Tartalomjegyzék [Lettre 17. szám, 1995. Nyár] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
HELMUT
EISENDLE
NYELVHASZNÁLAT
ÉS VILÁGNÉZET
- AZ OSZTRÁK
ÉS A NÉMET IRODALOM MEGFELEL(GET)ÉSEI -
Az irodalmi piac szokásainak
megfelelően osztrák szerzők kénytelenek könyvformátumú,
színpadra vagy rádióra-televízióra írt
munkáikat a Német Szövetségi Köztársaságban
megjelentetni. Nem örvendetes körülmény ez, ellenkezőleg.,
a honi publikáció ügyének szűkösségeire
utal. Ha a nyelvünk nem lenne a nyugati szomszéd számára
érthető, ott tartanánk, ahol a finnek, a szorbok, a
kurdok. Nem kérdés, ártana-e ez az osztrák
irodalomnak. A honi szerzők előtt mindezek ellenére
tágas a tér.
A nyelv az a közkurva, akit
én visszaszűziesítek, mondja Karl Kraus, s érti
így talán német anyanyelvünket is, mely akkor
hát az osztrák irodalom közege-médiuma volt és
marad. Azok a szerzők, akik "a nép ajkáról lesnek
el", mint pl. H.C. Artmann - med ana schwoazzn dintn, mondjuk, "süreje
tentával", vagy hogy "közepin a legjobb" -, Stelzhammer, Nestroy
és Anzangruber vagy Weinheber, gazdagították - kitágították
a német nyelvet, már a mi országunk vonatkozásában,
a Szövetségi Köztársaság számára
több-kevesebb egzotikumot nyújtottak. Olyan nemzeti gesztusok,
melyekre a svájciak buzgón és meggyőződéssel
büszkék, az osztrákokból nem fakadtak. Az a körülmény,
hogy Ausztriában németül írnak, hamar kialakította
azt az enyhe imperialisztikus ambíciókkal párosult
benyomást, hogy mi itten nem vagyunk ugyan okvetlenül németek,
de a német irodalom hírharangjai, azok igenis vagyunk azért.
De hogyan különbözik
a német irodalom az osztráktól? A német az
az ember, aki nem mondhat hazugságot úgy, hogy közben
ne hinne benne, vélekedik Adorno.
Az osztrák viszont, gondolom,
olyan ember, aki emilyen-amolyan hazugságokat mond, ám nem
hiszi, hogy ezek hazugságok lennének.
A mai Ausztria az a német
nyelvű kisebbség, melynek sikerült állammá
formálnia magát. Maradványa egy isten kegyéből
létezett soknyelvű monarchiának, körötte
szláv népek, keleten magyarok, dél-nyugaton olaszok,
nyugaton svájciak és bajorok. Utóbbiak állítólag
németül beszélnek.
A koronaország soknyelvű,
áramló-képlékeny átmeneteit a szélrózsa
minden irányában - Cillitől Varazsdinig, Ljubljanától
Zágrábig, Pozsonytól Prágáig etc. -
politikai okokból felszámolták, hogy így nemzeti
lendülettel történjék meg az elhatárolódás
az egykori uralmi államtól.
A történelem determinációja
folytán nyolcvan éve leledzünk valamiféle nyelvbizonytalan
térben. Az osztrákok nem büszkélkedhetnek olyan
nyelvi erővel, melyet a svájci németek fejlesztettek
ki; nálunk - már ha! - a köznyelv helyi különbözéseit
tolerálják. Az állam, iskolázván népét,
normatív németre tanít mindenkit, így írunk
aztán, de osztrákul beszélünk.
S tesszük ezt annak ellenére
- vagy azért mert - hogy nagymamikánk és nénikénk
szlovéniai vagy horvátországi, és így
tovább. A szomszédok nyelve eközben többé-kevésbé
mégis idegen marad nekünk.
Nincs nyelv, melynek segítségével
oly nehezen fejezhetnők ki magunkat, mint a nyelvével, így
Karl Kraus.
Hosszabb időket töltöttem
Spanyolországban, olasz földön, Hollandiában és
a Német Szövetségi Köztársaságban,
s így jutottam arra, hogy íme: kényszerű mód
németül írunk s "akcentussal" beszélünk
ugyan, ám ez szegényül a "mentalitásunk" jellege
által, mely révén is inkább érzelmileg
s nem észelvűen szoktunk reagálni. Az egykor Königsbergtől
Ragúzáig terpeszkedő soknemzeti állam mentalitásának
e maradványa az, ami az osztrákoknak "elsózta" a tulajdonság-egyvelegűséget.
Egyrészt tehát az
elbizonytalanodás az, mely a nyelvet a monarchia maradványállamában
"kiváltja", másrészt a mentalitás sokrétegűsége.
Az irodalmat tekintve: követjük
a cs. és kir. állam hagyományait, sőt, ezekből
is él a jelenkori osztrák literatúra, teszi ezt egyrészt
érzelmi "alapon", másfelől a Nagy Német Szomszéd
iránti dacból aztán. Joseph Roth (Brody), Rainer Maria
Rilke, Johannes Urzidil, Franz Kafka (Prága), Andreas Okopenko (Kassa),
Elias Canetti (Ruszcsuk), Hermann Unger (Boskovice), Ernst Weiss (Brno),
megannyi osztrák, ugyebár.
Jelen és múlt. Elég
csak egy parányit megborzolni a jelent - akár ha egy liba
hasát vakarásznánk -, és látható
lesz a múlt, az érintetlen, mint a madár meleg hasán
a tisztaságos fehér.
Hovatartozás. Az ember
egyik legalantasabb irányulása: hogy valahová "odatartozni"
akar.
(Heimito von Doderer)
Persze, mindez meg is fordítható.
A jelenlegi Ausztria úgy viselkedik, mintha ehhez meg lenne minden.
A régi osztrák irodalomtörténet mellett elsősorban
Fritz Mauthner és Ludwig Wittgenstein tett - nyelvkritikai és
filozófiai munkáival - az újabb osztrák irodalomra
nagy hatást.
Ha feljebb akarok kapaszkodni a
nyelvkritikában - ami is a gondolkodó ember legfontosabb
világi üzlete -, meg kell semmisítenem mögöttem
és előttem a nyelvet, lépésről lépésre,
ekképp is le kell rombolnom a hágcsó minden fokát
azzal, hogy ráteszem a lábam. Aki követ, ám ácsolja
össze megint e fokokat, hogy ismét szétrontsa aztán
mindet.
Mondataim azzal megvilágítólagosak,
hogy aki ért engem, a végén értelmetlennek
gondolja már valamennyit - mihelyt megmászta őket,
illetve túllépett rajtuk. (Mondhatni: el kell taszítania
magától a létrát, ha felkapaszkodott rajta.)
Mind két idézet azt
fejezi ki, hogy a nyelv nem képes megragadni a valóságot.
A német nyelv se.
Az osztrák nyelvre értették
ezt ők maguk, vagy a költők és gondolkodók
németére?
A nyelvre, mint olyanra.
Az irodalomra vonatkoztatva teremthet
ugyan új valóságokat s világokat, a külső
világ leírását tekintve azonban kudarcot kell
vallania. Vagyis az osztrák - mint bármely - irodalom, álljon
akármi befolyás jegyében, arra hajlik, hogy ne a világ
(tükör)képét adja, hanem a nyelvvel, mint eszközzel,
játékot űzzön, játékot a valóval
így.
Szemben Ausztriával, ugyanakkor,
a német világlátás és szellemi habitus
parancsa úgy szólna, hogy a szó a külső
és a belső valóság megismerésének
eszköze, továbbá, hogy az irodalmi mű igenis emeljen
kulturális emlék-műveket, érje el művészeti
nyelvével azt, amit a köznyelv eleve nem tudhat.
Az osztrák szellemi habitus
ellenben - akarva, akaratlanul - a böhöm birodalom hagyományaihoz
kötődik, másrészt élvezi a status quo nyelvi
bizonytalansági helyzetét, emelvén mintegy szadomazochista
mód témává magát a nyelvet.
Természetesen mind az osztrákok,
mind a németek vagy svájciak nyelvi magatarása kényszerű
kapcsolatban áll az országnak azzal a mindenkori mentalitásával,
mely a normatív német nyelv mögött eltünedezik.
Ha némely szerzőkre
gondolok, feltételezhetem, hogy az irodalom mindig nyelvileg elbizonytalanodott
zónákból jön: von Horváth, Brod, Saiko,
Weiner, Perutz és Soyfer legyen itt pár kiragadott példa
csupán.
Ami az osztrák embert a német
embertől megkülönbözteti, mondja Kraus, az a közös
nyelv.
És ironikusan mondja Hugo
von Hofmannstahl: A német emberben rettentő tárgyiasság
él - együtt a dolgokhoz való igen csekély fűződéssel.
Így, ahogy vagyunk, nincs újabb irodalmunk, csak Goethe és
ami utána még így-úgy jött.
Hát Grillparzer, Nestroy,
Musil, Kafka, Doderer, Schnitzler?
Goethével szemben - nix.
Két német szerzőt
találok szerény gondolatmenetemhez igen illőnek - a
Német Szövetségi Köztársaságban mindkettejüket
buzgó következetességgel ignorálják -:
Rohland Opfermannról és Carl Einsteinről van szó.
Teutsch - avagy a nyelv rútsága.
Istennek neki vagyok én gyorstüzelőmagnoúmja.
A tévül írt szavak legyenek az olvasó szókertjében
új plánták. Ma a nyelvem nyelvbe öltve teszem
magam (l)ehetetlenné mások mögött. Nem tudom. nyugovóra
térés előtt hova térhet meg még ez a
görcsoldószer-rándulat, ki. És mire.
Európa kimerített
tárna, és egyre tárnák. Rögzött -
így peregnek rögei. Németországban a szellem
elsősorban nyűtt. Vesztes háború, s ami ennél
is rosszabb, egy elvetélt forradalom: szkeptikusok sokasága
az eredmény. Efféle fejlemények valódi okozói
ott hortyognak a politikai dunnák (dumák) alatt. Szellemnek
nevezik az ehetetlen nyákos pudingot, az ellenőrizhetetlen
közhelyek gyurmáját. Ám szerzőink maguk
sem lelnek irányt - mi iránt is? Már a háború
előtt sem mást írtak: kényelmes emberbarátsági
könyveket. Embert emberbarátságáról! Jószívet,
ázott mellport és formabomlást izzadtak e műviségek.
A politikai események elszabadultak,
de az írástudók nem követték a kalendáriumot.
Bár ekképp: méltatlanságok a feladatokhoz -
csak van azért Németországban, amit irodalomnak nevezhettünk;
valami rosszul megfizetett ilyesmi, vacogó fogú, így
tovatámolygó, eltűnő. Annyi.
Hogy ezek a németietlen németek
nem arattak sikert, csoda-e? Miközben Martin Walser és Bodo
Kirchhoff földöntúli sztárságig értek
fel, lévén hogy amit ők szereznek, az a német
érzület tökéletes megfelelője olyan szerzet.
A magunkfajtájú -
az osztrák szerző - Németországban csak akkor
lehet sikeres, ha német majmocskává bűvöli
magát, s olyképp szökell törzsfejlődve imigyen,
mint Felix Mitterer a maga Pifke-sagájával, egyszerű
realizmust képvisel, mint Peter Turrini, netán misszionáriusi
lesz, mint Peter Handke, persze, mind kicsit ama Botho Strauss mögött
billegnek, aki nem baloldalian gondolkodik és jobboldaliként
tesz, hanem ténylegesen jobboldali gondolkodású. Jobbat
nem is tehetne - ha jól akar járni. S úgy jár.
Bár az efféle sikerek
megjósolhatóak, a tárca - üres? olcsó
vicc? - és a Literarische Quartett sokakat engedetlenség
okán rekeszt meg és ki.
A nyelvi kötődésű
irodalmat, amilyen Arno Schmidt vagy Joyce, Musil vagy Priessnitz, Czernin
vagy Schmatz - netán Innerhofer énvonatkoztatású
prózája -, a szent kancelláriai szék vagy a
Quartetthez kötődő zsurnaliszták kara leminősít,
netán reflektív irodalom gúnynév alá
vesz. Nix Joyce vagy Musil; vagy mégis? Vagy mégse? ők
azért talán igen?
Az irodalom-előállítás
"obligált, obszolét és obskurpraktikás", előre
meghatározott létmikéntje, mely gyakran hatósági
előállításra emlékeztet, az alábbi
kritériumok jegyében hathatós: name-dropping, bestsellering.
Kezdve a sagán, egészen az estéről-estére-sza(g)ppanoperáig.
Szöveg a maga módján
akkor teljes, ha az olvasó és a szerző igényét-vágyát
egyaránt kielégíti. Aki valódi érdekű
eszmét dajkál, azonnal tagadja meg a normatív előírások
játékterét. Az "egyes" ember irodalmi beállítottságának
vágy és gyönyörűség legyen a mérve
- szinonimái ezek az olvasás nemes "érdekének",
az örömnek -, csakígy az egyén nyelv iránti
alapállásának. Hogy ez a vágy szerzőben
és olvasóban egyképp csalóka karakterű
is, nyilvánvaló. Itt az üzlet, a siker, a köz-hatás,
ott az imponálás óhaja, a társadalmi szövedék
parányi szálaként benn lenni és kilógni.
A legtöbben ama tévképzetben szenvednek, hogy mert egy
darabka irodalom létezik, az már valamire van, igen, a valamirevaló
irodalom ilyen lenne akkor; de nem, semmi így nincs valamire/valamiért,
hanem valakinek van, ha van. A szerző és az olvasó
a címzett. Ha pedig az olvasó képtelen a szerzőéhez
hasonló szándékokkal reagálni, hát legföljebb
jónak vagy mihasznának, hasznosnak avagy rossznak tart egy-egy
irodalmi "dolgot" - fogalma sem lehet róla azonban, mit is akart
tulajdonképpen az írásmű alkotója.
Csak akkor hajtunk fejet kép,
vers, zene előtt, ha a mű legalább egyetlen részlettel,
szóval hanggal azt adja, amit az álmok és emlékek
világ-kiállítása, mondja Richard Weiner.
Az osztrák irodalom elsődleg
azt bizonyítja - csupán -, hogy létezik. Többet
nem. Jó-e, rossz-e. A német irodalomtól való
eltérése nem olyan fontos, lévén, hogy az irodalom
érzületbarát jelentésszolgáltatásával
kapcsolatos hűség ugyanolyan jellegzetesség itt, mint
a nyelv-rögzöttség, a sok-háttértartományú
monarchia felé mutató visszacsatolás és az
így létrejövő sokérzületi elegy, mely
végső soron az osztrák mentalitás.
A valóság felfogása
itt mindenesetre más, ha Jandlnál, ha Joseph Rothnál,
ha Bachmannál, Grubernél vagy Okopenkónál vizsgáljuk.
Talán hasonlít mindegyik a maga módján, mondjuk,
Franz Monéhoz, Johannes Schenkéhez, Günther Bruno Fuchséhoz
vagy Paul Wühréhez. Nem valós - vagy másmilyen,
éppenséggel. Adott körülmények között:
irodalmi valóság. Grass, ő aztán tudja, mi valódi,
pontosan úgy, ahogy Süskind vagy Kempowski. Netán John
Updike. Mutatja ezt a siker. Már ha ez kritérium. A másik
valóság - épp ez az -: más.
Reinhard Priessnitz:
kékséges óhaj/
- hogy az írandó valami más lenne, amiképpen
a más: az írandó,/bárhogy kezdődjék
is, hogy a hasonlítóhoz hangozzon; fusson, hogy az írandó/
ez legyen, más, mint ez, hogy ez/ oly másképp induljon,
mindig hasonlatosságig jusson; ezt írni az lenne: másképp/kezdeni,
egymásét, a más/futását, hogy a futó
egyre/egy másik legyen: egymásig,/ összehangozzon, kezdetként/
más legyen közben, végig egy/hang, a másik csöndje,
hogy ami kezdődne,/másképp legyen írandó,
kezdettől/más kezdemény, bárhogy hangozzék
a végén, írás,/mely fut: és eljut/ehhez
a kezdethez/hasonlatosan, mint a másik/hangja, ez: hogy a másik
valami írandó/lenne, ahogy az írandó egy másik
/kezdete, ami ehhez fut,/másképp: hogy az írás
mire jut, másikként az/ a más, mása, mely/úgy
lenne ez, hogy maga a futó/írna, az lenne a jutó.
TANDORI DEZSŐ fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 17. szám, 1995. Nyár] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret