ADA LOUISE HUXTABLE
MŰVALÓSÁG AMERIKÁBAN
Az utóbbi években jelentős
szemléletváltásnak lehetünk a tanúi, melynek
következtében új módon érzékeljük
a valóságot, s amely gyökeresen megváltoztatta
a művészetről és az életről alkotott
alapvető elképzeléseinket. Radikális, a modernizmus
és a posztmodern körül kialakult vitákon túlmenő
váltásról van szó, mely egyre jobban kihat
a körülöttünk levő épületek tervezésére.
Sokan - köztük én is - úgy hiszik, hogy ez az új
divat megcsonkítja és vásári portékává
silányítja mindazt, amit állítólag átfog
és kiemel. Az új divat jegyei könnyedén felismerhetők:
felszíni csillogás, stílusutánzás, a
design
történetéből vett ismert, ám
didaktikusan elnagyolt elemek, ködös szimbolizmus és mesterségesen
létrehozott környezet, valamint teljes elzárkózás
azoktól a problémáktól és folyamatoktól,
amelyekkel a kreativitás igénye és a modern élet
követelményei szembesítenek bennünket. Ezek a kétes
értékű jellemzők váltották fel
a művészi kifejezés és a hasznosság szigorú
és elegáns szintézisét, ami az építészeti
alkotások legjobbjait mindig is jellemezte és gazdagította.
Ez a látásmód- és értékváltás
visszafordíthatatlan változásokat idézett elő
a mai építészet elméletében és
gyakorlatában. Olyan időket élünk, amikor az építőművészet
leginkább csomagolásra vagy színjátszásra
hasonlít.
Nem tudom, mikor veszíthettük
el a valóságérzékünket, vagy a valóság
iránti érdeklődést, de egyszer csak eldőlt,
hogy a körülöttünk levő épített
világ tanúbizonysága nem elegendő, és
semmiféle kötelezettséget nem jelent; hogy lehetséges,
megengedhető, sőt kívánatos, hogy egy kellemesebb
áruval szolgáljunk fogyasztóinknak. Attól a
pillanattól, hogy elfogadtuk: a valóság tetszés
szerint alakítható, elkezdtük átdolgozni, manipulálni,
vagy ügyet sem vetettünk rá. Városainknak és
a bennük levő építményeknek - az emberi
civilizáció leggazdagabb és legékesszólóbb
hagyatékainak - az értékvesztése vírusként
terjed, és megfertőzi a legalapvetőbb építészeti
és urbanisztikai értékmérőket is. A valóságot
a szelektív fantázia váltotta fel, s ez elsősorban
az épületek megóvására szervezett mozgalomnak,
másodsorban pedig egy új, sikeres és elképesztően
jövedelmező amerikai jelenségnek köszönhető.
Ez az új jelenség a környezetnek egy adott témájú
szórakozás színhelyeként való újjáalakítása.
Ez a folyamat valószínűleg a gyarmati Williamsburg
városában, a Disney-féle vállalkozások
új világrendjének szülővárosában
kezdődött. A gyarmati Williamsburg rekonstrukciója volt
az az esemény, ahol a buzgó tény-kozmetikázást
először hagyták jóvá tudósok, s
ezzel Történelem és Tér Mint Műtermék
hódító útjára indult.
A restaurálás nehéz
és buktatókkal teli eljárás, a plasztikai sebészet
erősen szubjektív formája, állandó egyensúlyozás
élet és halál között. Williamsburgben 1770-et
határozták meg "töréspontként"; az e dátum
után következő történelmet leamputálták,
a helyszínt időben befagyasztották. Miután a
töréspontot meghatározzák, a következő
lépés az, hogy a helyszínt "visszarestaurálják",
hogy a restauráló szakemberek zsargonját használjuk.
A "visszarestaurálás" azt jelenti, hogy a helyet olyan módon
teremtik újra, ahogy valaki szerint a töréspont idején
mutatott, vagy "kellett volna" mutatnia. A művészet és
a történelem elleni nyelvi és fogalmi bűntettek,
amelyeket az 1920-30-as évek óta folyamatosan elkövetnek
az Egyesült Államokban, ma már teljesen elfogadhatónak,
sőt tiszteletreméltónak számítanak. Értük
ma már rombolni is szabad. Williamsburgben például
hétszázharmincegy épületet romboltak le, nyolcvanegyet
renováltak és 413-at építettek újjá
az eredeti helyszínen. A restauráció előtt készített
felvételek 18. és 19. század végi, helyi stílusban
épült házakat ábrázolnak. Természetesen
valódiak, ám az 1770-es töréspont után
épültek, így hát buldózerrel lerombolták
vagy elszállították őket.
A dolog egyre kényesebb.
Miután megsemmisítették a "nem odavaló" épületeket,
a következő lépés az, hogy "odavaló" épületeket
rakjanak a helyükre, amelyeket viszont máshonnan vonszolnak
oda. Az állagmegóvó építészek
és múltbalátók konzorciuma elképesztő
arroganciával és logikátlansággal játssza
Isten szerepét.
Amikor pedig az újrateremtett
helyszínek bebútorozására és felszerelésére
kerül sor, megindulnak a kurátorok álmai és ambíciói,
és "múzeumi minőségű" gyűjteményeket
kezdenek összeszedni. Hébe-hóba egy bútordarabot
vagy egy tárgyat az eredeti helyére származtatnak
vissza, de rengeteg olyan tárgyat is felhalmoznak, amely csak egész
homályosan kötődik az adott épülethez, azzal
az indoklással, hogy "korabeli" tárgyról van szó.
Ezeket hamarosan elegáns, finom kidolgozású függönyök
és kárpitok követik, amelyeket történelmi
reprodukcióikról híres textilkészítők
állítanak elő, s amelyek aztán tervezésre
ihletik a legismertebb belsőépítészeket. Az
újjáépített, illetve restaurált holmik
hazai és külföldi remekeket utánoznak, esetleg
mintakönyvekből származnak, amelyek természetesen
mindig "korabeliek".
Ezen a ponton a józan ész
végleg elhagyja a tervezőket; hintók, krinolinos szoknyák,
s a szemfényvesztés más kellékei veszik át
a hatalmat - mindez természetesen a valósághűség,
na meg a turizmus érdekében történik. (Még
mindig nem ocsúdtam fel abból a döbbenetből, amelyet
az a televíziós sorozat keltett bennem, ahol két posztmodern
építész egy hintóban vidámkodva fejezte
ki lelkesedését a williamsburgi bárgyú és
talmi elemek iránt, majd ugyanakkora lelkesedéssel beszéltek
egy Williamsburg-utánérzéseket keltő, mélységesen
banális, külvárosi vásárlóközpontról.)
Új és régi,
valódi és hamis, eredeti és másolat szédítő
keveréke még a legjobb restaurációk esetében
is szinte lehetetlenné teszi az elemzést, hiszen minden egy
teljességében mesterséges konstrukció érdekeinek
szolgálatában áll, amelynek az amerikai művészet
és történelem valódi (értsd: tapintható)
élményét kellene közvetítenie. Azonban
még ha valóban tanítanak is valamit ezek a mesterséges
teremtmények azoknak, akik egyébként mit sem tudnának
a történelemről, egyben le is értékelik,
amit tanítanak; a valódi hely szellemét átalakítják
és meghamisítják.
Umberto Eco remek könyvében
(
Utazások Hipervalóságba
), amely a hamisítvány
felmagasztalásáról, erről a jellegzetesen amerikai
jelenségről szól, a következő megfigyelést
teszi: ahhoz, hogy egy rekonstruált épület hihető
legyen a modern közönség számára, "tökéletes
leképezésnek" kell látszania, az ábrázolt
valóság "valódi" másolatának. "Az amerikaiak
képzelete a valódit, az igazit követeli, s ehhez az
abszolút hamisítványt kell előállítania..."
"...ahhoz, hogy a történelemre vonatkozó információkat
a közönség képes legyen befogadni, az információnak
a reinkarnáció formáját kell öltenie...
Így 'tökéletesen valódi' és 'tökéletes
hamisítvány' egy és ugyanaz lesz. Az abszolút
valótlanságot valóságos jelenlétként
tálalják..."
A restaurált épületnek
"jobbnak" kell lennie, mint amilyen az eredeti volt, tökéletesebbnek,
mint bármelyik természetes túlélő, persze
a modern háztartás összes előnyével.
E helyek látogatása
egészen kellemes szórakozás, ha ideiglenesen felhagyunk
a "kötekedéssel", és sutba dobjuk a kissé zagyva
üzenetekkel kapcsolatos fenntartásainkat. Az átlagturista
pillanatok alatt abba a tudatba ringatja magát, hogy minden pontosan
úgy volt, ahogy most ő látja - persze egy kicsit kicsinosították
és odatelepítettek egy pár jó éttermet
-, s ezt a benyomást a krinolinos-Reebok sportcipős hölgyek
által osztogatott prospektus is megerősíti.
Nehezen találhatnánk
veszélyesebb, abnormálisabb és giccsesebb nyelv- és
jelentésromlást, mint az a kifejezés, hogy "hiteles
reprodukció". Ez a furcsa kifejezés napjaink egyik legkártékonyabb
és -félrevezetőbb frázisa. Ilyenek az amerikai
kultúra zsongító kifejezései. Hiszen valami,
ami hiteles, az maga a valódi dolog, egy reprodukció pedig
definíció szerint nem valódi; egy másolat mindig
is másolat marad, akármilyen ügyes és jószándékú.
Egyenlőségjelet tenni a másolat és az eredeti
mű közé annyit jelent, hogy kisebbítjük az
értékét, és lényegtelennek, értelmetlennek
valljuk valódi korát és származási helyét;
ha azonos értékűnek tartjuk a kettőt, ezzel megtagadjuk
a teremtés aktusát, amelyet egy másik kor és
egy másik hely művészete és szokásrendje
határozott meg, hatott át. Nem más hiányzik,
mint az eredeti agy, kéz, anyag és szem. Más szóval
a hitelesség. Finoman szólva, a hiteles reprodukció
igazi oximoron.
A "hiteles reprodukció" visszavonhatatlanul
befészkelte magát nyelvünkbe és kultúránkba,
egyfelől mint a tökéletes értékzavar jelzője,
másfelől pedig mint történelmi restaurációk,
múzeumok és egyéb vállalkozások komoly
pénzszerzője. Engem az foglalkoztat, milyen messzire ment
tény és fantázia e könnyed összezavarása,
és milyen alattomosan megmérgezte a gondolkodásunkat.
Williamsburg és utódai sokunkat megtanítottak arra,
hogy jobban szeressük a múlt klórozott, szelektív
változatát - s higgyünk is benne -, hogy tagadjuk változás
és folyamatosság sokféleségét, hogy
ne vegyünk tudomást történelem és emberiség
valóságos hagyatékairól, melyek városainkat
egy különleges művészet, egy különleges
tapasztalat közvetítőivé, az emberek által
alkotott legjobb és legrosszabb dolgok halmazává teszik,
ami azzal a csodálatos és különleges tulajdonsággal
bír, hogy: valódi.
Amikor a valóság valahol
felüti fejét ezekben a rekonstruált "enklávékban"
- melyek gyakran összeválogatott töredékek halmazai,
amelyek kaptak egy "régiúj" nevet, s amelyek előtt
ezután elvágták a fejlődés útját
- az egész vállalkozás összeomlik. Williamsburg
rekonstruálása után például egyszer
csak kiderült, hogy a festékszíneket drasztikusan felül
kell vizsgálni, és a diszkréten tompa, kelendő
williamsburgi kék és zöld színeket jóval
rikítóbb árnyalatokra kell változtatni. A "hitelesség"
érdekeit szolgálta továbbá az is, hogy a vezetőség
szélnek eresztett néhány disznót, hogy a túlságosan
tiszta utcákon kószáljanak, bár a szemeteskukákat
nem volt szabad feltúrniuk. (Az állatok megjelenése
ezekben az úgynevezett hiteles restaurációkban egy
újabb furcsaságot eredményezett: a még hitelesebb
állatok tenyésztését.) Williamsburgben egyfolytában
megy a tudományos lelki tipródás, hogyan lehetne az
utánzatot még hitelesebbé tenni.
Ezek a "hiteles reprodukciók"
a gyakorlatilag elkerülhetetlen technikai jellegű hibákon
túlmenően is mindig hamisak maradnak. Kevés olyan dokumentum
van, ami csak egyféleképp értelmezhető. Ennek
ellenére a rekonstruálásnak valahogy sikerült
felölteni a természetes - vagy nemzeti - helyesség auráját.
Magasrangú külföldi vendégeket a külügyminisztérium
képviselői gyakran Williamsburgben fogadnak, ahol hintóba
ülve fényképezik őket. Azonban, mivel még
a legpontosabb dokumentumok és a legkörültekintőbb
detektívmunka sem képes felderíteni a teljes múltat,
új igazgatók, új szemléletmódok, meg
az idő múlása is a rekonstrukció felülvizsgálásához
vezetnek, amely mindig hitelesebb eredményeket hoz. A különböző
értelmezések és azok változása nemcsak
számtalan érdekes információval szolgál
a változó ízlésekről és szemléletmódokról,
hanem feltárják a szakemberek gyakran korlátolt, szubjektív
és sokszor bizonyíthatóan hamis első rekonstrukciós
kísérleteit. Egy restauráció történetét
végigkísérve rengeteget tanulunk a művészetről,
a történelemről és a valóságról.
Egyenes út vezetett Williamsburgtől
Disneylandig. Mindkettő velejéig amerikai találmány
és mindkettőnek toldott-foldott valóság a portékája.
Közös bennük a profi illúziókeltés
és a választott hely, illetve a választott téma
ügyesen megszerkesztett és ügyesen eladott verziója.
Disneyland egyik indító ötlete az az üzletileg
csábító gondolat volt, hogy fizettessék meg
az embereket, hogy láthassák az életnagyságban
flangáló híres rajzfilmfigurákat, a másik
viszont Walt Disney szenvedélye a játékvonatok és
a változó hátterek iránt. A Disney-parkokban
az elérhetetlen és az egzotikus kényelmesen, kellemesen
és felcserélhetően van jelen: svájci és
polinéziai falvak jól megférnek egymás mellett,
miniatűr kiadásban. Jól ismert városok, mint
például New Orleans mocsoktól, bűntől,
etnikai sokféleségtől mentes kiadásban találhatók
meg itt.
A lehetőségek száma
végtelen. Minden tárgy egy vonzó vizuális történet,
amelyet - a szakzsargon kifejezésével - "témásított",
egy vezérmotívum köré épített "csomagtervként"
adnak el. Az eredmény pedig a számtalan variációban
létező témapark, korunk egyedülálló
terméke, jellegzetesen amerikai hozzájárulás
a világkultúrához és az emberi tapasztalat
egészéhez. A téma lehet földrajzi vagy történelmi
jellegű, irodalmi vagy elképzelt; elmúlt, jelen és
jövőbeli világokat teremt. Vannak olyan "parkok", amelyek
a tenger világát mutatják be, mások házi-
vagy vadállatok köré épülnek, és
végül ott van a mostanában virágzó parkfajta,
a "részvételre" invitáló parkok, ahol ál-természetes
környezetben ál-élményekben lehet részünk,
illetve történettel egybekötött kiránduláson
vehetünk részt újratervezett mozikban. Az egykori vidámparkokat
"kalandparkok" váltották fel; szédítő
emelkedések-zuhanások helyett most ott vannak a szédítően
izgalmas, számítógép-vezérlésű
krokodil- és vulkánkalandok, amelyeket most a biztonság
tudatában élvezhetünk Amerika olyan részein is,
ahol nyoma sincs egyiknek se. Történelmi utazásokat
is tehetünk így: olyan helyszíneken, ahol valaha boszorkányokat
vetettek börtönbe, kínoztak meg és ítéltek
el, ma fény- és hangjátékokon vehetünk
részt, ahol élő színészek vagy automatizált
bábuk játsszák az egykor történteket,
hatáskeltőnek pedig füst gomolyog és sikítás
hallatszik. Ezek az újítások mind arra szolgálnak,
hogy a témához kapcsolódó szórakozást
szabályozható élményként tálalják,
amelynek keretében az egész család osztozhat a nosztalgiában,
megdöbbenésben vagy felemelő érzésben,
amelyek (legalábbis a közkeletű vélekedés
szerint) a történelmi vagy kulturális információk
velejárói.
Amerika "témásítása"
nem csupán ezekre a turistaattrakciókra korlátozódik;
a vezérmotívum megtalálható az éttermekben,
vásárlóközpontokban, szállodákban
és lakótelepeken is, melyek néha csak egy bizonyos
"irányvonalat" követnek, néha azonban egy teljes, a
legutolsó "hiteles" mozzanatokra is kiterjedő koncepciót
valósítanak meg. Az út menti parkolóban felállított
bódé belül néha aranyozott éttermet rejt,
komoly talpaspohár-gyűjteménnyel, ahol ritka, pincében
tárolt borokat és lukulluszi lakoma-szintű menüket
ígérnek rokokós fényűzésben. Az
épület maga egy elsötétített, ablaktalan
doboz, hiszen az illúziót védeni kell a környezet
romboló hatásától. A végén az
ember alig bír kibotorkálni a napfényre, ahol autómosók
és olcsó üzletházak valósága vár
rá.
Valamiféle hagyományról
van itt szó: Amerika jelentős része egyéni és
kollektív álmok megvalósulásából
született. A hatalmas, üres földterületekre épült
új városok, amelyek a nyugat felé nyomuló lakosság
igényeit szolgálták; a spanyol-mór stílusú
üdülőhelyek Floridában import pálmákkal
és ál-faburkolattal, melyeket Addison Mizner tervezett a
saját pullmanjukban ingázó gazdagok számára
- mind-mind az akarat és a képzelet termékei voltak.
Jefferson tudatosan választotta a romantikus klasszicizmust az új
demokrácia számára Európából
importálandó építészeti image-ként.
Ami kezdetben önkényesnek és álságosnak
tűnt, azt meghonosította a használat, az elterjedés
és a változás. Ahogy múltak az évek,
a helyi valóságos élet lerakódásai és
az idő alkímiája elegendő jelleget és
szubsztanciát nyújtott a kezdetben idegen elemeknek.
A különbség az, hogy a
témaparkok ma a pillanat számára készülnek,
kizárólag ideiglenes, valami mást helyettesítő
események színhelyei, ahol adott összegért, adott
időtartamra újdonságot, tapasztalatot és szórakozást
árulnak. Az utóbbi időben a családok számára
vonzó, jól kipróbált képletek alapján
a műfajt egyre inkább kiterjesztik, és hosszabb időre
szóló, több turistadollárt hozó témásított
üdülőhelyeket kezdenek tervezni. Disney-ék Yacht
Club Resort és Beach Club Resort nevű szállodája
a floridai Orlandóban olyan témásított szálloda,
ahol minden apró részlet a keleti part felső tízezrének
verandás, fából készült, pazar szállodáinak
tétlen, fényűző, 19 század végi
életét idézi. A Maine állambeli Bar Harbor
floridai változatának a párás trópusi
levegő miatt pozdorjából készült ragasztott
deszkaburkolattal és üveggyapot korlátokkal kellett
beérnie. Ralph Laurennek ugyan sikerül eladnia a blézereket,
hajszalagokat és üde vászonruhákat, amelyek e
fantáziavilág kiegészítő kellékeiként
szolgálnak, ám valójában a pólós-edzőcipős
amerikaiak fizetik a számlát. De hát persze az illúzió
fenntartásáról van szó, nem igazságszeretetről.
Sose becsüljük alá azt az elképesztő fifikát,
amit ezekbe az óriási hasznot hajtó valóságpótlékokba
fektetnek.
A világ legtermészetesebb
dolga, hogy a nagy amerikai szórakozás, a vásárlás
előkelő szerephez jut e vállalkozásokban. A legképzettebb
szakemberek által végzett tiszteletreméltó
restaurálásoktól a legközönségesebb
kis lyukakig, a kihalt, majd újjáépített nyugati
város nagynevű iparművészeti boltjától
az út menti szuvenírbódéig - a rekonstruált
vagy képzeletbeli homlokzat mögött mindig eladandó
áru rejlik.
Felmérések tanúsága
szerint az amerikaiak egyre gyakrabban választják a témaparkokat
vakációs úticélul. A múzeumok, amelyek
szintén a látogatók számától
függnek, alig tudják felvenni velük a versenyt. Különösen
a természettudományi és antropológiai múzeumoknak
nehéz a dolguk, hiszen olyan bennszülöttfalvakkal kell
megmérkőzniük, amelyekben számítógép-vezérlésű
figurák mutatják be a rituális táncokat, futószalagon
gyártott műanyag kellékekkel.
Egyre megszokottabbá válik,
hogy az eredeti és a rekonstruált tárgyakat, valamint
a reprodukciókat egymás mellett, ömlesztve rakják
ki a múzeumi kiállítótermekben; el kell olvasni
a feliratokat, ha tudni akarjuk, mi valódi és mi nem. De
mivel ez a legtöbb embert nem különösebben izgatja,
a megkülönböztetés értelme gyakran elsikkad.
A komolyabb művészeti múzeumok ugyan általában
messze vannak a turisták kedvéért készült
létesítményektől, ahol a "világ legfontosabb
remekműveit" kopírozzák le minden elképzelhető
formában, élőképtől kezdve bársonyra
festett, sötétben villódzó, kenetteljes kommentárokkal
kísért másolatokig, ám a nagy múzeumok
sem menekültek meg ettől az értékzavartól.
A magas művészetet is "megfertőzte" (Eco szavával
élve) az eredeti tárgy és a reprodukció közötti
határvonalak elmosódása, és a múzeumi
boltok másolatainak az eredetivel való keveredése.
A reprodukció látszólagos célját - vagyis
azt, hogy az eredetire is vágyjunk - az az érzés váltotta
fel, hogy az eredetire már nincs is szükség. A másolat
éppolyan jó, sőt Eco szerint bizonyos esetekben jobb;
Jean Baudrillard pedig azt írja, hogy a másolat az eredetit
felváltva valósággá válik.
Ezek után már meg
sem lepődünk, hogy vannak olyan "galériák", amelyek
futószalagon készült, hamis szignóval ellátott
Picassókat árulnak elképesztő összegekért,
amelyekről a vásárlók pontosan tudják,
hogy másolatok, mégis megveszik. Ahogy Barnum mondta: minden
percben születik egy balek, csakhogy az még tiszta ügy
volt, amikor az egyszerű mezei átvágások korát
éltük, s az volt a balek, aki butaságból vagy
szerencsétlenségből nem tudta megkülönböztetni
az eredetit a másolattól - amikor még számított
a különbség. A mostani helyzetben az az elképesztő,
hogy még akik elég műveltek ahhoz, hogy ne akarják
megvenni a hamis Picassókat, még ők is sikkesnek tartják
az érvet, hogy a hitelesség már nem számít,
hogy a másolat valójában még jobb, mint az
eredeti.
A témapark hitelességéhez
soha nem férhet kétség, hiszen az ott levő dolgokat
nem valóságosságuk miatt csodálják,
hanem a valóság utánzásának elismerésre
méltó teljesítménye miatt. A források
szelektív manipulációja szándékos és
sokatmondó torzítás, szinte egy önálló
művészet. Nem meglepő, hogy a legnépszerűbb
és legjövedelmezőbb témaparkokat az illúzió
nagymesterei, filmes és szórakoztatóipari vállalatok
tervezték; ők ma az ilyen jellegű vállalkozások
fő újítói és befektetői. Egy vadonatúj
iparág jelent meg: a "témásított szórakozás"
kiszolgáló ipara, ami olyasmiket gyárt, mint például
komputerizált vulkánkitörés és üveggyapotból
készült sziklaképződmények; az új
iparág egyik szóvivője szerint "az igazi szikla nagyon
mesterséges benyomást kelt". A Disneyworld rendkívül
hatásos futurisztikus technológiájának jelentős
részét egy Wet Enterprises nevű, számítógép-vezérlésű
szökőkutakat gyártó cég tervezte. Azok,
akik szerint az amerikai szakértelem napja leáldozóban
van, egyszerűen nem jó helyen keresgélnek.
A technológia csodáin
alapuló, ügyesen programozott mesterséges élmények,
amelyek szabályozható gyönyöröket nyújtanak
borsos árakon, mesterségesen gyártott és szabályozott
környezetben, ma már fontos amerikai exporttermékek.
A tokiói Disneyland óriási közönségsikert
aratott; e cikk írásakor a zsűri még szemlézik
a tokióinál jóval ambiciózusabb Euro Disneylandben,
amely idén nyáron nyílt a Marne-la-Vallée melletti
egykori répaföldeken, egyötöd Párizsnyi területen,
egy 4,4 milliárd dolláros projekt keretében. Az Euro
Disneylandben ráismerhetünk az amerikai változat egyes
témáira, mint például a "tipikus amerikai város
főutcája" és a Nagy Mennydörgő Hegy, de
Holnapország például Felfedezőország
lett, európai felfedezőkre tett utalásokkal, Csipkerózsika
palotája pedig sokkal kidolgozottabb, mint amerikai megfelelője,
hiszen az európaiak az igazi dolgokhoz vannak szokva. A jóval
nyitás előtt megkezdett reklámkampány ellenére
a várt tömegek nem tolongtak a bejárat előtt.
A jövőben fog eldőlni, hogy a mérsékelt
lelkesedés egyszerűen csak a magas áraknak köszönhető
- hiszen a nyitás idején nemzetközi recesszió
volt -, vagy a Mickey-mánia túlértékelésének.
Michael Eisner, a Walt Disney társaság
elnöke, az építészek neves pártfogója
a világ legismertebb építészeivel építteti
a Disney-birodalom szállodáit, üdülőit, üzleteit
és irodaházait. A tervezők és az image kialakítói
azonban nem építészek. Az építészek
kreativitásukkal és hitelességükkel járulnak
hozzá a Disney irányvonalakhoz, a költségvetéshez
és a tervezéshez. Az építészek ma már
általában kötelességüknek érzik,
hogy rajongjanak a Disney-féle képletért, és
szinte semmit se kérdőjelezzenek meg benne. A Disney-birodalom
egyik főépítésze, Graves Kaliforniában
egy olyan irodaházzal bizonyította műfajbeli jártasságát,
amelyen a hét törpe egy klasszikus timpanont tart - és
ez csak egy a számtalan, Graves által tervezett groteszk
furcsaság közül. A másik főépítésznek,
Sternnek tökéletes érzéke van az olyan képek
iránt, amelyek kollektív emlékeket és társadalmi
aspirációkat egyesítenek státusszimbólumok
és fogyasztói kényelmet szolgáló elemek
keverékében.
Nem teljesen világos azonban,
hogy végül is ki kit ejt át. Semmi kétség,
hogy a birodalomra a lelemény és a hozzáértés,
a kifogástalan tervezés és szervezés, az ötletes
technológia, a remek piacszervezés és a tömegek
ízlésének és kedvelt szórakozásainak
alapos ismerete jellemző. De ha megcsodáljuk azt a technikai
leleményességet és látványos szakértelmet,
ami e helyek sikerének a kulcsa, hogyan tagadhatjuk meg a dicséretet
a tervezőktől, akik a Disneyland-kultuszt teremtették?
Én a magam részéről nem értek egyet azokkal
az építészekkel, akik a témaparkot egyfajta
új népszerű Szent Grálnak tekintik. Ugyanezek
az építészek korábban már felfedezték,
hogy a külvárosi élet jelenségei, a drive-in
és az autópálya is komoly szerephez jutnak e modern
amerikai mitológiában. A modern amerikai táj azonban
- melynek ezek szerves részei - valóságos, és
valóságos igényeket elégít ki, bármi
is legyen a véleményünk ezekről a formákról
és funkciókról, amelyek még akkor jöttek
létre - a modern amerikai életforma szükséges
kellékeiként -, amikor az ízléscsinálók
és a tervezők nem vettek róluk tudomást, illetve
pocskondiázták őket.
Venturi háza, amelyet anyja
számára tervezett Philadelphia határában 1963-ban
- ami egyébként egy bájos, lakályos, a konvencióktól
alig eltérő ház, ahhoz képest, hogy azóta
korszakalkotó műként, szinte kiáltványként
tartják számon - óriási hatást keltett;
ez volt az a posztmodern lövés, amely az egész világon
visszhangzott. A princetoni egyetem épületei ihlették
a londoni Nemzeti Galéria Sainsbury szárnyát, amelyet
1991-ben adtak át, ahol a fényűző kiállítótermekben
a - néha kissé meredeken alkalmazott - hagyományos
építészet ügyesen keveredik a lenyűgözően
modernista térbeli megoldásokkal.
Ez a fajta építészet
persze kockázatos és rengeteg vitát kavar, hiszen
alaposan kielemzett és alkalmazott népi és történelmi
témák bonyolult, tudatos átdolgozásán
alapszik. Ebben az erősen intellektualizált tervezési
folyamatban az utalások gyakran nyakatekertek, sajátságosak
és homályosak. Az "alacsony" művészet kisajátítása
"magas" művészeti célokra automatikusan kioltja azt
a spontaneitást és ártatlanságot, amelyek az
előbbinek a leghitelesebb és legvonzóbb tulajdonságai.
A közvetlen, elsődleges, érzékszervi kommunikáció,
amely az építészet egyedi sajátossága,
lelassul, sőt rövidzárlatot kap, ha intellektuális
és esztétikai érvek állnak a mű és
használója közé. Ez a művészeti
ág azonban mindig is igyekezett új utakat törni: legjobb
képviselői elvetik a jólismert utalások és
konvenciók kényelmét a friss észlelés
és az új lehetőségek kedvéért;
olyan új értelmezést adva térnek és
szimbólumoknak, amely egyaránt szól a szemhez és
az agyhoz. Az effajta építészet szókincs és
tapasztalat gazdagítására, nem pedig a triviális
arany középút elérésére törekszik.
A baj ott kezdődik, hogy egyrészt
vannak, akik a történelmet különböző stílusok
lomtárának tekintik, másrészt pedig gyakori
jelenség, hogy ad hoc képződményeket, amelyeknek
tervezői gyors, olcsó hatás elérésére
törekedtek, modellként kezelnek olyan épületek
tervezésénél, melyekhez - szerepüknél
fogva - egészen más, hagyományosabb igények
és értékek tartoznak. Ezek általában
olyan divatos kitérők, amelyekkel ki lehet kerülni a
nem hagyományos problémák komolyabb fejtörést
igénylő megoldásait. Ekkor azonban valami fonák,
furcsa dolog történik: így születnek a dagályos
posztmodern művek - karton pajzsdíszek, kolbászt formáló
párkányzatok, kartonbaba-kosztümök. Hamis populizmus
mint magas művészet.
S már nem is kérdőjelezzük
meg a felületes törénelemértelmezést és
azokat az újdonságokat, amelyeknél a parafrázis
a szellemes, ötletes tervezés, sőt, állítólag
az irónia és a művészet bizonyítéka.
Ezek az épületek olyan közönséghez szólnak,
amely egyre inkább a látszat kábulatában él,
valamint olyan fejlesztőkhöz és patrónusokhoz,
akik ezeket tartják a társadalmi ranghoz és "stílushoz"
vezető legrövidebb útnak. Leginkább azokkal lehet
megetetni ezt a stílust, akik nincsenek tudatában annak,
hogy ezek az épületek valójában az eredeti stílusok
képtelen, groteszk karikatúrái. A legborzasztóbb
szélsőségek - s ezekből millió van - azokhoz
a siralmas kudarcokhoz hasonlíthatók, amelyeket a kései
modernizmus elgyötört, kimerült eszméi eredményeztek.
Ennél még szinte a banalitás is jobb.
Az új építészet
egyéb vonásai közé tartozik az olcsó illúziókeltés,
a különféle fortélyon (s nem a valóságon)
alapuló design. A modernizmus egyik központi eszméje,
mely szerint a tartalom előbbrevaló, mint a forma, hatással
volt a design szinte minden területére. Ez a szemlélet
ugyan alaposan leegyszerűsítette az ennél jóval
komplexebb építőművészetet, de legalább
lényegi kapcsolatot tételezett művészet és
használat között. Viollet-le-Duc, a 19. századi
építész, aki számára a jól láthatóan
funkcionális, masszív középkori épületek
testesítették meg a valóságot, azzal a mondatával,
hogy "egy dolognak akkor van stílusa, ha kifejezőeszközei
megfelelnek a használatának", meghatározta a következő
száz év közhangulatát és művészeti
erkölcsét.
Ma a forma az érzelmek után
koslat; a tervezőnek a vágy, nem a hasznosság szempontjai
diktálnak. A stílus más célt szolgál:
álom, invenció, vágyteljesítés. Hogy
mi helyénvaló, azt a tervező és a használó
szeme és elképzelései döntik el. Magunk teremtjük,
találjuk ki önmagunkat, környezetünket, életünket;
ezernyi szerepálmunk ott lóg a ruhásszekrényben.
Az "irányzat" bármi lehet - újrafeldolgozott uniszex
holmi, manhattani cowboy-öltözék, nagymamáknak
foszforeszkáló kerékpáros-szerelés,
princetoni diáknak az utcai vagány kellékei. Csoda-e
hát, ha az építészettől is elvárjuk,
hogy öltsön magára valamiféle identitást,
teremtsen magának
image
-t, találjon ki egy önálló
világot?
Az utópikus modernizmus,
amelyben társadalmi rangjelzés, forma és funkció
volt a stílus szentháromsága, ma már halott,
s ez újabb, egzotikus utakat nyitott a tagadás és
a menekülés előtt. Amikor a doktriner modernizmus elvesztette
hitelét, nemcsak egy bizonyos építészeti stílusba
vetett hit szűnt meg, hanem maguk a célok is, amelyeket az
effajta építészet szolgált; de az építészek
továbbra is - naivan, idealisztikusan, talán önfejűen
- hittek abban, hogy a design az emberiség és környezetének
a jobbítására hivatott. Az üdvözítőnek
hitt modernizmus közben rég mellékvágányra
futott, az álmok és illúziók túl merésznek
bizonyultak, a klasszikus liberális filozófia pedig, ami
a mozgalom hátterében állt, azóta bomlasztó,
"politikailag korrekt" retorikává vált. A tragédiát
nem is annyira egy bizonyos építészeti elmélet
és gyakorlat kimúlása, hanem a vele járó
értékek és eszmék összeomlása jelenti.
Ezzel a veszteséggel vákuum
keletkezett: nincsenek többé olyan célok,illetve bizonyosságok,
amelyek egy térbeli egységhez, vagy egy közösséghez
tartozást erősítik. Építészetileg
pedig egyre jellemzőbb lett a befelé fordulás, a társadalomtól
az én, a nárcizmus, az introspekció, a beavatottak
esztétikai gyakorlatai felé, elszaporodtak a szűk rétegekhez
szóló, öncélú kísérletezgetések.
Egyre elfogadottabb nézet,
hogy egy épület önmagában, műtárgyként
is megállja a helyét, anélkül hogy művészete
által beágyazódna abba a rendkívül gazdag
és komplex valóságba, amely az építészetet
életre hívta és a legszélesebb rétegekre
is ható művészetté tette. Az összes művészetek
közül egyedül az építészet az, amelyik
nem stúdióban vagy közönség előtt
kel életre; szerkezettan és esztétikai kifejezés
olyan egysége, amely a hasznosságon jóval túlmenő
igényeket elégít ki. Az építészet
szépsége, ereje és stílusa épp a fizikai
és a szellemi világ közötti feszültség
feloldásából, használhatóság
és szellemi élvezet keveredéséből ered.
Ha érzelmekkel, ezoterikus elemekkel vagy absztrakciókkal
helyettesítjük ezt a totális teremtő aktust, valójában
az építészet lényegét tagadjuk meg,
méghozzá igen veszélyes módon.
Edouard Sekler, a harvardi egyetem
építészet tanszékének nyugalmazott professzora
arra hívta fel a figyelmet, hogy a megoldások keresése
során minden nemzedék újrafogalmazza azokat a problémákat,
amelyekre az építészet keresi a választ. Így
kezdődik minden váltás. Azok a kritikusok, akik a hasonló
vizuális jegyekben látják a stílusbeli egységet,
valójában nem néznek a dolgok mélyére.
A jelenlegi művek gazdag sokfélesége sohasem fog összeállni
valamiféle homogén poszt-posztmodern egységgé.
A szabályokat eltörölték; szabályok híján
most az alapelemeket kell újra átgondolni. Az építészetet
ma szó szerint darabokra szedik és újra összerakják.
Minden korábbi időszakban elképzelhetetlen méretű
történelmi, technológiai és filozófiai
apparátus áll most rendelkezésünkre. S ez már
nem történelmi kannibálkodás; nem Disney-féle
image
-gyártás, hanem analízis és szintézis,
amely fényévekkel jár a tényeket megszépítő
életstílus-imitációk és népszerű
piaci termékek előtt. Véleményem szerint ez
napjaink építészetének egyik legdrámaibb,
legizgalmasabb és legfontosabb pillanata. Ez az építészet,
modernizmus és klasszicizmus béklyóját lerázva,
az egyre bővülő észlelések és eszmék
világában az eklekticizmuson túlmenő válaszokat,
egy "stílusokon" túllépő stílust keres.
Az építészet alapvető újraértelmezésének
és átalakulásának vagyunk ma a tanúi.
S épp ezért azok az
igazi nagy tehetségek, akik egyéniségükben erősen
különböznek egymástól, mint a portugál
Alvaro Siza, a japán Tadao Ando és az amerikai Frank Gehry,
nem egyfajta irányzatot, "pártvonalat" követnek. Az
ilyen építészek számára az épületek
többé nem csupán dobozok egy membránnal, amely
a belső és a külső teret különíti
el egymástól. A modernizmus szétszedte ezt a dobozt,
áttörte a membránokat és ide-oda mozgatta a belső
tereket. A legjelentősebb új művek végleg szétrobbantották
az egykor formális, erős korlátok közé
szorított geometriát. Az épület nem egyszerűen
"tartalmazza" a funkciókat, a szabadon, képzeletgazdagon
alakított funkcióknak konceptuális és vizuális
identitásuk van. A részek számtalan ötletes megoldás
révén állnak össze egységes egésszé;
az egész többé nem monolitikus, zárt tömeg.
Az épületeknek, funkcióiknak s a bennük zajló
életnek ez az újszerű szemlélete, valamint a
soha nem látott megoldások ötletgazdag feltárása
jellemzi ezt az új építészetet, ez a titka
hatásának. Ez a művészet már egy magasabb
szintre lépett, kikerülve és maga mögött hagyva
a stagnáló, zsákutcás posztmodernizmust és
az újjáéledt, ám egysíkú hagyományos
építészetet, amelyről egyre inkább bebizonyosodik,
hogy a valóságtól elrugaszkodott, silány, száraz
műveket hoz létre.
Az új művészet
gazdag olyan megfigyelésekben, utalásokban, amelyek messze
túlmennek a hagyományos építészeti tartalmakon.
Bármilyen egyéniek, sajátosak is az egyes elemek,
a közös forrás mindig az asszimilált, némileg
átértelmezett modernizmus, ehhez járul még
számtalan utalás a múltra, amelyek mélyen beleágyazódnak
a mű egészébe. Az eredmény annyira különbözik
e század - és bármelyik más század -
korábbi épületeitől, amennyire a társadalomban,
a mindennapi életben és a gondolkodásban időközben
végbement változások indokolják. De akármennyi
is az újítás, ha tetszik, eretnekség, az építészet
egy teremtő kontinuum része; s mint ilyen, saját tapasztalatára
épít még akkor is, ha szakítani látszik
vele. Ami sohasem változik, az az alapelemek - a struktúra,
a tér, a forma és a fény - művészi kidolgozása
és egy emberközpontú művészet költői
és gyakorlati
input
ja, amelyet az egyéni látásmód
és a kulturális örökség egyaránt
alakít.
Ez az újfajta építészet
azonban nem egykönnyen fedi fel erényeit. Rendkívül
intellektuális művészet, hiányzik az az egyetemes
köznyelv, az idők során közismertté vált,
azonnal felismerhető kifejezőeszköztár, amely a
múltban mindig adva volt. Egyre kevesebb közöset találni
a szemfényvesztés szellemi erőfeszítés
nélküli élvezetét követelő közönség,
illetve a művészet és élet komplexitásával
küzdő szakma között, ez utóbbi tehát
egyre jobban elszigetelődik. Teljes a csőd a valós világ
és a szintetikus világ közötti kommunikáció
terén; a hozzánk egykor legközelebb álló
művészet ma már szinte a legtávolabb áll.
Pedig még sohasem mozgatta ennyi teremtő energia; sohasem
volt még ennyire élő. A tragédia az, hogy e
művészetet saját művilágába zártan
élni kényszerítik.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu