KUKORELLY ENDRE
AZ
OPERA SEGGE
BÉCSEZÉS
*
Én például nem
keresgélek, hanem nézelődöm. Az biztosan túlzás,
hogy mindegy, micsodát. Mentem már neki villanyoszlopnak,
pedig igyekeztem rendesen viselkedni, úgy, ahogy a lelkemre kötötték.
Rendesen előre néztem, ahogy kell, de: hogy kell? Szerencsére
nem nagyon mentem neki. Vagy puhafából csinálták.
De néha
nem látsz ki
. Néha igen erősen
úgy áll a dolog, hogy nem lehet kinézni; nem lehet
vagy nem érdemes. Akkor pedig miért ne utazzam el. Ha minden
itt van úgyis.
Valaki még emlékszik
arra, hogy fából készültek a villanyoszlopok?
*
Bécs unalmas. Meg van mondva, hogy Bécsbe az ember nem megy. Nem utazás. Ha bevásárolsz, akkor az nem sétafika, vásárolsz, nem pedig utazol. Az a vélemény, hogy Bécset unni kell, és a vélemény úgy ül, kinn, a képükön, az emberek képesfelén, mint egy majom az idomítója vállán. És ugyanazt a banánt zabálják.
*
Egy apró, sárga kislány olvasgat mellettem. Az ujjával kíséri a szöveget, ráteszi a mutatóujját a könyv lapjára, és fölülről lefelé húzogatja. Az utolsó ujjpercét egészen behajlítja. Húzogat, igyekszik. Olyanok a körmei, mint a borsószem. Nem érzek semmilyen szagot, fáj a torkom, az orrom bedugult, melegem van. Egy japán nő. Kíváncsi lennék, milyen illatú. Kivitt a huzat egy nőt. Kiszippantotta a kupéból. Itt huzat van, kérem, mondta, elmondja többször is, de nem érti senki, a japán udvariasan nem, én meg nem. Akkor felállt és kiment. Kiszippant. Egy órán keresztül tolatás, indul, megáll, zökken, előre, aztán vissza. Ez egy vonat a Keleti pályaudvaron. Mindenféle szemetet szétszórnak. Néhány doboz megrohadt gyümölcs, éppen az ablak alatt. A tolatásnál. Nem érzem a szagot. A kis sárga nő fésülgeti a haját az ujjaival, felcsavargatja, leereszti. Két mandró ül az ablaknál, be nem áll a pofájuk. Szenvednek a szagoktól, bécsi tájszólásban, közben pedig a japánt nézegetik. Jaj, de szaladtam, valaki ezt kiabálta a folyosón. A japán folyton szipog, nagyokat szippant az orrával. Nézem az órámat, hogy mikor szippant, milyen a sűrűség. Harmincöt másodperc sűrűségben. Ami addig gyülekezik benne, azt kiszippantja. Tele a vonat olaszokkal, mindenki állatira feldobva valamitől, számomra ismeretlentől. Próbálom elérni, hogy kiduguljon az orrom. Mindenkit unok. A tolatást unom. Miért vannak feldobva. Mi a francnak tolatnak. Miért másfél óráig állunk Hegyeshalomnál. Miért kell futni. Miért nem bírják kifújni az orrukat. Minek van tolatás. Kelet. Banán. Kelet, banán, szünet, csavargatás.
*
Bécs legelőbb, nekem legelőbb a Wiener Sangerknaben volt. Bécs karácsonykor volt, amikor az Orion rádión fogtuk. Énekelt. Kisfiúk, angyalhang, ez volt Bécs, az apu valahogy befogta. Nemigen lehetett volna szó arról, hogy valami más.
*
Az egyik barátja, vagy kicsoda,
egy asszony, akivel
közölték
a halálos betegségét.
Az
azt jelenti, hogy az idegszálak, meséli, közben
az ajtófélfának támaszkodik, a konyhában
vagyunk, két nő meg én, a konyha van középen,
és ráadásul most én mindenképpen enni
fogok, noha idegszálakról van szó, méghozzá
a sült csirkémet, amit egy arabnál vettem egy csirkesült
szagú utcai kifőzdében, a Prater bejáratánál,
elharapóztak állítólag az utcai kifőzdék
,
azt jelenti állítólag, hogy az idegszálak elveszítik
a bevonatot, elsorvad a bevonat, összeérnek az idegszálak.
És azt nagyon
érzed.
Betegségeket érezni
kezdünk, ha beszélnek róla, érzed magadon. Ugyanakkor
viszont éhes vagyok, és a csirke-csomag nincs az asztalon,
ahova tettem. Tehát bele lett pakolva, valaki bepakolta az izébe,
a fridzsiderbe, miközben a halálos betegségről
van szó. Egy emberről, aki. Igen, de azt érzem, arra
kell gondolnom, hogy kihűtik a csirkémet. Ha valakinél
elsorvad a burkolás, az idegszálak burkolata, az az ember
megbénul. Lassacskán, nem egyszerre. A vége azután,
a végén már csak
a szemgolyóit tudja
mozgatni. Le meg föl. Lassan elindulok a fridzsiderhez, és
belenézek. Nézem a belsejét. Berregés. Szépen
világít a fridzsider. Egy üres üveg. Egy darab
uborka. Lecsöpögött a tej, csöpög, savanykás
szaga van, és nincs befödve a mindegy hogy micsoda. Szerintem
az a tej már nem jó. A csirke nincs ott.
Valahol van, és meleg.
Látszik-e rajtam, hogy én
most a csirkét keresem. Kiül-e
minden
az arcodra. Mi
az, amitől látható. Előbb egy kis kétségbeesés,
utána meg az, hogy jól van, szerencsére nem hűl
ki. Mégis, három ember,
csak nem folyvást
egymás
arcát vizsgálgatjuk?
Csak nem
valakinek a tekintetébe
kapaszkodsz?
Ilyen csirkéket rohammal
lehet bevenni.
Egy roham, kettő, attól
függ, mennyi sütöde van arrafelé.
Olyankor előbb kedved kerekedik.
Ellenállhatatlan kedved jön, aztán pedig ellenállni
igyekszel, és vagy-vagy.
*
U alakú sor a Künstlerhaus
előtt, 1995. január 29. vasárnap, zárás,
bezárják Egyiptomániát. Nem is Egyiptom, de
az Egyiptom iránti mindenkori izgalom hozza izgalomba Bécset.
Beáll a sorba az elegáns és szagos polgár,
nincs frusztrálva a sorállástól, áll
nyugodtan. Én meg inkább sétálok egyet,
majd
,
gondolom, visszajövök, és ha tart még a sor, akkor
kimarad a
mánia.
Tavasz van, lehet, hogy kihagyom. Ücsörgünk
a Stadtparkban, nem az utolsó pillanatra kellene hagyni
mindent.
Egy öregasszony a varjakat eteti, egészen ellepik a madarak,
lehet kicsit émelyegni. Sütkérezel és émelyegsz.
Olykor, valami jelre, fölrebben az egész, raj, körülrepülik
a parkot, olyan alacsonyan, hogy le kell húzni a fejem. Nem kell,
de azért lehúzom. Behúzom a nyakamat. A Ringgalerie
forgóajtajába különféle kitömött
madarakat építettek be, ha viszolyogsz a madaraktól,
és nem találod a másik kijáratot, nem bírsz
kijönni. Valahogy kijövünk a parkból, vissza a múzeumhoz.
Leapadt a sor. Bent semmi levegő nincs, és az a technika,
hogy ahhoz előbb ki kell túrni valakit, hogy megtekinthess
egy skarabeuszt. Viszont meg is kell a pozíciót tartani,
tehát úgy nézelődsz, hogy közben téged
is túrnak, és aki jobban túr, és kibírja,
hogy túrják, az tekinti meg a skarabeuszt.
Múmia nem volt.
*
Elsétálok a Schubert-házhoz. Nem tudom, miért. Egy biztos bécsi útvonal, Herrengasse -> Schottengasse -> Wahringer Stra3e -> Nu3dorfer Stra3e. Egyszer be is mentem. Nem valami izgalmas. Kívülről sem izgalmas, se semmilyen, nem szép, nem ronda. Odamegyek, csak úgy. Schubert. Azt szeretjük, hogy legyen valami emlék, emléktábla , legyenek kiírva az adatok. Meg van örökítve a Schubert. Élt harminckét évet, mint Csokonai. Meghalt tífuszban. A Zentralfriedhofban nyugszik. Tífusz.
*
Minden illatozik. Bécs illatos. Mert az emlék , és az emlék illatozik. Nagyon fájdalmas és hétköznapi. Az a néhány, egy-két, sok-sok mindennapi emlék-maradék. Egy lány miatt illatozik. Valaki, akivel akkor, egykor karonfogva sétálgatok.
*
Egy téren konténerbe kiselejtezett székeket pakolnak. Irodabútor. A munkások szerbül kiabálnak egymással (szerb, horvát, stb), a csúnya, de jó állapotban lévő székeket a lábuknál fogva verik a kontér falához. Helykihasználás végett, nyilván, és nem sportból. Ellenálló székek. Ellenáll. Nem hajlandó összetörni.
*
Bécs, Mozart, Beethoven, Mahler és Rilke, a két Wittgenstein. Bécs, Kipferl az kifli, a Buchteln bukta, Gugelhupf: kuglóf. A Stelze pedig csülök. Feinkost Kövesdi. " Igen, ha valakinek azt mondom, hogy >>Épp megettem az ebédemet<<, hiheti azt, hogy hazudom vagy nem vagyok eszemnél, de azt nem fogja hinni, hogy tévedek. Igen, a feltételezésnek, hogy tévedhetek, itt nincs értelme. De ez nem stimmel. (Ludwig Wittgenstein: A bizonyosságról. 1951. április 26.)
*
De mit lát helyesen.
És ki az.
Most leült ide szemben a padra
egy idősebb nő. Ki van pirosítva. Az alsó ajkát
előrenyomja, és magában beszél. És turkál
a csomagjában.
Csörög valami lánc
rajta.
Az állát olyan erővel
nyomja előre az a nő.
Én jól látok.
Ilyenkor hova kell nézni.
Erre.
Wie unter dem Himmel wandeln
die Irdischen alle, sehen Sie diesen
(Hölderlin).
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu