JULIAN SCHUTING
EGY BŰNTELEN ÁRTATLAN ÁLMA
Bár egész életében
ügyelt így, egy nap majd, nagy harang se költhetné,
átalussza a hívőknek mondandó hajnali mise idejét,
vagy épp, mert ezen az éjszakán ama meggyőződést,
hogy a jó keresztény a kereszthalál respektusából
igen is csak hagyja ki az álmon meghalás kegyelmét,
mind mélységesebb álom ölére csusszanni
engedett -
kis híja negyven éve,
hogy egy nemzetiszocialista halálzárkából amerikai
katonák kimentik, s pár napja csak, hogy lassú halálát
közelíteni kezdi, az agg egyházi úr ámulatos
álmot lát, más által aligha látott,
az ő vele-elaggott, ám most közeledő valóságos
halála révén újjáéledő
álmot, melyet egy Bunuel, ha fél-szendergésén
kiötli, harsányan nevetve köszönt:
reggel volna a kivégzés,
ő azonban jócskán elaludt; sebtén, akár
ha őrangyal tárná zárkája ajtaját,
jelezve, legfőbb ideje menekülnie Egyiptomba, kapkodja magára
ruháját, ugrik taxiba, verítékcsatakosan a
rossz lelkiismerettől, hogy az igazak álmát aludta,
ám közben olyasmi volt ez, mint az Olajfák Hegyén
kétségbeesésükben elszunnyadó tanítványok
gyöngesége, kérleli a sofőrt, hajtana sebesebben,
semmi ne akadályozza őket, hogy azt az időpontot, mindjárt
hat óra, kivégzésének idejét le ne késse,
s így űzi, ahelyett,
hogy jönni hagyná, ami még mindenkit elért, száguld
az után, ami nemcsak, hogy senki elől el nem fut, de mindenkihez
betoppan, teszi ezt, mint aki fél, Isten tudja, miről maradhatna
le, ha nem kerülne át ezennel abba a visszavonhatatlan többé-nem-létbe,
félrevezeti talán emez egy - esemény egyszerisége
s ezért való visszaismételhetetlensége,
e rémálom-versenyfutásból,
az időbeliségéből, s pedig azzal, ami aztán
igazán örökkön rá ér, erős szívdobogással
föltehetőleg az első oly pillanatban felébred,
amikor végre, lélekszakadva és végső
erejéből belezuhan, jókor még, a kivégzőosztag
golyózáporába -
álom-kép, mely az
együttérzést is nevetésre kényszeríti,
hogy valaki szigorúan vett kötelességtudatnál
fogva nem akarhatja elfogadni a kegyelmes rendelést, hanem, a leggonoszabb
idők által nevetséges lelkifurdalásba kényszerül,
minden tőle telhetőt megtesz, hogy menekítését
hiúsítsa, álmon-testvéreként a Bodeni
tó lovasának, aki (-nem hogy megkönnyebbülne, mert
ami megeshetett volna vele, mégsem esett meg, s Istennek segítségével
mindenek jóra fordultanak - ) rádöbbenvén, hogy
nem fúlt vízbe, úgy megijed, hogy ettől, igen,
hogy mintha még meg tudná épp, fúlva, hogyan
fúlt vízbe messze odakint, már a szárazföldön,
csekély késedelemmel, valóságosan megfullad,
ha nyomban, legalább hogy utólag eleget tegyen valamelyest,
önhatalmúlag, a sorsának, vissza nem ront a tóra,
s a kíméletes lópaták alatt épen megmaradt
jeget össze-föl nem töri,
álom, mely elgondoltatja,
íme, a halálfélelem egyikét azoknak, kik százával
űzetnek az egy-ajtóhoz, úgy megzavarta, hogy az álom
megfordításaként a menekülés jelentését
téves irányba terelte, törtetvén felvigyázó
vagy hajcsár ily kiáltása nyomán: "vissza a
helyére, mindenki sorrakerül, senkit se kergetünk el!",
egy szabad lélegzetvételnyi időre azt gondolhatván,
jó, hát az utolsók egyikeként sem állt
hiába még sem a túléléshez-üdv
kenyér-fejadagért vagy hajójegyért,
álma egy bűntelennek
aki talán nem is annyira a páratlan esélyt hagyja
ki, hogy így mégis hamarább legyen Nála a Paradicsomban,
hanem inkább a halálfélelem űzi a halálba,
hogy pontatlansága esetén mely igen százszoros halálok
halálával halna ő.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu