JEVGENYIJ POPOV
A RONGYSZŐNYEG
PÁRBESZÉD ÖNMAGAMMAL
...Moszkva, szülőhazánk
fővarosa, hős város, a Moszkvai Terület székhelye,
országunk legnagyobb, illetőleg a világ egyik legfontosabb
politikai, ipari, tudományos és kulturális megapolisza...
Ez eddig biztos.
Dehát mi újjal is tudnék
én, Jevgenyij Popov, egykori "ifjúíró" hozzájárulni
ahhoz az ismerethalmazhoz, mely minden egykori és mai szovjet ember
tudatában eredendően létezik?... Nézzük
az adatokat: Moszkva az 55 fok 44 perc északi szélességen
és a Greenwichtől mért 37 fok 37 perc keleti hosszúságon
helyezkedik el.
Nem is vitatja senki.
...A Kelet-Európai síkság
közepén, a lombhullató erdők övében,
az Oka és a Volga közében, egy szintén Moszkvának
nevezett folyó két partján...
No persze, persze...
Moszkvában vannak hülyék
és okosak, van Kreml, balett, kaviár, "katasztrojka" (Alekszandr
Zinovjev szerint legalábbis), glasznoszty, Fehér Ház,
Berjozka dollárbolt, állambiztonság, kommunista, Gorbacsov,
Jelcin, Zjuganov, Zsirinovszkij, Lenin; Lefortovói Börtön,
Luzsnyiki Stadion, a Hetedik Mennyországról elnevezett kilátótorony,
fekete szabadkereskedelem.
Mer' nincs, mi?
Ezen a helyen élt: Rettegett
Iván, aki megölte a saját fiát, Miklós
cár, akit Lenin tett el láb alól, Lenin, akit az orvosok
tehetetlensége ölt meg... Sztálin, aki elveszejtette
az országot, cserébe viszont megnyerte a második világháborúban
a világ egyharmadát, Hruscsov, aki New Yorkban az ENSZ ülésén
levette a cipőjét és azzal verte az asztalt, Brezsnyev,
aki szeretett ajándékautókon furikázni, imádta
építeni a bajkál-amúri vasútvonalat,
meghódítani a szűzföldeket, lecsukni az ellenzékieket,
megajándékozni önmagát egy csillaggal, díszkarddal,
vagy - ha minden kötél szakad - egy felessel.
Mert még ha csak ez lett
volna az egyetlen emberi gyöngéje...
Moszkváról többezer
könyvet írtak, milliónyi verssort költöttek,
milliárdnyi cikket hoztak forgalomba.
És minden szerző felvette
érte a pénzt.
Rendben... Hát azt tudják-e,
hogy Moszkva határát nagyrészt az a körgyűrű
jelöli ki, melyet rendőrposztokkal és rendíthetetlen
BMP-kel (páncélozott harcjárművekkel) őriznek?
És azt, hogy Moszkva ezer négyzetkilométernyi területet
foglal el, s nyolcmillió nyolcszáztizenötezer ember
lakja? Moszkvának vannak pályaudvarai és folyami kikötői,
négy repülő- és egy Vörös tere, mely
utóbbit nézte az előbbinek egy bizonyos Rust Matyi
nevű pofátlan német suttyógyerek, aki mindennemű
engedély nélkül repülte át a szaros kis
sportrepülőgépével az amúgy áthághatatlan
(s azóta is lelakatolt) honi határt?
Hallani sem akarok erről!
Rust már rég kijött a mi sittünkről, és
- mondják - újra leültették, ezúttal a
hazai faterlandjában. A nyolcmillió nyolcszáztizenötezer
feltehetően téves adat, mivel nem számol a kukákban
éjszakázó hajléktalanokkal, valamint a számos
"válsággócból" érkező menekülttel.
A repülők és a vonatok hol késnek, hol nem közlekednek,
hol meg nem telik jegyre. Az egyik pályaudvaron ellopták
egy ismerősöm bőröndjét, pedig semmi sem volt
benne, magát a bőröndöt leszámítva.
... Kellett neki bambulnia! Aztán
itt van például, félelmetes nemde, polgártársak,
legalábbis érdekes, hogy Moszkvát - mely kezdetben
kizárólag élettelen ásványok formájában
létezett - csak egy tizenkettedik századi krónikában
említik meg, 1147-ben... Volt ott egy Jurij Dolgorukij névre
hallgató herceg... Később emlékművet állítottak
neki...
Na, ezt a hercegügyet még tisztázzuk...
A tizenharmadik században
Moszkva a fejedelemség székhelye, a tizennegyedik századtól
már a nagyfejedelemségé, a tizenötödik század
második felétől Oroszország fővárosa.
Nagyszerű! Hát aztán?
Azután a fővárost
áttették Pétervárba, abba a városba,
melyet Nagy Péter épített, és amelyről
Alekszandr Puskin és Joszif Brodszkij írt verset. Az előbbi
költőt soha életében nem engedték külföldre,
az utóbbit kivágták az országból. Puskin
a XIX. században élt, Brodszkij a XX-ban. Lehet, hogy ezt
nevezik haladásnak?
Nyugi, nyugi...
Azután eljött az 1812-es
esztendő, amikor Moszkva egy időre Napóleon francia
hadainak kezére került. Ekkor nagy károkat szenvedett...
A fenébe! Ebbe most kár
belemennünk, különös tekintettel arra a mesterfokra,
amelyen a városrombolást ma űzik.
Mi békét akarunk mind, így
szólnak a népek.
mi békét akarunk mind, zöldellnek
a rétek.
Célunk békét teremteni,
békét itt a népnek,
békét adjon minden anya a
kis gyermekének.
...Az 1861-es jobbágyfelszabadítás
után, amikor az orosz földművesek végre felszabadultak
a rabságból és hazájuk egyenjogú polgáraivá
lettek, vagy még inkább az 1880-as években Moszkvában
egyre-másra alakultak a marxista körök, s a XIX. század
végére Moszkva a forradalmi munkásmozgalom egyik legfőbb
központjának számított.
Na, ez már valami!
Ezzel egyidőben Moszkvában
összpontosult az orosz a monopoltőke legnagyobb része.
Ez meg még komolyabb...
1917-ben kikiáltották
szovjethatalmat.
Véresen komoly! Mélykomoly,
elvtársak! - ahogy Lenin szerette magát kifejezni.
1941-ben Moszkva alatt állították
meg és verték szét a német náci hadsereget.
Érdekes, vajon ha Napóleon
a XX. században él, összebarátkozik-e Hitlerrel
és Sztálinnal? Vagy másképpen:
melyikük oldalára áll?
Ostoba és szentségtörő
kérdés!
Ostoba és szentségtörő
kérdések nincsenek. Csak a válaszok lehetnek ostobák.
Figyelj inkább ide, te balfék!
Hiszen a szocialista építés éveiben Moszkvában
sokrétű iparszerkezetet honosítottak meg, melyet számos
alkalommal átalakítottak. Hol hirtelen megnövekedett,
hol drasztikusan lecsökkent a gépgyártás és
a fémfeldolgozás részaránya. Fejlett volt:
a személygépkocsi-gyártás, mely a versenyképes
Moszkvics típusú terméket állította
elő, ezt a nacccerű autót! Azután itt a szerszámgépgyártás...
Elektrotechnika-ipar, műszeripar, hőerőgépgyártás,
gördülőcsapágy-gyártás, vegyipari-gépgyártás...
És még a színesfémművek, vegyi és
olajfeldolgozó-ipar, építőanyag-ipar... A könnyűiparról
megfeledkeztek? Mindezek a büszkén csengő Viharmadár,
Párizsi Kommün, Vörös Rózsa elnevezést
viselő selyem-, pamutfeldolgozó-, cipőkészítő
kombinátok...
A Vörös Rózsa egyszer
már kigyulladt gondatlanság miatt...
Kigyulladt, le mégse égett...
Hát az élelmiszeripar, a húskombinátok, tejüzemek,
a Rot Front, a Bolsevista Asszony, Bolsevista Ifjú és a többi
üzem. A "pezsgőborgyár", ahol lerövidítették
az ital elkészítésének idejét! Mindezekben
az üzemekben, na meg az összes többiben nem csupán
tősgyökeres moszkvaiak dolgoztak, de "más nemzetek gyermekei"
is, akik nem egyszerűen munkaerkölcsre tettek itt szert, hanem
revolverekre, géppisztolyokra, citromgránátokra és
egyéb robbanóanyagokra is...
Mintha nem egészen erről
akarnál beszélni...
Na, ja, persze... De gondolj az
ezernél is több tudományos kutatóintézetre
és tervezőirodára! A hetvenhat felsőfokú
tanintézetre, köztük a sok-sok egyetemre, melyek közül
kettő áll különösen közel a szívemhez:
az egyik az orosz tengeri ember, Lomonoszov, a másik a meggyilkolt
afrikai, Patrice Lumumba nevét viseli - ez utóbbi ellenségeit
a korabeli ifjúság leplezte le spontán keletkezett
tiltakozódalaiban, melyeket a hatvanas években a nyilvános
tánctermekben adtak elő, ahol állandóan össze
voltak törve a lámpák, és ahol azt gajdolták
a huligánok, hogy:
Megölték a dögök
Patrice Lumumbát,
Csombé meg a placcon rázza
a rumbát...
Mindkét egyetemre csak jeles
diákok járnak! Mondják, a Lumumba Egyetemen szerzett
megfelelő képesítést a hírneves nemzetközi
terrorista, Carlos Ilich Ramirez is - hogy miket nem fognak rá csak
úgy, a hecc kedvéért Moszkva anyácskánkra...
Harmincegy hivatásos színház! A stúdiókat
- nem kis szó - össze se tudnám számolni. Hetvenkét
múzeum: Lenin, Sztálin, Trockij, a februári, az augusztusi,
az októberi és az összes többi forradalom dicsőségére,
a Történelmi Múzeum, a Tretyakov Képtár,
mely a jelenlegi városfő gondos erőfeszítéseinek
köszönhetően új életre kelt... Jaj, anyám!..
A Tretyakov Galériában
jártam, talpig gonorreában.
Lenéztem a biliárdba
levettek egy milliárdra.
Fuj, micsoda izléstelenség!...
De fordítsuk egy kicsit komolyabbra a szót és beszélünk
arról, hogy az ötvenes évek derekán elkezdődött
az új lakótelepek építése, akkor fejezték
be a magas épületeket, melyek - Szolzsenyicinnel szólva
- mint tábori őrtornyok merednek Moszkva fölé...
Felhúzták az egyetemet a Lenin-hegyen, a Luzsnyiki Stadiont,
a pionyírmozgalom negyvenedik évfordulójáról
elnevezett Pionyírpalotát, a Kongresszusi Palotát
a Kremlben, az Új Arbat épületegyüttesét,
melyet a moszkvaiak rögvest "Moszkva műfogsorának" neveztek
el... a KGST-palotát... KGST-Főpolgármesteri Hivatal...
Makasev tábornok elvtárs... Az ablakok ripityára törtek
a puskatusáktól...
Jól van már... A harcban
előfordul...
Ha jól van, hát jól
van... A '70-es években felépítették az olimpiai
falut! Mert Moszkvában olimpiát is rendeztek! Emlékszel,
elvtárs? 1980-ban volt. A XXII. olimpiai játékokat
maga Leonyid Brzsnyev nyitotta meg személyesen, akkor még
élt és gyarapodott. 1947-ben, fennállásának
nyolcszázadik évfordulója alkalmából
Moszkvát a Lenin Érdemrenddel tüntették ki, 1965-ben
megkapta a Hős Város címet, valamint a második
Lenin Érdemrendet és az Aranycsillag érdemérmet,
1967-ben pedig az Októberi Forradalomért kitüntetést
adományozták a városnak. A díjakat személyesen
a mára már megboldogult (1982 óta) Brezsnyev nyújtotta
át. Végeredményben persze neki még így
is több kitüntetést és díjat sikerült
összeszednie, mint Moszkva városának...
Moszkva a harmadik Róma,
negyedik pedig nem lesz.
Nos, igen, volt egy ilyen költői
elmélet a XV. és a XVI. század fordulóján.
Ez az elmélet a római és a bizánci császárok
örökösévé kiáltotta ki a moszkvai uralkodókat,
a várost pedig kinevezte "Központnak". De honnan is jutott
ez eszedbe?
Hát csak azért, hogy
leszarni és elfelejteni, amint a polgárháborús
hős, számtalan szovjet és szovjetellenes vicc hőse,
Vaszilij Ivanovics Csapajev mondaná. Nézd csak meg, mi zajlik
itt! Tüntetések, gyűlések, a rendőrség
mindet szétzavarja...
Nemrég például
Kareva bírónő felmentett egy csoport tüntetőt,
akik transzparenseiket lobogtatva az elnöki hivatal elé vonultak,
ahol is bilincsbe verték őket...
Tüntetések, gyűlések...
Szennyezett környezet. Patkányok. Szemét. Árak.
Tömegnyomor a közlekedésben. Robbanások. Mocsok.
Gurul egy üres sörösdoboz...
Mi? Hogy felejtsük el a történelmet?
Többé ne legyünk rá büszkék? Mingyárt
felkapom Puskin, a költő, Karamzin, a törtész, Osztrovszkij,
a drámaíró, Zagoszkin, az író súlyos
köteteit, és fejbenyomlak velük! Emlékszem én
a szabadság hiányára, és hiszem, hogy egy fényes
fehér sugárnyaláb szertefoszlatja a sötét
felhőt, s a napfény vektoriálisan vetül a hűlő
erdő lombkoronájára...
Nem fogsz te engem fejbenyomni,
mert én is tudok szépeket mondani neked.
Nevezetesen?
Nevezetesen: Moszkva az állam
rongyszőnyege. Itt egyszerre van minden és ugyanakkor semmi
sincs.
Igen?
Igen!
Orosz nyelvlecke: bejelentkezés, csere, emigráció
Bejelentkezés. Aki egyszer
már élt Moszkvában, az később rendszerint
nem szeret az ország más tájára költözni.
Moszkvát az emberek legfeljebb csak őrizet alatt, vagy nagy
(leggyakrabban északi eredetű) pénzek csábításának
engedve hagyják el. Oroszország polgárai sosem feledkeznek
meg arról, hogy szeretett szülőhazájuk rendőrállam,
s a hétköznapi ember, aki hülyeségből elutazott
és
kijelentkezett
, aligha térhet oda vissza még
egyszer. Ismertem egy megkésett romantikust a '60-as évekből,
aki a párt és a komszomol hívó szavára
("A párt azt mondta: 'Muszáj!', a komszomol visszhangozta:
'Meglesz!'") ifjonti hévvel belevetette magát a kazahsztáni
szűzföldekbe, melyekről írt is egy dalt, amit gyakran
leadtak a szovjet rádióban. Később hosszasan
kilincselt a különböző hatóságoknál
és bíróságoknál, s igyekezett bebizonyítani
lakhatási jogát a "szűkebb pátriájában".
A hatóságok és bíróságok rá
se pislantottak. A srác bevadult, és csatlakozott az ellenzékiekhez,
vállalva ennek minden következményét. Pedig csupán
arra volt szüksége, hogy beüssenek a személyiébe
egy icipici stemplit, a
bejelentőt
, mely igazolja a szovjet
embernek az a
kötelességét
(és
jogát
),
hogy egy meghatározott lakásban, egy meghatározott
házban, egy meghatározott utcában, egy meghatározott
városban, mondjuk a
kormányzati székhelyen
,
Moszkvában lakjon, mely ősidőktől fogva otthont
ad a Pártnak, a Kormánynak, a külföldieknek, a
csekistáknak és a spicliknek. Szigorú a szovjet törvény,
de amint ezt egy történész kifejtette, az orosz törvények
szigorúságán csak az enyhít, hogy a mindennapokban
rossz a végrehajtás. A lakosság a mindenre kiterjedő
tiltások évtizedei alatt nem csupán azt tanulta meg,
hogyan lehet megkerülni minden egyes törvényt, hanem azt
is, hogyan húzhat jókora hasznot az elnyomorításból.
A bejelentkezés már régóta komoly üzletág
mind a magányszemélyek (mint mindig), mind pedig az állam
részére (az utóbbi időben). Romantikus hajlamú
barátom egy ismeretlen moszkvai hölggyel kötött
névházasság
révén vásárolt állandó lakhatást,
de ha még kibekkelt volna egynéhány évet, és
jobban megszedte volna magát, most egyenesen a hivataltól
vehetné meg a bejelentkezés jogát, ami legalizálta
volna az üzletet, igaz, egy jókora rakás pénzért.
Összegezve az eddig tanultakat: a jelenleg országlók
sokat beszélnek a bejelentési kötelezettség eltörléséről,
de ilyen tartalmú határozatra sosem szánják
rá magukat.
A
csere
a másik kulcsszavunk...
A "brezsnyevkor" felvirágzása. Egyik haverom egy külföldivel
poharazgat, és azt magyarázza neki, hogy Moszkvában
a lakások túlnyomó hányada állami tulajdonban
van. Ha azonban az embernek nem tetszik az a meghatározott hely,
ahol éppen lakik, vagy esetleg az, hogy
társbérleti
szomszédja - miután jócskán beivott a Kavkaz
típusú gyümölcsborból - fejszével
zavarja végig a közös folyosón, szóval ilyenkor
az ember lakást
cserélhet.
Egy erre a célra
rendelt
hírlevélben
közli lakása leírását,
elhallgatva természetesen a rémséges szomszédot,
viszont bőségesen részletezve az egyéb hasznos
tudnivalókat: a lakás és a szoba alapterületét,
melyet nem egyszer a négyzetméter század részéig
kiszámítanak, a metróállomástól
való távolságot, az emeletet, a fekvést, vagyis
merre néznek az ablakok, a mennyezet magasságát és
így tovább... A cserepartner szintén közreadja
lakása adatait, természetesen kifelejtve a leírásból,
hogy a szomszédai gázolajat szoktak önteni a levesébe.
Így szereznek tudomást egymásról az emberek,
és a hosszas, sűrű kenőpénzadással
élénkített hivatali huzavona után végre
létrejön a
csere
... A haverom külföldi haverja
vihog mint az eszelős. A haverom gyanús felhangokat vél
felfedezni ebben a nevetésben. Áthozza a szesztestvérének
a szomszéd szobából a már említett
hírlevelet
,
mire az idegennek úgy az ajkára fagy a nevetés, mint
kolbászszaft a deres szakállra. Azt gondolta, hogy ez a mulatságos
orosz
tréfál
...
(A barátom, mellesleg, nem
sokkal a fenti affér után lelécelt az országból
azzal indokolva döntését, hogy túlságosan
szereti Oroszországot, a "nagyság" pedig - amint azt Jeszenyin
is megmondta - "a messzeségből jobban látszik". Ezen
kívül azt is bizonygatta, hogy a
zavaros idők
itt soha sem érnek véget: mindegy Romanov Mihály cár
kerül-e Borisz Godunov helyére, vagy Borisz Jelcin váltja-e
fel Mihail Gorbacsovot, vérnek feltétlenül folynia kell,
mint ahogy elkerülhetetlen az ál-Dmitrijek, ál-Péterek,
ál-Ivánok felbukkanása is... Az idő fényesen
igazolta, mennyire nincs igaza ennek a néptől
emigrációba
szakadt jóembernek.)
Emigráció.
A marxizmus-leninizmus dialektikája értelmében a kommunisták
határozott álláspontot képviseltek az emigrációval
szemben: aki nem akarta elhagyni az országot, azt minden lehetséges
módon igyekeztek kiebrudalni, aki pedig el akart utazni, azt minden
erejükkel benntartották. A későbbi emigránsokat
gyakran kirúgták a munkahelyükről, mire ők
- a lojális állampolgár státusától
megfosztva - évekig kísértetéletet éltek,
várva-várták helyzetük
megoldását
,
ami előbb vagy utóbb be is következett. Az új
rendszerben többen meglátogatják az óhazát
vendégként, illetve turistaként, ami az
ántivilágban
felért volna egy túlvilági utazással. Bármily
furcsának is tűnik,
állandóra
még
senki sem tért vissza. Erre továbbra sincs túl sok
esély, tekintve, hogy
a Nyugat mégiscsak Nyugat
és
még érvelhetnék tovább...
Ha nem hiszik, elmondok egy történetet
még 1974-ből. Egy Senopin névre hallgató orvosi
műszerész a következő hirdetést adta fel:
Elcserélem egyszobás,
17,12 négyzetméteres, 4. emeleti, villanyfűtéses
lakásomat egy azonos értékűre Párizsban.
Latin Negyed kizárva.
És mi történt?
Hát az, hogy kevéssel ezután kapott egy levelet Párizsból,
egy bizonyos haladó gondolkodású, Orlov nevezetű
fickótól, aki elhunyt emigráns szüleitől
ellenállhatatlan vonzódást örökölt
a szülőföld fái - nevezetese a nyír- és
tölgyfák - iránt, valamint egy M betűvel kezdődő
szovjet hazafias lapot járatott. "Ha te benne vagy, akkor én
is" - jelentette ki pofátlanul Senopin.
A hír hallatán késedelem
nélkül összecsődült a lakóközösségi
ítélőszék, hogy megbélyegezze az árulót,
ám Senopin tájékozatta a megjelenteket, hogy az üknagypapáját,
akit - miután felgyújtotta Moszkvát - a behavazott
orosz síkságon szedett fel egy derék asszony, aki
szerető gondoskodásban részesítette a franciát.
Valami úton-módon
megtudakolta:
- Mi a neved, te kedves franciácska?
Mire az ifjú üknagyszülő,
aki átélte az 1812-es igazságtalan, rabló háború
minden iszonyatát, a következőt felelte fakó hangon,
tört oroszsággal:
- Én semmirekellő huligán
vagyok, franciául úgy mondják, "senopán".
És felindulásában
indulatosan szántani kezdte az orosz földet, az utódaiként
született gyermekeket Senopinfiaknak nevezték, illetve később
egyszerűen Senopinoknak, amiből az orvosi műszerész
szerint világosan kitűnik, hogy neki Párizsban a helye.
A lakóközösségi
ítélőszéket megbotránkoztatta az újsütetű
francia zagyva beszédét, és elhatározta, hogy
közbenjár a kormánynál annak érdekében,
hogy Senopint lecsukják, de minimum ellássák a baját.
Miután azonban Senopin sírva beszámolt a hazai fák
utáni vágyakozásáról, arról,
hogy mindahányszor csak lehunyja a szemét, francia hazája
gesztenye-, bükk- és szilfavirág-illatát érzi,
a lakóközösségi ítélőszék
tagjainak egyszerű szíve megenyhült irányába,
s rövid tanácskozás után elengedték Franciaországba;
leginkább Senopinnak az az ígérete győzte meg
őket, miszerint megérkezése után az első
dolga lesz belépni a francia SZKP-ba, valamint mindannyiuknak a
szovjet ember magasztos hivatásához méltó ajándékot
küld. Senopin ezzel vonatra szállt, Párizsba utazott,
de még ezt megelőzően összecsókolózott
az összes jelenlévővel. Ezzel Senopinnak nyoma veszett:
az nem zárható ki, hogy belépett a Francia Kommunista
Pártba, de hogy semmiféle ajándékot nem küldött,
az biztos.
Ajándék helyett azonban
megjelent Orlov, a kettős emigráns, akiről minden elmondható,
csak az nem, hogy ajándék, akinek a kutyái a lépcsőházba
piszkítottak, aki éjszakánként egymagában
francianégyest táncolt, méghozzá anyaszült
meztelenül. őt is a lakóközösségi ítélőszék
elé idézték, és nyíltan nekiszegezték
a kérdést, hogy miért ilyen szemét, ha egyszer
azt állítja magáról, hogy haladó gondolkodású.
Erre megsértődött, és hazautazott Párizsba.
Így azután Senopin is visszatért Moszkvába.
Újra a lakóközösségi ítélőszék
elő állították. Az élet megy tovább...
És így megy ez, míg világ a világ s
egy nap...
A hét dombon
Moszkva ősidők óta
hét dombon fekszik, s minden arra irányuló kísérlet,
hogy kizárólag vázszintes, vagy függőleges
irányba tereljék felesleges és veszedelmes.
Nálam mindenki csak jobban
ismerheti azt a tényt, hogy századunk elején Moszkva
legmagasabb épülete a Megmentő Krisztus Székesegyház
volt, mely a XIX. század közepén épült össznépi
adakozásból a Senopin nevű orvosi műszerész
üknagyapjáékat kiverő orosz had emlékére,
s melyet 1930-ban az akkori "újoroszok", a vörös seggfejek
felrobbantottak.
A kereszt alakú, hatalmas
kupolával fedett, négy oszlopra támaszkodó,
négyoldalt szintén kupolás haranglábakkal kiegészített
építmény nem csupán a moszkvaiak és
a fővárosba látogató külföldiek képzeletét
nyűgözte le, de magáét Sztálin elvtársét
is. Mesélik, hogy egyszer jelentették a
gazdának
,
hogy a székesegyház legmagasabb pontjáról tökéletesen
belátható a Kremlnek az a zuga, amelyben oly szívesen
múlatta sétálgatással az időt a "kremlbeli
hegylakó" - ahogy Oszip Mandelstam nevezte őt abban a költeményében,
melyért végül a szabadságával és
az életével fizetett.
A székesegyház sorsa
ezzel megpecsételődött. Egy robbanás és
minden romba dőlt: Verescsagin, Makovszkij és Szurikov faliképei,
a gyönyörű oltár. Egy robbanás, majd szerteszét
repültek a szilánkok, egyenesen a szívünkbe fúródtak,
s ott máig betokozódtak.
Azon a helyen, ahol a székesegyház
épült régebben a Alekszejev Kolostor állt, melyet
a székesegyház építése miatt bontottak
le. Arra a helyre, ahol a székesegyház állt a kommunisták
saját szentélyüket tervezték felépíteni,
melynek a Szovjetek Palotája nevet tervezték adni; ez a sokemeletes,
négyszáz méternél is magasabb épület
annak az örök életű Vezérnek a szobrát
emelte volna a felhők magasságába, akire a nép
a következő gúnyneveket aggatta: "Lukics", "a kopasz",
"a raccsoló", "Uborka-Vovka" és ismeretlen okból -
"a rubel". 1939-ben kiástak egy gigászi
munkagödröt
(igazán elnevezhetnék Andrej Platonovról), a vázhoz
kifejlesztettek egy különlegesen erős acélfajtát,
az építkezés azonban befejezetlen maradt. Az ország
és a Kreml-lak gazdája hanyagolni kezdte a palota ötletét,
amikor totalitárius kollégája a szocializmusban, Adolf
Hitler - kettejük baráti egyességét felrúgva
- betört a sztálini területre, ártatlan emberek
vérét ontotta, majd eljutott Moszkva falai alá. Egyesek
azt mondják, hogy Moszkvát a válogatott szibériaikból
álló csapatok mentették meg, mások úgy
tartják, a később hazaárulásért
kivégzett Vlaszov tábornok, egy harmadik nézet az
akkori tél félelmetes hidegével érvel, a negyedik
a hazafiságról szól, az ötödik az "orosz
csodáról", a hatodik... Tulajdonképpen minek erre
szót vesztegetni, amikor manapság
mindenki jobban tudja.
Vagy mindig is jobban tudta mindenki? A kolostor helyére székesegyház,
a székesegyház helyére palota, a palota helyére
úszómedence, az úszómedence helyére
megint székesegyház. Komolyan mondják, hogy az ördög
Isten majma. Feltételezem, hogy mindez a bábeltorony építésének
a paródiája, s ráadásul a végeredmény
hasonló: végleg elvész az ősnyelv, megkezdődik
a szétválás, szétforgácsolódás
folyamata, mely disszonanciához és ellentmondásokhoz,
bomláshoz és zűrzavarhoz vezet, melynek máig
nem látni a végét, még a mostani időkben
sem, amikor váratlanul és hirtelen felderengett a remény
gyenge fénysugara, mely áthatolt a sötét téli
fellegen.
Akárcsak akkor! Akárcsak
mindig! Egy egész világ!... Egy egész világ
veszejtette el Oroszországot, most egy egész világ
fog össze a feltámasztására?
De hiszen lehetetlen kétszer
ugyanabba a folyóba lépni, amint joggal intett az ókori
görög. Az
idő folyama
sodorta Moszkvát a
XX. század legvégére, s mi lesz vele később,
annak csak az Isten a megmondhatója, és semmiképpen
sem én, Jevgenyij Popov, egykori szibériai "ifjúíró",
mezei moszkvai lakos, akinek a tudata meghasadt és szétforgácsolódott,
mint jelenleg a moszkvai tér a mostani nehézkesen csordogáló
idő adott paraméterein belül.
És kilépek otthonról,
belevetem magam a sűrű kipárolgású, saját
és mások ügyeiben folytonosan rohanó moszkvai
tömegbe.
És azt mormolom:
- Vajon tényleg végleg
elpazaroltuk, elherdáltuk a kincseinket?
És tovább mormolom:
- Moszkvában minden van.
Moszkvában minden jut mindenkinek, minden nem mindenkinek és
minden senkinek. Ugyanakkor Moszkvában semmi sincs. Semmi sincs
senkinek, semmi nem mindenkinek és semmi mindenkinek egyenként.
És harmadszor is mormolok:
- Hát a semmi, az akkor is
semmi!
Orosz értelemben véve:
semmiség
,
maj' kimászunk belőle,
semmiség
, ezt is túléljük...
Ó, ez a különös
Moszkva! Semmiféle hosszúsági és szélességi
fokon nem helyezkedik el! Moszkva a tér és az idő ismeretlen
objektuma.
Moszkva az ország rongyszőnyege.
És egy fényes fehér
sugárnyaláb oszlatja szét a téli felhőt.
A napfény vektoriálisan vetül a hűlő erdő
lombkoronájára. Feltámad a szél, táncot
jár szikrázó porfellegben. Rigó - hó.
Róka szalad. Farkas a völgyben. Medve a barlangban. Hó.
Szán. Ló. A gyárak téli füstje. Vonatfütty.
Nyikorgás meg csörgés, dübörgés meg
ének.
Oroszország meg Moszkva.
Hó meg szerelem.
És több
sem-mi.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu