PAUL VIRILIO
A GEOPOLITIKÁTÓL A METROPOLITIKÁIG
Az Európai Közösségen
belül a nemzetállami keretek fokozatos meghaladása visszaállítja
a Város primátusát. A távoli, anoim államigazgatási
struktúrához képest felértékelődik
a perszonalizált helyi döntéshozók - a polgármester
vagy prefektus - szerepe, a decentralizáció helyreállítja
az "írástudók", a költők, filozófusok,
illetve a sajtószakemberek, az újságírók,
a tömegkommunikáció és az egyéb információs
apparátusok munkatársainak kulturális fontosságát.
Amikor manapság a Városnak
a történelem első vonalába való visszatéréséről,
vagyis a politika valamiféle urbanizációjáról
beszélünk, fontosnak látszik, hogy világosan
meghatározzuk ennek az új "Városnak" a jellegét:
vajon ugyanarról a lakott területi egységről van-e
szó, mely a görög filozófiának és
a gazdaságpolitikának volt hajdan szülőhelye?
Nyilvánvalóan nem. A szóban forgó "urbanizáció"
nem csak a nagy népsűrűségű metropoliszok
valós terének kérdését veti fel, hanem
idetartozik az idő, az új telekommunikációs
eszközök valós (kapcsolási) idejének problémája
is. Az adott körzeteken belüli azonnali kommunikáció
már korábban létező lehetőségét
most egy médiatikus hozzáférhetőség váltja
fel, s mindez a most zajló - a múlt század közlekedési
forradalmának betetőzését jelentő - kommunikációs
forradalom eredményeinek köszönhető.
A hajdani városi társadalmak
színpadát jelentő, a tér és az idő
egységét biztosító közterek fontossága
immár másodlagos a tömegkommunikáció által
közvetített (köz)képek jelentőségéhez
képest. Nem csak a tévéhíradó képeiről,
hanem általában a "tévés munkáról"
van itt szó, a kommunikáció egyre inkább felgyorsuló
egységesüléséről, mely az egymással
állandó kapcsolatban álló multimédia-hálózatok
fejlődésének következménye.
Mindebből tehát levonhatjuk
azt a következtetést, hogy a nemzeti határok e század
végi elhalványulása együtt jár azoknak
a távolságoknak és időintervallumoknak a megszűnésével,
melyek régebben földrajzilag választották el
egymástól a Nemzetek Európájának" népeit,
továbbá, hogy a Város, a most létesülő
Nagyváros már sokkal kevésbé topikus, kevésbé
gyökerezik közvetlen környezetében, sokkal inkább
"teletopikus", vagyis egy szélesebb extra-territorális egységbe
ágyazódik, tehát a "centrum" és a "periféria"
fogalma lassanként elveszti geopolitikai jelentését.
***
A hamarosan létrejövő
európai metavárosok, az egymással állandó
kapcsolatban álló "város-csoportok" kialakulását
szemlélve könnyen beláthatjuk, hogy e városok
belső békéje és hétköznapi életet
javarészt a média-szakemberek és az egyéb információ-szolgáltatók
emberi kvalitásainak függvénye.
Vajon folytatódik-e a közösségek
mindinkább általánossá váló,
veszélyes következményekkel fenyegető passzivitásba
süllyedése? Továbbá fokozódik-e a legfontosabb
információs eszköz, a tévéképernyő
előtt üldögélő elszigetelt egyének
társadalmi és viselkedésbeli elsatnyulása,
amint azt a mostani tendencia mutatja? Vagy éppen ellenkezőleg,
a kulturális vitalitás valamiféle feltámadásának
leszünk majd tanúi?
E tekintetben azoknak a szerepe
lesz meghatározó, akiket általában "értelmiségieknek"
szoktak nevezni. Vajon tudnak-e majd eredményesen harcolni a médiatikus
néptribunusok, a gondolat nélküli társadalom
organizátorai ellen vagy kudarcot vallanak, s képtelenek
lesznek ellenállni a környező konformizmus csábításának
és a gazdasági nyomásnak? Megszületik-e végre
a technika valódi kritikája, felelősségre vonják-e
végre a médiákat azokért a "túlzásokért",
melyekkel súlyosan veszélyeztetik az európai demokráciát,
mint például mostanában láthatjuk azt Jugoszlávia
utódállamaiban? * Vagy az értelmiség is a mentalitásunkat
kondicionáló, villámgyors telekommunikációs
eszközök zsarnokságának kiszolgálójává
züllik? Számtalan megválaszol(hat)atlan kérdés.
"A költő feladata prófétai feladat - írta
Kafka -, a megfelelő szó utat mutat, a nem megfelelő
rossz útra csábít."
***
Ne feledkezzünk meg arról,
hogy bár a Világ szüli az Időt, de az Idő
rendezi be azt. A technológiai fejlődés már
régóta együtt jár számos, a Város
lakóira rákényszerített közeliségi
törvénnyel: a hajdani egymással szemben lakást
például felváltotta az ajtók egymásmellettisége.
A mechanikus közeliség a tömegközlekedés fejlődésének
eredménye. Végül az elektro-magnetikus közeliség
az elektronikának és az informatikának köszönhető.
A "közeliség" minden
struktúraváltása a város fokozatos átalakulását
eredményezte. A változás kezdetben a pályaudvarokra
és a repülőterekre koncentrálódott, végül
jöttek a tévéképernyők, a távközlés
e termináljai, melyek a képek és az üzenetek
hordozóivá lettek és ami még fontosabb, lehetővé
tették a távolból való jelenlétet -
a tévéképernyő előtt való jelenlét
által. Ám míg a mechanikus eszközök - vonatok,
hajók, autók, repülők - sebessége mindig
relatív, a kilóméter/órás tér-idő-egységben
definiálható maradt, a mai telekommunikációs
eszközök az elektro-magnetikus hullámok abszolút
sebességének kihasználásával túllépnek
ezeken a korlátokon. Vajon milyen hatással lesz az időbeli
korlátok megszűnése a tudás átadásának
folyamatára, a látás és hallás "művészetére"
vagy általában a pillanatnyi valóság megértésére?
Lehet, hogy végleg le kell majd mondanunk az efféle korlátlanságról?
***
Azt hiszem, több mint valószínű,
hogy az egyetemek Európában mostanság megfigyelhető
válsága javarészt abból a tényből
következik, hogy a kommunikációs kapacitás immár
meghaladja a néma olvasás sebességét. Az egyetemek,
melyeket hajdan a könyvekre alapoztak, nem remélhetik, hogy
gyorsan sikerülhet átállniuka logicielre, illetve a
felhalmozott kulturális tudásanyag hálózatba
állítására, hiszen e tudásanyag nagy
része nem illeszthető be a villámgyors, gondolkodási
időt nem igénylő számítógép-rendszerekbe.
Az efféle próbálkozások,
éppen úgy, mint a politikai közvélemény-kutatásokkal
kapcsolatos visszaélések, összezavarják a társadalmat
és a kultúrát, s ez azzal a veszéllyel jár,
hogy holnapra eljuthatunk a katód-demokráciához, amikor
is képernyőhöz csatlakoztatható mágneskártyákkal
fogunk szavazni ahelyett, hogy személyesen járulnánk
az urnák elé. Józan ésszel nem törődhetünk
bele abba, hogy a tudás információként való
telekommunikációs szétosztásának következményeként
az egyetemekről eltűnjön a kollegalitás, hogy folytatódjon
az egyetemek hanyatlása.
Ma már világosabban
látjuk, hogy a kortárs filozófia feladata abban áll,
hogy válaszokat találjon a temporalitás új
redszeréből fakadó kérdésekre, hiszen
ha az európai kontinensen a kommunikációs idő
szinte nullára csökken, az az évszázadok alatt
felhalmozott tudásanyag pusztulását eredményezheti.
Úgy tűnik nekem, hogy
a ma gondolkodójának vagy várostervezőjének
a legfőbb feladata az lenne, hogy ha a teret nem is, de legalább
az időt visszaszerezze számunkra, hogy legalább egy
kis gondolkodási időt biztosítson nekünk, amikor
az szükséges, hogy kitágítsa a perspektívákat,
melyek a képernyőkön és a "teletechnológusok"
kontroll-monitorain láthatatlanok maradnak, hogy visszaállítsa
az érzékelés immár szinte teljesen eltűnt
mélységét és minden egyéb dimenzióját.
A természeti környezet
szennyezése mellett ma már egy másik veszély
is fenyeget minket: a természetes kiterjedések, a távolságok
és az időintervallumok hirtelen degradálódása,
vagyis azoknak a tényezőknek az eltűnése, melyek
tegnapi világunk terét és közösségeink
hétköznapi életét meghatározták.
Hogyan is ne rettegnénk a nyugati társadalmi fejlődés
zsákutcába jutásától, amikor azt látjuk,
hogy képtelenek vagyunk válaszokat kitalálni a "redukcionizmus"
kihívásaira? Főleg, hogy ez a "redukcionizmus" nem
csupán kontinensünk térbeli kiterjedésére
vonatkozik, hanem sokkal inkább az intelligencia kiterjedésére,
a tudás megszerzésének időszükségletére.
"Élni annyit jelent, hogy
saját dimenzióink vakítanak el minket" - írta
Cioran. Reménykedjünk tehát, hogy az új kommunikációs
és telekommunikációs technikák eluralkodásának
nem az lesz az eredménye, hogy a hajdani Európa maradék
kiterjedései is eltűnnek, mert ha mégis így
lesz, végzetes zűrzavar keletkezik a "közel" és
"távol", a jelen és jövő fogalmai körül
az audiovizuális képeknek köszönhető úgynevezett
azonnali memória használata során, hiszen e képek
nem pusztán konkrét és explicit információt
tartalmaznak, hanem egy implicit üzenet, a tények valamiféle
indirekt magyarázatát is, vagyis e képek manipulálják
a közvéleményt, s képesek teljesen megtéveszteni
minket.
***
Az európai nemzetek történelmének
geopolitikai korszaka után, amikor az élelmiszertermelő
parasztság élete és munkája még szoros
kapcsolatban állt a városfejlődéssel, mára
beköszöntött a metropolitikai korszak, melyet a falusi "hátország"
jelentőségének csökkenése és a Város
primátusa jellemez.
Vége a múlt évszázadokat
végigkísérő város-falu szembenállásának,
megjelentek a szuper-metropoliszok, melyektől azt várják,
hogy képesek lesznek majd szabályozni az egész kontinens
lakosságának gazdasági és társadalmi
életét. A nagyvárosi szuperkoncentrációval
kapcsolatos illuzórikus reményeket a valós idő
urbanizációja táplálja, hiszen az európai
földrajz tegnap még létező valós tere,
kiterjedése immár szinte teljesen eltűnt. Tehát
a környezet abszolút kontrolljának privilégiumával
bíró metropoliszok feladata lenne ezentúl a parlagon
hagyott földek kezelése. Világos, hogy a memória
elvesztése nem csupán az irodalmi vagy művészeti
"kultúrát" fenyegeti. A "mezőgazdaság" hanyatlása
együtt jár a helyek, a tér, az élettér
elvesztésével, hiszen az új kommunikációs
sebesség az időt és a kiterjedést egyaránt
megszünteti.
***
Ha az idő pénz, a sebesség
pedig hatalom, az abszolút sebesség pedig abszolút
hatalom, egy új zsarnokság veszélye fenyeget minket.
A tömegkommunikációs eszközök valós
idejének zsarnoksága komoly veszélyt jelent a demokráciára
abban az értelemben, hogy diszkreditálja a közvetlen
környezet, a lakónegyedek konjunktív közeliségét,
s helyébe az alapjában véve "autokratikus" - hiszen
immár "isteni" attribútumokkal (mindenütt jelenvalóság,
azonnali hatékonyság és "mindentlátás")
rendelkező - tömegkommunikáció diszjunktív,
médiatikus közeliségét állítja.
* A tömegkommunikációnak az ex-Jugoszláviában folyó polgárháborúban játszott bűnös szerepére az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is rávilágított, s megerősítették ezt más szemtanúk is, mint például Nénad Pejic, a szarajevói televízió volt programigazgatója: "Az ex-Jugoszláviában folyó háború a médiák nélkül elképzelhetetlen lenne."
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu