ANDREW O'HAGAN
TOVÁBB
Bőrig áztunk, George
Baroli meg én. A fapadon gubbasztottunk, kettőnk között
egy üveg sherry. George általában csak bámult
maga elé, néha két kézzel a szájához
emelte az üveget, a megfelelő szögbe igazította,
közben az orrán át fújtatott. Zakóm rejtekében
cigarettát sodortam neki, ő pedig közben Newcastle-ról
mesélt - sose hitte volna, hogy egyszer elkerül onnan - aztán
arról, hogyan él most koldusként Londonban. Megveregette
a karomat: "Rossz idők járnak ránk" - mondta -, "de
eljön még a jó világ."
George sokat beszélt az időről,
leginkább arról, milyen lassan megy. Hetven éves,
legtöbb éjszakáját a vauxhalli Bondway nevű
éjjeli menedékhelyen tölti. Mikor felém fordult,
feltűnt, milyen zavaros a szivárványhártyája,
fehér és halványszürke pöttyök tolongnak
benne, s ettől állandó döbbenet és zavar
ül az arcán. Szinte földig érő, sárga
gumitalpú vászoncipőben végződő
kabátot hord. Arca csupa ránc és repedés, halvány
barázdák és kusza vonalak, ajka sötét
és töredezett. Azt állította, hogy skizofrén,
azelőtt Newcastle-ban injekciózták, de annak már
vége. Pedig kellene szednie valami gyógyszert, nemcsak azt,
amit most kap néha székrekedés ellen. Esernyő
alatt didergő emberek vágtak át a parkon, banánt
majszoltak. George az általam sodort nyirkos cigarettán pöfékelt.
- Hiszel te Krisztusban, Isten Fiában?
- vetette oda.
- Néha - mondtam, az üveget
törölgetve. Erre valami olyat tett, ami koldusok közt nem
szokás: pénzt kért tőlem. Adtam némi
aprót, meg a dohány maradékát. Felcihelődött,
biccentett, karjait beburkolta a nagykabátba, majd továbbállt.
Egy arra sétáló parkőr hozzám lépett,
és rámszólt, hogy tüntessem el az üveget.
Ja és reméli, hogy nem kolduláson jár az eszem:
"itt nem szabad". Fejemre húztam a kapucnit, és az esernyők
között cikázva elindultam a Temze felé.
A Charing Cross-i vasúti
híd, gondoltam, remek táborhely lesz, arra mennek a bordó
sálasok, bordó kabátosok a dél-londoni bankközpont
felé.
Üldögélni a földön,
és koldulni - nem éppen a szokványos helyzetem. Nem
ez az életem, azelőtt semmi közöm sem volt a koldusokhoz.
Mégis, amint ott a hídon az államig húztam
a lábam, és felpillantottam, hogy színlelt bajomban
megszólítsak egy idegent, úgy éreztem, többé
semmi közöm a jólismert helyekhez. Mintha már évek
óta ott ülnék, máris lángolt bennem a
sértettség, amit pedig, úgy hittem, csak fokozatosan
lehet felszítani. Mintha sohasem lettem volna egy a járókelők
közül, pedig azelőtt közéjük tartoztam.
Nem tudom, hogyan történt, de azon nyomban elfeledkeztem arról,
hogy rendezett életkörülmények között
élő újságíró vagyok, úgy
éreztem: valóban és visszavonhatatlanul mások
lába alá kerültem. Ebben a lelkiállapotban olyan
dolgokat is megláttam a járókelőkön, amelyeket
a hétköznapi életben önmagamon se vettem észre.
A sajnálat jeleit kutattam,
de az arcokon csak zavar tükröződött. Némelyek
láthatóan szerettek volna a föld alá süllyedni,
amikor a szemünk összetalálkozott. Mások, akik
egy új státus tudatában pöffeszkedtek, mintha
inkább azt kívánták volna, hogy engem nyeljen
el a föld. Megvetést és félelmet olvastam ki
az arcokból. Úgy festettem hát - s ez nem volt épp
kellemes érzés -, ahogy kellett, az emberek úgy reagáltak,
ahogy sejtettem; ahogy magam is, valahányszor elhaladtam egy magányos,
ázott koldus mellett a hídon. Némelyek arcára
szomorúság, csalódás ült ki, mintha az
ígérkező kellemes este a látványomtól
tönkrement volna. Van, aki rád mordul, hogy menj dolgozni,
húzz a fenébe, vagy hagyd őt békén. Mások
odavetik: "bocs, haver", "nincs apróm, öreg" vagy "nekem sincs",
s ettől kicsit megint önmagad leszel, mert úgy beszéltek
hozzád, ahogy a játékszabályok szerint nem
lehetne.
Sokan mondják, undorító,
ahogy a koldusok közszemlére teszik magukat és ínségüket.
Pedig a járókelő viselkedése - a dühös
tekintet, az összeakadó lábak, a fintor, a morgás,
a szégyenpír - mindent elárul a koldusnak arról,
hogy ki ez az ember. A gesztusok és a foghegyről odavetett
szavak, a gőgös cöcögés és a lenéző
vihogás egyértelműen kifejezi a koldusok iránti
megvetést, és általában a látható
szegénység minden formájával szembeni ellenérzést.
Legalábbis így látszott onnan, ahol én ültem.
Aznap délután többféleképpen
kaptam pénzt. Általában egy méteres zuhanás
után érkezett az ölembe. A Temzén kívül
mindenfelé vetődtem az érmékre vadászva;
néhány pénzdarab elpattant mellőlem, át
a korláton, végül eltűnt a mélyben. Néha
egy óráig is elhallgattam a tovazötyögő vonatokat
anélkül, hogy akár egy pennyt is kaptam volna. Aztán
valaki megjelent a lépcső tetején - legtöbbször
nő -, és szomorú, együttérző arccal
hozzám lépett. Nem vagyok-e rosszul, éhes vagyok-e?
"Olyan fáradtnak néz ki... annyira sajnálom", mondta.
Kezembe nyomott egy fontot vagy ötven pennyt, és sűrűn
hátratekingetve továbbment. Vajon ki lehetett? A koldus viszonya
az idegenekhez (vagyis a rendőrökön és a többi
kolduson kívül mindenkihez) mindig ugyanaz: ő kéreget,
az idegen legtöbbször elutasítja, néha-néha
megesik a szíve rajta. A híd több pontján is
próbálkoztam, de többször is meggyűlt a bajom
más koldusokkal, ha rekeszekkel, kartondobozokkal és hálózsákkal
körbekerített territóriumukra tévedtem. Lassan
kihunytak az utolsó fénysugarak, a turisták rég
másfelé jártak, én meg a korlátnak támaszkodva
számoltam, mennyit kerestem aznap. A végösszeg két
font nyolcvanhat penny volt.
Az utóbbi tíz évben
az utcai koldulás olyan méreteket öltött Angliában,
mint a 19. század eleje óta soha még. S ebben a tíz
évben történt az is, hogy a "társadalom" elnevezés
érvényét vesztette, s a "kisemmizettség" szó
mindennapi valósággá vált azok számára,
akik rossz helyre születtek. Sokak szerint a tömeges koldulás
jelensége - akárcsak a munkanélküliség
növekedése vagy a kórházak bezárása
- biztos jele annak, hogy valami nincs rendjén. E nem-társadalom
hatalmas szószólói azonban addig csűrték-csavarták,
amíg be nem bizonyították, hogy egészen másról
van szó: elharapództak a másokon élősködők,
a csavargók, a mocskos semmittevők. Ilyen hangokat hallani
ma mindenfelől. Szó sincs gazdasági csődről,
a lustaság a bajok gyökere; nem szegénység van,
hanem potyázás, élősködés.
"Koldusokat valaha csak elvétve
láttunk Anglia utcáin, így inkább együttérzést,
mintsem undort váltottak ki az emberekből. Az utóbbi
években mindez megváltozott, hiszen nagyvárosaink
utcái nem a nincstelenek, hanem a profi koldusok vadászterepeivé
váltak. Sokan közülük cseppet sem nyomorognak." -
a
Daily Express
írása
Az álkoldusok
botránya
címet viselte. Két hónappal
azelőtt a
Mail on Sunday
"egy baljóslatú és
egyre jobban elharapódzó jelenségről" beszél,
"amely hamarosan hatalmába keríti fővárosunkat,
és ha a rendőrség félelmei beigazolódnak,
a turistaidény kellős közepén akár nyílt
öldöklésben törhet ki: a tömeges koldulás."
S a folytatás: "egyre gyakrabban előfordul, hogy egy tisztességes
állampolgárt erőszakos koldusok félemlítenek
meg, elállják az útját, sértegetik,
leköpik, és azzal fenyegetőznek, hogy megfertőzik
AIDS-szel." E riport szerint a koldusok annyit keresnek, hogy ékszerészek,
kőművesek, bankárok hagyják ott állásukat,
és csapnak fel koldusnak. "A toprongyos Dave Naylor-re" - írja
a
Daily Star
- "ráragyogott a szerencsecsillag. Nap mint
nap megkeres 85 fontot - a semmittevéssel. Egy metróállomáson
kóborol, szerencsétlen képet vág, s az emberek
máris hullajtják kemény munkával keresett pénzüket
műanyag poharába. Mert a 19 éves szurtos, zsíros
hajú Dave a London központjában állomásozó
vagány profi koldusok királya."
Ezek a riportok, amelyek szenzációhajhász
módon mossák egybe a koldulás jelenségét
a lopással, a társadalombiztosítási csalással,
és a csoportos bűnözéssel, alaposan megtették
a magukét: az emberek egyre óvatosabbak, gyanakvóbbak
a kéregetőkkel szemben. A londoni metrón plakátok
ezrei figyelmeztetik az utazóközönséget, hogy ne
adakozzanak, ne hagyják, hogy a "profi" koldusok kihasználják
őket. Az ellenreakció néha egészen váratlan,
néha kézenfekvőbb forrásokból származik.
Az egyházak, valaha a szűkölködők végső,
biztos menedékei, igyekeznek lebeszélni az embereket, némely
egyház saját plakát-kampányt is kezdeményezett.
Ken Hewitt atya, a South Kensington-i Szent Ágoston templom papja
szerint a koldusok nagyrészt csalók és szélhámosok:
"Profik azok mindahányan, tudják, merről fúj
a szél. Legtöbbjüknek még lakása is van...
Az evangélium sehol sem beszél arról, hogy Jézus
csak úgy pénzt szórt volna akárki fiának."
Hewitt állítja, hogy ismer egy kolduscsaládot, akiket
láttak alkohollal megrakodva távozni egy élelmiszeráruházból.
Az ő keresete évi 12000 font, szerinte némely koldus
megkeres 200 fontot is egy héten.
Ez a vakbuzgóság talán
elképesztő, de korántsem új keletű. A
drámaírókkal ellentétben a koldusok mindig
is szilárdan tartották a népes brit alsó osztályok
sorában elfoglalt helyüket. Bárdok, csavargók,
versfaragók, vándor énekesek, utcagyerekek, rablók,
nyomorékok, lumpok, krakélerek, kujonok, rongyszedők,
cigányok, munkanélküli segéllyel visszaélők,
adócsalók és prostituáltak között
a koldusok a hírhedt angol korcsok és kallódók
listájának többé-kevésbé állandó
szereplői. Az angol történelem minden fontosabb eseményénél
ott kuporgott valahol az út mentén egy álruhás
koldus, buzgón zörgetve bádogtálkáját.
1362-ben Langland a "henye életű"
koldusról írt, aki "ámítással keresi
a kenyerét és tölti meg a hasát, éjjelente
jó meleg tűz mellett üldögél, kinyújtóztatja
lábát, melyet egész napra felkötött, kényelmesen
heverészik ... derekasan iszik, aztán ágyba bújik,
majd felkel, ha úgy tartja kedve... és csak azon mesterkedik,
hogy semmittevésben és kényelemben éljen, más
emberek munkája bérén." VIII. Henrik koldustörvénye
alapján a békebírák a valódi szegényeket
koldusengedéllyel látták el, az engedélyben
meghatározott területen kívül koldulókat
kalodába zárták, az engedély nélkül
koldulókat meztelenül megvesszőzték, ha megrögzött
kéregetőt kétszer egymás után tetten
értek, megkorbácsolták, pellengérre állították,
és levágták az egyik fülét. Az engedélyezett
koldulás ötlete másnak is megtetszett: Holinshed krónikája
ír egy londoni felhívásról, amelynek értelmében
minden kéregetőnek öt napon belül el kellett hagyni
a várost. Azok a koldusok, akikről megállapították,
hogy valóban nincstelenek, kaptak egy jelvényt, amellyel
legálisan koldulhattak, és vásárolhattak a
fűszeresnél.
Az effajta engedélyek kései
leszármazottja az a kártya, amelyet a
Big Issue
című
folyóiratot áruló hajléktalanok mondhatnak
magukénak. Az 1991 szeptemberétől megjelenő lap
nem titkolt célja az, hogy "segítsen a hajléktalanoknak,
hogy segíthessenek önmagukon." A Body Shop nevű szervezet
pénzén működő újság ma már
hetilap, egy számból kb. 90000 példányt adnak
el. Több mint háromezren árulják, Manchesterben,
Brightonban és Londonban. A legtöbb árus, akivel beszéltem,
átlag harminc példányt ad el naponta. Jóval
több példány kel el, ha az árus jópofa,
barátságos fickó, ha viszont alkoholista vagy piszkos,
felkopik az álla. Egy vén árus az Oxford Circusnél
megsúgta: a titok abban áll, hogy "kicsit többet kell
mosolyogni, mint máskor."
Ez a lap tipikusan 90-es évekbeli
kísérlet arra, hogy a koldulást némiképp
elfogadhatóbbá tegyék. Vállalkozói jóindulat,
jovialitás sugárzik a dologból, így lehet talán
együtt élni a nyomor tényével. Sok szó
esik arról, hogy vissza kell adni az emberek önbizalmát,
önbecsülését, segíteni kell, hogy újra
beilleszkedjenek, hogy felemeljék a fejüket, s ne csak a porba
meredjenek maguk elé. De azoknak a legnehezebb a sorsa, akik - ezért
vagy azért - nem árulják ezt a lapot. Ugyanis, a történelmi
előzményekhez híven, azok az előnyök, amelyeket
az engedéllyel rendelkezők megkapnak, ezzel egyenes arányban
megvonatnak az illegális kéregetőktől. Az emberek
úgy néznek rájuk, mint szélhámosokra.
Londonban harmincöt olyan központ
működik, ahol a hajléktalanok időnként meghúzhatják
magukat. A központokban általában önkéntesek
dolgoznak; mindnek megvan a maga célcsoportja, és mindegyik
más lehetőségeket biztosít. Nemcsak az utcán
élőket segítik (nem minden koldus hajléktalan,
ahogy nem minden hajléktalan koldus), hanem azokat is, akik ideiglenes
szállásokon laknak. Szinte minden koldus, akivel szóba
elegyedtem, épp egy ilyen szállásról jött
vagy oda igyekezett. Nappali otthon, ingyenkonyha, éjjeli menedékhely
- így kerekedik ki a koldus egy napja: a tulajdonnal rendelkezők
számára magától értetődő
napirend (reggeli posta, reggeli, autó, munkahely, telefon, ebéd,
bevásárlás, vacsora, randevú, tévé,
alvás) egyszerűbb változatát élik.
A Victoria mellett levő Passage
nevű központban egy önkéntes hozzám lépett,
és mesélni kezdett a misszióról, amelyet munkanélküliek
látogatnak, akik csak épp beülnének valahová
melegedni. Heti két étkezést biztosítanak,
kedd és csütörtök délután, csak egyszerű
dolgokat készítenek. A tea émelyítő és
színtelen. Mialatt beszélgettünk, egy fiú, aki
az ablaknál állt - kapucnis pulóveres, karpereces
skinhead - folyton odanézegetett, mintha be akarna kapcsolódni
a beszélgetésbe. "Glasgow-i vagy?" - kérdezte végül,
erős glasgow-i akcentussal. - "Tudtam, ahogy megszólaltál."
Odaült hozzám, és elmesélte, hogy valaha az utcán
élt. Hajléktalan, de nem koldus, ismételgette. Egy
férfiszálláson lakott hat hónapig, aztán
kiutaltak neki egy önkormányzati lakást. Pedig, mondja,
a szállás "marha jó volt... csajok, fű, dugás.
Állandóan buliztunk." És milyen érzés,
hogy saját lakása van? "Szar. A lakbér csak heti két
font, mert nincs melóm, de még azt se fizetem. Vacak kis
luk."
A metró a Victoria Station-ig
kétszer annyiba került, mint amit aznap kerestem. Egy lány
állt a mozgólépcső tetejénél.
Csúcsforgalom: jó terep. Kicsit gyanakodott, amikor szóba
elegyedtem vele, de aztán elmondta, hogy három óra
alatt tíz fontot keresett. Borzasztóan sápadt volt.
Bradfordból jött fel Londonba, minden vagyona egy pár
harisnya, egy-két bugyi, meg egy nejlonzacskóban néhány
CD, amit el akar adni. Gyereket vár egy férfitól,
akit gyűlöl, szüleivel kölcsönösen utálják
egymást. Öthónapos terhes. "Már öt hete
itt lógok, de még mindig nem kaptam munkanélküli
segélyt." Egy holborni szállón alszik, amelyet reggel
fél tízig el kell hagynia. Csak azért koldul, hogy
múlassa az időt.
Laurie McGlone a Victoria Street-en
egy kapu alatt hevert, közvetlenül a borkereskedés mellett.
Arca durva, mint a daróc, szeme dagadt, nedvedző, mohón
pislog az elhaladókra, mint egy öreg lazac, aki minden erejét
megfeszítve igyekszik átkelni a zúgón. Szürke
borosta fedi arcát, haja vonalánál lángvörös
kiütés éktelenkedik. Erős, mégis lágy
ír akcentussal beszél: "Nagyon, nagyon kevés jön
össze, épp csak arra elég..." - bökött rá
a borkereskedésre. Kap-e segélyt, kérdeztem.
"Kapnék én, ha meg
bírnék valahol állapodni, de nem bírok, csak
csavargok innen oda. Voltam én már halászhajón,
Izlandban, meg Németországban, mindenütt az egész
rohadt világon. Semmire se vagyok én jó. Csak hányódok
innen oda. Meg itt van a pia, már ha van egyáltalán.
Melóztam én cigányokkal, meg minden... Egyszer meg
egy nagy marha ember erre jött, itt a Victorián, oszt fejbe
vágott az esernyőjével. Ide ütött, hogy be
is szakadt itt a bőr, meg azt mondta, rohadt szemét vagyok.
Veszélyes meló ez, nagyon veszélyes."
A karja végig tele tetoválással,
azt még 46-ban csináltatta Triesztben.
Két elegáns kalapos
nő ment el mellettünk, talán esküvőre igyekeztek.
Laurie rám kacsintott:
"Na, melyik a tied?" Nevettünk.
"Hol alszol ma éjjel?" -
kérdeztem.
"Mit bánom én. Azt
hiszed, érdekel?"
A koldulás Angliában
bűncselekménynek számít. Füleket már
nem vágnak le, a szokásos büntetés ötven
font, vagy három napi börtön.
Egy koldus, akivel a Leicester Square-en
találkoztam, elmondta, hogy már háromszor tartóztatták
le. Kétszer pénzbüntetésre ítélték.
Mind a kétszer jónéhány napi koldulásba
telt, mire összeszedte a bírságra valót. A koldulást
ellenzők tiltakozása, azoké, akik szerint a kéregetésnek
semmi köze a szegénységhez és a gazdasági
helyzethez - köztük több egyház, újság
és jótékonysági szervezet -, elképesztően
hatásosnak bizonyult: a közvélemény a kéregetést
egyre inkább büntetendő dolognak tartja. A Charing Cross-nál
letartóztatottak nagy többsége 17-29 éves volt.
Jóval több 16 év alatti, mint 60 fölötti koldust
tartóztatnak le. A rendőrség szerint a fiatalok nagy
része "rendezetlen körülmények" között
él: javítóintézetből jönnek, csonka
családból, vagy olyan családból, ahol valamilyen
formában bántalmazták őket, illetve tanácsi
nevelőintézetből. Az idén a Charing Cross-nál
letartóztatottak legnagyobb részénél 1-5 font
volt, 160-nál 10-50, 130-nál 5-10 font, 95-nél pedig
99 pennynél kevesebb; csak 10 koldusnál volt több mint
50 font. Legtöbbjüknek tehát tíz fontnál
kevesebbje volt.
Az utóbbi tíz évben
háromezer pszichiátriai ágyat szüntettek meg
Angliában. Az egykori páciensek, akik most "visszailleszkedtek
a közösségbe", ott kóborolnak az utcán nap
mint nap, teljes zavarodottságban, gyakran mély kétségbeesésben;
magukra maradtak, s mint valami skizofrén törzs tagjai, céltalanul
róják az utcákat, kezelésben nem részesülnek,
senkire se támaszkodhatnak. A kórházból való
elbocsátás utáni első 28 napban az elmebetegek
között az átlagnál 213-szor nagyobb az öngyilkosságok
száma.
A vauxhalli Bondway éjjeli
menedékhelyen a lakók 50 százaléka alkoholista,
20 százalékuk elmebeteg. A hálótermek dugig
vannak matracokkal és hálózsákokkal, rajtuk
ötvenöt évnél idősebb férfiak hevernek
- alszanak, köhécselnek, vagy csak üresen bámulnak
maguk elé. Reggel kirakják őket a szállásról,
onnan szétszélednek, s végül eltűnnek a
szemünk elől. Családjuk, barátaik nincsenek, orvosi
segítség nem jár nekik, így lassan elnyeli
őket a nagyvárosi névtelenek hatalmas kondérja.
1993. július 2-án,
pénteken egy férfi, aki a chelsea-i jachtkikötő
mentén sétált, megpillantott valami vízen lebegő
tárgyat. A halott harminc éves, 175 cm magas, törékeny
alkatú, barna szemű, sötétbarna, vállig
érő hajú férfi volt. Arca simára borotvált,
fogsora szabálytalan, de jó állapotú. Nem volt
tetoválva. Arca és felsőteste elszíneződött
és megduzzadt, de korántsem annyira, hogy az ismerősei
ne ismerhették volna fel. Sötétkék, cipzáras
anorákot viselt, jellegzetes lila gombokkal, fekete pólót,
farmert, és felemás zoknit. Pénz, igazolvány
nem volt nála. Zsebében egyvalami lapult: egy bibliai idézeteket
tartalmazó 6x3 cm-es könyvecske, címe
Aranyigazságok.
A névtelen férfi a
rendőrségi nyilvántartásban "DB 23"-ként
szerepel - vagyis ő a huszonharmadik holttest, akit idén kihalásztak
a Temzéből. Rajzok, plakátok készültek
róla, az újságokban hirdetmények jelentek meg.
De mindhiába: senki se tud róla, senki se jelentkezik. Valószínűleg
csavargó lehetett, labilis személyiségű vándorkoldus
állandó lakcím nélkül, nemigen fognak
hát találni senkit, aki azonosíthatná. Végül
majd a helyi tanács költségén eltemetik, és
jelöletlen sírba fektetik. Mintha sohase létezett volna.
Néha elenyészik valaki, anélkül hogy bárkit
is érdekelne, anélkül hogy a dolog megdöbbenést
vagy kíváncsiságot keltene - egy nem-társadalom,
egy nem korszerű kor, egy szédületes sebességgel
visszafelé száguldó ország melléktermékei.
"Mióta él így?"
- kérdezte egy nő fájdalmas arckifejezéssel.
Gyorsan rávágtam valamit. "Bárcsak többet adhatnék"
- mondta, kezembe nyomott egy fontot, némi aprót és
egy almát. Egy vörösképű, aranykeretes szemüveges
férfi banánt vett elő az aktatáskájából,
egy gyönyörű lánytól becsomagolt sajtos szendvicset
és némi aprót kaptam, egy beteges külsejű,
májfoltos kezű és arcú férfi megsimogatta
a fejemet, és azt mondta: "Milyen fiatal még", majd a kezembe
nyomott hetven pennyt. Ezer meg ezer járókelő haladt
el mellettem e néhány óra alatt. Legtöbben szokás
szerint ügyet sem vetettek rám, néhányan szitkozódtak
vagy kiröhögtek. De nem panaszkodhattam: néhány
óra kéregetés és várakozás gyümölcse
18 font 86 penny, egy alma, egy banán és egy szendvics volt.
Először kerestem többet öt fontnál. S ez volt
az utolsó napom.
Miközben a vonatra várakoztam,
ami végre messzire visz onnan, eszembe jutott, amit egy Kings Cross-i
halottkémtől hallottam: az idén csak Londonban nyolcvanan
haltak meg úgy, hogy vonat alá vetették magukat. Alig
vártam, hogy visszatérhessek a CD-k, aranyhalak, behűtött
sörök világába. De az igazi koldus napokig él
ennivaló és pénz nélkül. Sokan közülük
elmebetegek, örökös magányra kárhoztatva tengődnek,
család és szociális intézmények, nevek
és telefonszámok védőhálója nélkül.
Kilátástalanul, kiszolgáltatottan baktat a nincstelenek
és megfélemlítettek e törzse - néhány
fontért meg-megállva - valami egyre inkább elmosódó,
valóságos vagy képzelt cél felé.
Legnagyobb meglepetésként
az ért, hogy meg sem lepődtem. Tudom, harminc éve még
másképp volt, de én mindig is úgy éreztem,
miközben a felnőttlét felé masíroztam a
nyolcvanas években, hogy a mi korunk elfogadja a kukázó,
kéregető emberek látványát. Előfordul
az ilyesmi. Mi valahogy sose ütköztünk meg ezen úgy,
mint a szüleink, akik azokról a tovatűnt időkről
regéltek, amikor ez még másképp volt. Két
héttel ama bizonyos moorgate-i utolsó nap után megálltam
a Warren Street Station-nél újságot venni. Egy kék
plédbe burkolózott koldus könyökölt a McDonald's
ablakában. Skóciáról meg Walesről beszélgettünk,
aztán egyszer csak azt mondta, ismer engem, vagy valaha ismert.
Tréfásan megjegyeztem, hogy az bizony nem valószínű.
Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, végül
aztán kinyögtem, hogy én még soha életemben
nem láttam. Visszatértem hát a járókelők
közé.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu