URS WIDMER
KONGÓBAN
A kongói bennszülöttek
mindennél jobban tudják, hogy az ember szenvedésre
született, így ezzel nem is törődnek. Nem ismerik
a szenvedést. Tudják, mi az a fájdalom.
Nincs rá szavuk. Csak a mi
szemünkben embertelenek, csak szerintünk azok.
Számukra természetes
a gyilkolás. A kiszámíthatatlan halál. Meglehet,
hogy megérik az esti szürkületet vagy akár a reggeli
derengést, mert az erdei istenségek, a dzsungel rossz szellemei
egy időre szem elől tévesztik őket. Egyetlen napig
szem elől tévedni. Egy jóravaló démont
se ismernek; merthogy ilyen nem is létezik.
Érzéketlenül
lépnek át a náluk hatalmasabb erők áldozatainak
holttestén. Lehet az szomszéd vagy rokon. Olyanok, akár
az erdei állatok. Magukban hordozzák a halált anélkül,
hogy tudnának róla.
- Az egész ország, ott Afrika szívében, erdő. Zöld, nyirkos és örök. Éveken keresztül hadakozhatsz a bozótvágókéseddel, akkor is az erdő foglya maradsz. Nincs menekvés. Nincs emlékezés és nincs jövő. A jelen öntudatlan. Fák, csak fák, egetverők.
***
Egyetlen pillantás a szörnyetegre, és máris az őrök várakozással teli tekintetének foglyai lettek, kik háttal állva a hatalom birtokosának szüntelenül az erdő rejtekét fürkészik, és megragadnak a sűrűből elővillanó mindenegyes kart és lábat. Kapaszkodj, kapaszkodj meg valamennyi fatörzsbe és liánba. Az erdő sötétjében láthatatlan maradsz. Fogódzkodj minden erőddel. Elég, ha csak az ujjad a fénysávba ér, és menten véged. Az örökkévalók mágneses erejének vonzásában még soha egyetlen halandó sem élte túl, ha bepillantott a lét centrumába, talán egyvalakit kivéve. A legtitkosabb mondák ugyanis arról regélnek, hogy volt valaki, akinek sikerült az ellene induló szörnyet oly gyorsan legyőznie, és annak maszkját magára öltve elfoglalni a helyét, hogy a szörnyeteg gyilkostársai őt tartották az igazinak.
- Erre itt nem hagyatkozhatsz! - A törzsfők vonzása elementáris erővel egyesül; találkozási helyükön, egy óriási tisztáson a fatörzsek szinte teljesen összelapítják őket, és nemcsak az erdő mozdul meg, hanem egész országok változnak meg. A dombháton végigvonuló határok egyszerre lent húzódnak a síkságon.
Igaznak kell lennie, hogy a kontinensek
vándorlása az ördögi istenségek hatalmával
van összefüggésben. A szatelitképek minden évben
megörökítenek elmozduló földterületeket.
Porfelleg és kavargó víz. Kecskék, emberek
és gazellák fejvesztve menekülnek a talpukalól
folyvást kicsúszó szülőföldről
az ellenkező irányba, de mégis ők maradnak alul.
Hátrálva tűnnek el, még a nagy szörny nyelvén,
kitárt pofájában is a halállal tusakodva.
Alig hallható kiáltásaikkal
figyelmeztetik azokat ott a vásznon. Ha pedig egy western kellős
közepébe csöppennek, és amikor az indiánok
feltűnnek a fehér sziklák mögött, nem bírnak
magukkal, felugrálnak a székeikről, mint a megszállottak,
dühöngenek, tombolnak, rikácsolnak és üvöltenek
a moziban, mert a saját harci technikáikkal akarják
elűzni a támadókat. Kudarcukat kizárólag
azzal magyarázzák, hogy otthon hagyták a maszkjaikat,
ráadásul még a rendőrök is beviszik őket.
Alig akad olyan uralkodói látogatás, ami ne a fogházban
végződne. Ott aztán toporognak, a rácsot markolásszák,
ordítanak, hogy ők uralkodók, vezérek, marsallok,
a többi fogoly meg csak röhög rajtuk. Teljesen kifáradva,
halálosan kimerülten térnek haza a dzsungelbe. Legalább
annyi hasznuk volt az egészből, hogy addig se foglalta el
senki a trónjukat. Ezért is vitték magukkal az egész
udvartartást. - Soha többé nem hagyják el erdeiket,
ahol ők az urak, a mesterek, a teljhatalmú uralkodók,
még akkor sem, ha túl gyakran döf pengét torkukba,
mártja kardját beleikbe a leghűségesebb barát
vagy a legkedvesebb fiú. Igen, de ezt legalább már
jól ismerik, ez az ő világuk.
Kinshasaban, Kisanganiban azok keresnek
menedéket, akik elhagyják az erdőket, és soha
többé nem térhetnek oda vissza. Azok, akik a falánk
pofájúak elől menekültek, még mielőtt
levágták volna a kezüket vagy skorpiókkal teli
hordóba gyömöszölték volna őket. A valóság
mint az orkán tört rájuk. Most céltalan élnek
a városokban, ahol minden valótlanná válik.
Kisangani és Kinshasa az álmuk, eleinte még biztató,
ám valamivel később elkerülhetetlen: már
hetek, de évek múltán biztosan halálos. A menekültek
kezdetben még emlékeznek az erdőkre, a gallykunyhókra,
az asszonyokra és gyerekekre, az üldözők pofájára,
de a képek hamarosan, őrjítően gyorsan összekeverednek
a fejükben. Mi volt, mi nem volt? Elvétve még felbukkan
egy-egy emlékfoszlány. Vége. Már semmijük
sincs. Nincs tető a fejük felett, se ennivaló, se barát,
se ősök. Szellemek sincsenek. Nincs uralkodó. Csak tévé,
tévé bezzeg van. Mindegyiküknek van televíziója,
kivétel nélkül. Menj végig a kunyhók között,
azt se tudod, állnak-e még vagy éppenséggel
összedőltek, most építették-e őket
vagy lebontásra várnak, hogy lakottak vagy elhagyatottak,
kunyhók-e egyáltalán vagy csak véletlen egymásra
hullott gallyak: mindenütt láthatod a képernyők
villódzását. Kék vihar. Recsegő párbeszédek
minden oldalról. Csak egyetlen adó van. Az emberek a tévékészülékek
előtt tolonganak, és megigézetten bámulják
a valóságot, ami ebbe a csodaládába húzódott
vissza. Látják az oroszlán-uralkodókat - Kongó
minden adása róluk szól -, akik elől elmenekültek,
mert anyákat és apákat gyilkoltak. Valóságosnak
hiszik őket, imádkozva térdepelnek a képernyő
előtt, mert nincs merszük kikapcsolni. Persze ezek a filmesek
oroszlán-uralkodói, maszkmesterek kreálta szörnypofák,
a stúdióban felépített erdőkben és
tisztásokon. Az egész meglehetősen hanyag és
lélektelen. Az imádkozók mindenesetre igaznak hinnének
kevésbé hiteles uralkodókat is. Senki, még
a stúdiófőnökök sem láttak egyetlen
oroszlánistent sem - akinek egyébként egy stúdiófőnök
csak kis piszok a körme alatt. Annyira nevetségesek az uralkodók
nagyságát bemutató képek, olyan groteszkek,
hogy még az erdei démonok sem ismerik fel magukat, ha az
utcákon lopózva a nyílásokon vagy az ablakokon
át a képernyőre sandítanak megszégyenülten.
Eszükbe sem jut, hogy márpedig ők lennének a szökdécselő
koboldok, mégis zavarba jönnek, hisz hogy lehet, hogy egy ilyen
kis dobozba emberi teremtmények, sőt egész erdőségek
beleférnek.
Mert semmi igaz nincs a városokban,
nekem elhihetitek, a valótlan válik valóságossá.
Csak elegendő embernek kell ugyanarról álmodnia, ugyanattól
félnie, ugyanarról beszélnie, hogy mindez - talán
túlontúl gyorsan - éppoly valóssá váljon,
mint valaha az erdei uralkodók. Légből kapott dolgok
áradata zúdul végig a városon, és még
aznap este valósággá válik. Amíg az
emberek pálmalevél-tetejű kocsmák asztalainál
ücsörögnek, túlzsúfolt buszokon kapaszkodnak,
vagy vízért állnak sorban, izgatottan beszélik
meg az újabb tényeket. Nincs senki, aki ne lenne meggyőződve
a tegnapit felváltó újabb tévhit igazságáról,
holott alig hallott róla valamit. Bárkinek mondd, ma este
a hold aligha gurul végig a Grand Boulevard-on, menten bolondnak
tart, még másnap is, még akkor is, ha fel sem jött
a hold. ş tudja, miért, a hold tudniillik családi összejövetelen
volt, megjelenését a következő vasárnapra
halasztotta. Ártalmatlan közös téveszme, tulajdonképpen
derűs, mintha mindnyájan biztosak volnának abban, hogy
övék a főnyereményt a lottón, a nyolc és
félmillió zaire-t. Akkor is, ha nem vettek sorsjegyet, ha
nincs se lottótársaság, se pénz, amit ki lehetne
fizetni. Nem tesz semmit, isznak rá egy-két sört. Minden
a sör körül forog, nekem elhihetitek. A sör az egyetlen
valóság a valótlanságok e kavalkádjában.
Az őrülettel együtt mindig sör is folyik, illetve
sörben úszik az őrület.
Hajszálon múlik élet
és halál. Ha például mindenki ugyanabban a
pillanatban szerez tudomást arról, hogy a város másik
végén tonhalkonzerv, Levis farmer, sőt gratis hűtőszekrény
és autó is kapható, akkor az egész lakosság
felkerekedik,, feje fölé tartott bádogbögrékkel,
taligákkal és zsákokkal, kiabálva és
tülekedve keresztültörtet a városon. Közben
egy-két embert agyontaposnak.
- Sör, sör! Senki nem
tudja, honnan van az embereknek mindig éppen annyi sengi-jük,
amennyi egy pofa sörre kell. Erre bezzeg mindig van pénzük,
még ha halálos betegek fetrengenek is otthon a saját
piszkukban. Vagy például egyszerre mindenki úgy tudja,
hogy a N'gromik törzséből valók okozták
a szörnyű hasmenéses megbetegedést, amibe olyan
sokan belepusztultak, ezért egytől egyig le kell őket
mészárolni, hogy újra egészséges legyen
mindenki. Az érintettekhez ugyan elég korán jut el
a hír, ám túl későn ahhoz, hogy ezt az
őrültséget maguk is elhiggyék. Előző
este még senki sem beszélt erről. Akkor még
mindenki arról diskurált, hogy az ENSZ egy repülőegysége
videokészülékeket és robogókhoz tartozó
pótkerekeket dob le hozzájuk.
- Aztán mindenütt
gyerekek, nők és férfiak fekszenek vértócsákban,
a járdákon, az ananászos kosarakban és a külvárosi
vonatokon. Egy mozdonyvezetőt a vétkes törzsből
akkor ütnek agyon, amikor a vonat teljes sebességgel száguld,
romba dönti a végállomást hétszáz
embert gázolva halálra. -Sör, csak nagyon sok sör
kell hozzá.
- Az emberek, hogy legyőzték
a kolerát, átmulatják az egész éjszakát.
Néhányan robogót vesznek és videofilmet, ha
már az abroncsok és a lejátszókészülékek
megérkeztek az égből.
Van egy őrület, az a legszörnyűbb. Egyelőre ritkán támadja meg a város lakóit, ámbár józan megfigyelők megállapítása alapján mind jobban terjed, és ha egyszer felütötte a fejét, egyre borzalmasabb következményeik lesznek. - Mindenesetre Kongó városaiban nincsenek józan megfigyelők. - Senki sem tudja, hogyan és miért, de hirtelen mindenki elmenekül otthonából, le a folyóhoz, fel a dombokra, mert tudják, tudják!, hogy az oroszlánfejűek ki fognak törni a televízióból. Hogy már kinn is vannak. Szörnyek, toronymagas díszeikben! Rögtön befordulnak a sarkon az erdő gyilkos urai, hogy bosszút álljanak, szörnyűséges bosszút, hogy mindenkit megbüntessenek engedetlen meneküléséért. - Lehet, hogy egy valódi uralkodó, aki lopakodása során véletlen épp a pornómozik környékén jár, és saját eljöveteléről hall, titokban mérlegelni kezdi a lehetőségeit, hogy ezt valóban megtegye. No persze nem szegényes ágyékkötőjében, hanem teljes díszben, oroszlánsörényes, ijesztő maszkban, amitől a hasonszőrűek is megrettennek. Nekem elhihetitek, hogy nem is olyan régen valaki ki akarta használni a pillanat adta lehetőséget, és győzelmi menetben vonult át a városkapun, végig a reptértől induló négysávos úton, az összes démonnal és nagyméltóságúval, az udvari zenekarral, a hóhérral, zászlókkal és nőkkel, az állami kincsekkel és krokodilokkal, és amikor a városlakók megpillantották, rögtön felismerték, hogy az az álarcos ott, a különös menet elején a legkevésbé sem hasonlít a tévébeli gyilkos uralkodókra. Hogy csaló és valóság-idegen. Agyonverték. És vele együtt összes harcosát, holott azok ugyanúgy táncoltak, mint mindig, és kiáltottak is, ahogyan szoktak, ami eddig még sosem maradt hatástalan. Csupán néhány nő menekült meg, és az összes krokodil. Még néhány hétig ott mászkáltak fel s alá a reptér felé vezető úton, mígnem az utolsót is lelőtték és megették. Az alattvalók a király visszatérését várták. Csak rémhírek jutottak el hozzájuk az uralkodó sorsáról - arról, hogy mindannyian ott hagyták a fogukat -, amiket azonban az erdőlakók jó szokása szerint nem hitték el. Tudták, amit láttak és látták, amit tudtak. Nem mertek új királyt választani, még ha a régi sokáig távolmaradt. Bárcsak visszajönne még! Így aztán ez az egyetlen törzsfő nélküli törzs egész Kongóban, hol a legteljesebb anarchia uralkodik. Mindenki teszi, amit akar, és ezt persze nem mindig a legjobban teszi. De egyikőjük sem akar uralkodni, és egy sem akar bemenni a városba. Mindenesetre senki sem merészkedik be a királyi palotába, ami, bár négyszáz udvaroncnak adott helyet, szerényen bújik meg a dzsungel óriásfái között. Csak a gyerekek rohangálnak a termeken át. A trónon üldögélnek, és ijedeznek az egerektől és patkányoktól.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu