PETER HANDKE
FRANZ GRILLPARZER ÉS A JAVEL-I CLOCHARD
Franz Grillparzer kedvéért
vagyok itt; és egyúttal az ő érdekében
szeretnék hallgatni is.
Úgy tűnik föl
nekem, hogy ő egyike a legproblematikusabb, az írás
teljességére törekvő, igazán nem nagyszámú
kalandoroknak, aki minden egyes kalandjával - akár megélte
azt, akár nem -, megnyitja értelmünket és szellemünket
egy probléma számára -, s ily módon egyike
a legérdekesebb vagy hozzánk legközelebb álló
alkotóknak.
Amint ez másoknál
alig fordul elő, műveit tanulmányozni kell, s ezt nem
csupán egy szakmabéli utódnak kell megtennie, mint
amilyen most én vagyok, (s ehhez büszkeség, akasztófahumor
és elfogódottság közepette ragaszkodom): Grillparzer
formai problémái élet-problémákat tükröznek,
amelyeket minden, dolgáért lelkesedő és amellett
lelkiismeretes embernek át kell élnie minden szakmában,
a politika, a kézműipar, a kereskedelem bármely területén.
Grillparzer élete, amely oly annyira visszariadt minden cselekvéstől,
beleértve az írást is, mégis példaadó
módon éppenséggel drámai erejével hat:
mert, amint azt leginkább a feltételeket nélkülöző
írók esetében tapasztaljuk, Grillparzer élete
minden fázisában példaadóan összehasonlítható
formákat mutat fel a mi életünk, a tanár, az
orvos, a kutató életének állomásai,
helyzetei és fordulópontjai számára is, felnyitva
szemünket és felismeréseket teremtve mind az egyetértéshez,
mint az ellentmondáshoz, az ellentétekhez.
Egyedül, magányosnak
maradni azzal, amit az ember tesz, vagy keresni hozzá egy népet?
Vagy kitalálni? Milyen népet? Saját kockázatra
cselekedni vagy összefüggésben, kapcsolatban valamivel?
És milyennel? Egy valóságossal, mint amilyen egy állam
vagy akár egy birodalom, vagy egy elképzelttel - egy megálmodott
egység összefüggésében, éppen a félreállás,
a magányos alkotás ereje által, az eredendő
egységről szóló álom visszfényeként,
egy, a történelem részéről energikusan
elutasított és ezért talán egy annál
inkább tettrekész mű, alkotás formájában?
Az a sietősség, éppenséggel
vadság, amellyel Grillparzer az életművében
ezeket a kérdéseket úgymond csatába küldi,
és ugyanakkor az a másképpen szép félénkség,
szelídség, már-már hangtalanság és
gyengeség, engedékenység, amellyel azután egyik-másik,
inkább aggályos válaszát megadja, mindez az
alkotót egy nagy, szívjósággal teli, makacs,
példaadó és mindenkor újból és
újból elriasztó őssé teszi -, s bizonyosan
nem csupán az én számomra.
Ezért azután az utána
következők közül sokan igényt tartottak rá,
egy csomóan mint példaképre, mások inkább
ellenpéldaként. Az előbbiekhez tartozik Hugo von Hoffmannstahl,
aki harmincévesen saját meghasonlottságát -
a legakutabb magányosságot - elődje által vélte
igazolódni, s később, a Habsburg Birodalom szétesése
okozta gyászát is; idetartozik, igaz, sokkal inkább,
amint az különben a sajátja volt, Németországból
történő elmenetele, ausztriai átutazása
alkalmával Thomas Mann is, aki számára Franz Grillparzer
egy "nagynémet író volt" - a 20-as években
ez még nem volt harci jelszó - /"akinek német életművében
az osztrákság hamvassága csillog"/; ide tarozik Joseph
Roth, aki hősét megintcsak mint a spanyol-katolikus-osztrák
birodalom heroldját ábrázolta:" spanyol, ... mint
a Habsburgok, római, mint a pápa; az egyetlen konzervatív
forradalmár, akit Ausztria történelme ismer; akit a
poroszság, a protestánság, a talmi koronát
viselő, lesipuskás parvenük ellen vetettek be. Abból
a sorból pedig, akik számára az "asztali" klasszikus
Grillparzer ellenpéldaként szolgált, mint a mindannyiuk
helyett itt álló Karl Kraus számára, aki azután
éleselméjűségből megint csak kicsinyességre
vált át, avagy kicsinyességből éleselméjűségbe
és így tovább, ahogyan azt éleselméjűség
és kicsinyesség egymással karöltve szokták
végbevinni, hogy az ellenpélda torzképpé váljék,
és hogy saját ügyét elárulva a bevált
fordulatot használja: "Grillparzer világa papiros ízű
és lapos, mint a papírlap", "Halm (Grillparzer egyik hőse)
rokon az íróval a vérszegénységben"..,
mely torzításokhoz az is hozzátartozik, hogy a költő
számlájára írják, amit az ideológusai
(nem az olvasói - az olvasók soha és semmikor sem
lehetnek ideológusok) követtek el ellene: miszerint "Grillparzer
közvetítésével, az ő művei révén
és segítségével következett be az Anschluss",
s ide tartozik a lényegében a leértékelését
előrevetítő összehasonlítás: "...Raimund,
aki az igazabb, hűségesebb szolga volt", "...Nestroy, akinek
tájain sem a tenger, sem a szerelem hullámai nem mossák
a partokat, tehát, hogy Nestroy minden egyes sorában sokkal
inkább mutatkozik lírikusnak, drámaírónak
és epigramma-írónak...., mint Grillparzer egész
életművében".
Nem, nem, Karl Kraus, ne az összetartozóknak
ezt az értelmetlen kettéválasztását:
Franz Grillparzer és Ferdinand Raimund és Johann Nestroy,
és, és... és a magad módján Te is, K.Kraus;
mert ugyan másképpen, mint utánzóid, Te is
harcos voltál, nem sunyító, egy fölháborodott,
nem egy felfújt alak voltál, egy számodra nagyjából
igaz, ha gyakran rövidlátó harcot is vívtál
egymagad, a saját kockázatodra, s nem csupán az epigonok
látszat-csörtéit csattogtattad zsoldért, egy
semmit sem kockáztató pletyka-klikkben.
Ám e két névsoron
kívülállva - hogyan látom most én, egy
harmadik, egy aktuális, korunkbéli olvasó (mindenek
előtt az Önéletrajzé és a Naplóké)
Franz Grillparzert?
A következőképpen
látom őt, az idevonatkozó ellentmondások és
kuszaság összefüggésében, valószínűleg
pontatlan emléktöredékeim alapján: ő, az
egy korabeli osztrák számára egyáltalán
nem kevés utazása során megtett utakat szinte figyelemre
sem méltatva, az utazásokat a mindenkori úti cél
költségeire tette meg, ahol aztán napjait ilyen vagy
olyan módon szinte teljes egészében karanténokban
töltötte. A sorsával feltehetően állandóan
elégedetlen, mogorva hivatalnok azonban az akták között,
föl s alá közlekedve a létrákon, a sötét
magány és elszigeteltség büszke óráit
gyönyörűséggel élte meg. Aki számára
kinyílt az ég, amikor egy zsidónő szépségét
megpillantotta a prágai gettóban, s aki egyik következő
utazása alkalmával nagyszájú, gyámsága
alatt álló ifjú kísérőjének
gyengeelméjű antiszemita nyelveléseit élvezettel
hallgatta, lásd az író naplóját.
ő, aki a hírneve miatt
szenvedett, legalábbis annak osztrák torzképe miatt,
megint egyszer, egy másik utazása alkalmából
Boulogne-sur-mer-ben, az Angliába tartó hajóra várva,
magányosan, kívülállóként, egyszerre
szenvedve a névtelenségtől, a hazátlanságtól,
a semmibevevéstől, az elmerüléstől - látom
őt a képen százötven év múltán
is a kikötő mellett egy dűnén állva, mint
egy különös Janus-fejet - arc nélkül előre
fordulva a víz felé, s egyúttal a földrészre
visszatekintve. Soha nem volt Spanyolországban, írói
formáinak hazájában, talán éppen emiatt?
"A humanizmustól a nacionalizmuson át a bestialitásig":
vajon ezt az oly kedveltté vált mondást nem a csehek
nemzetállama ellen fogalmazta meg, akiknek anyanyelve az ő
számára csupán tájnyelv volt, nem egyéb
egy dialektusnál?
Miután utolsó éveiben
egy lépcsőházi balesete okán mozgáskorlátozottá
vált, sokat hallgatott; az osztrák Grillparzer mozdulatlanságát
és hallgatását íróasztala mellett a
Spiegelgasséban olyan műnek képzelem, amilyet egy Alberto
Giacometti vagy Walter Pichler alkotott meg, s mindehhez az idős
embertől elhangzó azon egyszeri megszólítást
ismétlem meg a magam számára, amelyet válaszként
fogalmazott meg Adalbert Stifter születésnapi köszöntésére
- sohasem titulált egyébként ily módon senkit
Franz Grillparzer: "Nemes Barátom."
És még valami: közte,
a lelkes-makacs íróember, s az országa közötti
dolgoknak még volt tétje - de talán már akkor
sem.
Három nappal ezelőtt
tényleg láttam Franz Grillparzert, késő este,
lent a Javel-i metróállomáson a Pont Mirabeau-nál
Párizsban. A rakpart leghátsó padján ült
egyedül, magányosan, hosszú, begombolt kabátban,
több színes műanyag zacskóval körülvéve.
Ezekből húzott elő, mindannyiszor hosszan nézegetve
azokat, egymás után újabb és újabb,
összehajtogatott műanyag-nejlonzacskókat, szétteregetve
őket, mint a térképeket, tanulmányozta őket,
először rájuk meredve, majd fejcsóválva,
aztán újból gondosan visszahajtogatta őket,
egymásra rakosgatta és így tovább. Ezek a dolgok,
kicsik és nagyok, toronyszerűen fölhalmozva, szép
távolságtartással tőle jobbra és balra,
a padon sorjáztatva, akaratlanul is a spanyol festő, Francisco
Zurbarán csendéleteinek korsóira emlékeztettek
engem, oly annyira szigorúan sorjáztak ott, nemes megformáltságban,
egy tömbben, egy ritmusban; s a férfi a középen,
ahogy tett-vett dolgai között, mértékletességével
és makacs hűségével, fejét ingatva, teljes
magárautaltságában Zurbarán átszellemült,
erős-gyenge szentjeinek egyikét idézte fel bennem.
Átszellemült, távoli?
A férfi, a síneken túl - nem várt semmilyen
vonatra - rongyaiból állandó időközönként
fölemelte a fejét, s rámtekintett, ahhoz, amivel foglalatoskodott,
szüksége volt rám, a nézőre; félig
elrejtőzve a legkevésbé kivilágított
helyen, "engem" keresett.
A halottakról, akik egy élő,
különlegesen törékeny életművet tudhatnak
a magukénak, könnyű elmondani:
"Szeretem őt." Én Franz
Grillparzert mindazért, amit megtudok tőle és róla
a művei révén - nagyon szeretem.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu