cselekedeteiről szóló beszámolóink,
nem beszélve a róluk formált elméleteinkről,
nemigen többek puszta félrevezetésnél. Félrevezetés
és módszeres torzítás: "orientalizmus", "kulturális
hegemónia", "szimbolikus uralkodás" - az etnográfus
tudására mindenütt erkölcsi árny vetül;
a hatalom lenyomataként értelmezik újra.
Mindezek a kétségek
és meta-kétségek kiegészülnek és
látszólag elkerülhetetlenné válnak abban
az uralkodó nézetrendszerben, mely a társadalomtudományi
- antropológiai vagy más - diskurzust politikai töltetűnek
tartja, melyben állandóan tetten érhető uralom
és irányítás kimondatlan igénye. Mivel
a nyelv képes arra, hogy valóságot teremtsen - ha
nem is a valóságot "mint olyat" (mi is az?), hanem konkrét
gyakorlatban megjelenő valóságot, amelyet a nyelv megnevez,
ábrázol, katalogizál, mértéket vesz
róla -, a "ki ábrázol kit és hogyan" kérdés
meglehetősen lényegessé válik. Ha csak a nyelv
(vagy más jelrendszerek) által közvetített világba
van bejárásunk, cseppet sem közömbös, hogy
milyen az a nyelv. A leírás hatalom. Mások ábrázolása
nem egykönnyen választható el a manipulációtól.
Ha mégsem akarjuk egyszerűen
átadni magunkat az aggodalmaknak, és kijelenteni, hogy az
antropológia képtelenség, sőt: elnyomó
(vannak, akik szerint az), nem elegendő, ha mindenre fittyet hányva
tovább folytatjuk. A hagyományos, "vissza az igazi antropológiához"
nézet híveinek, akik szerint mindez csak egy divathullám,
és nemsokára vége lesz, nincs igazuk - az ő
nézetük is csak egy divat, csak épp ma már ósdi
és elnyűtt. A dolgok egyszerűen úgy állnak,
hogy az antropológia (mint a társadalomtudományok
általában) sokkal nehezebb és kényelmetlenebb
munka lett, mióta megkérdőjeleződött a "mi
definiálunk, ők definiálva vannak" ragozási
képlet, ami a kezdeti időkben megadta nekünk az irányelveket.
Fogalmaink alapos felülvizsgálásra szorulnak: újra
kell gondolni, mi az antropológia, mik a céljai, ésszerűen
mit remélhet elérni, egyáltalán miért
kell vele foglalkozni. Ha a leírás és a leírt
dolog - mondjuk Marokkó vagy Indonézia - viszonya többé
nem hasonlítható hitelesen egy térkép és
egy addig feltérképezetlen távoli táj, vagy
egy vázlatos kép és egy nemrég felfedezett
egzotikus állatfaj viszonyához, akkor hát mihez? Hihető
történet meséléséhez? Működő
modell készítéséhez? Idegen nyelvből
készült fordításhoz? Titokzatos szöveg értelmezéséhez?
Értelmes párbeszéd folytatásához? Eltemetett
város kiásásához? Erkölcsi ügy előmozdításához?
Politikai vita átalakításához? Egy illúzió
tanító célzatú színre viteléhez?
Ezeket a lehetőségeket (és másokat) már
mind javasolták, ellenezték; de továbbra is csak egy
dolog biztos: a játékszabályok megváltoztak.
De ne felejtsük: ezek a szemléletváltások
és átalakulások nem pusztán az elméleti
vita dialektikája által előidézett fogalmi változások,
az effajta viták egyébként sem játszanak túl
nagy szerepet az antropológiában. Az antropológia
gyakorlata változott meg, ahogy módosultak a kutatás
konkrét körülményei. Nemcsak az eszmék nem
a régiek már. A világ sem.
A gyarmati rendszer - legalábbis
hivatalos - megszűnése, bármilyen erős is az
utóhatása mind az egykori uralkodók, mind az egykori
alattvalók gondolkodásában, nemcsak azt a felismerést
eredményezte, hogy a klasszikus etnográfiai beszámolókat
az etnográfus kiváltságos helyzete hatotta át.
Emiatt történt az is, hogy miután a dolgok rendje megváltozott,
és a kiváltságok megszűntek (legalábbis
az
olyan
kiváltságok), minden más is megváltozott,
a terephez jutási lehetőségektől és az
ott élőkhöz viszonyított pozíciónktól
kezdve más kutatási területekkel való kapcsolatunkig
és általános érdeklődési körünkig.
Ma már nem védett, vagy elkülönített helyeken
dolgozunk, sorsukra hagyott enklávékban, "racionális
és erkölcsi" megfontolások, valamint ezeknek az imperialista
kereskedelemhez való potenciális hozzájárulásuk
által vezérelve. Ma olyan helyeken dolgozunk, ahol jelenlétünk
erősen vitatott, és számtalan megszorítás,
követelés, gyanakvás, és versenytárs közepette
élünk.
A kutatási körülmények
módosulásai közül a legközvetlenebbül
a befogadási készség változásait érzékeljük.
A sah uralkodása alatt a terepmunka fellendült; Khomeini idején
gyakorlatilag megszűnt. Indonézia először igent,
aztán nemet, aztán megint igent mondott; Marokkó az
arab világból kirekesztett etnográfusok biztos menedéke.
Tanzánia és Thaiföld pillanatnyilag hemzseg a kutatóktól;
Etiópiában és Burmában alig lézengenek.
Pápua veszélyes; Sri Lanka még annál is rosszabb.
De még ahová viszonylag könnyű bejutni (sehol
sem igazán könnyű, mióta a főkormányzó
és a "bennszülöttek ügyeivel foglalkozó tiszt"
a múlté), a tanulmányozottakhoz való viszony
érzékenyebb és nehezebben irányítható.
Ha "szaglászó" látogatóként tartózkodsz
egy független országban, azokkal az emberekkel foglalkozol,
akiké az ország, és - bár magam ezt sohasem
éltem át - mindezt egy imperialista hatalom adminisztratív
égisze és politikai pajzsa alatt teszed, a személyes
kapcsolatok meglehetősen nehezen alakulnak. Vannak tehát új
aszimmetriák, a gazdasági egyenlőtlenségtől
a katonai erő nemzetközi eloszlásáig, de az önkényes,
merev, szigorúan egyoldalú régi egyenlőtlenségek
mára nagyrészt már eltűntek.
Az etnográfus munkáját
közvetlenül érintő ügyeken kívül
is számtalan változás állt be a munkakörülményekben.
Először is, ma már szinte sohasem dolgozunk olyan helyeken,
ahol ne lennének más tudósok is: történészek,
közgazdászok, filológusok, politológusok, szociológusok,
pszichológusok, művészetkedvelők, filmesek, muzikológusok,
néha még egy-egy filozófus is akad. És az újságírók
persze mindenütt ott vannak. Elmúltak azok az idők, amikor
az etnográfus volt a vizsgált terület intellektuális
egyeduralkodója, aki a gyermekneveléstől a kereskedelmen
át a kozmológiáig és a házépítésig
mindennel foglalkozott, még ha csak azért is, mert ő
volt az egyetlen tudós, aki arra a tájra vetődött.
Ma viszont más szaktudósok széles skálájának
bíráló tekintete kíséri működésünket.
(Egyre többen dolgozunk nyugati társadalmakban, sőt a
sajátunkban is; van, ami ettől könnyebbé vált,
de van, ami még bonyolultabb lett.)
Másrészről ma
már korántsem minden etnográfus nyugati. Nemcsak a
helyi, gyakran (például Indonéziában és
Marokkóban) nemzetközi színvonalú antropológusok
egyre növekvő készletére gondolok: Nyugaton sem
amerikai és európai monopólium többé a
szakma. Afrikai, ázsiai és latin-amerikai, sőt ma már
Native American
antropológusok is vannak. A rokon szakterületek
bíráló tekintetéhez most még a saját
szakmánkon belülről járult egy másik, még
áthatóbb tekintet.
És végül: az
antropológusok száma egyre növekszik. Amikor 1950-ben
tanulni kezdtem az egyetemen, az Amerikai Antropológiai Társaságnak
kb. 2000 tagja volt; 1992-re ez a szám tízezer fölé
emelkedett, s még ki tudja, mit hoz a jövő. Ha valaki
még a publikációk számát és az
érintett témákat is számba venné - nekem
ugyanis semmi kedvem hozzá -, még élesebb lenne a
kontraszt. Az antropológia, mely egykor önmagát hol
néptörzshöz, hol klubhoz hasonlítgató céhesmesterség
volt, ma már különféle tudósok szélsebesen
terjeszkedő nagyvállalata, akiket csak a szándék
és a kényelmi szempontok tartanak össze.
"Útközben tudom meg",
írta egyszer a költő Theodore Roethke, persze valami
egész másról, "merre vezet az út". Antropológussá
nem úgy válik az ember, legalábbis én, hogy
beavatást nyer egy pontosan körvonalazott szakmába,
mint amilyen a jog, az orvostudomány, vagy a pilóta szakmája,
egzakt kategóriákkal és osztályzással,
ami csak arra vár, hogy az egyént addig kalapálja,
amíg át nem csusszan a megfelelő nyíláson.
Elismerem, hogy az én kóborlásom különféle
programok, projektek, bizottságok és intézetek között,
néha-néha egy antropológia tanszéken tett útmegszakítással,
kicsit rendhagyó, és nem mindenki számára vonzó
recept. Ám az korántsem szokatlan, hogy valaki ezen a pályán
nem biztosan halad előre, hanem megvalósítás
közben állítja össze.
A helyszínek sora, ahová
egymás után elvetődik az ember, ahogy halad - ha nem
is előre, de tovább, tökéletesen bizonytalanul,
hogy mi vár rá -, sokkal többet alakítja, rendszerezi,
formálja a pályáját, mint az elméleti
érvek, a módszertani nyilatkozatok, a szentesített
szövegek, sőt - aminek ma balra-jobbra bővében
vagyunk - a szilárd elkötelezettség eszmei hitvallásoknak.
Ezek fontos dolgok (talán másoknak fontosabbak, mint nekem),
de a legmarkánsabban azok a dolgok alakítják intellektuális
pályagörbénket, amelyek elénk kerülnek -
lelkes, tettrekész aktivisták eklektikus csapata a háború
utáni Harvardon; feszült, ideológia-sújtotta,
az erőszak kirobbanása előtt álló társadalom
a függetlenné vált Indonéziában; hosszútáv-érvelők
egykedvű társasága a hatvanas évek Chicagójának
politikai zűrzavara közepette; szociológiai zavarokkal
küzdő, saját kultúráját éppen
újraértékelő ősközösség
Marokkóban; szakkutatók jól védett szigete
a gondosan manikűrözött Princeton-ban... Nem annyira gondolatok,
mint inkább a gondolatokat előhívó alkalmak
és problémák között mozgunk.
De azért nem állítom,
hogy ez a véletlenek fejezete volt. Hiszen végül is
egy tudományos karrierről szól, amelyet annak felderítésére
szenteltem, hogyan állnak bizonyos dolgok, és meggyőzzek
másokat: legalábbis elképzelhető, hogy tényleg
úgy állnak - egy ilyen állítás pedig
torzításokat tartalmaz, melyek talán kapóra
jöttek nekem. Mert hiszen lehetetlen - vagy nem? - hogy a puszta tapogatózás,
a figyelemre méltónak látszó dolgok passzív
lejegyzése elegendő lenne, hogy egy ilyen igényes feladatnak
eleget tegyünk. A nagy jövés-menés közben
bizonyára körvonalazódik néhány vezérelv,
amelyek felé mindig is haladtunk, néhány rutinosan
gyakorolt készség, néhány határozott
és rendszeresen alkalmazott mérce, néhány biztos
ítélet arról, mi tudható meg, és mi
nem, mi fog működni, mi nem, mi fontos, mi nem. Aligha hihető,
ha tetteinket a világon mindennek tulajdonítjuk, csak épp
hitvallásunknak és szándékainknak nem - "így
esett" -; ez is egy módja annak, hogy úgy vonjuk ki magunkat
a képből, mintha épp belehelyeznénk.
Mióta a legtöbb körben
hanyatlásnak indult a hit az egyedül üdvözítő
tudományos módszerben, és abban, hogy az igazsághoz
akkor jutunk el, ha radikálisan objektivizáljuk a vizsgálódás
eljárásait, egyre nehezebb különválasztani:
mi az, ami a tudományban a tanulmányozótól
származik, s mi az, ami a tanulmányozottól. Az antropológiában
mindenesetre, és az én esetemben - feltéve hogy bármelyiknek
is van köze a tudományhoz - mindazt, ami az én aláírásommal
jelent meg a szakirodalomban, az a tapasztalat formálta, hogy megpróbáltam
különféle helyeken megvetni a lábam, s közben
maguk a helyek is erősen hatottak rám. Többet mondok:
magát az aláírást is ez formálta.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu