WALTER GROND
ABSZOLÚT GROND
REGÉNY
-
RÉSZLETEK -
Malo, divatos bécsi "modernista"
magazinok újságírója, 1992 nyarán különös
táviratot kap barátjától, Thomas Pynchontól,
majd a rejtélyes sürgönyt követően felhívja
őt T.P. neje, Oedipa is Kaliforniából. Még ugyaneznap
este zűrzavarok középpontjába kerül: nem
kevesebbről van szó, mint emberi szervek nemzetközi kereskedelméről,
az ezzel kapcsolatos érdek-összefonódásokról
. . . melyek azután meglódítják a nyugodt életélvező
Malo napjait és sorsát. Élete egyetlen villódzás
lesz, akárha Rémségek Teniszsztárja lenne,
Los Angeles és Amsterdam, Párizs és Dél-Karolina,
Bécs és London közt kell cikáznia. Végzetét
meghatározza az Opus Dei - avagy "Canaris" - csakúgy, mint
a "Művészeti Maffia" , de a Lord Jim páholy is mind
veszélyesebb lesz, saját élete börtönbugyorként
kezdi körülfalazni. És semmi köntörfalazás!
Tréfa? Morbid szatíra?
A lehetetlenné vált regényfiguráció
kipellengérezése? Vagy új műfaj keresése?
Walter Grond nyitva hagyja a kérdést
. . . a regény utolsó oldalán túlig!
Íme a dolgok makacsul viszolygó
lelke - csak jó hatalmú varázslatokkal és dalokkal
lehet legyőzni.
Joseph Conrad, Lord Jim. Parafrázis
Nyár volt és délután,
és a postaküldönc táviratot hozott, ez állt
a sürgönyben : "Olvasd Lord Jimet és írj nekem
", aláírás "Thomas ", hát ez fura volt, Thomas
már kézzel firkantott levelit sem írta alá,
akkor most ez? Amsterdam egyik külvárosában adták
fel a táviratot, tehát? Mert Thomas újabban nem utazik,
Európába egyetlen egyszer jött át, az auschwitzi
múzeum megtekintésére. És még "V" nyomában
sem végzett a helyszínem semminő kutatást.
Fülledt volt aznap, és
Gloria rávett, járjunk egyet a schönbrunni állatkertben
- klausztrofóbiás szorongásait vezeti le ő ilyen
helyeken, ettől függetlenül, talán mert a majomketrec
emberbaráti okokból "zárva" volt, bevett végül
egy Váliumot, depresszió ellen. Estére egy német
művésszel beszélt meg találkozót.
Taxival mentünk a Freyung terére,
Kippenberger ott várt már Gloria Művészeti Tanácsadó
Irodájában. Nem kedveltem ezt a frátert, eleget kellett
tűrnöm bárdolatlan tréfálkozásait,
mikor estélyeinken megfordult nálunk. Láttam azonban,
Gloria szemében ott ragyog ismét "az" a fény : a sikeres
üzletasszonyé. Vagy csak a hipermodern króm berendezés
visszfényeit láttam? ABSOLUT WODKÁ - t szürcsölgettünk,
s talán ez oldotta meg Kippenberger nyelvét külön
is - tény, igen különösen. Mert hirtelen azt mondta:
"Fülleteg napokon járnak a kísértetek."
Tisztára Thomas-mondat. Döbbenetes!
És a következő is ilyesmi volt : "Hívjuk az angyalokat,
jönnek gyakran a démonok." Ráadásul Kippenbergerhez
nem illettek az efféle komor micsodák!
Néztem homlokráncait,
talán az ABSOLUT WODKA teszi az egészet, gondoltam, s próbáltam
szívből nevetni. Persze, hiszen Thomas is lopta emez utóbbi
mondatát. Michel Leiristől . . . de hosszú lenne felszámlálni,
ő honnét, vagyis Eduard Flandrintől, na jó, de
ő egy normandiai néptanítótól, aki viszont
. . .
Hagytam ennyiben, nevettem, Kippenberger
ráncai hajtői szaladtak, illetve fésülhetetlen
tincsei egyre a szeméig hulltak, s különösen árnyalták
tekintetét. Igen, ahogy Thomas nevetett tíz éve a
Pradóban, Thomas meg én, most pedig itt ülünk Gloria
irodájában, és mintha valami egész egyszerűen
s ripők mód megismétlődött volna, nem is
értettem.
Aztán megint Kippenbergert
hallgattam, visszaocsúdva emlékeimből - ó, a
Pradó! ó, az a tíz évvel ezelőtti együttlét!
- , és a következő sivárságot hallhattam
:
"Tessék írni Kippinek
egy kis szövegecskét ", mondta természetesen Kippenberger,
"abba a kis bécsi provincia-lapba, Kippiről, a Kis-Nagy Főnökről,
és máris jelentősé teszed magad, és bízhatsz
benne, ifiúr, ösztöndíjat is kapsz az osztogató
bizottságtól, hát csak rajta, rajta."
Gloria azonban ismét "az"
üzletasszony volt, ezúttal védelmemben, s így
mondta : "Nyugik, Kippi, Malo mindent tud, és én imádom
Malót" . . . na, ezt mondta, és Művészeti tanácsadó
Nagyasszony volt a mosolyában, az arca gödröcskéiben
meg bűvöletes kis bécsi lány, "az ő tolla
aztán igazi oroszlánkaromgyűjtemény, mikor hogy,
hát csak semmi rossz tréfát . . ."
Depressziónak nyoma se volt
hát. Megragadtam az alkalmat, hogy elköszönjek és
elpályázzam. Halottam még Kippenberger kaján
nevetését: hogy én micsoda "tisztességes bécsi
srác" volnék. Bántam is én. Hazaúton
öt könyvesboltban is kerestem a "Lord Jim"- et ; lemondóan
rendeltem meg végül a Schottentor melletti Kupitsch-üzletben
a zsebkönyvkiadást . Később, lakásunkban,
a wahringiben, láttam : villog a telefon üzenetfelvevő
lámpa-párosa, de eszem ágában sem volt, hogy
ilyképp ténykedni kezdjek.
A Strudlhof-lépcső
közelében van ez a lakásunk, udvarra néz, az
udvar maga a madárcsicsergéses béke, könnyű
szél borzolta most is a fák lombjait - s ugyanez a szellő
lebbentette meg asztalomon a táviratot. Mintha összhangban
lenne velem és sorsommal a Természet: szemerkélni
kezdett az eső, a szél elült, a madarak elhallgattak,
hűvös komorsággal futott az egyik polcon, hang nélkül,
valami tévéadás képsora.
Bocsánat. Efféle mondatokkal
akartam kezdeni válaszomat a táviratra. És mit ad
az ég: az eső hirtelen tényleg szemerkélni kezd,
a madarak elhallgattak, és a tévé . . . és
etc.
A Thomastól nemrég
kapott képeslapot Michael Walsh könyvében leltem meg,
könyvjelző volt ott, "Az Opus Dei titkos világá"-ban.
Az új-mexikói sivatag némely kaktuszai virultak a
lapon, Thomas pedig a következőket firkantotta a kártya
beírandó - és ekképp beírt - felére:
"Abbahagyom a történet-írást ... abból
mindig teológiák lesznek, innen egy lépés csak
az evangéliumokig, s ezek teszik tönkre a világot."
Új-mexikói lap, de
L. A. - ben postázva . . . most meg a távirat : Amsterdamból,
érdemben. Thomas utoljára 1989- ben tett utazást -
akkor Kolumbiába - , majd visszatért Kaliforniába,
s onnét azóta sem távozott. Az utazások egyre
csak parabolákat eredményeztek számára, ezekből
elbeszélések lettek, "történetek" . . . s lásd
fentebb.
Lentebb lettem hangolva.
Az egészet nem nagyon értettem.
S ez akkor enyhe kifejezés.
Thomas nagy utazástagadhatnékjára
gondoltam, fel s alá járkáltam a lakásban,
így tévedt a pillantásom Gloria félig-csomagolt
bőröndjére. Aha, persze, Gloria Kippenbergererrel akar
Párizsba ruccanni, valami kiállítás ügyében
- avagy ürügyén. Óhatatlan késztetés
: beletúrtam a kofferbe, kotonokat keresve, ám csak egy katalógust
találtam, felirata ez volt : "La comédia de signes".
A fürdőszobában
felfedeztem Gloria depilálóját, ott volt egy polcon
a tükör alatt, ahol tegnap még nem volt. Gloria pont ma
depilált : hónalját, lábat? Hm. Mint Thomas,
én is a simaságos bőrt imádom, ám tudtam,
Kippenberger sincs ezzel másképp. Álltam a tükör
előtt, néztem magam, ahogy hajamba túrok, aztán
két kezem vállamra ejtem, akárha Gloria gesztenybarna
haja hullana alá - így szokta azt. A fene enné meg!
Mert azt is tudtam, miről
van szó. Gloria testét láttam hirtelen a tükörben,
és nem lehetett kétséges, miért kell Kippenbergernek.
Azért, mert fiús. Egyszerre mintha belőlem szagatta
volna ki Gloria depilálója a szőrszálakat, de
egyenként, éreztem fájdalmát, s mintha nővé
alakultam volna.
Visszasiettem a nappaliba, töltöttem
magamnak ABSOLUT WODKÁ-t, és azon kezdtem tűnődni,
vajon Kippenberger kedvéért depilálta-e lábát
és hónalját épp ma Gloria? Azt mondtam halkan
: "A mai nap megint vereség volt."
Ám Gloria már évek
óta szőrtelenített. Lehet, ott kezdődött
a depilálhatnék, amikor Oedipával és Thomasszal
Kolumbiába utaztunk. Thomas utolsó utazása. Már
akkor émelyedett ő mindentől, ami természeti,
s Oedipa nyilván ezért próbálta saját
magával kapcsolatban az ős-emberség, a nomádság
minden nyomát eltüntetni. Testét így tette mind
simábbá és műanyagszerűbbé, babásabbá.
A depilálósdit is tőle tanulhatta el Gloria. Talán.
Szerettem Gloriát, mert megengedte
nekem, hogy a magam testi és jellembéli óhajai szerint
"állítsam össze" őt, képzeletileg és
valósan, mint karakós játékomat, s ő
szeretett engem, mert nem találtam nevetségesnek az ő
boldogtalanság-vágyát. A Basta szerkesztőjeként
ismerkedtem meg Glóriával, aki akkoriban igen intelligens
modell volt, Golf Cabrióval suhangatott át az életen,
szerette a könnyedséget, az élvezeteket - valójában
viszont émelyig elege volt ebből az egészből.
Gloria valójában gyűlöli
a férfiakat, s annál inkább, mentől jobban emlékeztetik
az apjára, a kispolgárias bécsi ügyvédre,
akinek sejtelme sem volt soha a lánya "szakadékos szívéről".
Mellesleg, ettől azért még lehet, hogy Kippenberger
épp most mélyed el Gloriában, most ver bele gyökeret.
Elképzeltem ennek az alaknak azokat az ormótlan kezeit -
mint a viccei! -, igen, ahogy ezek a mancsok Gloria sima hasán vándorolnak,
ahogy Gloria mellei megkeményednek e majomvégtagok érintésére,
és ahogy Gloria szája kéjesen megnyílik a randa
ajkaknak.
Gloria a mindenkor "látott"
férfit gyűlöli, ám teste megborzong tőlük,
vágya katapultál: szó szerint, mert valami észvesztően
hihetetlen sebességgel követik egymást orgazmusai. Különben
viszont Gloria energikus nő. Nem hull szét, sem így,
sem másképp. Például, hogy addigi életétől
megszabaduljon, elkezdte ez a Művészeti Tanácsadást,
engem pedig - ezzel is arra bátorított fel, hagyjam ott a
fizetésemmel hónapról hónapra adós "Bastá"-t.
Akkor megcsördült a telefon
- időközben besötétedett, én a dívány
vörös bőrhuzatán hevertem, kezemben a fehér
vodkáspohár. Charly Renner hívott. Aha. Ismertem Charlyt
még egyetemista koromból, na, Szocialista Lósportegylet.
Charly, ha nem épp a paranoiájától szenvedett,
államügyészi karrierről álmodozott - hogy
akkor majd védheti a szent államrendet minden álságod
bűnöző ellen.
"Itt Karl Renner doktor" mondta
Charly, aki még legközvetlenebb barátaitól is
elvárta, hogy így szólítsák, mintha
ő lenne a bécsi Nagykörút illetékes része
egyben, "ülj le, iszonyúm hírem van".
A sztorit minden jobb klubban mesélték,
egyébként. Családatyákról, akiket IKEA-telep-terepeken
rabolnak el, hogy aztán valamely szervük nélkül,
netán megzavart emlékezettel - és aggyal - bukkanjanak
fel ismét, a nyomorultak. Charly hangja reszketett. Lázrohamot
kapott ő minden jogtalanság, igazságtalanság,
törvényszegés, erőszakcselekmény láttán
és hallatán.
Üvöltve ismételgette
az IKEA betűszót, mintha minden mérgét e rövidítésre
zúdítaná, ezen vezetné le.
De az IKEA-bútorok giccses
mivoltának szidalmazása után - mert e mélységekig
is eljutott -, váratlan fordulattal azt kérdezte tőlem
: "Tulajdonképpen a szerkesztő urat nem érdekelné
a sztori?"
"A miféle sztori?", kérdeztem
vissza én.
"Az érdemi. A dolog lényegi
része . . . hogy az nem érdekelné-e önt, igen,
amit esetleg kideríthetne. Szervrablás-ügyben."
"Charly, az ég szerelmére,
mióta önözöl te engem, és hogyhogy szerkesztő
úr? Nem vagyunk a törvényszéken!"
Charly fülhallást lejjebb
engedett, megkérdezte még, mellesleg, vendégeim vannak-e,
vagy mi, és elköszönt.
Mármost ami az egész
sztoriból valóban érdekes volt számomra: hogy
Thomas neve is előjött. S erről jutott eszembe: ő
aztán ismeri a kérhetetlen események démonai
ellen orvosságot.l Hogyan is feküdne ő most az én
helyemben az én helyemen, vagyis a díványon, itt,
Doderer Strudhof-lépcsejének közelében? Nyilván
a dolgok fekvése is változik, kedvezőre fordul, ha
"úgy" kezeljük saját fekvésünket, saját
fordulatainkat . . . akár így magányosan is, egy díványon.
Persze, Gloria is eszembe rémlett
e gondolatok további társítása nyomán
. . . de hagyjuk! Démont űzni, nem démonokat termelni!
Emlékek, édes emlékek.
Eszembe jutott a Prado, a "Las Meninas". . . Ördögűző
szer lenne az utazásnak, a helyváltoztatásnak a gondolata
is?
És volna a Sors őméltóságának,
szent és profán Törvényszékének
holmi gondolatolvasó részlege? Mert megcsördült
a telefon, és . . .
Oedipa volt a túlvégen!
És azt közölte,
hogy Thomas két hete eltűnt. Igen, Thomasnak nyoma veszett,
mert . . .
"Valami kényes ügyben
nyomoz", magyarázta Oedipa, "de még nekem sem árulta
el, miről van szó. Azt állítja: az én
érdekemben . . . igen, hogy azért ilyen titokzatos. Fogalmam
sincs, igazat mond-e, vagy netán . . . de ez igazán furcsa
lenne az ő korában . . . valami fiatal pipi bukkant fel a
láthatáron."
Mit mondhattam? De nem is várta
Oedipa, hogy bármit mondjak. Mert ő volt az, aki azonnal hozzátette:
"Kérlek, gyere át
L. A. - be, és segíts nekem."
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu