HORACE MINER
AZ IAKIREMA TÖRZS TESTI RÍTUSAI
Az antropológus már
annyira hozzászokott ahhoz, hogy különböző
népek hasonló helyzetekben számtalanféleképpen
viselkedhetnek, hogy a legegzotikusabb szokások sem lepik meg többé.
Sőt mi több, ha a logikailag lehetséges viselkedéskombinációk
valamelyikére még sehol sem bukkantak rá a földkerekségen,
erősen gyanakszik, hogy ez a viselkedésforma egy ma még
ismeretlen törzsnél található meg. Murdock már
1949-ben rámutatott erre a jelenségre a klánok szerveződése
kapcsán. Nos, az iakiremák mágikus hiedelmei és
gyakorlatai annyira szokatlan elemeket tartalmaznak, hogy érdemes
részletesen írni életmódjukról, mely
az emberi viselkedés lehetséges szélsőségeinek
egy példája.
Húsz éve már,
hogy Linton professzor először hívta fel az antropológusok
figyelmét az iakirema rítusokra, ám máig is
csak homályos fogalmaink vannak e nép kultúrájáról.
Egy észak-amerikai embercsoportról van szó, akik a
kanadai krík, a mexikói yaquik és tarahumarék,
valamint az Antillák karaibjai és arawakjai által
lakott területek között élnek. Eredetükről
keveset tudunk, hagyományuk szerint keletről érkeztek.
Az iakiremák mitológiájában népük
első vezére egy kultúrhős, Notgnihsaw volt, akinek
a nevéhez egyébként két hőstett fűződik:
egyszer áthajított egy indián kagylópénzdarabot
a Pa-To-Mac folyón, egy másik alkalommal pedig kivágatott
egy cseresznyefát, amelyben az Igazság Lelke lakozott.
Az iakirema kultúrát
gazdag természeti környezetben kialakult fejlett piacgazdaság
jellemzi. Az emberek idejük jelentékeny részét
gazdasági tevékenységre fordítják, ám
fáradságos munkájuk gyümölcsét nagyrészt
rituális aktusokra költik, sőt napjuk komoly hányadát
is effajta tevékenységek töltik ki. E tevékenységek
elsősorban az emberi testre irányulnak, melynek külleme
és egészségi állapota főszerepet játszik
e nép erkölcsi világképében. Bár
a testtel való fokozott törődés önmagában
természetesen nem szokatlan, az iakiremák hozzá kapcsolódó
filozófiája, valamint a szertartásos elemek teljesen
egyedülállóak.
A rendszer valószínűleg
azon az alapvető hiedelmen nyugszik, hogy az emberi test csúf,
és természetétől fogva hajlik a gyengeségre
és a betegségre. E test örökös foglyának,
az embernek egyetlen reménysége, hogy a rítus és
a szertartás hatékony befolyásával hárítsa
el ezeket a bajokat. Minden egyes háztartásban találunk
egy vagy több e célra szolgáló szentélyt.
A társadalom több hatalommal rendelkező tagjainak a házában
több szentély is van, sőt, egy ház pompáját
gyakran azon mérik le, hogy hány ilyen rituális központot
tartalmaz. A legtöbb ház sárral tapasztott vesszőfonatból
épült, de a tehetősebbek szentélyeiben a belső
falakat kővel rakják körbe. A szegényebb családok
úgy utánozzák a gazdagokat, hogy cseréptáblákkal
rakják ki a szentélyek falait.
Bár minden család
rendelkezik legalább egy ilyen szentéllyel, a hozzá
kapcsolódó rítusok nem családi, hanem magánjellegű
és titkos szertartások. A rítusok mibenlétét
általában csak a gyerekekkel vitatják meg, s velük
is csak abban az időszakban, amikor beavatást nyernek a misztériumokba.
Én azonban kellőképpen bizalmas viszonyba kerültem
a bennszülöttekkel, s így közelről vizsgálhattam
a szentélyt, sőt még a rítusokat is részletesen
elmesélték nekem.
A szentély középpontja
egy falba épített doboz vagy szekrény. Ebben a szekrényben
tartják azokat a varázseszközöket és -keneteket,
amelyek nélkül hite szerint egyetlen bennszülött
sem maradna életben. Ezeket a készítményeket
különféle specialistáktól szerzik be. Közülük
a leghatalmasabbak a vajákosok, akiknek a közreműködését
a bennszülöttek komoly ajándékokkal hálálják
meg, holott a vajákosok még csak nem is adják oda
a megfelelő gyógyhatású italt pácienseiknek,
mindössze azt határozzák meg, hogy mely összetevőkből
álljon, ezeket aztán egy ősi, titkos nyelven összeírják.
Ezt az írást csak maguk a vajákosok értik,
meg a gyógyfüvesek, akik újabb ajándékok
fejében a bennszülött rendelkezésére bocsátják
a megfelelő varázsitalt.
A varázsital maradékát
felhasználás után nem semmisítik meg, hanem
a házi szentély varázsdobozába helyezik. Mivel
ezek a varázsszerek csak egy bizonyos kór ellen hatnak, az
emberek valódi és képzelt betegségei pedig
számosak, a varázsdoboz rendszerint zsúfolásig
teli van. Annyi a varázskészítmény, hogy el
is felejtik, mire valók, és nem merik újra használni
őket. Habár a bennszülöttek ezzel kapcsolatban csak
igen homályos gondolatokat fogalmaztak meg, feltételezhetjük,
hogy azért tartogatják a régi varázserejű
készítményeket, mert úgy vélik, hogy
jelenlétük a varázsdobozban, amely előtt a testi
rítusok nap mint nap zajlanak, már önmagában
is bizonyos fokú védettséget nyújt a híveknek.
A varázsdoboz alatt kisméretű
kutat helyeznek el. A család tagjai minden nap egymás után
belépnek a szentélybe, fejet hajtanak a varázsdoboz
előtt, különféle szent vizeket kevernek össze
a kútban, majd elvégeznek egy rövid tisztálkodási
rítust. A szent vizek a közösség Víztemplomából
származnak, ahol a papok bonyolult szertartások közepette
megtisztítják a folyadékot, hogy alkalmas legyen rituális
célokra.
A mágikus kuruzslók
hierarchiájában a vajákosok alatt azok a specialisták
helyezkednek el, akiknek az elnevezésük talán leginkább
a "szent szájkuruzsló" kifejezéssel fordítható.
Az iakiremák szinte patologikus módon irtóznak a szájtól
(s egyben vonzódnak is hozzá), szájuk állapota
a hiedelem szerint minden társas kapcsolatukat természetfölötti
módon befolyásolja. Ha nem lennének a száj-rítusok,
foguk kihullana, ínyük vérezni kezdene, állkapcsuk
összezsugorodna, barátaik elhagynák, szeretőik
visszautasítanák őket. Hisznek abban is, hogy az orális
és a morális jellemzők szorosan összefüggnek.
Van például egy szájtisztítási rítus
a gyermekek számára, amely állítólag
megacélozza erkölcseiket.
A mindenki által végrehajtott
mindennapos testi rituáléhoz egy száj-rítus
is tartozik. Annak ellenére, hogy e nép rendkívül
kényes és aprólékos a szájgondozásban,
e rítus egy olyan gyakorlatot is tartalmaz, amely a beavatatlan
idegen számára visszataszítónak hat. A beszámolók
szerint a bennszülöttek varázskenettel borított
apró sörtecsomót helyeznek a szájukba, amelyet
azután bonyolult, szertartásos gesztusokkal ide-oda mozgatnak.
A magánjellegű száj-rítus
mellett e nép fiai évente egyszer-kétszer felkeresik
a szent szájkuruzslót, aki számos lenyűgöző
kellékkel - fúróval, árral, szondával
- rendelkezik. A szájban székelő gonosz erők
kiűzése a páciens szinte leírhatatlanul iszonyú
rituális kínzásával jár. A szent szájkuruzsló
kinyitja a bennszülött száját, és a fent
említett szerszámok segítségével kitágítja
a lyukakat, amelyek szuvasodás által keletkeztek a fogakban.
Végül varázserejű anyagokat helyez a lyukakba.
Ha nincs természetes módon keletkezett lyuk, egy vagy több
fogat vésővel megmunkál, hogy a természetfölötti
erejű anyagot beletemethesse. A páciens hite szerint mindennek
az a célja, hogy megálljon a szuvasodás, valamint
hogy barátokat vonzzon magához. E rítus rendkívüli
szakrális és hagyományos jelentősége
abban is egyértelműen megmutatkozik, hogy a bennszülöttek
évről évre visszatérnek a szent szájkuruzslóhoz,
annak ellenére, hogy fogaik tovább romlanak.
Az iakiremákról szóló
jövendőbeli átfogó tanulmány remélhetőleg
részletesen kitér e nép fiainak személyiségbeli
jellemzőire. Egy pillantás a szent szájkuruzsló
ragyogó szemére, miközben egy idegbe döfi szerszámát,
azonnal gyanakvást kelt bennünk, hogy a dologba némi
szadizmus is vegyül. Amennyiben ezt sikerül bizonyítékokkal
alátámasztani, rendkívül érdekes struktúra
bontakozik ki majd előttünk, ez esetben ugyanis a lakosság
nagy része egyértelműen mazochista hajlamú.
Erre utal Linton professzor is a testi rítusok jellegzetes, kizárólag
férfiak által végzett momentumáról szólván.
A rítus ezen része az arc felszínének egy éles
szerszámmal való kapargatásából és
összevagdosásából áll. Különleges
női rítusokra csak havonta négyszer kerül sor,
ezek tehát nem túl gyakori, ám barbárságban
a férfiakét is fölülmúló aktusok.
A szertartás részeként a nők körülbelül
egy óra hosszat kis sütőben sütögetik a fejüket.
Elméleti szempontból az a legérdekesebb, hogy egy
túlnyomóan mazochista nép szadista jellemzőket
is kifejlesztett.
A vajákosoknak minden egyes
közösségben van egy impozáns templomuk, az úgynevezett
"betegségek háza". A bonyolultabb szertartások, amelyekre
súlyos betegek kezelésekor kerül sor, kizárólag
e templom falai közt végezhetők. E szertartásokon
nemcsak a varázsló vesz részt, hanem afféle
Vesta-szüzek egy állandó csoportja is, akik jellegzetes
öltözékben és fejdíszben, méltóságteljesen
járnak fel-alá a templom helyiségeiben.
A betegségek házában
végzett szertartások rendkívül kegyetlenek. Egészen
elképesztő, hogy a templomba belépő súlyosan
beteg bennszülöttek jelentős hányada mégis
életben marad, sőt esetenként meg is gyógyul.
Kisgyerekek, akiknek még nincs teljesen kialakult iakirema-világképük,
gyakorta ellenállnak, amikor a templomba akarják vonszolni
őket, hiszen "oda meghalni mennek az emberek". Ennek ellenére
a beteg felnőttek nemcsak hogy hajlandóak alávetni
magukat a megtisztító rítusnak, de ők maguk
ragaszkodnak hozzá - már ha megengedhetik maguknak. Ugyanis
bármennyire súlyos beteg a jelölt, bármilyen
sürgős kezelésre szorul is, a legtöbb templom őre
hallani sem akar róla, ha nem ad bőséges ajándékot.
Az őrök még akkor sem engedik el az újonnan beavatottat,
ha bejutott, és túlélte a szertartásokat, csak
miután újabb ajándékot kaptak tőle.
A templomba lépőt először
is megfosztják ruháitól. A köznapi életben
az iakirema sohasem fedi fel testét, és titokban tartja természetes
funkcióit. A fürdést és az ürítést
kizárólag a házi szentély magányában
végzi, a testi rítusok részeként. Komoly lelki
megrázkódtatást okoz, hogy a test magánjellege
hirtelen megszűnik, mihelyt a betegségek házába
lép. Egy férfit, akit még a saját felesége
sem látott ürítés közben, egyszer csak meztelenre
vetkőztetnek, majd arra kényszerítenek, hogy egy Vesta-szűz
jelenlétében végezze természetes szükségleteit,
méghozzá egy szent edénybe. Erre a szertartásos
kezelésre azért van szükség, mert az ürülékből
egy jós később a páciens betegségének
lefolyására és természetére következtet.
A női páciensek mezítelen teste pedig a vajákosok
állandó vizsgálódásának, mesterkedéseinek
és matatásának van kitéve.
A templomi beavatásért
folyamodóknak csak igen kis hányada képes arra, hogy
a kemény priccsen való heverészésen kívül
bármit is csináljon. A mindennapos ceremóniák,
mint például a szent szájkuruzslók rítusai,
kényelmetlenséggel és kínzó fájdalmakkal
járnak. A Vesta-szüzek minden hajnalban rituális pontossággal
felverik a pácienst, fel-alá görgetik a kínpadon,
miközben megtisztító aktusokat végeznek, melyekre
gondosan kiképezték őket. Más alkalmakkor varázspálcát
dugnak a páciens szájába, vagy arra kényszerítik,
hogy állítólag gyógyhatású anyagokat
fogyasszon. Időnként maga a vajákos is megjelenik,
és mágikusan kezelt tűt döf a páciens testébe.
Az a tagadhatatlan tény, hogy a templomi szertartások gyakran
nemhogy meggyógyítják a beavatottat, hanem halálát
okozzák, egyáltalán nem csökkenti a vajákosokba
vetett általános bizalmat.
A vajákosok egy típusáról
még nem ejtettünk szót, s ez a "hallgató". Hatalma
van arra, hogy kiűzze az ördögöket, akik a megbabonázottak
fejében tanyáznak. Az iakiremák hite szerint maguk
a szülők rontják meg saját gyermekeiket. Különösen
az anyákra gyanakszanak, hogy átkokkal sújtják
gyermekeiket, miközben a titkos testi rítusokra tanítják
őket. Az ördögűző ellenmágiája
szokatlanul rítusmentes. A páciens egyszerűen mesél
a "hallgatónak" bajairól és félelmeiről,
kezdve a legkorábbi nehézségekkel. Az ördögűzés
során az iakiremák egészen rendkívüli
emlékezőtehetségről tesznek tanúbizonyságot.
Nemegyszer azon siránkoznak, szopós csecsemőként
mennyire fájt nekik a visszautasítás, amikor anyjuk
elválasztotta őket; egyesek saját születésük
traumatikus hatására vezetik vissza összes bajaikat.
Végül említést
kell tennünk azokról a gyakorlatokról, amelyek a bennszülöttek
esztétikai fogalmain alapszanak ugyan, de áthatja őket
a természetes emberi testtől és annak funkcióitól
való irtózás. Ilyenek például a rituális
böjtök kövér emberek lefogyasztására,
valamint a szertartásos lakomák sovány emberek felhizlalására.
Más rítusok arra valók, hogy a kismellű nők
kebleit megnöveljék, illetve a nagymellű nőkét
összezsugorítsák. A keblek alakjával való
általános elégedetlenség abból is meglátszik,
hogy a bennszülöttek által ideálisnak tartott forma
gyakorlatilag a lehetséges emberi változatok skáláján
kívül esik. Egyes, szinte embertelenül túlfejlett
emlőkkel sújtott nőket bálványként
imádnak - ezek a nők remekül megélnek abból,
hogy helységről helységre járnak, és
bizonyos díjazásért megengedik, hogy a bennszülöttek
bámulják őket.
Már utaltunk arra, hogy az
iakiremáknál az ürítés rituális,
rutinszerű, titkos tevékenység. A természetes
szaporodás funkcióját is hasonlóképpen
eltorzítják. A közösülés tabutéma
és gondosan megtervezett aktus. A terhességet varázsszerek
használatával, illetve a hold fázisaihoz igazított
közösüléssel igyekeznek elkerülni. Gyermek ritkán
fogan. Terhességük alatt a nők úgy öltöznek,
hogy elrejtsék állapotukat. A szülés titokban
történik, barátok vagy rokonok segítsége
nélkül, s a nők nagy része nem szoptatja csecsemőjét.
Az iakiremák rítusainak
áttekintése egyértelműen bizonyítja,
hogy a mágikus hit által megnyomorított népről
van szó. Alig érthető, hogyan tudtak ilyen régóta
fennmaradni az önmaguk által önmagukra rótt terhek
szakadatlan nyomása alatt. De még az ilyen furcsa, egzotikus
szokásokat is megértjük, ha Malinowski mély meglátásának
fényében szemléljük őket: "Innen, messzebbről
és magasabbról, a fejlett civilizáció szilárd
bástyáiról szemlélve könnyen átlátjuk
a mágia nyerseségét és értelmetlenségét.
Ám a mágia ereje és útmutatása nélkül
az egykori ember képtelen lett volna megbirkózni a felmerülő
gyakorlati nehézségekkel, s az emberiség nem léphetett
volna a civilizáció magasabb fokára."